TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Mr. Hoffman magas, tagbaszakadt férfi volt. Mint akit fából faragtak – leginkább tikfából.
Arca olyan kifejezéstelen volt, hogy az emberekben kétség támadt vajon képes-e az ilyen lény gondolkodni, érezni? Valószínűtlennek tűnt. Mindazonáltal modora tökéletes volt.
Fölállt, meghajolt és kézfogásra nyújtotta faékre emlékeztető kezét.
– Davy főfelügyelő? Már jó néhány éve, hogy utoljára szerencsém volt, talán már nem is emlékszik…
– Dehogynem, Mr. Hoffman, emlékszem. Az Aaronberg-gyémánt esete. Ön a vád tanúja volt, méghozzá igen kiváló, hadd jegyzem meg. A védelem képtelen volt megingatni önt.
– Nem ingok meg egykönnyen – mondta Mr. Hoffman komolyan.
És csakugyan nem keltette könnyen megingatható ember benyomását.
– Miben, lehetek segítségére? – kérdezte. – Remélem, nincsen semmi baj – mindig jó viszonyban szeretnék maradni a rendőrséggel. A legnagyobb csodálatot érzem az önök kiváló rendőrsége iránt.
– Ó, semmi baj nincsen. Mindössze arra szeretnénk kérni, hogy erősítse meg néhány információnkat.
– Örömömre szolgál, ha bármi módon segítségére lehetek. Mint mondottam, rendkívül nagyra becsülöm a londoni rendőrséget. Nagyszerű embereik vannak. Megközelíthetetlenek, becsületesek, igazságosak.
– Zavarba hoz – mondta az Atya.
– Állok szolgálatára. Mit szeretne tudni?
– Arra szeretném megkérni, hogy meséljen nekem kicsit a Bertram Szállóról.
Mr. Hoffman arca nem változott. Legfeljebb egy-két pillanatra egész lénye még merevebb lett, mint előzőleg, de ez volt minden.
– A Bertram Szállóról? – Kérdezte, és hangján enyhe zavarodottság érződött. Mintha sosem hallott volna még a Bertram Szállóról, vagy pedig nem emlékezne egészen pontosan, tud-e a Bertram Szállóról vagy sem.
– Ön kapcsolatban áll vele, ugye, Mr. Hoffman?
Mr. Hoffman megvonta a vállát.
– Annyi helyen vannak érdekeltségeim – mondta. – Az ember nem tarthatja mind észben. Olyan sok üzleti ügyem van, nagyon lekötnek.
– Tudom, hogy sok vasat tart a tűzben.
– Igen – mosolygott faarcával Mr. Hoffman.
– És sok gesztenyét kaparok ki ezekkel a vasakkal, erre céloz? Tehát ön szerint én kapcsolatban állok ezzel a… Bertram Szállóval.
– Nem jó kifejezést használtam. Tulajdonképpen ön a tulajdonosa, nemde? – kérdezte Atya nyájasan.
Ez alkalommal Mr. Hoffman szemmel láthatólag megmerevedett.
– Kíváncsi vagyok, ezt ki mondta magának? – kérdezte halkan.
– Így van, ugye? – kérdezte Davy főfelügyelő szívélyesen. – Nagyon szép hely, mondhatom. Bizonyára büszke is rá.
– Ó, hogyne – mondta Mr. Hoffman. – Első pillanatban nem jutott eszembe… tudja – rosszallóan mosolygott –, elég sok ingatlanom van.
– Londonban. Az ingatlan jó befektetés. Ha valami olyan kerül piacra, amiben szerintem van fantázia, és olcsón fel lehet szippantani, én befektetem a pénzemet.
– És a Bertram Szálló olcsó volt?
– A tönk szélén állt – mondta Mr. Hoffman a fejét ingatva.
– Nos, most már talpra állt – mondta Atya. – A minap jártam ott. Nagyon meglepett a légköre. Régimódi vendégek, kényelmes, régimódi berendezés, semmi hivalkodás; fényűző környezet, az egész mégsem hat fényűzőnek.
– Én magam nagyon keveset tudok róla – magyarázkodott Mr. Hoffman. – Számomra csak egy érdekeltség a sok közül, de azt hiszem, jól megy.
– Igen, úgy látszik, elsőrangú ember a vezetője. Hogy is hívják? Humfries? Igen, Humfries.
– Nagyszerű ember – mondta Mr. Hoffman. Mindent rábízok. Én csak évente egyszer nézek bele a könyvelésbe, hogy minden rendben van-e.
– Az egész szálloda tele volt arisztokratákkal – mondta az Atya. – Meg gazdag utazgató amerikaiakkal. – Elgondolkozva csóválta a fejét. – Kiváló párosítás.
– Azt mondta, hogy a minap járt ott?. – érdeklődött Mr. Hoffman. – Nem… hivatalosan, remélem?
– Semmi komoly. Egy kis rejtélyt próbáltam felderíteni.
– Rejtély? A Bertram Szállóban?
– Úgy fest a dolog. Az Elveszett Kanonok Esete, ez lehetne a címe.
– Maga viccel – mondta Mr. Hoffman. – Ne beszéljen Sherlock Holmesül.
– A szóban forgó tiszteletes úr egy szép este kisétált a szállodából, és többé nem látták.
– Különös – mondta Mr. Hoffman –, de előfordulnak ilyen dolgok. Emlékszem, sok-sok évvel ezelőtt nagy szenzáció volt. Egy ezredes, mindjárt eszembe jut a neve, Fergusson ezredes, ha jól emlékszem, a „Queen Mary” egyik tisztje… Egy este kisétált a klubjából, és őt se látta többé senki.
– Persze – mondta az Atya, és felsóhajtott –, az eltűnési esetek között sok a szándékos.
– Erről persze, ön, kedves főfelügyelő, többet tud – mondta Mr. Hoffman. Majd hozzátette – Remélem, minden segítséget megadtak önnek a Bertram Szállóban.
– Nem is lehettek volna kedvesebbek – biztosította az Atya. – Ez a Miss Gorringe már jó ideje az ön alkalmazásában van, ugye?
– Meglehet. Én igazán oly keveset tudok az egészről. Tudja engem személy szerint nem érdekel. Voltaképpen – lefegyverzően mosolygott, – meglepett, hogy egyáltalán tudja, hogy az én tulajdonom.
Nem volt nyíltan kimondott kérdés, de Mr. Hoffman szemében ismét szemernyi szorongás tükröződött. Atya felfigyelt rá, noha nem mutatta.
– A City ágas-bogas üzleti világa nekem olyan, mint egy gigantikus keresztrejtvény – mondta. – A fejem is belefájdulna, ha nekem kellene ezekkel a dolgokkal is foglalkoznom. Úgy értesültem, hogy egy részvénytársaság, Mayfair Tröszt, vagy valami efféle nevű, a bejegyzett tulajdonos. Ez a társaság viszont egy másik társaság tulajdona, és így tovább, és így tovább. Az igazság viszont az, hogy az öné. Ilyen egyszerű. Ugye igazam van?
– Én és igazgató tanácsi tagtársaim vagyunk mögötte, ahogy ön mondaná minden bizonnyal – ismerte el Mr. Hoffman kelletlenül.
– Igazgató tanácsi tagtársai. És ők kicsodák? Ön, és gondolom, a bátyja?
– Wilhelm bátyám is társult velem ebben a vállalkozásban. Tudnia kell, hogy a Bertram Szálló csak része egy hálózatnak, amely számos szállodából, irodaházból, klubból és egyéb londoni ingatlanból áll.
– Több tagja is van az igazgató tanácsnak?
– Lord Pomfret, Abel Isaacstein. – Hoffman hangja váratlanul metszően éles lett. – Valóban tudnia kell önnek minderről? Csak azért, mert az Elveszett Kanonok ügyében nyomoz?
Az Atya nemet intett, és bocsánatkérően nézett Mr. Hoffmanra.
– Azt hiszem, inkább csak kíváncsiságból kérdeztem. Eltűnt papbácsimat keresve jutottam el a Bertramba, de aztán, nos, érdekelni kezdett a szálloda, ha érti, mire gondolok. Néha az egyik ügy vezeti el az embert a másikhoz.
– Igen, ez előfordul. És most? – Mosolygott. – Kielégítettem a kíváncsiságát?
– Ha az ember valamit meg akar tudni, legjobb, ha egyenesen a fejhez megy, nem igaz? – mondta az Atya szívélyesen. Felállt. – Még egy dolog van, amit nagyon szeretnék tudni…! de nem hiszem, hogy meg fogja mondani.
– Nos, főfelügyelő? – Hoffman hangjából gyanakvás érződött.
– Hol szerzi a Bertram a személyzetét? Csodálatosak! Az a hogyishívják… Henry. Aki úgy néz ki, mint egy főherceg, vagy egy főpap; nem is tudom, melyikre hasonlít inkább. Mindenesetre ő szolgálja fel a teát és a vajas süteményt, csodálatos vajassüteményt! Felejthetetlen élmény volt.
– Sok vajjal szereti, ugye? – kérdezte Mr Hoffman, és tekintete rosszallóan pihent meg egy pillanatra az Atya gömbölyödő alakján.
– Azt hiszem, látszik rajtam, hogy igen – felelte az Atya. – No, de nem tartom fel tovább. Bizonyára sok dolgot adnak a részvények, meg a többi ügyek.
– Mulattat, hogy úgy tesz, mintha nem értene ezekhez a dolgokhoz. Nem, egyáltalán nincs sok dolgom. Nem hagyom, hogy az üzlet túlságosan elfoglaljon. Egyszerű örömeim vannak. Rajongok a családomért, nekik élek, egyszerűen, kényelmesen, virágokat nevelgetve.
– Eszményien hangzik. – mondta az Atya. – Bárcsak én is így élhetnék…
Mr. Hoffman mosolygott, és nehézkesen felemelkedett, hogy kezet rázzon a főfelügyelővel.
– Remélem, hamarosan megtalálja elveszett kanonokját.
– Ó! Ez már elintéződött. Sajnálom, hogy nem, fejeztem ki magam világosabban. Már megtalálták, voltaképpen csalódást okozott. Autóbaleset érte, és agyrázkódást szenvedett. Ilyen egyszerűek a dolgok.
Atya az ajtóhoz ment, aztán visszafordult és megkérdezte:
– Mondja, Lady Sedgwick is tagja az igazgató tanácsnak?
– Lady Sedgwick? – Hoffman nem válaszolt azonnal. – Nem. Miért lenne?
– Ó, az ember mindenfélét hall… Csak részvényes?
– Én… igen.
– Hát akkor a viszontlátásra, Mr, Hoffman. Nagyon köszönöm.
Az Atya visszament a Scotland Yardra, egyenesen a rendőrfőnökhöz.
– A Hoffman fivérek vannak a Bertram Szálló mögött… pénzügyileg.
– Micsoda? Azok a gazemberek? – kérdezte, Sir Ronald.
– Igen.
– Ugyancsak titokban tartották.
– Igen, és Robert Hoffman nem nagyon örült, hogy megtudtuk. Nagy megrázkódtatás volt számára.
– És mit mondott?
– Ó, nagyon hivatalosak és udvariasak voltunk, Nem túl nyíltan, de megpróbálta megtudni, hogyan szereztem róla tudomást.
– Gondolom, maga nem tette meg neki azt a szívességet, és nem közölte vele.
– Persze hogy nem.
– És milyen kifogással ment el hozzá?
– Semmilyennel – válaszolta az Atya.
– Nem találta ezt egy kicsit furcsának?
– Dehogynem. De szerintem így volt a legjobb. Ha tényleg Hoffmanék vannak a háttérben, akkor ez sok mindent megmagyaráz. Ők maguk soha semmi ferde dologban nincsenek benne, ó, dehogy! Ők nem szerveznek bűntényeket, csak a pénzt adják hozzá! Wilhelm a bankügyekkel foglalkozik Svájcból. A háború után ő volt a külföldi valutamaffia mögött, tudtuk, de nem tudtuk bizonyítani. Ez a két testvér hatalmas halom pénz fölött rendelkezik, és a legkülönfélébb vállalkozások támogatására használják, van köztük törvényes és törvénytelen is. De roppant óvatosak, ismerik mesterségük minden csínját-bínját. Robert gyémántügynöksége elég tiszta ügy, de azért szöget üt az ember fejébe, gyémánt, bankérdekeltségek, és ingatlanok, klubok, kulturális létesítmények, irodaházak, vendéglők, szállodák, és látszólag mind valaki más tulajdonában van.
– Úgy gondolja, hogy Robert ezeknek a szervezett rablásoknak az értelmi szerzője?
– Nem, szerintem ezek ketten csak a pénzügyekkel foglalkoznak. Nem, a tervezőt máshol kell keresnünk. Egy elsőrangú koponya működik valahol.