25 Beaufort herceg egyik szökési módja a negyven közül

Ezalatt a fogoly ideje úgy telt, mint általában azoké, akik szökésen törik a fejűket; csakhogy neki lassan telt. Mert ellentétben azokkal, kik lázasan szánják rá magukat valami veszedelmes vállalkozásra, s annál jobban lehűlnek, minél jobban közeleg a végzetes pillanat, Beaufort herceg, kinek tüzes vakmerősége közmondásos lett, s kit ötévi tétlenség nyűgözött, most úgyszólván korbácsolta maga előtt az időt, s csengve hívta a cselekvés óráját. Már pusztán a szökése is magában foglalta – a jövőre vonatkozó más, s meg kell vallani, egyelőre nagyon ködös és ábrándos tervein kívül – a bosszúállás kezdetét, ami gyönyörűséggel töltötte el. Ez a szökés először is Chavigny úrnak lesz kínos ügy, kit amaz apró gyötrések miatt gyűlölt; de még kínosabb ügy lesz Mazarinnak, ki az ellene elkövetett nagyobb sérelmek miatt volt neki gyűlöletes. Látható, hogy az arány pontosan megtartatott Beaufort úr érzelmeiben a fő-fő porkoláb és a miniszter, vagyis az alárendelt és a gazda iránt.

Azonkívül Beaufort, ki éppoly jól ismerte a Palais-Royal belsejét, mint a királyné s a bíboros közti viszonyt, képzeletével megelevenítette börtönében a drámai jelenetet, mely akkor játszódik le, mikor a miniszter dolgozószobájából Ausztriai Anna szobájáig visszhangzik a hír: Beaufort elmenekült! Miközben efféléket gondolt magában, Beaufort már odakünt érezte magát, amint teli tüdővel szívja az erdők s mezők illatát, s virgonc lovát sarkantyúzva kiáltja: “Szabad vagyok!“

Persze képzelgéséből felocsúdva ott találta magát a négy fal között, tíz lépésre La Ramée-tól, aki hüvelykujjával malmozott, miközben az őrök nevetgéltek, iddogáltak az előszobában.

Az egyetlen, ami e gyűlöletes környezetben megnyugtatta, lévén az emberi lélek módfelett állhatatlan, Grimaud morcos alakja volt, kit eleinte annyira utált, de aki azóta minden reménysége lett. Sőt, oly szépnek látta, mint Antoniust.

Felesleges mondani, hogy ez csak a fogoly képzeletének lázas játéka volt. Grimaud nem változott. Tehát megőrizte fölöttese, La Ramée teljes bizalmát, ki most jobban bízott benne, mint önnönmagában: amint mondtuk, La Ramée szíve mélyén valami gyengédséget érzett Beaufort iránt.

Következésképp a jó La Ramée valóságos ünneppé avatta a foglyával kettesben elköltött kis vacsorát. La Ramée-nak csak egy hibája volt: a torkossága; a pástétomot pompásnak, a bort kitűnőnek találta volt. Nos, Marteau apó utóda most fácánpástétomot ígért neki baromfipástétom helyett, és chambertini bort, mâconi helyett. Mindez, e nagyszerű herceg jelenlétével emelve, ki alapjában véve oly jó ember volt, s oly mókás csínyeket eszelt ki Chavigny úr, s oly vidám tréfákat Mazarin ellen, La Ramée számára ezt a mostani pünkösdöt az esztendő négy nagy ünnepének egyikévé avatta.

La Ramée tehát az esti hat órát éppoly türelmetlenül várta, mint a herceg.

Már reggel óta az utolsó simításokkal foglalkozott, s másban nem bízván, személyesen látogatta meg Marteau apó utódát. Ez felülmúlta önmagát: valódi pástétomcsodát mutatott, burkolatán Beaufort herceg címerével. A burkolat maga még üres volt, de mellette két sült fácán és fogolymadár hevert, oly sűrűn szalonnázva, mintha megannyi egy-egy tűpárna volna. A nyál összefutott La Ramée szájában, és kezét dörzsölve sietett vissza a herceg szobájába.

Hogy öröme teljes legyen, Chavigny úr, amint már mondtuk, megbízva La Ramée-ban, kisebb utazásra indult reggel, miáltal La Ramée lett a vár helyettes parancsnoka.

Ami Grimaud-t illeti, mogorvábbnak látszott, mint valaha.

Délelőtt Beaufort labdázott egyet La Ramée-val; Grimaud-nak egy jelzése arra intette, hogy mindenre figyeljen és vigyázzon.

Grimaud, előttük haladva, megjelölte az este követendő útvonalat. A labdatér a kis várudvar zárt terének nevezett részen volt. Eléggé elhagyatott hely, csak akkor küldtek ide őröket, mikor Beaufort játszott; de a fal magasságát tekintve, még ez az óvatosság is feleslegesnek látszott.

Három ajtót kellett kinyitni, míg erre a térre értek. Mindegyiket más-más kulcs nyitotta.

A terecskére érve Grimaud gépiesen leült egy lőrés mellé, lábát kilógatván a falon. Nyilvánvaló volt, hogy valahova ide fogják a kötélhágcsót erősíteni.

Az egész manőver, amennyire világosnak tetszett Beaufort előtt, annyira felfoghatatlan maradt természetesen La Ramée-nak.

A labdajáték elkezdődött. Beaufort ez alkalommal elemében volt, azt lehetett volna mondani, kézzel illeszti a labdát a kívánt célba. La Ramée-t tönkreverte.

Négy őr jött-ment a labdák után, és szedegette őket; a játszma véget ért, és Beaufort, kedvére gúnyolván La Ramée ügyetlenségét, az őröknek két aranyat ajándékozott, hogy négy másik társukkal együtt menjenek és igyanak egyet az egészségére.

Az őrök La Ramée-tól kértek és kaptak engedélyt, de csakis estére. Addig La Ramée-nak fontos ügyekben kellett intézkednie, s azt kívánta, hogy a fogolyról le ne vegyék a szemüket.

Beaufort, ha ő maga rendezi, sem valószínű, hogy kedvére valóbban rendezheti vala a dolgokat, mint ahogy a porkolábja csinálta.

Végre hatot ütött az óra; noha az asztalhoz ülést eredetileg hétre tűzték ki, a vacsora már készen, felszolgálva várta őket. Egy külön asztalkán ott díszelgett a kolosszális pástétom, a herceg címerével, s fényes-piros színéről ítélve a lehető legropogósabbra sütve.

A többi fogás is ugyanilyen pazarnak ígérkezett.

Mindenki türelmetlen volt, az őrök, mert inni, La Ramée, mert enni, s Beaufort, mert már szökni szeretett volna.

Csak Grimaud volt szenvtelen. Mintha Athos egész nevelését e nagy helyzet előrelátóban végezte volna.

Voltak pillanatok, mikor Beaufort, ha véletlenül rápillantott, azt kérdezte magában, vajon nem álmodik, s ez a márvány alak valóban őt szolgálja-e, s megelevenedik-e, ha eljön az ideje.

La Ramée elküldte az őröket, lelkűkre kötvén, hogy igyanak a herceg egészségére; aztán, mikor elmentek, az ajtót bezárta, a kulcsot zsebre vágta, s olyan mozdulattal mutatott az asztalra, mintha azt mondta volna:

– Amikor fenséged parancsolja!

A herceg Grimaud-ra, Grimaud az órára nézett; alig negyed hét volt, a szökést hétre tűzték ki, tehát még háromnegyed órát kellett várni.

A herceg, hogy egy negyedórát nyerjen, érdekfeszítő olvasmányára hivatkozott, s türelmet kért a fejezet végéig. La Ramée odament, válla fölött megnézte, miféle könyv képes a herceget akadályozni abban, hogy asztalhoz üljön, mikor a vacsorát már felszolgálták.

Caesar Kommentár-jai voltak, s a hercegnek ő maga szerezte meg Chavigny úr tiltó parancsa ellenére, három nappal azelőtt.

La Ramée most erős fogadalmat tett, hogy többé soha meg nem szegi a várbörtön szabályait.

Addig is ment, kinyitotta a borosfiaskókat, s áhítattal körülszaglászta a pástétomot.

Fél hétkor a herceg feltápászkodott, s nagy súllyal jelentette ki:

– Határozottan Caesar volt az ókor legnagyobb embere!

– Úgy találja, fenség?

– Határozottan.

– Nos hát, én jobban szeretem Hannibált! – vélekedett La Ramée.

– Hát azt ugyan miért, La Ramée mester? – kérdezte a herceg.

– Mert nem hagyott hátra kommentárokat – mondta La Ramée vaskos vigyorával.

A herceg elértette, asztalhoz ült, s intett La Ramée-nak, hogy vele szemben foglaljon helyet.

A porkoláb nem mondatta kétszer.

Nincs kifejezésteljesebb arc, mint az igazi torkosé, ha gazdag lakomával talárja magát szemközt; La Ramée ábrázata is, mihelyt a levest megkapta Grimaud kezéből, az üdvözültek boldogságát sugározta.

A herceg mosolyogva figyelte.

– A kakas rúgja meg! La Ramée – kiáltott fel –, ha valaki azt mondaná, hogy Franciaországban van e percben boldogabb ember, mint maga, nem hinném el neki!

– S biz' isten, igaza lenne, fenség – mondta La Ramée. – Én már olyan vagyok, hogy ha megéheztem, a teritett asztalnál nagyobb gyönyörűséget nem ismerek; s ha még azt is hozzávesszük – folytatta La Ramée –, hogy aki e vacsorával megtisztelt, Nagy Henrik király unokája, akkor megértheti, fenség, hogy most dupla gyönyörűségben van részem!

A herceg is fejet hajtott, Grimaud arcán pedig alig észlelhető mosoly jelent meg, amint ott állt La Ramée háta mögött.

– Kedves La Ramée – mondta a herceg –, az az igazság, hogy ezt a hízelgő köszöntőt kegyelmed érdemli meg!

– Nem, fenség – mondta La Ramée túláradó érzelemmel –, az az igazság, hogy azt mondom, amit gondolok, és semmi hízelgés abban, amit fenségednek ezzel mondtam.

– Tehát a szívébe zárt? – kérdezte a herceg.

– Annyira – felelte La Ramée –, hogy vigasztalhatatlan lennék, ha fenséged kikerülne Vincennes-ből.

– Elég furcsa módja a rugaszkodásnak! (A herceg ragaszkodást akart mondani.)

– De fenség – folytatta La Ramée –, mit is csinálna odakünn? Valami bolondságot, az udvart végképp magára haragítaná, s Vincennes helyett a Bastille-ba dugnák. Chavigny úr nem valami szeretetre méltó, elismerem – folytatta La Ramée egy pohár madeirát szürcsölgetve –, de Tremblay úr sokkal rosszabb!

– Csakugyan? – kérdezte a herceg, kit a társalgás témája mulattatott, s minduntalan az órára nézett, mert a mutató kétségbeejtő lassúsággal baktatott.

– Mit várhatna egy kapucinus öccsétől, ki Richelieu bíboros iskolájában nevelkedett? Jaj, fenség, higgyen nekem, igen nagy áldás az, hogy a királyné, ki mindig is szerette fenségedet, legalábbis így járta híre, úgy határozott, hogy ide küldi, ahol séta, labdázás, jó koszt van s jó levegő.

– Hajói értelmezem, La Ramée – mondta a herceg –, még hálátlannak is tart, amiért egy pillanatig arra gondoltam, hogy kiszököm innen?

– Ó, fenség, ez a hálátlanság netovábbja! – mondta La Ramée. De fenséged soha nem is gondolt rá komolyan.

– Bizony gondoltam – felelte a herceg –, s meg kell vallanom, ha mégoly bolondság is, nem tagadom: némelykor még most is gondolok.

– S még mindig valamelyikre a negyven módszer közül?

– Mi tagadás! – mondta a herceg.

– Fenséges uram – mondta La Ramée –, ha már így bratyizunk, mondjon el legalább egyet a módszerei közül!

– Örömest – mondta a herceg –, Grimaud, ide azt a pástétomot!

– Csupa fül vagyok – mondta La Ramée, karszékében hátradőlt, emelte poharát s kacsintott, hadd lássa a bíbor folyadékon át a napot.

A herceg a faliórára sandított. Még tíz perc, s hetet üt.

Grimaud a herceg elé cipelte a pástétomot, ez fogta ezüstélű kését, hogy lehántsa burkolatát; de La Ramée, attól tartván, hogy valami baleset éri e pompás alkotást, odanyújtotta a maga kését, melynek acélpengéje volt.

– Köszönöm, La Ramée – mondta a herceg, s elvette a kést.

– Nos hát, fenség, hogy is az a híres módszer? – kíváncsiskodott a porkoláb.

– Azt mondjam-e – kérdezte a herceg –, melyben leginkább bíztam és legelőször akartam megpróbálni?

– Azt, azt! – türelmetlenkedett La Ramée.

– Nos hát – mondta a herceg, egyik kezével a pástétomba túrván, másikkal, melyben a kés volt, nagyot kanyarítva –, mindenekelőtt reméltem, hogy olyan jó fiú lesz az őröm, mint maga, La Ramée uram!

– No, ezt meg is kapta – mondta La Ramée. – Aztán?

– És nem győzök eléggé örülni neki! La Ramée meghajolt.

– Ügy gondoltam, hogy ha már ilyen jó fiú van mellettem, mint La Ramée, megpróbálom valamelyik barátom által, kivel való kapcsolatomat ő nem ismerheti, beajánlani hozzá egy hű emberemet, s azzal a szökési tervet majd előkészíthetem.

– Ejha! Ejha! – mondta La Ramée. – Nem is olyan rossz elképzelés!

– Ugye? – folytatta a herceg. – Például valami derék nemesúr szolgáját, Mazarin ellenségét, amilyen már minden becsületes nemesember!

– Pszt, fenséges uram – mondta La Ramée –, ne beszéljünk politikáról!

– Mikor ez az ember mellettem lesz – folytatta a herceg –, feltéve ha ügyes, és meg tudja nyerni porkolábom bizalmát, az majd megbízik benne, s akkor kaphatok híreket a külvilágból.

– No hiszen – mondta La Ramée –, híreket a külvilágból! Hát azt hogyan?

– Ó, mi sem könnyebb annál – mondta Beaufort herceg –, például labdázás közben.

– Labdázás közben? – kérdezte La Ramée, s kezdett nagyobb figyelmet szentelni a herceg csevegésének.

– Igen! Átütöm a labdát a várárokba, ott van egy ember, felszedi. A labdában levél van; nem azt dobja vissza, hanem egy másikat. Ebben is van egy levél, így folytatunk eszmecserét, és senki se veszi észre.

– Vigye el az ördög – vakargatta La Ramée a fülét –, jól teszi, hogy emiondja nekem, fenség! Ezentúl vigyázok a labdaszedőkre.

A herceg mosolygott.

– Igen ám – folytatta La Ramée –, de ez még mindig csupán a levélváltás egy módszere!

– Azért már valami, ha nem tévedek.

– De nem elég.

– Már engedjen meg; ha például ezt írom a barátaimnak: “legyetek ez s ez napnak ez s ez órájában két vezeték lóval a sánc túlsó oldalán“?

– No és aztán? – kérdezte La Ramée némi izgalommal. – Ha csak e lovaknak szárnyuk nincsen, nem repülhetnek át a várfalon fenségedhez!

– Istenkém – mondta szórakozottan a herceg –, nem az a fontos, hogy e lovaknak szárnyuk legyen, amivel átrepülhessék a bástyát, hanem az, hogy nekem legyén valamim, amivel leereszkedjem.

– Micsodája?

– Kötélhágcsóm!

– Igen – mondta La Ramée, s megpróbált nevetni –, csakhogy a kötélhágcsót nem lehet csak úgy labdában bejuttatni, mint holmi levelet!

– Labdában nem, de másvalamiben igen!

– Másvalamiben? Másvalamiben? Miben?

– Egy pástétomban, például.

– Egy pástétomban? – hüledezett La Ramée.

– Abban. Képzelje el például – folytatta a herceg –, hogy volt szakácsom, Noirmont, megvásárolta Marteau apó üzletét.

– No és? – kérdezte La Ramée, s a hideg futkosott a hátán.

– No és: La Ramée, a jó falatok barátja, meglátja a pástétomát, úgy találja, hogy kívánatosabb, mint az elődeié, bejön és felajánlja, kóstoljam meg. Elfogadom, azzal a kikötéssel, hogy velem együtt La Ramée is kóstolja meg. Hogy zavartalanabbak legyünk, La Ramée elküldi az őröket, s csak Grimaud-t tűri meg felszolgáló gyanánt. Grimaud az az ember, akit egy barátomtól kaptam, az a szolga, kivel egy követ fújok, s kész mindenben segítségemre lenni. Szökésem időpontját hét órára tűzzük ki. Nos hát, néhány perccel hét óra előtt…

– Néhány perccel hét óra előtt?… – habogta La Ramée, s verejték gyöngyözött a homlokán.

– Néhány perccel hét óra előtt – folytatta a herceg, s a szavakat most már tettekkel kísérte – lehántom a pástétom héját. Két tőrt találok benne, egy kötélhágcsót meg egy szájpecket. Az egyik tőrt La Ramée mellének szegzem, s azt mondom: “Sajnálom, barátom, de ha egyet moccansz, halál fia vagy!“

Igen, ez utóbbi szavait a herceg már tettekkel kísérte. Ott állt La Ramée előtt, az egyik tőrt a mellének szegezte, s oly hangon beszélt, hogy akinek szólt, abban mi kétséget sem hagyhatott elszántsága felől.

Ezalatt Grimaud, mindvégig hallgatagon, kivette a pástétomból a másik tőrt, a kötélhágcsót s a nyuvasztókörtét.

– Jaj, fenség! – kiáltotta La Ramée olyan megrökönyödött arckifejezéssel, hogy a herceget más körülmények között alaposan megkacagtatta volna. – Hát volna szíve, hogy megöljön?

– Nem, ha nem akadályozod a szökésemet!

– De fenség, ha hagyom szökni, tönkrement ember vagyok!

– Minden veszteségedet megtérítem!

– És erősen elhatározta, hogy itthagyja Vincennes-t?!

– Mindenáron.

– S akármit is mondanék, nem változtatná meg elhatározását?

– Ma este szabad akarok lenni.

– S ha védekezek, segítséget hívok, ha ordítok?

– Nemesi szavamra: megöllek.

Ebben a pillanatban az óra ütni kezdett.

– Hét óra – mondta Grimaud, ki eddig meg se mukkant.

– Hét óra – mondta a herceg –, látod, már késésben is vagyok. La Ramée mozdult egyet, mintegy hogy megnyugtassa lelkiismeretét.

A herceg szemöldöke összerándult, s a porkoláb érezte, hogy a tőr hegye, miután ruháján áthatolt, a bőrén készül áthatolni.

– Jól van, fenség – mondta –, ennyi elég. Többet nem moccanok.

– Siessünk! – mondta a herceg.

– Fenség, egy utolsó szívességet!

– Mit? Nyögd ki gyorsan!

– Kötözzenek meg jól, fenség!

– Hát azt miért?

– Nehogy azt higgyék, a cinkosa vagyok.

– A kezedet! – mondta Grimaud.

– Ne, ne elölről, hanem hátulról, az Istenért! – csengett La Ramée.

– De mivel? – kérdezte a herceg.

– Az övével, fenség – tanácsolta La Ramée.

– A lábadat! – mondta Grimaud.

La Ramée kinyújtotta a lábát, Grimaud fogott egy asztalkendőt, szalagokra tépte, s La Ramée-t összekötözte.

– Most a kardomat! – mondta La Ramée. – Kötözzék össze, kérem, a kardomat a hüvelyével!

A herceg lefejtett egy pantallózsinórt, s a porkolábja kérését teljesítette.

– Most pedig a nyuvasztókörtét, instállom – rimánkodott a szegény La Ramée –, éneikül törvény elé állítanának, mert hogy nem kiabáltam. Nyomják belém, fenség, jó mélyen!

Grimaud már-már teljesítette a porkoláb kívánságát, amikor az jelezte, hogy akar még valamit mondani.

– Beszélj – mondta a herceg.

– Csak még annyit, fenség – mondta La Ramée –, hogy ha valami bajom esik fenséged miatt, ne felejtse el, hogy feleségem van és négy gyermekem!

– Légy nyugodt! Nyomd bele, Grimaud!

La Ramée egy pillanat múlva betömött szájjal feküdt a földön, s két-három széket is felfordítottak a dulakodás jeléül. Grimaud minden kulcsot kivett a porkoláb zsebéből, kinyitotta a szobájuk ajtaját, aztán, már kívülről, újra bezárta, s gyorsan nekivágtak a főfolyosónak, mely a terecskére vezet.

Grimaud a közbeeső három ajtót oly gyors egymásutánban nyitogatta-zárogatta, hogy ügyességének újabb becsületére vált. Hamarosan kiértek a labdatérre. Teljesen kihalt volt, sehol egy őrszem, egy lélek se az ablakokban.

A herceg a várfalra rohant, s az árok túloldalán észrevett három lovast, két vezeték lóval. Jelet váltott velük, valóban miatta voltak ott.

Ezalatt Grimaud rögzítette a mentőkötelet. Nem kötélhágcsó volt, hanem egy gombolyag sodrott selyemzsinór, hozzá egy bot, amit az ember a lába közé fogott, s így a fonal, a leereszkedő test súlyától, legömbölyödött.

– Indulj! – mondta a herceg.

– Elsőnek, fenség? – kérdezte Grimaud.

– Mindenesetre! – mondta a herceg. – Ha engem csípnek el, engem csak börtön fenyeget; ha téged csípnek el, felakasztanak!

– Ez így van – mondta Grimaud.

Azzal máris felült lovaglóülésben a botra, s elkezdte a veszedelmes ereszkedést; a herceg önkéntelen rémülettel figyelte; már a fal háromnegyed magasságához ért, mikor hirtelen elszakadt a zsinór. Grimaud lezuhant az árokba.

A herceg rémülten felkiáltott, de Grimaud még csak nem is nyögött; pedig súlyosan megsérülhetett, mert ott maradt, ahová esett.

Hanem az egyik várakozó ember rögtön lecsúszott a várárokba, Grimaud-t egy kötél végével a hóna alatt átkötötte, s a két másik pedig, a kötél másik végét fogva, húzni kezdte Grimaud-t.

– Ereszkedjék, fenség – szólt fel az ember a várárokból –, alig tizenöt láb magasság, s a gyep puha.

A herceg már hozzáfogott. De az ő feladata már nehezebb volt, mert nem volt többé bot, hogy fékezze az ereszkedést; markával kapaszkodva kellett hát ereszkednie, méghozzá vagy ötven láb magasságból. De, amint mondtuk, a herceg erőteljes, ügyes ember volt és csupa hidegvérűség; öt perc se telt bele, s a kötél végéhez érkezett; amint a várakozó ember felkiáltotta, itt a földtől már csak tizenöt lábnyira volt. Elengedte a zsinórt, és talpra esett, minden sérülés nélkül.

Rögtön kapaszkodott is fel a sánc oldalán, melynek peremén Rochefort-t találta. A két másik nemes ismeretlen volt neki. Az ájult Grimaud-t egy lóra kötözték.

– Uraim – mondta a herceg –, majd később hálálkodom; de most nincs egy perc veszteni való időnk, útra hát! Aki szeret, követ!

És felugrott a lovára, és elindult sebes-vágtatva, teli tüdővel lélegzett, és leírhatatlan öröm kifejezésével az arcán kiáltozta:

– Szabad vagyok!… Szabad!… Szabad!…