TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Mr. Hoff­man ma­gas, tag­ba­sza­kadt fér­fi volt. Mint akit fá­ból fa­rag­tak – leg­in­kább tik­fá­ból.

Arca olyan ki­fe­je­zés­te­len volt, hogy az em­be­rek­ben két­ség tá­madt va­jon ké­pes-e az ilyen lény gon­dol­kod­ni, érez­ni? Va­ló­szí­nűt­len­nek tűnt. Mind­azon­ál­tal mo­do­ra tö­ké­le­tes volt.

Föl­állt, meg­ha­jolt és kéz­fo­gás­ra nyúj­tot­ta fa­ék­re em­lé­kez­te­tő ke­zét.

– Davy fő­fel­ügye­lő? Már jó né­hány éve, hogy utol­já­ra sze­ren­csém volt, ta­lán már nem is em­lék­szik…

– De­hogy­nem, Mr. Hoff­man, em­lék­szem. Az Aa­ron­berg-gyé­mánt ese­te. Ön a vád ta­nú­ja volt, még­hoz­zá igen ki­vá­ló, hadd jegy­zem meg. A vé­de­lem kép­te­len volt meg­in­gat­ni önt.

– Nem in­gok meg egy­könnyen – mond­ta Mr. Hoff­man ko­mo­lyan.

És csak­ugyan nem kel­tet­te könnyen meg­in­gat­ha­tó em­ber be­nyo­má­sát.

– Mi­ben, le­he­tek se­gít­sé­gé­re? – kér­dez­te. – Re­mé­lem, nin­csen sem­mi baj – min­dig jó vi­szony­ban sze­ret­nék ma­rad­ni a rend­őr­ség­gel. A leg­na­gyobb cso­dá­la­tot ér­zem az önök ki­vá­ló rend­őr­sé­ge iránt.

– Ó, sem­mi baj nin­csen. Mind­össze arra sze­ret­nénk kér­ni, hogy erő­sít­se meg né­hány in­for­má­ci­ón­kat.

– Örö­möm­re szol­gál, ha bár­mi mó­don se­gít­sé­gé­re le­he­tek. Mint mon­dot­tam, rend­kí­vül nagy­ra be­csü­löm a lon­do­ni rend­őr­sé­get. Nagy­sze­rű em­be­re­ik van­nak. Meg­kö­ze­lít­he­tet­le­nek, be­csü­le­te­sek, igaz­sá­go­sak.

– Za­var­ba hoz – mond­ta az Atya.

– Ál­lok szol­gá­la­tá­ra. Mit sze­ret­ne tud­ni?

– Arra sze­ret­ném meg­kér­ni, hogy me­sél­jen ne­kem ki­csit a Bert­ram Szál­ló­ról.

Mr. Hoff­man arca nem vál­to­zott. Leg­fel­jebb egy-két pil­la­nat­ra egész lé­nye még me­re­vebb lett, mint elő­ző­leg, de ez volt min­den.

– A Bert­ram Szál­ló­ról? – Kér­dez­te, és hang­ján eny­he za­va­ro­dott­ság ér­ző­dött. Mint­ha so­sem hal­lott vol­na még a Bert­ram Szál­ló­ról, vagy pe­dig nem em­lé­kez­ne egé­szen pon­to­san, tud-e a Bert­ram Szál­ló­ról vagy sem.

– Ön kap­cso­lat­ban áll vele, ugye, Mr. Hoff­man?

Mr. Hoff­man meg­von­ta a vál­lát.

– Annyi he­lyen van­nak ér­de­kelt­sé­ge­im – mond­ta. – Az em­ber nem tart­hat­ja mind ész­ben. Olyan sok üz­le­ti ügyem van, na­gyon le­köt­nek.

– Tu­dom, hogy sok va­sat tart a tűz­ben.

– Igen – mo­soly­gott fa­ar­cá­val Mr. Hoff­man.

– És sok gesz­te­nyét ka­par­ok ki ezek­kel a va­sak­kal, erre cé­loz? Te­hát ön sze­rint én kap­cso­lat­ban ál­lok ez­zel a… Bert­ram Szál­ló­val.

– Nem jó ki­fe­je­zést hasz­nál­tam. Tu­laj­don­kép­pen ön a tu­laj­do­no­sa, nem­de? – kér­dez­te Atya nyá­ja­san.

Ez al­ka­lom­mal Mr. Hoff­man szem­mel lát­ha­tó­lag meg­me­re­ve­dett.

– Kí­ván­csi va­gyok, ezt ki mond­ta ma­gá­nak? – kér­dez­te hal­kan.

– Így van, ugye? – kér­dez­te Davy fő­fel­ügye­lő szí­vé­lye­sen. – Na­gyon szép hely, mond­ha­tom. Bi­zo­nyá­ra büsz­ke is rá.

– Ó, hogy­ne – mond­ta Mr. Hoff­man. – Első pil­la­nat­ban nem ju­tott eszem­be… tud­ja – rosszal­ló­an mo­soly­gott –, elég sok in­gat­la­nom van.

– Lon­don­ban. Az in­gat­lan jó be­fek­te­tés. Ha va­la­mi olyan ke­rül pi­ac­ra, ami­ben sze­rin­tem van fan­tá­zia, és ol­csón fel le­het szip­pan­ta­ni, én be­fek­te­tem a pén­ze­met.

– És a Bert­ram Szál­ló ol­csó volt?

– A tönk szé­lén állt – mond­ta Mr. Hoff­man a fe­jét in­gat­va.

– Nos, most már talp­ra állt – mond­ta Atya. – A mi­nap jár­tam ott. Na­gyon meg­le­pett a lég­kö­re. Ré­gi­mó­di ven­dé­gek, ké­nyel­mes, ré­gi­mó­di be­ren­de­zés, sem­mi hi­val­ko­dás; fény­űző kör­nye­zet, az egész még­sem hat fény­űző­nek.

– Én ma­gam na­gyon ke­ve­set tu­dok róla – ma­gya­ráz­ko­dott Mr. Hoff­man. – Szá­mom­ra csak egy ér­de­kelt­ség a sok kö­zül, de azt hi­szem, jól megy.

– Igen, úgy lát­szik, el­ső­ran­gú em­ber a ve­ze­tő­je. Hogy is hív­ják? Humf­ri­es? Igen, Humf­ri­es.

– Nagy­sze­rű em­ber – mond­ta Mr. Hoff­man. Min­dent rá­bí­zok. Én csak éven­te egy­szer né­zek bele a köny­ve­lés­be, hogy min­den rend­ben van-e.

– Az egész szál­lo­da tele volt arisz­tok­ra­ták­kal – mond­ta az Atya. – Meg gaz­dag utaz­ga­tó ame­ri­ka­i­ak­kal. – El­gon­dol­koz­va csó­vál­ta a fe­jét. – Ki­vá­ló pá­ro­sí­tás.

– Azt mond­ta, hogy a mi­nap járt ott?. – ér­dek­lő­dött Mr. Hoff­man. – Nem… hi­va­ta­lo­san, re­mé­lem?

– Sem­mi ko­moly. Egy kis rej­télyt pró­bál­tam fel­de­rí­te­ni.

– Rej­tély? A Bert­ram Szál­ló­ban?

– Úgy fest a do­log. Az El­ve­szett Ka­no­nok Ese­te, ez le­het­ne a címe.

– Maga vic­cel – mond­ta Mr. Hoff­man. – Ne be­szél­jen Sher­lock Hol­me­sül.

– A szó­ban for­gó tisz­te­le­tes úr egy szép este ki­sé­tált a szál­lo­dá­ból, és töb­bé nem lát­ták.

– Kü­lö­nös – mond­ta Mr. Hoff­man –, de elő­for­dul­nak ilyen dol­gok. Em­lék­szem, sok-sok év­vel ez­előtt nagy szen­zá­ció volt. Egy ez­re­des, mind­járt eszem­be jut a neve, Fer­gus­son ez­re­des, ha jól em­lék­szem, a „Qu­e­en Mary” egyik tiszt­je… Egy este ki­sé­tált a klub­já­ból, és őt se lát­ta töb­bé sen­ki.

– Per­sze – mond­ta az Atya, és fel­só­haj­tott –, az el­tű­né­si ese­tek kö­zött sok a szán­dé­kos.

– Er­ről per­sze, ön, ked­ves fő­fel­ügye­lő, töb­bet tud – mond­ta Mr. Hoff­man. Majd hoz­zá­tet­te – Re­mé­lem, min­den se­gít­sé­get meg­ad­tak ön­nek a Bert­ram Szál­ló­ban.

– Nem is le­het­tek vol­na ked­ve­seb­bek – biz­to­sí­tot­ta az Atya. – Ez a Miss Gor­rin­ge már jó ide­je az ön al­kal­ma­zá­sá­ban van, ugye?

– Meg­le­het. Én iga­zán oly ke­ve­set tu­dok az egész­ről. Tud­ja en­gem sze­mély sze­rint nem ér­de­kel. Vol­ta­kép­pen – le­fegy­ver­ző­en mo­soly­gott, – meg­le­pett, hogy egy­ál­ta­lán tud­ja, hogy az én tu­laj­do­nom.

Nem volt nyíl­tan ki­mon­dott kér­dés, de Mr. Hoff­man sze­mé­ben is­mét sze­mer­nyi szo­ron­gás tük­rö­ző­dött. Atya fel­fi­gyelt rá, noha nem mu­tat­ta.

– A City ágas-bo­gas üz­le­ti vi­lá­ga ne­kem olyan, mint egy gi­gan­ti­kus ke­reszt­rejt­vény – mond­ta. – A fe­jem is be­le­fáj­dul­na, ha ne­kem kel­le­ne ezek­kel a dol­gok­kal is fog­lal­koz­nom. Úgy ér­te­sül­tem, hogy egy rész­vény­tár­sa­ság, May­fa­ir Tröszt, vagy va­la­mi ef­fé­le nevű, a be­jegy­zett tu­laj­do­nos. Ez a tár­sa­ság vi­szont egy má­sik tár­sa­ság tu­laj­do­na, és így to­vább, és így to­vább. Az igaz­ság vi­szont az, hogy az öné. Ilyen egy­sze­rű. Ugye iga­zam van?

– Én és igaz­ga­tó ta­ná­csi tag­tár­sa­im va­gyunk mö­göt­te, ahogy ön mon­da­ná min­den bi­zonnyal – is­mer­te el Mr. Hoff­man kel­let­le­nül.

– Igaz­ga­tó ta­ná­csi tag­tár­sai. És ők ki­cso­dák? Ön, és gon­do­lom, a báty­ja?

– Wil­helm bá­tyám is tár­sult ve­lem eb­ben a vál­lal­ko­zás­ban. Tud­nia kell, hogy a Bert­ram Szál­ló csak ré­sze egy há­ló­zat­nak, amely szá­mos szál­lo­dá­ból, iro­da­ház­ból, klub­ból és egyéb lon­do­ni in­gat­lan­ból áll.

– Több tag­ja is van az igaz­ga­tó ta­nács­nak?

– Lord Pomf­ret, Abel Isa­acs­te­in. – Hoff­man hang­ja vá­rat­la­nul met­sző­en éles lett. – Va­ló­ban tud­nia kell ön­nek mind­er­ről? Csak azért, mert az El­ve­szett Ka­no­nok ügyé­ben nyo­moz?

Az Atya ne­met in­tett, és bo­csá­nat­ké­rő­en né­zett Mr. Hoff­man­ra.

– Azt hi­szem, in­kább csak kí­ván­csi­ság­ból kér­dez­tem. El­tűnt pap­bá­csi­mat ke­res­ve ju­tot­tam el a Bert­ram­ba, de az­tán, nos, ér­de­kel­ni kez­dett a szál­lo­da, ha érti, mire gon­do­lok. Néha az egyik ügy ve­ze­ti el az em­bert a má­sik­hoz.

– Igen, ez elő­for­dul. És most? – Mo­soly­gott. – Ki­elé­gí­tet­tem a kí­ván­csi­sá­gát?

– Ha az em­ber va­la­mit meg akar tud­ni, leg­jobb, ha egye­ne­sen a fej­hez megy, nem igaz? – mond­ta az Atya szí­vé­lye­sen. Fel­állt. – Még egy do­log van, amit na­gyon sze­ret­nék tud­ni…! de nem hi­szem, hogy meg fog­ja mon­da­ni.

– Nos, fő­fel­ügye­lő? – Hoff­man hang­já­ból gya­nak­vás ér­ző­dött.

– Hol szer­zi a Bert­ram a sze­mély­ze­tét? Cso­dá­la­to­sak! Az a hogy­is­hív­ják… Hen­ry. Aki úgy néz ki, mint egy fő­her­ceg, vagy egy fő­pap; nem is tu­dom, me­lyik­re ha­son­lít in­kább. Min­den­eset­re ő szol­gál­ja fel a teát és a va­jas sü­te­ményt, cso­dá­la­tos va­jas­sü­te­ményt! Fe­lejt­he­tet­len él­mény volt.

– Sok vaj­jal sze­re­ti, ugye? – kér­dez­te Mr Hoff­man, és te­kin­te­te rosszal­ló­an pi­hent meg egy pil­la­nat­ra az Atya göm­bö­lyö­dő alak­ján.

– Azt hi­szem, lát­szik raj­tam, hogy igen – fe­lel­te az Atya. – No, de nem tar­tom fel to­vább. Bi­zo­nyá­ra sok dol­got ad­nak a rész­vé­nyek, meg a töb­bi ügyek.

– Mu­lat­tat, hogy úgy tesz, mint­ha nem ér­te­ne ezek­hez a dol­gok­hoz. Nem, egy­ál­ta­lán nincs sok dol­gom. Nem ha­gyom, hogy az üz­let túl­sá­go­san el­fog­lal­jon. Egy­sze­rű örö­me­im van­nak. Ra­jon­gok a csa­lá­do­mért, ne­kik élek, egy­sze­rű­en, ké­nyel­me­sen, vi­rá­go­kat ne­vel­get­ve.

– Esz­mé­nyi­en hang­zik. – mond­ta az Atya. – Bár­csak én is így él­het­nék…

Mr. Hoff­man mo­soly­gott, és ne­héz­ke­sen fel­emel­ke­dett, hogy ke­zet ráz­zon a fő­fel­ügye­lő­vel.

– Re­mé­lem, ha­ma­ro­san meg­ta­lál­ja el­ve­szett ka­no­nok­ját.

– Ó! Ez már el­in­té­ző­dött. Saj­ná­lom, hogy nem, fe­jez­tem ki ma­gam vi­lá­go­sab­ban. Már meg­ta­lál­ták, vol­ta­kép­pen csa­ló­dást oko­zott. Au­tó­bal­eset érte, és agy­ráz­kó­dást szen­ve­dett. Ilyen egy­sze­rű­ek a dol­gok.

Atya az aj­tó­hoz ment, az­tán vissza­for­dult és meg­kér­dez­te:

– Mond­ja, Lady Sedgwick is tag­ja az igaz­ga­tó ta­nács­nak?

– Lady Sedgwick? – Hoff­man nem vá­la­szolt azon­nal. – Nem. Mi­ért len­ne?

– Ó, az em­ber min­den­fé­lét hall… Csak rész­vé­nyes?

– Én… igen.

– Hát ak­kor a vi­szont­lá­tás­ra, Mr, Hoff­man. Na­gyon kö­szö­nöm.

Az Atya vissza­ment a Scot­land Yard­ra, egye­ne­sen a rend­őr­fő­nök­höz.

– A Hoff­man fi­vé­rek van­nak a Bert­ram Szál­ló mö­gött… pénz­ügyi­leg.

– Mi­cso­da? Azok a gaz­em­be­rek? – kér­dez­te, Sir Ro­nald.

– Igen.

– Ugyan­csak ti­tok­ban tar­tot­ták.

– Igen, és Ro­bert Hoff­man nem na­gyon örült, hogy meg­tud­tuk. Nagy meg­ráz­kód­ta­tás volt szá­má­ra.

– És mit mon­dott?

– Ó, na­gyon hi­va­ta­lo­sak és ud­va­ri­a­sak vol­tunk, Nem túl nyíl­tan, de meg­pró­bál­ta meg­tud­ni, ho­gyan sze­rez­tem róla tu­do­mást.

– Gon­do­lom, maga nem tet­te meg neki azt a szí­ves­sé­get, és nem kö­zöl­te vele.

– Per­sze hogy nem.

– És mi­lyen ki­fo­gás­sal ment el hoz­zá?

– Sem­mi­lyen­nel – vá­la­szol­ta az Atya.

– Nem ta­lál­ta ezt egy ki­csit fur­csá­nak?

– De­hogy­nem. De sze­rin­tem így volt a leg­jobb. Ha tény­leg Hoff­ma­nék van­nak a hát­tér­ben, ak­kor ez sok min­dent meg­ma­gya­ráz. Ők ma­guk soha sem­mi fer­de do­log­ban nin­cse­nek ben­ne, ó, de­hogy! Ők nem szer­vez­nek bűn­té­nye­ket, csak a pénzt ad­ják hoz­zá! Wil­helm a bank­ügyek­kel fog­lal­ko­zik Svájc­ból. A há­bo­rú után ő volt a kül­föl­di va­lu­ta­maf­fia mö­gött, tud­tuk, de nem tud­tuk bi­zo­nyí­ta­ni. Ez a két test­vér ha­tal­mas ha­lom pénz fö­lött ren­del­ke­zik, és a leg­kü­lön­fé­lébb vál­lal­ko­zá­sok tá­mo­ga­tá­sá­ra hasz­nál­ják, van köz­tük tör­vé­nyes és tör­vény­te­len is. De rop­pant óva­to­sak, is­me­rik mes­ter­sé­gük min­den csín­ját-bín­ját. Ro­bert gyé­mánt­ügy­nök­sé­ge elég tisz­ta ügy, de azért szö­get üt az em­ber fe­jé­be, gyé­mánt, ban­kér­de­kelt­sé­gek, és in­gat­la­nok, klu­bok, kul­tu­rá­lis lé­te­sít­mé­nyek, iro­da­há­zak, ven­dég­lők, szál­lo­dák, és lát­szó­lag mind va­la­ki más tu­laj­do­ná­ban van.

– Úgy gon­dol­ja, hogy Ro­bert ezek­nek a szer­ve­zett rab­lá­sok­nak az ér­tel­mi szer­ző­je?

– Nem, sze­rin­tem ezek ket­ten csak a pénz­ügyek­kel fog­lal­koz­nak. Nem, a ter­ve­zőt más­hol kell ke­res­nünk. Egy el­ső­ran­gú ko­po­nya mű­kö­dik va­la­hol.