38 I. Károly levele

Most pedig az olvasónak át kell velünk kelnie a Szajnán, s követnie egészen a Saint-Jacques utcai karmelita kolostorig.

Délelőtt tizenegy óra, s a kegyes nővérek most mondtak misét I. Károly fegyvereinek diadaláért. A templomból kijővén, egy fekete ruhás asszony meg egy fiatal lány, egyikük özvegy, másikuk árva, vonult vissza cellájába.

Az asszony festett fajú zsámolyra térdel, a lány, néhány lépésre tőle, egy székhez támaszkodik, csak áll és sír.

Az asszony szép lehetett, de látható, hogy a könnyek megöregítették. A leányka bájos, és sírása még megszépíti. Az asszony negyvenévesnek látszik, a leányka tizennégynek.⁷⁴

– Én Istenem – csengett a térdeplő –, tartsd meg az uramat, tartsd meg a fiamat, s vedd el az én szomorú és keserves életemet!

– Én Istenem – fohászkodott a leányka –, tartsd meg énnekem anyámat!

– Anyja már mit sem tehet magáért e világon, Henriette – fordult hátra a lesújtott, imádkozó asszony. – Anyjának már se trónja, se férje, se fia, se pénze, se barátai; anyját, szegény gyermekem, az egész világ cserbenhagyta!

S az asszony, segítségére siető leánya karjaiba rogyván, szintén átadta magát a zokogásnak.

– Anyám, szedje össze magát! – mondta a leányka.

– Jaj, beh szerencsétlenek ebben az esztendőben a királyok! mondta az asszony, s fejét gyermeke vállára hajtá – és ki sem gondol ránk ebben az országban, mert mindenki a maga bajával törődik. Amíg a bátyja velünk volt, ő tartotta bennem a lelket; de elment: ez idő szerint képtelen rá, hogy nekem vagy atyjának hírt adjon magáról. Elzálogosítani utolsó ékszereimet, minden ruhámat s a magáéit is eladtam, hogy megfizessem bátyja szolgáinak bérét, kik faképnél hagyták volna, ha követelésüknek nem engedek. Most kénytelenek vagyunk itt élni az apácák kenyerén! Isten szegényei vagyunk!

– De mért nem folyamodik nénjéhez, a királynéhoz? – kérdezte a leányka.

– Fájdalom – sóhajtott a szomorú asszony –, néném már nem királyné, gyermekem, másvalaki uralkodik a nevében. Egy napon majd megérti ezt.

– Akkor hát folyamodjék unokaöccséhez, a királyhoz! Akarja, hogy én beszéljek vele? Tudja, mennyire szeret, anyám!

– Fájdalom, unokaöcsém, a király, még nem király, s ő maga is, amint Laporte már hússzor is mondta, mindenben szükséget szenved.

– Akkor hát folyamodjunk Istenhez – mondta a leányka, és anyja mellé telepedett.

A két nő, ki most így, egy zsámolyon imádkozott, IV. Henrik leánya meg az unokája volt, 1. Károly felesége és a leánya.

Közös imájukat épp befejezték, mikor egy apáca kaparta meg szelíden a cella ajtaját.

– Jöjjön be, nővér – mondta az idősebbikük, s mikor felkelt, letörölte könnyeit.

Az apáca tisztelettel nyitotta ki az ajtót.

– Kérem, bocsássa meg felséged, ha ájtatosságában megzavartam – mondta –, de egy idegen úr van odakünt a társalgóban, s tisztelettel kéri, hogy átadhasson felségednek egy levelet.

– Egy levelet! Jaj, talán éppen a király levele! Igen, atyjától kaptunk hírt, semmi kétség! Hallja, Henriette?

– Hallom, asszonyom; hallom, és remélek.

– És mondja, kicsoda az az úr?

– Negyven-negyvenöt éves forma nemesember.

– Neve? Megmondta a nevét?

– Milord de Winter.

– Milord de Winter! – kiáltott fel a királyné. – Az uram barátja! Vezesse be hát, vezesse be!

És a királyné a küldött elé rohant, s lélekszakadva ragadta meg a kezét.

Winter lord a cellába lépve térdre ereszkedett, s a királynénak átnyújtotta az aranytokba göngyölt levelet.

– Ó, milord – mondta a királyné –, három olyan valamit hoz nekünk, amilyent már rég nem láttunk: aranyat, hűséges barátot és levelet férjurunktól, a királytól!

De Winter ismét meghajolt, de válaszolni nem tudott, oly mélységesen meghatódott.

– Milord – szólt a királyné –, ugye megérti, ha sürgősen tudni szeretném, mit tartalmaz ez a levél.

– Magára hagyom, asszonyom – mondta Winter lord.

– Ne, maradjon – mondta a királyné –, milordságod előtt fogjuk elolvasni. Nem gondolja, hogy ezernyi kérdeznivalóm van?

De Winter hátrált néhány lépést, s csak álldogált ott hallgatagon.

Anya s lánya pedig behúzódott egy ablakmélyedésbe, s míg a leány anyja karjára dőlt, mohó izgalommal olvasták az alábbi levelet:

Asszonyom, kedves hitvesem!

Íme, a véghez közeledünk. Minden Isten meghagyta tartalék erőmet a nasebyi táborban vontam össze, innen írom nagy sietve e levelet. Itt várom be fellázadt alattvalóim seregét, s utoljára ütközöm meg velük.⁷⁵ Ha győzök, a végtelenségig elnyújtom a harcot, ha győznek, mindenestül elveszek. Ez esetben (fájdalom, ilyen helyzetben, amilyenben most leledzünk, mindenre gondolni kell) megpróbálom majd elérni Franciaország partjait. De vajon befogadhatnak-e, akarnak-e befogadni ott egy szerencsétlen királyt, ki oly gyászos példát kínál ez amúgy is polgárháborúk dúlta országnak? Asszonyom, bölcsessége és ragaszkodása szolgál majd útmutatóul. E levél átadója, Asszonyom, elmondja majd mindazt, amit a véletlenre bízni kockázatos. Ő megmagyarázza, milyen lépéseket várok Asszonyomtól. Azzal is megbízom, hogy gyermekeimnek áldásomat adja át, Asszonyomnak, az én kedves hitvesemnek pedig szívem minden szeretetét.

A levél aláírása “Károly király“ helyett ez volt: “Károly, még király.“

E szomorú olvasmány, melynek hatását a királyné arcán Winter lord megfigyelhette, mégis valami reménysugárt csillantott a szemében.

– Ám ne legyen többé király – kiáltott fel –, ám legyen legyőzött, száműzött, földönfutó, csak éljen! Sajnos, a trón túl veszedelmes hely manapság, semhogy azt kívánjam, hogy maradjon. De mondja csak, milord – folytatta a királyné –, és semmit se titkoljon el: hol tart e téren a király? Helyzete valóban oly reménytelen, amilyennek véli?

– Fájdalom, asszonyom, még reménytelenebb! Őfelsége szíve oly jóságos, hogy gyűlöletről fogalma sincs; oly egyenes és nyílt, hogy árulásról sejtelme sincs! Angliát oly téboly szelleme szállta meg, hogy félek, csak a vér fojthatja el.

– Hát lord Montrose?⁷⁶ – kérdezte a királyné. – Nagy és gyors sikerekről hallottam híreket, Inverloshynál, Auldearnnál, Alfordnál és Kilsyth-nél nyert csatákról.⁷⁷ Emlegették: a határ felé vonult, hogy csatlakozzék királyához.

– Igen, asszonyom; de a határon Leslybe ütközött. A Győzelmet emberfeletti vállalkozásokban fárasztotta el: a Győzelem elpártolt tőle. S Montrose, Philiphaugh-nál csatát vesztve, kénytelen volt serege maradékát szélnek ereszteni, s menekülni csatlós álruhában. Bergenben van, Norvégiában.

– Isten segítse őt! – mondta a királyné. – Némi vigasztalás, hogy azokat, akik annyiszor kockáztatták életüket érettünk, biztonságban tudhatjuk. Most pedig, milord, hogy a király helyzetét olyannak látom, amilyen, vagyis reménytelennek: mondja el, mit üzen még királyi férjem.

– Nos, asszonyom – felelte De Winter –, a király azt kívánja, hogy felséged próbálja meg kipuhatolni a francia királynak és királynénak iránta való hajlandóságát.

– Sajnos, amint tudja – felelte a királyné –, a király még gyermek, a királyné pedig asszony, annak is gyarló: mindenben Mazarin az úr!

– Azt a szerepet akarja hát játszani Franciaországban, amit Cromwell Angliában?

– Ó, nem! Hajlékony és ravasz olasz, s ha e merényről álmodik is talán, sohase merné elkövetni; és Cromwell-lel ellentétben, ki az országgyűlés mindkét háza fölött rendelkezik, Mazarint csak a királyné támogatja a parlamenttel való küzdelmében.

– Egy okkal több, hogy megsegítsen egy királyt, kit az országgyűlés világgá üldöz.

A királyné keserűn rázta a fejét.

– Az én megítélésem szerint – mondta – a bíboros egy ujját se mozdítja, sőt, talán ellenünk fordul. Már az én és leányom Franciaországban tartózkodása is terhes neki: még terhesebb volna, érthető okokból, a királyé. Milord – folytatta Henriette fájdalmas mosollyal –, szomorú és majdnem szégyenletes kimondanom, de a telet a Louvre-ban pénz, fehérnemű, majdnem kenyér nélkül töltöttük, s tűz híján sokszor fel se keltünk.

– Borzalom! – kiáltott fel De Winter. – IV. Henrik leánya, I. Károly felesége! De hát miért nem fordult asszonyom közülünk akárkihez?

– Íme, ilyen vendégszeretetben részesít egy királynét az a miniszter, kinek most egy király kéri pártfogását!

– De mintha valami házasságról beszéltek volna a walesi herceg és az orléans-i hercegnő között! – mondta Winter lord.

– Igen, volt egy pillanatnyi reményem. A két gyermek szerette egymást; de a királyné, ki előbb pártolta e házasságot, véleményt változtatott; az orléans-i herceg pedig, ki még biztatta is őket az elején, leányának gondolni is megtiltotta e házasságra. Jaj, milord – folytatta a királyné, s már eszébe se jutott letörölni könnyeit –, jobb harcolni, ahogy a király harcolt, s meghalni, ahogyan meg is fog talán, mint koldusul élni, ahogyan én élek!

– Bátorság, asszonyom! – mondta Winter lord. – Bátorság! Ne csüggedjen el! A francia koronának, mely mostanában annyira inog, érdeke, hogy küzdjön a szomszédos nép kebelében támadt lázadás ellen. Mazarin államférfi, s felfogja ennek szükséges voltát.

– De bizonyos-e abban – kérdezte a királyné aggodalmasan –, hogy nem vágtak elébe?

– Kicsoda?

– Hát valamiféle Joyce vagy Pride, Cromwell egyik híve.

– Egy szabó! Egy fuvaros! Egy serfőző!⁷⁸ Remélem, asszonyom, ilyen alakokkal a bíboros nem lép szövetségre.

– Ugyan, hát ő kicsoda? – kérdezte Henriette királyné.

– Igen, de a király meg a királyné becsületéért…

– No jó, reméljük hát, tesz valamit e becsület érdekében – mondta Henriette királyné. – Barátunk ékesszólásban oly kiváló, hogy megnyugtatott. Nyújtsa hát a karját, és menjünk a miniszterhez.

– Asszonyom – mondta Winter lord –, e kitüntetés zavarba ejt.

– De végül, ha megtagadja – torpant meg Henriette asszony –, s ha a király elvesztené a csatát?

– Őfelsége akkor Hollandiába menekül, ahol, mint hallottam, a walesi herceg őfensége is tartózkodik.⁷⁹

– És őfelsége menekültében sok olyan hívére számíthat, mint milordságod?

– Fájdalom, nem, asszonyom – mondta De Winter -; de ez előre látható volt, eljöttem hát segítőtársakat keresni Franciaországba.

– Segítőtársakat! – sóhajtott a királyné fejét csóválva.

– Asszonyom – felelte De Winter –, találjam csak meg régi barátaimat, s mindenről kezeskedem!

– Menjünk hát – mondta a királyné, a régóta sorsüldözött emberek fájdalmas kételkedésével –, menjünk hát, s bár hallgatná meg az Isten!

A királyné beszállt a hintójába, Winter lord pedig lóháton nyomában két lakájjal, kísérte a kocsiajtó mellett.