KILENCEDIK FEJEZET

 1

El­vi­ra Blake fel­pil­lan­tott az égre, meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az idő szép, és be­lé­pett egy te­le­fon­fül­ké­be.

Bridget szá­mát tár­csáz­ta. Mi­kor be­le­szól­tak a kagy­ló­ba, meg­nyu­god­va vá­la­szolt.

– Hal­ló, Bridget?

– Jaj, El­vi­ra, te, vagy az? – kér­dez­te Bridget iz­ga­tott han­gon.

– Igen. Min­den rend­ben ment?

– Jaj, de­hogy. Ször­nyű volt! A né­ni­kéd, Mrs. Mel­ford teg­nap dél­után fel­hív­ta any­ut.

– Mi­at­tam?

– Igen. Pe­dig én azt hit­tem, hogy mi­kor dél­ben fel­hív­tam, min­dent re­me­kül el­in­téz­tem. De úgy lát­szik, nyug­ta­lan­ko­dott a fo­ga­id mi­att. Félt, hogy tény­leg va­la­mi ko­moly baj van. Tá­lyog vagy va­la­mi egyéb. Ezért az­tán fel­hív­ta a fog­or­vost, és per­sze ki­de­rült, hogy nem is jár­tál nála. Erre fel­hív­ta any­ut, aki sze­ren­csét­len­sé­günk­re pont ott volt a te­le­fon mel­lett, úgy­hogy nem ve­het­tem fel én, és anyu ter­mé­sze­te­sen azt mond­ta, hogy ő nem tud az egész­ről sem­mit, és hogy nem vagy ná­lunk. Fo­gal­mam se volt, mit csi­nál­jak.

– És mit csi­nál­tál?

– Úgy tet­tem, mint­ha az egész­ről nem is tud­nék. Azt mond­tam, hogy úgy em­lék­szem, olyas­mit mond­tál, el­mész Wimb­le­don­ba, meg­lá­to­gat­ni va­la­mi ba­rát­nő­det.

– Mi­ért ép­pen Wimb­le­don­ba?

– Mert az ju­tott eszem­be.

El­vi­ra fel­só­haj­tott. – Hát ak­kor ki kell főz­nöm va­la­mit. Ta­lán va­la­mi régi ne­ve­lő­nőt, aki Wimb­le­don­ban la­kik. Ez a sok aka­dé­kos­ko­dás annyi­ra össze­ga­ba­lyít min­dent. Re­mé­lem, Mild­red néni nem csi­nált ma­gá­ból tel­je­sen bo­lon­dot, és még nem hív­ta fel a rend­őr­sé­get.

– Most azon­nal le­uta­zol?

– Majd csak este. Még előbb egy cso­mó dol­got el kell in­téz­nem.

– El­men­tél Ír­or­szág­ba? Rend­ben volt min­den?

– Meg­tud­tam, amit akar­tam.

– Mi­ért mon­dod ezt olyan el­ke­se­re­det­ten?

– Mert el­ke­se­re­dett is va­gyok…

– Nem se­gít­het­nék, El­vi­ra? Bár­mit!

– Raj­tam sen­ki sem se­gít­het, ezt a dol­got ne­kem ma­gam­nak kell el­in­téz­nem. Azt re­mél­tem, hogy az a bi­zo­nyos do­log nem igaz, de ki­de­rült, hogy még­is igaz. Nem is tu­dom, mi­hez kezd­jek.

– Ve­szély­ben vagy, El­vi­ra?

– Ne légy ilyen drá­mai, Bridget. Óva­tos­nak kell len­nem, ez min­den. Na­gyon óva­tos­nak.

– Szó­val tény­leg ve­szély­ben vagy!

– Azt hi­szem, csak kép­ze­lő­döm – fe­lel­te El­vi­ra pil­la­nat­nyi szü­net után.

– El­vi­ra, mit fogsz csi­nál­ni a kar­kö­tő­vel?

– Ó, az­zal nincs baj. El­in­téz­tem, hogy va­la­ki­től ka­pok pénzt, szó­val, hogy is mond­ják, vissza­szol­gál­ta­tom. Egy­sze­rű­en vissza­vi­szem Bol­lar­dek­nak.

– És ab­ból nem le­het baj?… Nem, anyu, csak a mo­so­da. Azt mond­ják, hogy nem küld­tünk sem­mi­fé­le le­pe­dőt. Igen, anyu, igen, meg­mon­dom a ve­ze­tő­nő­nek. Ak­kor min­den rend­ben van.

A vo­nal má­sik vé­gén El­vi­ra el­mo­so­lyo­dott, és le­tet­te a kagy­lót. Ki­nyi­tot­ta pénz­tár­cá­ját, az ap­ró­pénz­ben ko­to­rász­va ki­ke­res­te, az­tán sor­ba maga elé rak­ta a szük­sé­ges ér­mé­ket, majd tár­csá­zott. Mi­kor a szám je­lent­ke­zett, be­dob­ta az ér­mé­ket, meg­nyom­ta az A gom­bot, és halk, iz­ga­tott han­gon be­szél­ni kez­dett.

– Hal­ló, Mild­red néni? Igen, én va­gyok… Ret­te­ne­te­sen saj­ná­lom… Igen, tu­dom… akar­tam is… igen, a drá­ga jó, öreg Mady, tet­szik tud­ni, a régi Ma­de­mo­i­sel­le-ünk… igen, ír­tam egy la­pot, de az­tán el­fe­lej­tet­tem fel­ad­ni. Most is itt van a zse­bem­ben… tet­szik tud­ni, sze­gény be­teg, és nem volt sen­ki­je, aki ápol­ja, és én be­ug­rot­tam, hogy meg­néz­zem, hogy van. Igen, úgy volt, hogy Bridget-hez me­gyek, de az­tán ez köz­be­jött… azt az üze­ne­tet én sem ér­tem. Va­la­ki össze­ke­ver­te a dol­go­kat… Igen, min­dent meg­ma­gya­rá­zok, ha ott­hon le­szek… igen, ma dél­után. Nem, csak meg meg­vá­rom a nő­vért, aki sze­gény öreg Madyt ápol­ni fog­ja – tu­laj­don­kép­pen nem is nő­vér, csak… öö… már rég­óta kór­ház­ban dol­go­zik és nagy gya­kor­la­ta van. Nem, na­gyon nem sze­ret­ne kór­ház­ba men­ni… Iga­zán, annyi­ra saj­ná­lom, Mild­red néni, iga­zán na­gyon, na­gyon saj­ná­lom! – El­vi­ra le­tet­te a kagy­lót és dü­hö­sen fújt. – Csak ne kel­le­ne – szólt ma­gá­ban – min­den­ki­nek annyit ha­zud­ni.

Ki­lép­ve a fül­ké­ből ha­tal­mas új­ság­cím öt­lött a sze­mé­be:

NAGY VO­NAT­RAB­LÁS!

AZ ÍR POS­TA­VO­NA­TOT BAN­DI­TÁK TÁ­MAD­TÁK MEG!