23 Scarron abbé⁵³

Volt egy lakás a Tournelles utcában, melyet jól ismert Párizs minden gyaloghintósa s minden urasági inasa, pedig ez a lakás nem is valami nagyúré volt, sem holmi bankáré. Se nem lakomáztak, se nem kártyáztak, se nem táncoltak benne.

S mégis ez volt az előkelő világ találkozóhelye, s egész Párizs látogatta.

E lakás a kis Scarron lakása volt.

Annyit kacagtak e szellemes abbénál, annyi hírt hordtak oda, s e híreket oly gyorsan magyarázták, taglalták és változtatták át hol mesékké, hol epigrammákká, hogy mindenki igyekezett egy-egy órát a kis Scarronnál tölteni, meghallgatni, mit mond, s amit mondott, továbbadni. Sokan égtek a vágytól, hogy hallathassák ott a szavukat; s ha mulattatok voltak, szívesen látott vendégek lettek.

A kis Scarron abbénk, ki egyébként csak azért volt abbé, mert volt egy apátsága, s nem mintha valami szerzethez tartozott volna, valaha lakóhelye, Mans város egyik leghiúbb tékozlója volt. Egy farsangi napon módfelett meg akarta örvendeztetni ezt a jó várost, melynek ő volt a lelke; lakájával tetőtől talpig mézbe mártatta magát, majd kibontott párnája pihéiben meghempergőzött, s az elképzelhető legfurább szárnyassá változott, így kezdte sorra látogatni barátait, barátnőit, ebben a szokatlan ruhában; előbb tátott szájjal tódultak a nyomába, aztán hurrogva, aztán a teherhordók megverték, a gyermekek kővel dobálták, s végül kénytelen volt futva menekülni e lövedékek elől. Ekkor már mindenki üldözte, minden oldalról, s bekerítve, megszorítva, fenyegetve Scarron csak egy módon menekülhetett üldözői elől: bevetette magát a folyóba. Úszott, mint a hal, de a víz jeges volt; izzadtan ugrott be, átjárta a hideg, s mire a túlsó partra ért, béna volt.

Minden ismert módon megpróbálták újra használhatóvá tenni tagjait, a kezelésekkel annyit gyötörték, hogy minden orvost elkergetett, mondván, a betegséget jobban szereti; aztán visszakerült Párizsba, ahol mint szellemes embernek már elég nagy híre volt. Itt csináltatott magának egy guruló széket, a saját leleménye szerint; s mikor egy szép napon ezen a széken meglátogatta Ausztriai Annát, szellemessége annyira elbűvölte a királynét, hogy megkérdezte, nem óhajt-e valami rímet magának.

– De igen, felséges asszony, van egy, amire nagyon fáj a fogam felelte Scarron.

– Melyik hát? – kérdezte Ausztriai Anna.

– A királyné betege! – felelte az abbé.

És ki is nevezték a királyné betegének, évi ezerötszáz frank kegydíjjal.

Ettől a pillanattól fogva, a jövő miatt többé nem aggódva, Scarron víg életet folytatott, felélve tőkéjét, jövedelmét.

Egy napon azonban a bíboros egy küldöttje közölte vele, hogy helytelen dolog volt a koadjutort fogadnia.

– Ugyan miért? – kérdezte Scarron. – Talán nem elég jó származású ember?

– Dehogynem, a teremtésit!

– Nem elég szeretetre méltó? -Kétségtelenül!

– Nem elég szellemes?

– Sajnos, túlságosan is az.

– Akkor hát miért kívánja, hogy ne fogadjak többé ilyen embert?

– Mert rosszul vélekedik.

– Igazán? Kiről-miről?

– A bíborosról.

– Hogyhogy? – lepődött meg Scarron. – Én Gilles Despréaux urat⁵⁴, ki rosszul vélekedik rólam, továbbra is szívesen látom, s most azt akarja, hogy ne fogadjam a koadjutort, mert valakiről rosszul vélekedik? Lehetetlenség!

A társalgás itt félbeszakadt, és Scarron, merő ellenkezésből, Gondi urat ezentúl még többször látta vendégül.

Nos, ama nap reggelén, amelyhez érkeztünk és amely éppen a negyedévi esedékesség napja volt, Scarron, ahogy máskor is szokta, elküldte inasát a nyugtával, hogy negyedévi járandóságát a nyugdíjpénztárból felvegye. De ezt a választ kapta: “Az államnak nincs többé pénze Scarron abbé számára.“

Mikor az inas e választ Scarronnal közölte, Longueville herceg úr éppen nála volt, s rögtön kétszer akkora kegydíjat ígért neki, mint amekkorát Mazarin beszüntetett; de a ravasz köszvényesnek esze ágában sem volt elfogadni. Gondoskodott róla, hogy délután négy órára az egész város megtudja a bíboros eljárását. Éppen csütörtök volt, az abbé fogadónapja; csak úgy csődültek hozzá, s veszettül súgtak-búgtak városszerte.

Athos a Saint-Honoré utcában két ismeretlen nemesemberrel találkozott, szintén lovon, s akárcsak ő, egy inas kíséretében, s az ő útvonalát követve. Az egyik kalapját lekapva fordult hozzá:

– El tudja-e hinni, uram, hogy az a hitvány Mazarin beszüntette a szegény Scarron nyugdíját!

– Hallatlan! – mondta Athos, s ő is üdvözölte a két lovast.

– Látszik, hogy becsületes ember, uram – folytatta az a férfiú, aki már az előbb is szóba elegyedett Athosszal –, ez a Mazarin valóságos csapás!

– Sajnos, uram – felelte Athos –, az, aminek mondja. És nagy udvariassággal elbúcsúztak.

– Éppen jókor, hogy ma este kell meglátogatnunk – mondta Athos a vicomte-nak –, biztosíthatjuk nagyrabecsülésünkről szegény fejét!

– De hát ki ez a Scarron úr – kérdezte Raoul –, hogy egész Párizst így felzaklatja? Talán valami kegyvesztett miniszter?

– Ó, Istenem, vicomte – felelte Athos –, egyszerűen csak egy nagy szellemű kis nemesember, ki azért lőn kegyvesztett a bíborosnál, mert néhány rigmust írt ellene.

– Hát írnak verset nemesemberek is? – kérdezte naivul Raoul. Azt hittem, ez méltóságukon aluli…

– Az, kedves vicomte-om – felelte Athos mosolyogva –, ha rosszakat írnak; de ha jókat, az dicsőség. Itt van például Rotrou⁵⁵. Mindazonáltal – folytatta Athos a jótanácsadás atyai hangján jobb, ha nem ír az ember verseket.

– Tehát ez a Scarron úr költő? – kérdezte Raoul.

– Az, most már tudja, vicomte; nagyon ügyeljen magára ebben a házban; csak gesztusokkal beszéljen, vagy inkább csak folyton figyeljen.

– Igenis, uram – felelte Raoul.

– Látni fogja, hogy sokat beszélek majd egy barátommal: az lesz D'Herblay abbé, akiről már annyit beszéltem.

– Emlékszem, uram.

– Jöjjön hát közelünkbe, mintha mondani akarna valamit, de ne szóljon hozzánk; ne is figyeljen ránk; ez a játék arra lesz jó, hogy ne zavarjanak az alkalmatlankodók.

– Értem, uram, utasítását szó szerint követem.

Athos még két látogatást tett a városban. Aztán hét órakor elindultak a Tournelles utcába. Az utcát valósággal eltorlaszolták a gyaloghintók, lovak, kocsisok, inasok. Athos utat nyittatott magának, s nyomában az ifjúval belépett. Az első, aki szemébe tűnt, Aramis volt, egy nagyon széles, szőnyegmennyezettel borított kerekes karszék mellett állván, melyben brokáttakaróba burkolva egy apró, elég fiatal, elég mosolygós alak izgett-mozgott, s olykor elsápadt, anélkül hogy szeme egy pillanatig is abbahagyta volna eleven, sziporkázó vagy nyájas kifejezését. Ez volt Scarron abbé; folyton nevetgélt, gúnyolódott, dicsért, nyögött s egy pálcikával vakargatta magát.

A kerekes sátorszerűség körül nemesurak és hölgyek serege tolongott. A szoba igen tiszta s kényelmes bútorzatú volt. Hatalmas virághímes selyemfüggönyök, egykor tán élénk színűek, de most már egy kissé avíttak, omlottak a széles ablakok elé; a falkárpit szerény volt, de jó ízlésre valló. Két igen udvarias és jól nevelt inas végezte a szolgálatot, kifogástalanul.

Athost megpillantva, Aramis elébe sietett, kézen fogta s bemutatta Scarronnak, ki éppoly örömmel, mint tisztelettel fogadta új vendégét, s igen szellemes bókot intézett hozzá. Raoul hökkenten állt, a ragyogó elme e pazarlására nem volt elkészülve. De azért kellő kecsességgel üdvözölte. Athos ezután két-három úrral váltott üdvözletet, kiknek Aramis bemutatta; aztán a bevonulása keltette tolongás rendre-rendre eloszlott, s kialakult az általános társalgás.

Négy vagy öt perc múlva, melyet Raoul az egybegyűltek tanulmányozására fordított, nyílt az ajtó, s az inas Paulet kisasszonyt jelentette be.

Athos ujja hegyével megérintette a fiú vállát.

– Nézze meg ezt a hölgyet, Raoul – mondta — mert történelmi személyiség; őhozzá igyekezett volt IV. Henrik, amikor meggyilkolták.⁵⁶

Raoul megborzongott; néhány nap óta lépten-nyomon egy-egy függöny emelkedett fel előtte, s hősi látványokat kínált: ez a még fiatal s szép nő, ki most belépett, ismerte IV. Henriket, beszélt vele.

Mindenki az újonnan jött köré sereglett, mert még mindig erősen divatban volt. Előkelő, kígyózó termetű nő volt, erdőnyi aranyhaja olyan volt, amilyent Raffaello kedvelt, s amilyennel Tizian látta el minden Magdalénáját. Ez a vörösbarna szín s a többi nőn aratott győzelme szerezte neki a “Nőstényoroszlán“ elnevezést!

Mai szépasszonyaink, kik e fashionable⁵⁷ címre pályáznak, ebből megtudhatják, hogy ez nem Angliából származik, ahogyan talán hitfék, hanem szépséges és szellemes honfitársnőjüktől, Paulet kisasszonytól.

Paulet kisasszony, a megjelenésére támadt és mindenütt jelenvaló zajongás közepette, egyenesen Scarronhoz ment.

– Nos, kedves abbém – szólalt meg nyugodt hangján –, hát szegény ember lett? Ma délelőtt tudtuk meg Rambouillet-né asszonnyal; Grasse úr mondta meg nekünk.

– Igen, de az állam most legalább gazdag – mondta Scarron. Tudni kell áldozatot hozni hazánkért.

– A bíboros úr ezerötszáz frankkal több pomádét és parfümöt fog évente vásárolni – mondta egy frondőr, kiben Athos arra az úrra ismert, akivel a Saint-Honoré utcában találkozott össze.

– Hát a Múzsa mit mondana erre, kinek arany középszerűségre van szüksége – kérdezte Aramis behízelgő hangján. – Mert elvégre is:

Si Virgilio puer aut tolerabile desit Hospitium, codèrent omnes a crinibus hydri⁵⁸

– Nem rossz! – mondta Scarron, s kezét nyújtotta Paulet kisasszonynak – de ha kígyóm nincs is többé, oroszlánom legalább megmaradt!

Ezen az estén Scarron minden szava csodálatosnak hatott. Ez az üldöztetés privilégiuma. Ménage úr⁵⁹ lelkesedésében fel-felugrált.

Paulet kisasszony szokott ülőhelyére indult, de mielőtt leült volna, termetessége magasából végighordozta királynői tekintetét az egybegyűlteken, s szeme megakadt Raoulon.

Athos elmosolyodott.

– Vicomte, Paulet kisasszony felfedezte! Menjen és üdvözölje. Annak mutatkozzék, ami: őszinte vidékinek; de eszébe se jusson előtte IV. Henriket emlegetni!

A vicomte pirulva ment oda az oroszlánhoz; s hamarosan elvegyült a szobát körülvevő urak között.

Most már két élesen elkülönült csoport alakult: az egyik Ménage úr, a másik Paulet kisasszony körül; Scarron egyiktől a másikhoz futkosott, kerekes székét oly ügyesen kezelte e sokaságban, mint tapasztalt kormányos a bárkát a hullámsűrű tengeren.

– Mikor beszélhetünk? – kérdezte Athos Aramistól.

– Később – felelte az –, még nincs elég vendég, s feltűnést keltenénk.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, s az inas a koadjutort jelentette be.

E névre mindenki arrafelé fordult, mert ez a név már kezdett nagyon elhírhedni.

Athos is odafordult; Gondy abbét csak hírből ismerte.

Egy kicsi, fekete, rút, rövidlátó ember toppant be, kinek keze a kard s a pisztoly kivételével mindenhez ügyetlen volt, s aki most is nekiment az asztalnak, s kis híján feldöntötte; de mindennek ellenére volt valami előkelő és büszke vonás az arcán.

Scarron is feléje fordult, s karszékével eléje sietett; Paulet kisasszony integetéssel üdvözölte a helyéről.

– Nos, hallom – szólalt meg a koadjutor, Scarront végre figyelmére méltatva, de csak akkor, mikor közvetlen közelébe ért –, hogy kegyvesztett lett, abbé!

Ez volt ma a vezérszólam; százszor elhangzott az est folyamán, s Scarron már száz szójátékot is rögtönzött reá; nem is volt sok híja, hogy most csődöt mondjon; de kétségbeesett arckifejezéssel kivágta magát.

– Mazarin bíboros úr kegyeskedett gondolni rám – mondta.

– Csodálatos! – lelkesedett Ménage.

– De miből telik majd további fogadónapjaira? folytatta a koadjutor. – Ha így megcsappant a jövedelme, kénytelen leszek kanonoknak kineveztetni a Notre-Dame-ba.

– Jaj, csak azt ne! – mondta Scarron. – Nagyon is rossz hírbe keverném!

– Akkor hát olyan erőforrásai vannak, melyeket mi nem ismerünk?

– Kölcsönt kérek a királynétól.

– De a királynénak semmije sincsen – mondta Aramis -; avagy nem házastársi vagyonközösségben él-e?

A koadjutor megfordult, rámosolygott Aramisra, s intett neki az ujja hegyével, barátsága jeléül.

– Bocsánat, kedves abbém – mondta neki a koadjutor –, maga elmaradt a világtól, kell hát tőlem egy ajándékot kapnia.

– Micsodát?

– Egy kalapzsinórt.

Mindenki a koadjutor felé fordult, aki most egy különös alakú selyemzsinórt húzott ki a zsebéből.

– Tyű, de hisz ez egy parittya! – mondta Scarron.

– Pontosan! – hagyta helyben a koadjutor. – Mindent parittyaszerűen készítenek. Paulet kisasszony, van egy parittyaszerű legyezőm magának! Megadom a kesztyűsöm címét, D'Herblay, az paritytyás kesztyűket csinál; magának meg, Scarron, a pékemet, korlátlan hitellel: parittyás kenyeret süt, méghozzá kitűnőt!

Aramis átvette a zsinórt, s felkötötte a kalapja köré.

E pillanatban ismét nyílt az ajtó, s az inas jól hallhatón kiáltotta:

– Chevreuse-né hercegasszony. Chevreuse-né nevére mindenki felállt.

Scarron a karszékét fürgén az ajtó felé kormányozta. Raoul elpirult. Athos intett Aramisnak, s az gyorsan belapult egy ablakfülkébe.

A tisztelgő bókok közepette, melyekkel megjelenését fogadták, a hercegné láthatóan keresett valakit vagy valamit. Végül felfedezte Raoult, s szeme csillogni kezdett; észrevette Athost, s ábrándos arckifejezést öltött; végül megpillantá Aramist az ablakfülkében, s meglepetést tükröző arcát alig tudta legyezője mögé rejteni.

– Hadd kérdezzem meg – fordult a házigazdához, mintegy azért, hogy elhessentse önkéntelenül rázúduló gondolatait –, hogy s mint van a szegény Voiture? Tud-e róla, Scarron?

– Hogyan? Hát Voiture beteg? – kérdezte az az úr, aki Athost a Saint-Honoré utcában megszólította. – S ugyan mi baja?

– Beleizzadt a kártyacsatába, de váltóingről az inasával nem gondoskodtatott – mondta a koadjutor –, aztán úgy meghűlt, hogy most halálán van.

– S hol történt?

– Istenem, hát nálam. Képzelje csak, a szegény Voiture ünnepélyes fogadalmat tett, hogy nem kártyázik többet. Nem bírta három napnál tovább, s eljött az érsekségre, hogy oldozzam fel fogadalma alól. Balszerencséjére éppen nagy horderejű ügyekről tárgyaltam a jó Broussel tanácsossal lakásom legmélyén, mikor Voiture felfedezi egy asztalnál Luynes márkit, aki játékostársra várt. A márki megszólítja, asztalához hívja. Voiture azt feleli, hogy addig nem játszhatik, míg fogadalmát fel nem oldozom. Luynes nevemben vállalkozik reá, s a vétket magára veszi; Voiture leül, négyszáz tallért veszít, beleizzad, meghűl, hazamegy, lefekszik és többé fel se kel.

– És csakugyan odavan az a kedves Voiture? – kérdezte Aramis, félig behúzódva az ablakmélyedésbe.

– Sajnos! – felelte Ménage úr – nagyon oda, úgy, hogy ez a nagy ember hamarosan itthagy bennünket, deseret orbem.⁶⁰

– Ugyan – csattant fel epésen Paulet kisasszony. – Szultánák veszik körül, mint egy török császárt. Sainctot-né húslevessel rohan hozzá, Renaudot lánya a takarit melegíti⁶¹, s egészen kedves barátnénkig, Rambouillet márkinéig nincs, aki ne küldene herbateát neki!

– Nem nagyon kedveli őt, kedves Parthéniám! -jegyezte meg kacagva Scarron.

– Ejnye, micsoda igazságtalanság, kedves betegem! Olyan kevéssé gyűlölöm, hogy szívesen mondatnék a lelkéért engesztelő misét!

– Nemhiába hívják Oroszlánnak, kedvesem – szólt oda Chevreuse hercegné a helyéről -: kegyetlenül harap!

– Egy nagy költőt sért meg súlyosan, ha nem tévedek, asszonyom! – kockáztatta meg Raoul a megjegyzést.

– Voiture nagy költő! Ugyan, vicomte, látszik, hogy vidékről jött, ahogyan az imént mondta is, s hogy sohasem látta őt. Voiture nagy költő?! Hisz alig öt láb magas!

– Bravó! – mondta egy nyalka bajszú, hatalmas kardú, száraz, fekete férfi. – Bravó, szép Paulet! Ideje, hogy a kis Voiture-t a maga helyére tegyük! Bátran kijelentem, érteni vélek a költészethez, s az övét mindig szörnyű utálatosnak találtam.

– Kicsoda ez a hetvenkedő? – kérdezte Raoul Athostól.

– Scudéry úr.

– A Clélie meg a Nagy Cyrus írója?

– Amiket felesben készített a húgával⁶², aki most azzal a csinos dáméval beszélget, amott, Scarron mellett.

Raoul odafordult, s meglátta a két újonnan érkezettet: egy bájos, nagyon törékeny, nagyon szomorú, szép, fekete haj keretezte arcú hölgyet, kinek szeme oly bársonyos, mint az árvácska szirmai, melyek mélyén aranykehely ragyog; s egy másik, fölötte gyámkodni látszó, hideg, aszott és sárga nőszemélyt, a kegyes hárpia valódi mintaképét.

Raoul erősen eltökélte, hogy addig el nem megy a szalonból, míg a szép, bársonyos szemű leánnyal nem beszélt, mert a gondolat különös játéka folytán, noha egy cseppet se hasonlított hozzá, a szegény kis Louise-ra emlékeztette, akit maródi állapotban hagyott a La Valièere-kastélyban, s e sokaság közt egy pillanatra elfelejtett.

Ezalatt Aramis odament a koadjutorhoz, s ez kacagva néhány szót súgott a fülébe. Aramis, bármilyen önuralommal rendelkezett is, nem tudta palástolni meglepődését.

– Kacagjon hát – mondta Retz úr -; figyelnek bennünket. Aramis nevetést színlelt, hogy egy-két kíváncsi figyelmét tévútra vezesse, s észrevéve, hogy most Athos húzódott abba az ablakmélyedésbe, melyben ő is rejtőzködött néhány pillanatig, azon volt, hogy jobbra-balra egy-két szót elejtegetve, feltűnés nélkül hozzá siessen.

Mihelyt együtt voltak, élénk taglejtések kísérte beszélgetésbe kezdtek.

Ekkor Raoul is odament hozzájuk, ahogy Athos utasította volt.

– Házigazdánk Voiture egy rondóját szavalja – mondta Athos jó hallatosan –, páratlan jónak találom!

Raoul egy pillanatig velük maradt, aztán Chevreuse-né körébe vegyült, melyhez egyik felől Paulet kisasszony, másik felől Scudéry kisasszony közeledett.

– Én bizony – mondta a koadjutor – bátorkodom nem mindenben osztani a Scudéry úr véleményét! Nézetem szerint Voiture költő, méghozzá tiszta költő! Mentes minden politikai eszmétől.

– így tehát? – kérdezte Athos

– Holnap! – felelte Aramis.

– Hány órakor?

– Hatkor.

– Hol?

– Saint-Mandéban.

– Ki mondta?

– Rochefort gróf. Valaki közeledett.

– Hát még a filozófiai eszmék! Ezektől mentes csak igazán szegény jó Voiture költészete. Én is a koadjutor úr véleményét vallom: tiszta költő.

– Igen, kétségkívül, költészetben csodálatos volt – mondta Ménage –, mindazonáltal az utókor, ha majd csodálja is őt, valamit felró neki, éspedig azt, hogy túl nagy formai szabadságot vezetett be; s anélkül, hogy tudná, megölte a költészetet.

– Megölte, ez a helyes kifejezés! – mondta Scudéry.

– De micsoda mesterművek a levelei! -jelentette ki Chevreuse-né hercegasszony.

– Ó, e tekintetben csakugyan remek és tökéletes! – vallotta Scudéry kisasszony.

– Ez igaz – vélekedett Paulet kisasszony –, de csak amíg tréfálkozik, mert a komoly levél műfajában szánalmas, s otrombán, ismerje el, nagyon silányan közli mondanivalóját.

– De azt legalább elismeri, hogy tréfában utánozhatatlan!

– Hogyne, feltétlenül – felelte Scudéry, megsodorintva bajszát –, csakhogy úgy érzem, humora erőltetett, s tréfálkozása túlságosan közönséges. Itt van például A ponty levele a csukához…⁶³

– Arról nem is szólván – vette át a szót Ménage –, hogy legjobb ötleteit a Rambouillet-palotának köszönheti. Példa rá a Zélide és Alcidal is.

– Ami engem illet – mondta Aramis, a körhöz közeledvén, s tisztelettel üdvözölve Chevreuse-nét, ki ezt bájos mosollyal viszonozta –, ami engem illet, még azt is szemére vetném, hogy a nagyokkal szemben túl sokat engedett meg magának. Több ízben sértette meg a hercegné asszonyt, D'Albret marsallt, Schomberg urat s magát a királynét is.

– Hogyhogy a királynét? – kérdezte Scudéry, s jobb lábát előrerakta, mintha vívóállásba helyezkednék. – A kutyafáját, ezt nem is tudtam. S ugyan bizony hogy sértette meg a királynét?

– Nem ismerik az Arra gondoltam… kezdetű versét?

– Nem – mondta Scudéry kisasszony.

– Nem – mondta Paulet kisasszony is.

– Csakugyan, a királyné, azt hiszem, nem soknak mutatta meg; én azonban biztos forrásból ismerem.

– És tudja is?

– Azt hiszem, még tudom.

– Halljuk! Halljuk! – kérték mindenfelől.

– Íme, milyen alkalomból írta ezt – mondta Aramis. – Voiture a királyné hintájában ült, kettesben sétakocsikáztak a fontainebleau-i erdőn; úgy tett, mintha gondolkodnék, hogy a királyné megkérdezze, mire gondol, ami be is következett.

“– Mire gondol hát, Voiture uram?“ – kérdezte őfelsége. Voiture elmosolyodott, öt percig elmélkedést színlelt, majd így felelt:

Arra gondoltam, hogy a végzet

jogtalan sok-sok vész után,

joggal koszorúzza fenséged

fénnyel, hírnévvel szaporán;

mennyivel vígabb volt az elme s

a szív is, akkor, hajdanán,

hogy azt ne mondjam: víg szerelmes!…

S ha mondom, a rímért csupán.

Scudéry, Ménage és Paulet kisasszony a vállukat vonogatták.

– Várjanak, várjanak – mondta Aramis –, három versszakból áll!

– Ej, mondja inkább azt, rigmusból – jegyezte meg Scudéry kisasszony –, hisz legfennebb sanzon ez.

Arra gondoltam: árva Ámor,

ki nyilát mindig kölcsönadta,

most, száműzetve udvarából

pőrén bolyong az istenadta;

hát énnekem mi lesz a hasznom,

ha még a legkészségesebb

hívének is a királyasszony

ilyen jutalmat fizetett?

– No, én ennek a rigmusnak, akár megfelel a költészet szabályainak, akár nem – mondta Chevreuse-né –, kegyelmet kérek, mert színigazság, és Hautefort-né meg Seneceyné is mellém áll⁶⁴, ha kell, Beaufort hercegről nem is szólván!

– Hagyjuk az egészet – mondta Scarron –, engem ez már nem érdekel: ma reggel óta nem vagyok a királyné betege!

– Hát az utolsó rigmus? – kérdezte Scudéry kisasszony. – Halljuk az utolsó rigmust!

– Rögtön – mondta Aramis -; ennek az az előnye, hogy személyneveket is emleget, úgyhogy félreértés nem eshetik.

Arra gondoltam – mi poéták

gondolunk őrültségeket –

hogy ha a palota terén át

jőni látná Buckinghamet,

s ő felköszönne felségednek:

amily szeszélyes-kedvű ma,

ki volna itt a kegye-vesztett,

a herceg, vagy Vincent atya?⁶⁵

Erre az utolsó szakaszra általános felhördülés visszhangozta Voiture szemtelenségét.

– De én ezt a verset – mondta halkan a bársonyos szemű leányzó is – vesztemre egész kedvesnek találom.

Ez volt a Raoul véleménye is, aki odament Scarronhoz, s pirulva kérte:

– Scarron úr, tisztelettel kérem, szíveskedjék megmondani nekem, ki az az ifjú hölgy, ki ily egyedül áll véleményével ebben az illusztris társaságban?

– Mi az, kedves vicomte – mondta Scarron –, csak nem készül véd- és dacszövetségre lépni vele?

Raoul megint elpirult.

– Megvallom – mondta –, én is nagyon ügyesnek tartom ezt a verset.

– Mint ahogy az is – mondta Scarron –, de csitt, költők között ilyesmit nem illik mondani.

– Igen, de – mondta Raoul – én nem mondhatom költőnek magam, s azt szerettem volna megkérdezni…

– Persze, persze: hogy ki az az ifjú hölgy, nemde? A szép Tn dián-nő.

– Engedelmet, uram – mondta Raoul, egyik pirulásból a másikba esve –, de még mindig nem tudok többet, mint eddig. Sajnos, vidéki vagyok!

– Amiből következik, hogy nem ismeri a dagályos szóvirágokat, melyeket itt csak úgy ontanak a szájak, Örüljön neki, fiatalember, örüljön neki! Ne is igyekezzék megtanulni, csak kárba veszett idő: mire megtanulná, remélhetőleg már kimennek á divatból.

– Tehát, ugye, megbocsát, uram – mondta Raoul –, s lesz szíves megmondani, ki az a hölgy, akit a szép Indián-nőnek nevez?

– Hogyne, hogyne, párját ritkító bájos teremtés, Françoise d'Aubigné kisasszony.

– A híres Agrippának, IV. Henrik barátjának családjából?

– Agrippa unokája. Most jött Martinique szigetéről, azért hívom a szép Indián-nőnek.

Raoul szeme kerekre nyílt: és találkozott a fiatal hölgy szemével; mosolygott. Tovább beszéltek Voiture-ről.

– Uram – fordult most d’Aubigné kisasszony is a házigazdához, hogy bekapcsolódjék a vicomte-tal folytatott társalgásba –, nem csodálja a szegény Voiture barátait? Figyelje csak, hogy kopasztják meg, dicsérgetése közben is! Egyik a jó érzést, a másik a költészetet, a harmadik az eredetiséget vitatja el tőle; a negyedik… Istenem, mit hagynak hát meg neki e tkéletes remekből, ahogy Scudéry kisasszony mondta. -

Scarron elnevette magát, Raoul nemkülönben. A szép Indián-nő, maga is csodálva szavainak hatását, szemét lesütötte, s újra naiv arckifejezést öltött.

– Milyen szellemes és igaz! – mondta Raoul.

Athos, még mindig ott az ablakfülkében, az egész jelenet fölött lebegett, megvető mosollyal az ajkán.

– Hívja csak ide La Fère grófot – fordult Chevreuse-né a koadjutorhoz –, beszélnem keli vele.

– Nekem pedig az kell – mondta a koadjutor –, hogy el tudjam hitetni: nem beszélek vele. Szeretem és csodálom őt, mert ismerem régi kalandjait, vagy legalább egynéhányat; de csak holnapután reggel szándékszom üdvözölni.

– És mért csak holnapután reggel? – kérdezte Chevreuse-né.

– Holnap este megtudja – mondta nevetve a koadjutor.

– Igazán úgy beszél, kedves Gondy – mondta a hercegné –, mint az Apokalipszis. Kedves D'Herblay uram – fordult Aramishoz –, akar-e ma este még egyszer a lovagom lenni?

– Micsoda kérdés, hercegné asszony! – mondta Aramis. – Ma este, holnap vagy bármikor, rendelkezzék velem!

– No, akkor menjen, s hozza ide nekem La Fere grófot, beszélnem kell vele.

Aramis odament Athoshoz, majd együtt jöttek vissza.

– Gróf úr – mondta a hercegné, Athosnak egy levelet adva át –, íme, amit ígértem! Pártfogoltunkat készséggel fogadják!

– Asszonyom – mondta Athos –, ő nagyon boldog, hogy valamivel adósa lehet.

– No, e tekintetben nincs tőle mit irigyelnie! Mert én viszont magának köszönhetem, hogy megismertem – vágott vissza a ravaszdi nő olyan mosollyal, mely Athost és Aramist Marié Michonra emlékeztette.

E szavakra felkelt s kérette kocsiját. Paulet kisasszony már elment, Scudéry kisasszony éppen indult.

– Vicomte – fordult Athos Raoulhoz –, kísérje el Chevreuse hercegnét; kérje tőle azt a kegyet, hogy fogadja el a karját, midőn kiszáll a kocsiból, s ha kiszállt, köszönje meg.

A szép Indián-nő is búcsúzkodott Scarrontól.

– Hát már elmegy? – kérdezte a házigazda.

– Amint látja, az utolsók között. Ha hall valamit Voiture-ről, kiváltképp ha valami jót, kegyeskedjék holnap megüzenni nekem.

– Ó, most már nyugodtan meghalhat! – mondta Scarron.

– Hogyhogy? – kérdezte a bársonyos szemű leány.

– Úgy bizony! Már elmondták a búcsúztatóját.

És nevetve váltak el, s a leány visszafordult, hogy lássa még egy pillanatra a szegény bénát, s a szegény béna szerelmes tekintettel nézett a leány után.

A csoportok lassanként meggyérültek. Scarron úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy egy-két vendége titokzatosan össze-összedugta a fejét, hogy többnek is levelet hoztak, s hogy az egész estélyének mintha olyan rejtélyes célja lett volna, aminek vajmi kevés köze van az irodalomhoz, bármily hűhóval irodalmárkodtak is. De bánta is ezt Scarron? Most már frondőrködhettek nála kedvükre: reggel óta. ahogyan mondotta, már nem volt a királyné betege.

Raoul pedig csakugyan elkísérte a hintájáig a hercegnét, aki úgy ült be, hogy közben csókra nyújtá a kezét; majd azzal a szeszéllyel, mely oly imádnivalóvá s kivált veszedelmessé tette, hirtelen megfogta a fiú fejét, homlokon csókolta, s így szólt:

– Vicomte, imádságom és csókom hozzon magának szerencsét! Aztán eltaszította, s kocsisának felszólt, hogy hajtson a Luynes-

palotába.

A hintó elindult; a hercegné még egyszer intett az ifjúnak az ablakból, s az szédelegve baktatott vissza a lépcsőn.

Athos megérezte, mi történt, s mosolygott.

– Jöjjön, vicomte – mondta –, itt az ideje, hogy nyugovóra térjen; holnap indul a Hercegúr táborába! Töltse jól utolsó civil éjszakáját!

– Tehát katona leszek? – kérdezte az ifjú. – Ó, uram, szívből köszönöm!

– Isten vele, gróf – mondta D'Herblay abbé –, visszamegyek kolostoromba.

– Isten vele, abbé – mondta a koadjutor –, holnap szentbeszédet mondok, s még húsz textust kell átnéznem ma éjjel.

– Isten vele, uram – mondta Athos –, megyek, s huszonnégy órát alszom egyhuzamban, rogyok össze a fáradtságtól.

S a három férfi, még egy utolsó pillantást vetve, elbúcsúzott egymástól. Scarron, szalonja üvegajtaján át, figyelte őket a szeme sarkából.

– Egyik sem azt teszi, amit mond – dörmögte kismajom-mosolyával –, de csak menjenek a derék nemesurak! Ki tudja, vajon nem a nyugdíjam visszaszerzésén munkálkodnak-e!… Ők tudják mozgatni kezük-lábuk, s jaj, az nagy dolog! Nekem csak a nyelvem ép, de megpróbálom bizonyítani, hogy az is valami! Hé, Champenois, az óra elütötte a tizenegyet! Jöjjön, gurítson az ágyamhoz… Valóban, milyen csinos ez a D'Aubigné kisasszony!

Erre a szegény béna eltűnt a hálószobájában, az ajtó becsukódott mögötte; és a gyertyák egymás után kialudtak a Tournelles utcai szalonban.