34 A feloldozás

Íme, ez történt.

Láttuk, hogy egy cseppet sem a maga jószántából, sőt meglehetősen kényszeredetten járult a szerzetes a sebesülthöz, kit oly szokatlan módon kötöttek a lelkére. Lehetséges, igyekezett volna kereket oldani, ha lett volna rá lehetőség; azonban a két nemesifjú fenyegetései, hátrahagyott, nyilván utasításokkal ellátott kíséretük s végül a józan megfontolás is rávette a barátot, hogy különösebb vonakodást nem tanúsítva végigjátssza a gyóntató atya szerepét, és ha már bement a szobába, odalépett a sebesült ágyfőjéhez.

A hóhér azzal a gyors és átható pillantással fürkészte végig leendő gyóntatója arcát, mely a haldoklók sajátja, kiknek nincs veszteni való idejük; meglepetésében felkapta a fejét, s így szólt:

– Ilyen fiatal, atyám?

– Akik ilyen ruhát viselnek, azoknak nincs koruk – felelte ridegen a barát.

– Jaj, beszéljen velem szelídebben, atyám – mondta a sebesült –, utolsó perceimben jó barátra van szükségem.

– Nagyon szenved? – kérdezte a szerzetes.

– Nagyon; de a lelkem sokkal jobban, mint a testem.

– Lelkét meg fogjuk menteni – mondta a fiatalember -; de valóban a béthune-i hóhér maga, ahogy ezek itt mondják?

– Az, az, jobban mondva – felelte izgatottan a sebesült, bizonyosan attól tartván, hogy a hóhér szó meg találja fosztani a várva várt utolsó kenettől –, jobban mondva csak voltam, de már nem vagyok; tizenöt éve, hogy másnak engedtem át a mesterségemet. A kivégzéseken még részt veszek, de már nem sújtok, nem én!

– Tehát hivatala irtózattal tölti el? A hóhér keserveset sóhajtott.

– Amíg csak a törvény nevében sújtottam – mondta –, hivatalomtól nyugodtan aludtam; de ama szörnyűséges éjszaka óta, mikor egy magántermészetű bosszúnak voltam az eszköze, s a pallost gyűlölettel emeltem Isten egy teremtményére, azóta…

A hóhér abbahagyta, és kétségbeesett arckifejezéssel rázta meg a fejét.

– Folytassa – biztatta a barát; lábtul ült a sebesült ágyához, s egyre jobban érdekelte ez a rendkívül furcsán kezdődő história.

– Jaj! – kiáltott fel a sebesült, a sokáig elfojtott s végre kitörő fájdalom minden erejével. – Jaj, pedig húsz évi becsületes munkával próbáltam elnyomni ezt a lelkifurdalást! A vérontók természetes vadságát levetkeztem; valahányszor szükség volt, bőrömet kockáztattam, hogy megmentsem a veszedelemben forgók életét; emberéleteket óvtam meg a világnak, cserében amazokért, kiket a világtól elvettem volt. Ez nem minden: a hivatásom gyakorlásával szerzett vagyont szétosztottam a szegények közt, buzgó templombajáró lettem, az emberek, akik addig kerültek, megszokták, hogy lássanak. Mind megbocsátottak, még szerettek is némelyek. De az Isten, azt hiszem, nem bocsátott meg nekem, mert e kivégzés emléke üldöz szüntelen, s mintha minden éjjel elém magasodnék annak az asszonynak a kísértete.

– Asszonynak! Tehát egy asszonyt gyilkolt meg? – kiáltott fel a barát.

– Hát maga is – sopánkodott a hóhér –, hát maga is ezt a szót használja, mely a fülembe sikolt: meggyilkolta! Vagyis hogy meggyilkoltam őt, s nem kivégeztem! Vagyis gyilkos vagyok, s nem ítéletvégrehajtó!

Nyögött egyet, a szemét behunyta.

A barát kétségkívül attól félt, hogy meghal, és nem mond többet, mert izgatottan biztatta:

– Folytassa! Még semmit sem tudok, de mihelyt befejezte a gyónását, Isten meg én ítélkezünk!

– Jaj, atyám – folytatta a hóhér, anélkül hogy a szemét kinyitotta volna, mintha attól félne, hogy kinyitván, valami rémítőt lát –, kiváltképp mikor éjszaka kell átkelnem valami folyón, szakad rám kétszeresen ez a leküzdhetetlen borzalom: ilyenkor úgy érzem, a kezem elnehezedik, mintha bárdom húzná le még mindig; s mintha a víz vérszűrőre válnék, s a természet minden hangja, a fák zúgása, a hullámok csobogása csak azért egyesülne, hogy síró, kétségbeesett, borzalmas hangot formáljanak, mely ezt üvölti: “Teljesedjék be Isten ítélete!“

– Őrület – suttogta a barát, s most már ő is a fejét rázta.

A hóhér újra kinyitotta a szemét, hirtelen a fiatalember felé fordult, s megragadta a karját.

– Őrület – ismételte hóhér –, őrület, azt mondja? Jaj, nem, sajnos nem az, mert este történt, mert testét a vízbe dobtam, mert e négy szót, melyet lelkiismeretem folyton visszhangoz, e négy szót én magam ejtettem ki felfuvalkodottan: miután az emberi ítélkezés eszköze voltam, azt hittem, az isteni ítélkezésnek lettem eszköze.

– De halljuk, hogyan is történt? – kérdezte a barát.

– Este volt, egy ember jött hozzám, valami parancsot mutatott, s én követtem. Négy előkelő úr várt. Álarcosán vittek magukkal. Én mindig ellenkeztem és vonakodtam, ha jogtalannak éreztem a tőlem kért szolgálatot. Öt-hat mérföldet tehettünk meg, komoran, hallgatagon, jóformán egyetlen szót se váltva; végre valami kunyhó ablakán át egy nőt mutattak nekem, asztalra könyökölve, s azt mondták: “Ezt kell kivégezni.“

– Szörnyűség! – mondta a barát. – És engedelmeskedett?

– Atyám, ez a nő szörnyeteg volt: azt mondták, megmérgezte második férjét, meg akarta gyilkolni sógorát, ki ott volt amaz urak között; nemrégiben mérgezett meg egy ifjú hölgyet, aki vetélytársa volt, s mielőtt Angliából eljött volna, mondották, ledöfette a király kegyencét.

– Buckinghamet? – hördült fel a barát.

– Igen, ez az, Buckinghamet!

– Tehát angol volt ez a nő?

– Nem, francia, de Angliába ment férjhez.

A barát elsápadt, homlokát megtörölte, felkelt s bereteszelte az ajtót. A hóhér azt hitte, otthagyta, s nyögve rogyott vissza az ágyára.

– Nem, nem, itt vagyok – mondta a barát, és izgatottan ült vissza mellé. – Folytassa! Kik voltak azok az urak?

– Az egyik idegen volt, angol, gondolom. A többiek négyen, franciák, s testőrruhát viseltek.

– Nevük? – kérdezte a barát.

– A nevüket nem tudom. Csak azt, hogy az a négy francia úr az angolt milordnak szólította.

– S az a nő szép volt?

– Fiatal és szép! Ó, igen, főképpen szép! Még most is látom, amint térden állva imádkozik előttem, hátranyaklott fővel. Azóta sem értettem meg soha, hogy tudtam leütni ezt a gyönyörű, sápadt fejet.

Mintha a baráton különös izgalom vett volna erőt. Minden tagja reszketett; láthatóan kérdezni szeretett volna valamit, de nem mert.

Végül, minden erejét összeszedve így szólt:

– S a nő neve?

– Nem tudom. Amint már mondtam, kétszer volt férjnél, úgy rémlik, egyszer Franciaországban, egyszer meg Angliában.

– És azt mondja, fiatal volt?

– Huszonöt éves. -Szép?

– Elragadó.

– Szőke? -Az.

– Nagy hajú, nemde? Haja a vállára omlott alá.

– Ügy van.

– S csodálatos kifejezésű szeme?

– Ha akarta. Jaj, jaj, bizony ő volt az!

– S különös édességű hangja?

– Honnan tudja?

A hóhér felkönyökölt az ágyon, s döbbent szemmel meredt a barátra, ki most már falfehér volt.

– És maga megölte! – sziszegte a barát. – Eszközéül szolgált azoknak a gyáváknak, kik megölni nem merték! Nem esett meg a 'szíve azon a szépségen, fiatalságon, törékenységen! Maga megölte azt az asszonyt?

– Sajnos – sóhajtotta a hóhér –, már mondtam, atyám, ez az asszony mennyei külseje mögött pokoli lelket leplezett, s amikor látom, amikor eszembe jut mindaz a kár, amit nekem magamnak is okozott…

– Magának? Magának ugyan mit okozhatott? Ki vele! -Elcsábította s elveszejtette a bátyámat, aki pap volt; megszökött vele a klastromból.

– A bátyjával?

– Ügy van. Bátyám volt az első szeretője: bátyám halálának ő volt az oka! Jaj, atyám! Ne nézzen hát így reám! Hát bűnös vagyok én? Hát nem fog nekem megbocsátani?

– De, hogyne, megbocsát ok, ha mindent elmond nekem!

– Jaj! – kiáltott fel a hóhér. – Mindent! Mindent! Mindent!

– Akkor feleljen! Ha a bátyját elcsábította… mert azt mondja, elcsábította, nemde?

– Azt.

– Ha halálát okozta… azt mondja, halálát okozta?

– Úgy van – hagyta rá a hóhér.

– Akkor tudnia kell a leánynevét!

– Jaj! Istenem! – sopánkodott a hóhér. – Édes Istenem! Úgy érzem, mindjárt meghalok. Feloldozást, atyám, feloldozást!

– Mondd meg a nevét! – ordított rá a barát. – S megadom.

– A neve… Úristen, irgalmazz nekem – rebegte a hóhér.

És sápadtan, remegve hanyatlott a párnájára, mint akinek csak egy-két perce lehet hátra.

– A nevét! – ismételte a barát ráhajolva, hogy kicsikarja tőle azt a nevet, melyet nem akart megmondani. – A nevét!… Beszélj, vagy nincs f eloldozás!

A haldokló láthatóan minden erejét összeszedte. A barát szeme szikrát szórt.

– Anne de Beuil – suttogta a hóhér.

– Anne de Beuil! – sikoltotta a barát, miközben két karját az égre tárta. – Anne de Beuil! Csakugyan azt mondtad, Anne de Beuil?

– Azt, azt, ez volt a neve, s most pedig oldozzon fel, mert meghalok.

– Én, téged, feloldozzalak? – ordította a barát olyan hangon, hogy a haldokló haja égnek állt tőle. – Én, téged, feloldozzalak? Nem vagyok pap!

– Nem pap? – hördült fel a hóhér. – Akkor hát kicsoda maga?

– Mindjárt megtudod, te nyomorult!

– Jaj! Úristen! Úrjézus!

– John Francis de Winter vagyok!

– Nem ismerem magát! – hörögte a hóhér.

– Várj csak, várj, mindjárt megismersz: John Francis de Winter vagyok – mondta még egyszer –, és az az asszony…

– Nos hát, az az asszony?

– Az anyám volt!

A hóhér erre ordította azt a borzalmasat, melyet először hallottak.

– Jaj, bocsásson meg nekem, bocsásson meg! – rebegte. – Ha nem is Isten, de legalább a maga nevében! Ha nem is mint pap, legalább mint annak az asszonynak a fia!

– Neked megbocsátani?! – üvöltötte az álbarát. – Neked megbocsátani?! Isten megbocsát talán, de én soha!

– Irgalom! – mondta a hóhér, s kezét feléje nyújtotta.

– Nincs irgalom annak, kiben nem volt irgalom! Halj meg bűnbocsánatlan, kétségbeesve, halj meg s légy kárhozott!

És csuhájából tőrt rántott elő, s a mellébe döfte.

– Nesze – mondta –, ihol a bűnbocsánatom!

Ekkor hallották azt a második, gyengébb kiáltást, s utána sokáig azt a hörgést.

A hóhér, ki közben felemelkedett, hanyatt rogyott az ágyra. A barát pedig, anélkül hogy a tőrt a sebből kihúzta volna, az ablakhoz rohant, kinyitotta, leugrott a kiskert virágaira, beosont az istállóba, fogta öszvérét, kisurrant egy hátsó kapun, a közeli erdőcskéig kocogott, ott barátcsuháját ledobta, batyujából teljes lovagruhát vett elő, magára ölté, gyalogszerrel eljutott a legelső postaállomásig, lovat vásárolt, s lóhalálában folytatta útját Párizs felé.