9 D'Artagnan Aramist valahova messze képzeli, de észreveszi Planchet mögött, a ló hátán

D'Artagnan hazatérve, egy embert látott a kemencepadkán; Planchet volt, de az elszökött férj hagyta ruháknak hála, oly átalakult külsővel, hogy alig ismert reá. Madeleine bemutatta őt, valamennyi inas füle hallatára. Planchet szép flamand mondatot intézett a testőrtiszthez, az felelt neki néhány szóval, valami nem létező nyelven, s kész volt az egyezség. Madeleine bátyja D'Artagnan szolgálatába szegődött.

D'Artagnan terve már tökéletesen kész volt: Noisyba nem akart nappal érkezni, mert félő volt, felismerik. Volt tehát még elég ideje, lévén Noisy csak három-négymérföldnyire a meaux-i út mentén.

Bőséges reggelivel kezdte hát, ami kezdetnek nem valami jó, ha az ember a fejével akar dolgozni, de ha testi próba várja, kiváló gondoskodás; aztán ruhát váltott, attól tartva, hogy testőrsisakja bizalmatlanságot kelthet; majd három kardja közül a legerősebbet s legbiztosabbat választotta ki, melyet csak nagy napokon használt. Két óra tájban felnyergeltetett két lovat, s nyomában Planchet-val, a La Viliette sorompón át, kilovagolt a városból. A Gödölyé-vel szomszédos házban még mindig lázas kutatás folyt Planchet után.

Párizstól másfél mérföldnyire D'Artagnan, látván, hogy türelmetlenségében még mindig túl korán indult, megállt, hogy a lovak kifújhassák magukat; az útszéli fogadó eléggé rossz képű alakokkal volt tele, akik mintha éppen valamiféle éjjeli vállalkozásra készülődtek volna. Az ajtóban megjelent egy köpenybe burkolózott alak; az idegen láttán azonban intett egyet, mire két ivó hozzálépett, s tanácskozásba merült vele.

D'Artagnan azonban gondtalanul lépett a fogadósnéhoz, borát dicsérte, mely pedig irtózatos montreuili vinkó volt, egyet-mást kérdezett tőle Noisyról, s megtudta, hogy a faluban csak két feltűnőbb ház van: az egyik Párizs érsekéé, s most éppen az unokahúga, Longueville hercegné tartózkodik benne; a másik a jezsuita kolostor, derék atyák tulajdona; tévedni hát nem lehetett.

D'Artagnan négy órakor továbbindult; lépésben haladt, nem akart odaérni az éj beállta előtt. Nos, ha az ember lépésben lovagol, téli napon, borús időben, eseménytelen táj közepén, legjobb, ha azt teszi, amint La Fontaine mondja, amit a nyúl a vackán: gondolkozik. Csakhogy, amint látni fogjuk, egy kissé különböztek ábrándjaik.

A korcsmárosné egy szava sajátos irányba terelte D'Artagnan gondolatait; ez a szó a Longueville hercegné neve volt.

S valóban, Longueville-nében meg is volt minden, ami miatt gondolni kellett reá: a királyság egyik legelőkelőbb s az udvar egyik legszebb hölgye volt. Hozzámenvén az öreg Longueville herceghez, akit nem szeretett, előbb abban a hírben állt, hogy Coligny szeretője, ki miatta ölette meg magát Guise herceggel párbajban a PlaceRoyale-on³⁰; ezután a bátyja, Condé herceg iránt való kissé túl gyöngéd barátságáról beszéltek, ami megbotránkoztatta az udvar aggályos lelkeit; végül, ennek is híre járta, barátságát valódi, mély gyűlölség váltotta fel, s Longueville hercegné jelenleg, amint beszélték, politikai viszonyt tart fenn Marcillac herceggel, a vén La Rochefoucauld herceg idősebb fiával, s azon buzgólkodik, hogy Condé hercegnek, vagyis a bátyjának ellenségévé tegye…

D'Artagnannak ezek a dolgok most mind eszébe jutottak. Arra gondolt, hogy mikor a Louvre-ban volt, a szépséges Longuevillenét gyakran látta maga előtt tündöklőn, sugárzón elsuhanni. Aramisra gondolt, aki, anélkül hogy több volna őnála, valaha Chevreuse hercegné kedvese volt, ki a régi udvarnál az volt, ami most az újnál Longueville hercegné. S azon töprengett, mért vannak a világon olyan emberek, akik mindent elérnek, amit kívánnak, rangban, szerelemben, viszont mások, véletlenből vagy balszerencséből, vagy velük született természetes gátoltságból, minden reménységüknek fele útjáig érnek.

Kénytelen volt bevallani magának, hogy hiába minden eszessége, ő az utóbbiak közé tartozik, s talán fog is mindig, mikor Planchet hozzá rúgtatott, s így szólt:

– Fogadjunk, uram, hogy egy dologra gondolunk!

– Nem hinném, Planchet – mondta mosolyogva D'Artagnan –, de te mire gondolsz?

– Azokra a sötét alakokra, akik a korcsmában ittak, mikor betértünk.

– Mindig ez az óvatosság, Planchet!

– Uram, ez nálam ösztön.

– Nos hát lássuk, mit súg az ösztönöd az adott körülmények között.

– Uram, ösztönöm azt súgta, hogy azok a fickók ottan valami rosszat forralnak, s azon tépelődtem, amit ösztönöm súgott az istálló legsötétebb zugában, mikor egy köpenybe burkolózott alak surrant be oda, s két másik alak a nyomában.

– Tyűha! – mondta D'Artagnan, mert Planchet előadása igazolta az ő megfigyeléseit. – És aztán?

– Az egyik ember így szólt: “Bizonyosan Noisyban van vagy lesz ma este, mert felismertem a szolgáját!“

,,– Biztos vagy benne?“

,,– Biztos, hercegem.“

– Hercegem – jegyezte meg D'Artagnan.

– Igen, “hercegem“. De hadd folytatom:

,,– Ha ott van, mit csináljunk vele?“ – kérdezte a másik.

,,– Mit csináljunk vele?“ – kérdezte vissza a herceg.

,,– Mit? Nem olyan ember az, aki hagyja magát csak úgy elfogni, használni fogja kardját.“

“– Akkor hát követni kell a példát! De azért csak próbáljátok élve elfogni! Van-e jó erős köteletek, s pecek a szájába?“

“– Ez mind van.“

“– Vigyázzatok, alkalmasint lovagnak lesz öltözve.“

“– Hogyne, hogyne, csak legyen nyugodt, kegyelmes uram.“

“– Egyébként magam is ott leszek, s vezetlek titeket.“

“– Kezeskedik-e, hogy a törvény…“

“– Mindenért kezeskedem“ – mondta a herceg.

“– Jól van, megtesszük a tőlünk telhetőt.“

– Ezzel kimentek az istállóból.

– No és – mondta D'Artagnan –, mi közünk nekünk mindehhez? Ilyen vállalkozás naponta előfordul.

– Bizonyos benne, hogy nem ellenünk irányul?

– Ellenünk? Ugyan miért?

– A szentjét! Emlékezzék csak, mit mondott az egyik: “Felismertem a szolgáját“ s ez bízvást rám vonatkozhatik.

– Aztán?

– Aztán a herceg így szólt: “Vigyázzatok, alkalmasint lovagnak lesz öltözve“, ami nézetem szerint félreérthetetlen, hisz maga lovagruhában van, s nem testőrtisztiben! Ehhez mit szól?

– Jaj, kedves Planchet – sóhajtott nagyot D'Artagnan –, azt mondom, hogy sajnos rég elmúlt az a kor, mikor hercegek akartak engem megöletni! Haj, azok voltak a szép idők! Légy hát nyugodt, ezek az alakok egyáltalán nem ránk fenik a foguk.

– Bizonyos ebben, uram?

– Kezeskedem!

– Akkor jó; többet ne beszéljünk róla.

Azzal Planchet újra D'Artagnan háta mögé került, azzal a fenséges bizalommal, mellyel gazdája iránt mindig is viseltetett, s melyen a tőle távol eltöltött tizenöt év sem változtatott.

Körülbelül egy mérföldet haladtak így.

A mérföld vége felé Planchet ismét D'Artagnan mellé rúgtatott.

– Uram – mondta.

– Mi az? – kérdezte D'Artagnan.

– Nézze csak, amott – mondta Planchet – nem úgy rémlik, mintha árnyékok suhannának a sötétben? Figyeljen! Mintha lódobogást is hallanék!

– Lehetetlen – mondta D'Artagnan –, dagasztó sár az út; de azért, ahogy mondod, mintha én is látnék valamit.

Megállt nézelődni, hallgatózni.

– Ha lódobogás nem is, de nyerítés az hallatszik! Figyeld! Valóban, a sötétben messziről nyerítés hatolt D'Artagnan füléig.

– Ezek a mi embereink, valami éjjeli portyán – mondta –, de mi közünk hozzá, csak folytassuk utunkat.

És továbbindultak.

Egy félóra múltán elérték Noisy első házait; az idő fél kilenc-kilenc körül járhatott.

Falusi szokás szerint mindenki aludt már, s a faluban egyetlen lámpa sem égett.

D'Artagnan és Planchet folytatta útját. Az út jobb és bal felén a sötét eget a háztetők még sötétebbre csipkézték, rovátkolták; olykor-olykor felriadt kutya ugatott a kapu mögött, vagy rémült macska ugrott fel a kövezetről, s menekült hanyatt-homlok valami rőzserakásba, honnét csak úgy parázslóit feléjük, mint a karbunkulus, ijedt két szeme. Mintha rajtuk kívül más élőlény nem is lett volna a faluban.

A falu közepe táján, a piactér felett uralkodva, sötét, két utcácska közé szorult kastély darvadozott, homlokzatára hatalmas hársfák nyújtogatták lombtalan karjaik. D'Artagnan figyelmesen vizsgálgatta az épületet.

– Ez lehet az érsek kastélya, a szép Longueville-né laka! De hol a kolostor?

– A kolostor? – kérdezte Planchet. – A falu végén, jól ismerem.

– No, Planchet – mondta D'Artagnan –, akkor nyargalj el odáig, én azalatt megszorítom a lovam hevederét; nézd meg, van-e világos ablak a jezsuitáknál!

Planchet engedelmeskedett, s elnyelte a sötét. D'Artagnan pedig, amint mondta, leszállt, s megigazította a nyeregkötést.

Planchet öt perc múlva visszajött.

– Uram, csak egy ablak világít, a mező felőli oldalon.

– Hm – mondta D'Artagnan –, ha frondőr volnék, itt kopognék be, s biztosra venném, hogy jó szállást találok; ha szerzetes volnék, ott zörgetnék be, s biztosra vehetnem, hogy jó vacsorát kapok; így viszont nagyon valószínű, hogy a puszta földön alszunk a kastély s kolostor között, étlen-szomjan haldokolva!

– Bizony – hagyta helyben Planchet –, miként Buridan híres szamara. Addig is akarja-e, hogy kopogtassak?

– Pszt! – mondta D'Artagnan. – Az egyetlen világos ablak hirtelen elsötétült!

– Hallja ezt, uram? – kérdezte Planchet.

Csakugyan, miféle lárma?

Olyan zaj támadt, mintha fergeteg közelednék; ugyanakkor két lovascsapat, tizenöt-tizenöt ember, rontott ki az épület előtt húzódó két utcácskából, s D'Artagnan és Planchet elől minden kijárást elzárva, körülvették őket.

– Tyű – mondta D'Artagnan, s kardot rántva húzódott a lova mögé, miközben Planchet ugyanígy járt el –, lehet, hogy igazad volt, s valóban bennünket keresnek?

– Ihol ni, elcsíptük! – kiáltottak a lovasok, s kivont karddal rontottak D'Artagnanra.

– El ne szalasszátok! – hallatszott parancsolón.

– Ne féljen, kegyelmes uram!

D'Artagnan elérkezettnek látta az időt, hogy belevegyüljön a társalgásba.

– Hohó, uraim – kezdte gascogne-i tájszólásban –, mit akarnak? Mit óhajtanak?

– Mindjárt megtudod! – kiáltották kórusban a lovasok.

– Megálljatok! Megálljatok! – kiáltotta az, akit kegyelmes úrnak szólítottak. – Megálljatok, ez nem az ő hangja!

– No még ilyet, uraim – méltatlankodott D'Artagnan –, hát mindenki megveszett Noisy ban? De csak vigyázzanak, mert istenuccse, az elsőt, aki kardvégemig jön, márpedig a kardom hosszú, kibelezem!

A vezér közelebb jött.

– Mit keres itt? – kérdezte emelt s láthatólag parancsoláshoz szokott hangon.

– És maga mit? – pattogott D'Artagnan.

– Legyen illedelmes, vagy derekasan elkefélik itt! Amiért nem óhajtja magát megnevezni az ember, azért a rangjának a tiszteletet megköveteli!

– Azért nem akarja magát megnevezni, mert valami orvtámadást irányít – mondta D'Artagnan –, de nekem, aki békésen utazom a szolgámmal, mi okom sincs rá, hogy nevem elhallgassam.

– Most már elég! Hogy hívják?

– Megmondom, hogy tudja, hol találhat meg, kegyelmes uram, herceg uram, vagy ahogy óhajtja szólíttatni magát – mondta a gascogne-i, nem akarván azt a látszatot kelteni, mintha hatna rá a fenyegetés. – Ismeri-e D'Artagnant?

– A testőrhadnagyot? – kérdezte a hang. -Azt.

– Ismerem.

– Nos – folytatta a gascogne-i –, talán hallotta, hogy kemény öklű s jó kardú ember?

– Maga D'Artagnan?

– Az vagyok.

– Akkor hát az ő védelmére jött?

– Ő?… Ki ő?

– Akit keresünk.

– Úgy látszik – folytatta D'Artagnan –, Noisy helyett óvatlanul a Titkok birodalmába értünk.

– Inkább feleljen! – mondta a hetyke hang. – Itt várja őt az ablak alatt? Azért jött Noisyba, hogy védelmezze?

— Senkit se várok – mondta D'Artagnan, s kezdte türelmét veszteni –, senkit se védelmezek, csak magamat, de azt, ha kell, határozottan védelmezem, erre figyelmeztetem!

– Jó – mondta a hang –, akkor pedig azonnal tűnjék el innen!

– Tűnjek el? – pattogott D'Artagnan, mert ez a felszólítás keresztezte terveit. – Nem könnyű dolog, tekintve hogy összeesem a fáradtságtól, s a lovam szintúgy; azonban ha hajlandó, vacsorámról s szállásomról gondoskodni valahol a közelben…

– Gazfickó!

– Hallja az úr – mondta D'Artagnan –, válogassa meg, kérem, a kifejezéseit, mert ha ilyesmit talál még mondani, lehet márki, herceg, fejedelem vagy király: a torkára fojtom, megértette?!

– Ejnye, ejnye – mondta a vezér –, semmi kétség, gascogne-i ez, vagyis nem az, akit keresünk. Ma este hoppon maradtunk, vonuljunk vissza. De én még találkozom magával, D'Artagnan mester! toldta meg a főnök még emeltebb hangon.

– Igen, de soha ilyen előnyös helyzetben – mondta a gascogne-i gúnyosan –, mert akkor talán egyedül lesz, s fényes nappal!

– Jól van, jól van! – mondta a herceg. – Indulás, uraim!

S a csoport zúgolódva, szitkozódva tűnt el a sötétségben, Párizs irányában.

D'Artagnan és Planchet még egy-két percig védelmi állásban maradt; de hogy a lódobogás távolodott, kardjukat visszadugták a hüvelyébe.

– Na látod, tökfej – mondta higgadtan D'Artagnan Planchetnak –, hogy nem ránk fenekedtek!

– Akkor hát kire? – kérdezte Planchet.

– Esküszöm, fogalmam sincs róla! És nem is érdekel. Csak az érdekel, hogy bemehetünk-e a jezsuiták kolostorába. Lóra hát! Menjünk s kopogtassunk be. Lesz, ahogy lesz, az ördögbe is, talán meg nem esznek bennünket.

És nyeregbe vetette magát.

Planchet követte a példát, amikor váratlanul súlyos teher zökkent mögéje, a lova hátára, hogy az beleroggyant.

– Jaj, uram! – kiáltott fel Planchet. – Egy ember ül a hátam mögött!

D'Artagnan hátrafordult, s valóban két emberi alakot is látott Planchet lován.

– Az ördög üldöz bennünket! – kiáltotta, kardot rántott, s már-már a jövevényre rontott.

– Nem, kedves D'Artagnan, nem az ördög – mondta az. – Én vagyok, Aramis! Vágtában, Planchet, a falu végére, s ott balra tarts?

És Planchet nekivágott galoppban, Aramisszal a háta mögött, s maga előtt D'Artagnannal, aki kezdte hinni, hogy valami fantasztikus, összefüggéstelen álmot él át.