14 Melyből kiderül, hogy ha Porthos elégedetlen volt is állapotával, bezzeg elégedett volt a magáéval Mousqueton

A kastély felé mendegélve, miközben Porthos báróságáról szőtt álmaiban ringatózott, D'Artagnan az ember átkozott természetéről elmélkedett, mely mindig elégedetlen azzal, amije van, s mindig az után sóvárog, amije nincsen. Porthos helyében D'Artagnan a világ legboldogabb emberének érezte volna magát, Porthosnak ellenben ahhoz, hogy boldog legyen, micsoda is hiányzott? Öt betű a neve előtt, s egy kis hétágú korona, hogy rápingáltathassa hintája oldalára. “Egész életemet azzal tölthetném hát – tűnődött magában –, hogy jobbra-balra nézelődjem, s mégsem találnék soha egyetlen igazán boldog emberi arcot!“

Ennél a filozófiai felismerésnél tartott, mikor a Gondviselés mintha szándékosan kínált volna rá eleven cáfolatot. Mihelyt Porthos magára hagyta, hogy a szakácsának valami utasítást adjon, Mousqueton közeledett felé. A derék fickó ábrázata, némi enyhe zavartól eltekintve, mely nyári felhőcske módján inkább csak árnyalta, mintsem fátyolozta arcát, a legtökéletesebb boldogságot tükrözte.

“Ihol ni, ilyet keresek én – gondolta D'Artagnan –, de sajnos, a szegény fiú nem tudja, miért jöttem.“

Mousqueton tisztes távolságban maradt. D'Artagnan leült egy padra, s intett, hogy jöjjön közelebb.

– Uram – mondta Mousqueton, élvén az engedéllyel –, nagy szívességre kérném!

– Beszélj, barátom – biztatta D'Artagnan.

– Beszélnék, csak nem merek, attól félek, azt hinné, hogy a jólét megrontott.

– Tehát boldog vagy, barátom? – kérdezte D'Artagnan.

– Amilyen boldog ember csak lehet, de azért még boldogabbá is tehetne!

– Nos hát, ki vele! S ha tőlem függ, elintézem a dolgot.

– Ó, uram, csupán magától függ, senki mástól.

– Nosza!

– Nagy-nagy szívességre kérem! Éspedig: ne szólítson engem eztán Mousquetonnak, hanem Moustonnak. Mióta szerencsés vagyok a kegyelmes úr ispánja lenni, ezt a nevet vettem fel, mert méltóságteljesebb, s hozzájárul, hogy alantasaim tiszteljenek. Uraságod jól tudja, mily szükséges a tekintély a cselédség előtt!

D'Artagnan elmosolyodott: Porthos meghosszabbította a nevét, Mousqueton megkurtította.

– Remélhetek, uram? – kérdezte Mousqueton valósággal remegve.

– Jól van, kedves Mouston – mondta D'Artagnan –, légy nyugodt, nem felejtem el kérésedet, s ha örömödre szolgál, tegezni sem tegezlek tovább.

– Ó, uram – ujjongott Mousqueton, s elpirult örömében –, ha ekkora megtiszteltetésben részesít, hálás leszek, míg élek, de nem lesz túl sok, amit ezzel kérek?

“Fájdalom – gondolta magában D'Artagnan –, vajmi kevés a váratlan megrázkódtatáshoz képest, melyet e szegény ördögnek okozok, ki oly jól fogadott engem.“

– És az úr még sokáig marad minálunk? – kérdezte Mousqueton, s arca visszanyervén előbbi derűjét, úgy virított, mint a pipacs.

– Holnap elmegyek, barátom – felelte D'Artagnan.

– Jaj, uram, hát csak azért jött, hogy nekünk fájdalmat okozzon?

– Attól tartok – mondta D'Artagnan oly halkan, hogy a hajlongva hátráló Mousqueton nem hallhatta meg.

Valami lelkiismeret-furdalásféle suhant át D'Artagnan lelkén, lett légyen bármily kérges szívű is.

Porthost nem szánta olyan vállalkozásba sodorni, melyben élete s vagyona forog veszélyben, mert Porthos mindezt boldogan kockáztatja a bárói címért, melyre már tizenöt esztendeje sóvárog; ellenben Mousquetont, aki csak annyit kívánt, hogy Moustonnak nevezzék: nem volt-e kegyetlenség kiszakítani megrakott csűrének pazar életéből? Ez a gondolat marcangolta, mikor Porthos újra megjelent.

– Asztalhoz! – mondta Porthos.

– Hogyhogy asztalhoz? – kérdezte D'Artagnan. – Hát hány óra van?

– Egy óra múlt, barátom.

– Valóságos paradicsom az otthona, Porthos! Az időt itt elfelejti az ember. Megyek, de nem vagyok éhes.

– Csak jöjjön! Ha enni nem is lehet mindig, de inni lehet; szegény Athos egyik aranymondása ez, s csak azóta tudom, milyen igaz, amióta unatkozom.

D'Artagnan, akit gascogne-i természete mindig mértékletességre intett, mintha nem hitt volna ennyire Athos axiómájának igazában; de azért mindent elkövetett, hogy házigazdájával lépést tartson.

Eközben, amint Porthos lakmározását figyelte, s maga is tőle telhetőén ivott, eszébe jutott Mousquetonra vonatkozó aggodalma, annál is erősebben, mert a derék fickó, bár nem ő maga szolgálatoskodott az asztal körül, mivel ezt méltóságán alulinak tartotta: időnként megjelent az ajtóban, s iránta való hálás elismerésének a felszolgáltatott borok korával és minőségével adott kifejezést.

Ehhez képest, mikor a csemegénél D'Artagnan egy intésére Porthos az inasokat kiküldte, s a két jó barát kettesben maradt, így szólt:

– Porthos, kicsoda kíséri majd e vállalkozásban?

– Hát Mouston, gondolom – felelte Porthos a legnagyobb természetességgel.

Ez D'Artagnant szíven találta; már látta, hogyan változik keserves fintorrá az ispán jóságos mosolya.

– Igen, de Mouston már nem mai gyerek, barátom! – vetette ellen D'Artagnan. – Mi több, szörnyen elhízott, s talán elvesztette fürge rugalmasságát.

– Tudom – mondta Porthos. – De megszoktam őt; egyébként sem hagyna magamra, túlságosan szeret.

“Ó jaj, milyen is a vak hiúság!“ – gondolta D'Artagnan.

– S különben is – folytatta Porthos – maga talán nem a régi inasát tartja még mindig, azt a jó, derék, értelmes… hogy is hívják csak?

– Planchet-nak. Hát igen, újra rátaláltam, de már nem inas. -Hát mi?

– Megmondom. Ezerhatszáz frankjából, emlékszik, abból az ezerhatszázból, amit La Rochelle ostrománál kapott egy levél elviteléért De Winter lordnak, egy kis üzletet nyitott a Lombardok utcájában, s most cukrász.

– Úgy! Cukrász, őkelme a Lombardok utcájában?! Akkor miért szolgálja magát?

– Vaj van a fején, s fél, hogy zaklatni fogják.

S elmesélte barátjának, hogyan került Planchet-val újra össze.

– Nahát! – csodálkozott Porthos. – Mit szólt volna annak idején, ha valaki azt mondja magának, hogy Planchet egy napon Rochefort-t kiszabadítja, s ezért maga bújtatni fogja őt?

– Nem hittem volna. De hát mit akar, az események megváltoztatják az embert!

– Ennél mi sem igazabb – ismerte el Porthos -; csak egy nem változik idővel, vagy ha igen, csak hogy javuljon: a bor. Kóstolja meg ezt; jófajta spanyol bor. Athos barátunk igen becsülte: jerezi.

Ebben a pillanatban az ispán bejött, hogy gazdájával tanácskozzék a másnapi ebédről, s a tervezett vadászkirándulásról is.

– Mondd csak, Mouston – kérdezte Porthos –, jókarban vannak a fegyvereim?

D'Artagnan dobolni kezdett a lábával az asztal alatt, hogy leplezze zavarát.

– A fegyverei, kegyelmes uram? – kérdezte Mouston. – Miféle fegyverei?

– Az áldóját, hát a páncélom!

– Miféle páncél?

– A hadipáncélom!

– Hát hogyne, kegyelmes uram. Legalábbis azt hiszem.

– Holnap megvizsgálod őket, s kijavíttatod szükség esetén. Melyik a gyorsabb lovam?

– Vulkán.

– S a legkitartóbb?

– Bayard.

– S te melyik lovat szereted a legjobban?

– Én? Rustaud-t, kegyelmes uram; kedves jószág, ezzel nagyszerűen megértjük egymást.

– Erős, szívós, nemdebár?

– Normandiai-mecklenburgi keverék, éjjel-nappal bírná az iramot.

– Akkor hát dologra! Abrakoltasd meg a három lovat, csiszolgasd vagy csiszoltasd meg a fegyvereimet; ezenkívül egy pisztolyt a te számodra s egy vadászkést.

– Tehát utazni fogunk, kegyelmes uram? – kérdezte Mousqueton . aggodalmas képpel.

D'Artagnan, aki eddig csak bizonytalan akkordokat kopogott ki, most indulót vert.

– Annál is jobbat, Mouston! – felelte Porthos.

– Expedícióra indulunk, uram? – kérdezte az ispán, s arca rózsái kezdtek liliommá változni.

– Visszatérünk a szolgálatba, Mouston! – vágta ki Porthos, s közben folyton azon igyekezett, hogy bajszának visszaadja elvesztett marcona pörgeségét.

Alighogy e kijelentés elhangzott, Mousquetont oly reszketés fogta el, hogy márványfehér arca csak úgy rezgett bele, s oly kimondhatatlan gyöngéd szemrehányással pislogott D'Artagnanra, hogy a testőr alig tudta elviselni elpityeredés nélkül; aztán megtántorodott, s fojtott hangon kérdezte:

– Szolgálatba! Szolgálatba, a király hadseregébe?

– Igen is, nem is. Újra táborba szállunk, mindenféle kalandot keresünk, végre újrakezdjük életünket, a hajdanit!

Ez az utolsó szó úgy vágott bele Mousquetonba, mint a villám. Ez a borzalmas hajdani tette oly édessé a mostanit.

– Jaj, drága Istenem! Mit hallok? – kérdezte Mousqueton, még az előbbinél is rimánkodóbb tekintettel, mely D'Artagnannak szólt.

– Lássa be, szegény jó Mouston barátom – mondta D'Artagnan –, ilyen a végzet…

Most már lehetett tapintatos azzal, hogy nem tegezi s nevét az általa kívánt formában használja: Mousquetont éppoly súlyosan érte a csapás, s a csapás oly rettenetes volt, hogy egészen megzavarodva ment ki, s még az ajtót is elfelejtette betenni.

– A jó Mousqueton nem tud hová lenni örömében – mondta Por1thos olyan hangon, amilyent Don Quijote használhatott, mikor Sanchót gebéje felnyergelésére nógatta, még egy utolsó vállalkozásra.

A két cimbora kettesben maradva beszélgetni kezdett a jövendőről, s ezer légvárat épített. A Mousqueton kitűnő bora D'Artagnannak rózsás látomást mutatott aranyhalmokról, ezüsthegyekről, Porthosnak pedig kékszalagot és hercegi palástot. Mi tagadás, az asztalra borulva aludtak, mikor értük jöttek, hogy éjjeli nyugovóra szólítsák őket.

Másnap Mousquetonba mégis sikerült D'Artagnannak lelket vernie, megsúgván neki, hogy a háború mindvégig Párizsban zajlik majd alkalmasint és a Vallon kastély közelében, mely Corbeil-jel szomszédos, Bracieux közelében, mely Melun mellett s Pierrefonds közelében, mely Compiègne s Villers-Cotterets közt fekszik…

– De én úgy emlékszem, mintha annak idején… – mondta félénken Mousqueton.

– Ó – mondta D'Artagnan –, manapság nem úgy háborúznak, mint annak idején! Ma ez merőben diplomáciai tevékenység, kérdezze meg Planchet-t.

Mousqueton elment felvilágosítást kérni régi barátjától, s ez minden pontban megerősítette, amit D'Artagnan mondott; csak – tette hozzá – ebben a háborúban a foglyokat a felakasztás veszélye fenyegeti.

– Nyavalyakórság! – mondta Mousqueton – azt hiszem, akkor már jobb szeretem La Rochelle ostromát!

Porthos pedig, miután őzet lövetett vendége tiszteletére, miután erdeiből hegyeire, hegyeiről tavaira vezetgette, miután megmutatta agarait, falkaját, Gredjnet-t, vagyis mindent, amije volt, s még három felülmúlhatatlanul pompás lakomát készíttetett, végleges útbaigazításokat kért D'Artagnantól, ki kénytelen volt továbbindulni útján.

– Nos hát, ide hallgasson, kedves barátom! – mondta a bíboros követe. – Innen Blois-ig négy nap kell nekem, egyet ott töltök, aztán még három vagy négy nap, míg Párizsba érek. Induljon hát egy hét múlva, kíséretével; szálljon meg a Tiquetonne utcabeli Gödölye fogadóban, s várja meg érkezésemet!

– Rendben van – mondta Porthos.

– Én hát elindulok Athoshoz, e reménytelen útra – mondta D'Artagnan. – De hát ha mégoly magatehetetlen lett is, barátainkkal tartani kell a kapcsolatot.

– Ha magával mennék – mondta Porthos –, azt hiszem, jó szórakozás volna nekem.

– Meglehet – mondta D'Artagnan –, énnekem is az! De akkor nem volna ideje az előkészületekre.

– Ez igaz – mondta Porthos. – Menjen hát, s csak bátorság! Ami engem illet, csupa lelkesedés vagyok!

– Nagyszerű! – mondta D'Artagnan.

És csak Pierrefonds határának mezsgyéjénél vettek búcsút egymástól, mert Porthos a barátját egészen odáig kísérte.

– Legalább – mondta D'Artagnan Villers-Cotterets felé mentében –, legalább nem leszek egyedül. Ez az ördögadta Porthos még kitűnően bírja magát. Ha Athos jön, jó, akkor hárman leszünk, hogy Aramison gúnyolódjunk, e szerelemben szerencsés kis csuháson!

Villers-Cotterets-ből írt a bíborosnak.

Kegyelmes uram, egyet már felajánlhatok Eminenciádnak, de ez hússzal felér. Indulok Blois-ba, mert La Fère gróf e város közelében, a Bragelonne-kastélyban lakik.

S ezzel nekivágott a blois-i útnak, Planchet-val egyvégtiben társalogván, ki az egész hosszú utazáson nagy mulatságára szolgált.