HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

La­dis­laus Ma­li­nows­ki az egyik rend­őr­tiszt­ről a má­sik­ra pil­lan­tott, az­tán hát­ra­ve­tet­te fe­jét, és fel­ka­ca­gott.

– Hát ez re­mek! – mond­ta. – Olyan ün­ne­pé­lye­sek, mint két fü­les­ba­goly. Ne­vet­sé­ges, hogy ide hí­vat­nak, és kér­dé­se­ket akar­nak fel­ten­ni ne­kem. Hi­szen nem vá­dol­hat­nak sem­mi­vel, sem­mi­vel.

– Vé­le­mé­nyünk sze­rint ön, Mr. Ma­li­nows­ki, se­gít­sé­günk­re le­het a nyo­mo­zás­ban. – Davy fő­fel­ügye­lő hi­va­ta­li ud­va­ri­as­ság­gal be­szélt. – Ön­nek van egy Mer­ce­des-Otto gyárt­má­nyú, FAN 2266 rend­szá­mú ko­csi­ja, ugye­bár?

– És mi­ért ne len­ne?

– Ön­nek ter­mé­sze­te­sen le­het ilyen ko­csi­ja. Csak a pon­tos rend­szá­mot il­le­tő­en van egy kis tisz­táz­ni­va­ló. Az ön ko­csi­ját más rend­szám­táb­lá­val lát­ták az M7-es úton.

– Mar­ha­ság. Va­la­mi má­sik ko­csi le­he­tett.

– Meg­le­he­tő­sen rit­ka gyárt­mány az ön ko­csi­ja, el­len­őriz­tük az összes Mer­ce­des-Otto ko­csit.

– Ma­guk per­sze min­dent el­hisz­nek, amit a köz­le­ke­dé­si rend­őr­sé­gük mond. Ne­vet­sé­ges! És hol tör­tént ez?

– A hely, ahol a rend­őr­ség meg­ál­lí­tot­ta önt és a jo­go­sít­ványt kér­te, nincs messze Bed­hamp­ton­tól. Mind­ez az ír pos­ta­vo­nat ki­rab­lá­sá­nak éj­sza­ká­ján tör­tént.

– Ne rö­hög­tes­sen – mond­ta La­dis­laus Ma­li­nows­ki.

– Van re­vol­ve­re?

– Per­sze. Van egy re­vol­ve­rem és egy au­to­ma­ta pisz­to­lyom. És meg­fe­le­lő en­ge­dé­lyem mind­ket­tő­höz.

– He­lyes. És mind­ket­tő az ön bir­to­ká­ban van?

– Ter­mé­sze­te­sen.

– Már fi­gyel­mez­tet­tem, Mr. Ma­li­nows­ki.

– A hí­res rend­őri fi­gyel­mez­te­tés! Min­dent, amit mond, le­jegyzünk, és a tár­gya­lá­son fel­hasz­nál­juk ön el­len…

– Nem pon­to­san ez a meg­fo­gal­ma­zás – mond­ta az Atya sze­lí­den. – Fel­hasz­nál­juk, az igen. De az, hogy el­le­ne, nincs ben­ne. Nem akar­ja mó­do­sí­ta­ni a val­lo­má­sát?

– Nem, nem aka­rom.

– És egé­szen biz­to­san nem akar­ja ide hí­vat­ni az ügy­véd­jét?

– Nem sze­re­tem az ügy­vé­de­ket.

– Nem min­den­ki sze­re­ti őket. Je­len­leg hol van­nak azok a lő­fegy­ve­rek?

– Sze­rin­tem, fő­fel­ügye­lő úr, maga na­gyon jól tud­ja, hol van­nak. A ki­seb­bik a ko­csim aj­tó­zse­bé­ben; a Mer­ce­des Ot­tó­ban, amely­nek, mint már em­lí­tet­tem, FAN 2266 a rend­szá­ma. A re­vol­ver a la­ká­so­mon van, egy fi­ók­ban.

– Ami a fi­ók­ban lé­vőt il­le­ti, az rend­ben van – mond­ta az Atya –, de a má­sik, a pisz­toly, már nincs a ko­csi­já­ban.

– De­hogy nincs. A bal aj­tó­zse­bé­ben van.

Atya a fe­jét ráz­ta, – Le­het, hogy va­la­mi­kor ott volt. Most nincs. Ez az, Mr. Ma­li­nows­ki?

Kis au­to­ma­ta pisz­tolyt tett ki az asz­tal­ra. La­dis­laus Ma­li­nows­ki meg­le­pőd­ve vet­te ke­zé­be.

– Aha, igen. Ez az. Szó­val ma­guk vet­ték ki a ko­csim­ból?

– Nem – mond­ta az Atya. –, nem vet­tük ki a ko­csi­já­ból. Nem volt a ko­csi­já­ban. Más­hol ta­lál­tunk rá.

– Hol?

– Egy alag­so­ri lép­cső­le­já­ró­ban ta­lál­tuk – mond­ta az Atya –, a Pond Stree­ten, amely, mint ön is bi­zo­nyá­ra tud­ja, nincs messze a Park Lane-től. Va­la­ki, aki arra járt vagy fu­tott, ejt­het­te bele…

La­dis­laus Ma­li­nows­ki a vál­lát vo­no­gat­ta.

– Eh­hez ne­kem sem­mi kö­zöm… nem én vol­tam. Egy-két nap­ja még a ko­csim­ban volt. Az em­ber nem nézi meg ál­lan­dó­an, hogy va­la­mi még ott van-e, aho­vá tet­te. Egy­sze­rű­en fel­té­te­le­zi, hogy ott van.

– Tud­ja, Mr. Ma­li­nows­ki, hogy ez­zel a pisz­tollyal lőt­ték le Mi­chael Gor­mant no­vem­ber 26-án este?

– Mi­chael Gor­mant? Nem is­me­rek ilyen nevű em­bert.

– A Bert­ram Szál­ló aj­tón­ál­ló­ja.

– Ja, akit le­lőt­tek. Ol­vas­tam róla. És azt mond­ja, hogy az én pisz­to­lyom­mal lőt­ték le? Kép­te­len­ség!

– Nem kép­te­len­ség. A fegy­ver­szak­ér­tők meg­vizs­gál­ták. Ön ért annyi­ra a lő­fegy­ve­rek­hez, hogy tisz­tá­ban le­gyen vele, bi­zo­nyí­té­ka­ink meg­bíz­ha­tó­ak.

– Ma­guk a nya­kam­ba akar­ják varr­ni ezt a gyil­kos­sá­got. Tu­dom, ho­gyan szok­ták!

– Sze­rin­tem, Mr. Ma­li­nows­ki, ön en­nél sok­kal job­ban is­me­ri en­nek az or­szág­nak a rend­őr­sé­gét.

– Azt akar­ja mon­da­ni, hogy én lőt­tem le Mi­chael Gor­mant?

– Egye­lő­re még csak val­lo­mást kér­tünk ön­től. Vá­dat még sen­ki sem emelt.

– De erre gon­dol, ugye… hogy én lőt­tem le azt a ne­vet­sé­ges, fel­ci­co­má­zott, egyen­ru­hás pap­ri­ka­jan­csit. De mi­ért tet­tem vol­na? Nem tar­toz­tam neki, nem is ha­ra­gud­tam rá.

– Egy ifjú hölgy­nek szán­ták a lö­vést. Gor­man oda­ro­hant, hogy meg­véd­je, és a má­so­dik go­lyó az ő mel­lé­be fú­ró­dott…

– Egy ifjú hölgy­nek?

– Egy ifjú hölgy­nek, akit, azt hi­szem, ön is is­mer. Miss El­vi­ra Blake-nek.

– Azt mond­ja, hogy va­la­ki le akar­ta lőni El­vi­rát az én pisz­to­lyom­mal? – kér­dez­te Ma­li­nows­ki hi­tet­len­ked­ve.

– Ta­lán va­la­mi né­zet­el­té­ré­sük volt…

– Azt akar­ja mon­da­ni, hogy össze­vesz­tem El­vi­rá­val, és le­lőt­tem? Mi­cso­da őrült­ség! Mi­ért lő­ném le azt a lányt, akit fe­le­sé­gül fo­gok ven­ni?

– Ez is a val­lo­má­sá­hoz tar­to­zik? Hogy fe­le­sé­gül fog­ja ven­ni El­vi­ra Blake-et?

La­dis­laus Ma­li­nows­ki egy-két pil­la­na­tig ha­bo­zott. Az­tán vál­lat vont, és így szólt:

– Még na­gyon fi­a­tal. A kér­dés még nincs el­dönt­ve.

– Ta­lán meg­ígér­te, hogy hoz­zá­megy ön­höz, de az­tán meg­gon­dol­ta ma­gát. Miss El­vi­ra Blake félt va­la­ki­től. Nem ön volt az, Mr. Ma­li­nows­ki?

– Mi­ért akar­nám a ha­lá­lát ép­pen én? Vagy sze­rel­mes va­gyok bele, és fe­le­sé­gül aka­rom ven­ni, vagy nem aka­rom, és ak­kor sen­ki sem kény­sze­rít­het, hogy el­ve­gyem. Egy­sze­rű. Hát mi­ért akar­nám én meg­öl­ni?

– Nem so­kan áll­nak olyan kö­zel hoz­zá, hogy okuk le­gyen a gyil­kos­ság­ra. – Davy egy pil­la­na­tig várt, az­tán szin­te mel­lé­ke­sen meg­je­gyez­te – Itt van még per­sze az any­ja is.

– Mi­cso­da?! – pat­tant fel Ma­li­nows­ki. – Bess? Bess meg akar­ná ölni a tu­laj­don lá­nyát? Maga meg van őrül­ve! Mi­ért akar­ná Bess meg­öl­ni El­vi­rát?

– Ta­lán azért, mert mint leg­kö­ze­leb­bi ro­ko­na, ha­tal­mas va­gyont örö­köl­ne.

– Bess? Azt akar­ja mon­da­ni, hogy Bess ké­pes len­ne pén­zért ölni? Ren­ge­teg pénzt kap az ame­ri­kai fér­jé­től. Ele­get, min­den­eset­re.

– Az „elég” nem ugyan­annyi, mint egy ha­tal­mas va­gyon – mond­ta az Atya. – Az em­be­rek ké­pe­sek ölni a va­gyo­nért, vol­tak már anyák, akik meg­öl­ték a gyer­me­kü­ket, és gye­re­kek, akik meg­öl­ték az any­ju­kat!

– Mon­dom, hogy maga őrült.

– Ön azt mond­ja, le­het­sé­ges, hogy fe­le­sé­gül ve­szi Miss Blake-et. Ta­lán már össze is há­za­sod­tak? Mert ha igen, ak­kor ön örö­köl­né ezt a ha­tal­mas va­gyont.

– Még mi­lyen esze­ve­szett őrült­sé­ge­ket fog mon­da­ni! Nem, nem vet­tem fe­le­sé­gül El­vi­rát. El­vi­ra csi­nos kis­lány. Ked­ve­lem, ő pe­dig sze­rel­mes be­lém. Igen, be­is­me­rem. Olasz­or­szág­ban ta­lál­koz­tunk. Jól érez­tük ma­gun­kat, de ez min­den. Sem­mi egyéb, érti?

– Csak­ugyan? Az előbb, Mr. Ma­li­nows­ki, ön egé­szen ha­tá­ro­zot­tan ál­lí­tot­ta, hogy fe­le­sé­gül fog­ja ven­ni.

– Va­ló­ban?

– Va­ló­ban. Igaz volt?

– Csak azért mond­tam, mert úgy tisz­tes­sé­ge­seb­ben hang­zik. Ma­guk an­go­lok olyan prű­dök…

– Ez a ma­gya­rá­zat nem túl­sá­go­san meg­győ­ző.

– Maga nem ért sem­mit. Az any­ja a sze­re­tőm, nem akar­tam ezt mon­da­ni, he­lyet­te in­kább úgy mond­tam, hogy a lány meg én el­je­gyez­tük egy­mást. Ez meg­fe­le­lő­kép­pen an­go­lo­san és tisz­te­let­re mél­tó­an hang­zik.

– Ez a ma­gya­rá­zat még hi­he­tet­le­nebb. Meg­le­he­tő­sen pénz­szű­ké­ben van, ugye, Mr. Ma­li­nows­ki?

– Drá­ga fő­fel­ügye­lő úr, én min­dig pénz­szű­ké­ben va­gyok. Bár­mennyi­re is fáj­la­lom.

– Én úgy ér­te­sül­tem, hogy né­hány hó­nap­pal ez­előtt ön még­is szer­fe­lett könnyel­mű­en szór­ta a pénzt.

– Igen. Csi­nál­tam egy jó fo­gást. Ha­zárd­já­té­kos va­gyok. Be­is­me­rem.

– Ez va­ló­ban könnyen el­kép­zel­he­tő. Hol csi­nál­ta ezt a „fo­gást”?

– Ezt nem mon­dom meg. Alig­ha vár­hat­ja.

– Nem is vár­tam.

– Nincs több kér­dé­se?

– Pil­la­nat­nyi­lag nincs. Ön fel­is­mer­te, hogy a pisz­toly az öné. Ez nagy se­gít­sé­günk­re lesz.

– Nem ér­tem… nem tu­dom el­kép­zel­ni… – el­hall­ga­tott és a pisz­to­lyért nyúj­tot­ta a ke­zét. – Ké­rem, adja ide…

– Egye­lő­re kény­te­le­nek va­gyunk ma­gunk­nál tar­ta­ni; adok róla ön­nek egy át­vé­te­li el­is­mer­vényt.

Meg­ír­ta az el­is­mer­vényt, és át­nyúj­tot­ta Ma­li­nows­ki­nak.

Ma­li­nows­ki ki­ment, és be­vág­ta maga mö­gött az aj­tót.

– Tem­pe­ra­men­tu­mos, fic­kó – mond­ta az Atya.

– Nem fir­tat­ta Bed­hamp­tont és a ha­mis rend­szám­táb­lát.

– Nem. Csak egy ki­csit meg akar­tam za­var­ni. De nem na­gyon. Elég, ha egy­szer­re csak egy do­log mi­att leli a hi­deg… És ezt most meg­kap­ta.

– Az öreg ké­re­ti, hogy amint vég­zett, men­jen be hoz­zá.

Davy fő­fel­ügye­lő bó­lin­tott, és el­in­dult Sir Ro­nald szo­bá­ja felé.

– A, maga az, Atya. Ha­la­dunk?

– Igen. Egész szé­pen… jócs­kán akadt hal a há­ló­ban. Több­nyi­re ap­rób­bak. De már kö­ze­le­dünk a na­gyob­bak­hoz. Min­den sí­nen van.

– Szép mun­ka, Fred – mond­ta a rend­őr­fő­nök.