TIZENHARMADIK FEJEZET

Fred Davy fő­fel­ügye­lő né­mi­képp ha­tal­mas don­gó­ra em­lé­kez­tet­ve dünnyö­gött ma­gá­ban, ahogy fel-alá jár­kált a Bűn­ügyi Nyo­mo­zó Cso­port fa­lai kö­zött. Jól is­mer­ték ezt a szo­ká­sát, és nem is kel­tett kü­lö­nö­sebb fel­tű­nést, el­te­kint­ve at­tól, hogy híre ment „Az Atya megint szi­ma­tot ka­pott.”

Szi­ma­ta vé­gül is abba a szo­bá­ba ve­zet­te, ahol Camp­bell fel­ügye­lő ült unat­ko­zó arc­cal asz­ta­la mö­gött. Camp­bell rend­kí­vül igyek­vő fi­a­tal­em­ber volt, és mun­ká­ját több­nyi­re szer­fe­lett unal­mas­nak ta­lál­ta. Mind­azon­ál­tal el­lát­ta kö­te­les­sé­gét, sőt némi tisz­tes si­kert is el­ért. Fe­let­te­sei, akik meg vol­tak elé­ged­ve vele, úgy gon­dol­ták, hogy még vi­szi va­la­mi­re, és időn­ként oda­ve­tet­tek neki né­hány di­csé­rő, bá­to­rí­tó szót.

– Jó reg­gelt, uram – kö­szönt Camp­bell tisz­te­let­tu­dó­an, mi­kor az Atya be­lé­pett bi­ro­dal­má­ba. A háta mö­gött ter­mé­sze­te­sen, ő is Atyá­nak hív­ta Davy fő­fel­ügye­lőt, mint min­den­ki más; de ah­hoz még nem volt elég ma­gas a rang­ja, hogy szem­től szem­be is így szó­lít­sa.

– Mi­ben le­he­tek szol­gá­la­tá­ra, uram? – Ér­dek­lő­dött.

– La-la, bumm-bumm – dú­dol­ta a fő­fel­ügye­lő ki­csit ha­mi­san. – Mi­ért hív­nak Ma­ry­nek, hi­szen Miss Gibbs az én ne­vem? – A rég el­fe­lej­tett ope­rett meg­le­he­tő­sen vá­rat­lan fel­tá­ma­dá­sa után a fő­fel­ügye­lő szé­ket hú­zott oda ma­gá­nak, és le­ült.

– Dol­go­zik? – kér­dez­te.

– Mód­já­val.

– Va­la­mi el­tű­né­si ügye van, ugye, va­la­me­lyik szál­lo­dá­val kap­cso­lat­ban. Mi is a neve? Bert­ram. Igaz?

– Úgy van, uram, Bert­ram Szál­ló.

– Zár­óra-túl­lé­pés? Er­kölcs­bot­rány?

– De­hogy, uram – vá­la­szol­ta Camp­bell, akit meg­döb­ben­tett, hogy va­la­ki ilyes­mit fel­té­te­lez­het a Bert­ram Szál­ló­ról. – Na­gyon ked­ves, csen­des, ódi­va­tú hely.

– No­csak? – mond­ta az Atya. – Ne mond­ja. Hát ez iga­zán mód­fe­lett ér­de­kes.

Camp­bell sze­ret­te vol­na tud­ni, mi­ért olyan ér­de­kes ez. De mint­hogy a vo­nat­rab­lás óta, amely a ban­di­ták lát­vá­nyos si­ke­rét je­len­tet­te, a ma­ga­sabb ran­gok vi­se­lői meg­le­he­tő­sen mo­gor­va ked­vük­ben vol­tak, nem akar­ta meg­kér­dez­ni. Camp­bell az Atya tu­nya, egy­ügyű hold­vi­lág­ar­cát néz­te, és azon el­mél­ke­dett, mint már an­nak előt­te is egy­szer-két­szer, va­jon ho­gyan érte el Davy fő­fel­ügye­lő mos­ta­ni rang­ját, és va­jon mi­ért tart­ják olyan nagy­ra az osz­tá­lyon. „A maga ide­jé­ben biz­tos jó fej volt – gon­dol­ta Camp­bell fel­ügye­lő –, de van itt nem egy vál­lal­ko­zó­ked­vű srác, aki­nek jól jön­ne egy kis elő­lép­te­tés, ha már egy­szer vég­re el­ta­ka­rí­ta­nák az út­ból a ki­dőlt vén tör­zse­ket.” Azon­ban a ki­dőlt vén törzs újabb dal­ra fa­kadt, s dú­do­lás köz­ben oly­kor egy-egy szót is ki­éne­kelt.

– Mondd, bá­jos ide­gen, sok ily szép lány él fe­lé­tek? – éne­kel­te az Atya, majd hir­te­len fej­hang­ra vált­va – Né­hány, jó uram, s a töb­bi oly szép, mi­lyet még sose lát­tál. – A fe­né­be is, föl­cse­rél­tem a szó­la­mo­kat. – Flo­ra­do­ra. – Jó kis da­rab volt.

– Úgy rém­lik hal­lot­tam már róla – mond­ta Camp­bell.

– Ta­lán a ma­má­ja ez­zel rin­gat­ta álom­ba – mond­ta Davy fő­fel­ügye­lő. – Szó­val, mi fo­lyik ab­ban a Bert­ram Szál­ló­ban? Ki tűnt el, ho­gyan és mi­ért?

– Pen­ny­fat­her ka­no­nok. Ko­ros tisz­te­le­tes.

– Unal­mas do­log, mi?

Camp­bell fel­ügye­lő el­mo­so­lyo­dott.

– Igen, uram, bi­zo­nyos te­kin­tet­ben va­ló­ban unal­mas.

– Hogy néz ki?

– Pen­ny­fat­her ka­no­nok?

– Igen, van sze­mély le­írás róla, nem?

– Ter­mé­sze­te­sen. – Camp­bell ira­tai kö­zött ma­ta­tott, az­tán ol­vas­ni kez­dett. – Ma­gas­sá­ga száz­het­ven­há­rom cen­ti­mé­ter. Bo­zon­tos, ősz haj, gör­nyedt hát…

– És el­tűnt a Bert­ram Szál­ló­ból… mi­kor?

– Kö­rül­be­lül egy hete… no­vem­ber ti­zen­ki­len­ce­di­kén.

– És csak most je­len­tet­ték. Ezt nem si­et­ték el.

– Min­den­ki azt hit­te, elő fog ke­rül­ni.

– Hát ez meg hogy le­het? – kér­dez­te az Atya. – Azt hit­ték, jám­bor, is­ten­fé­lő em­ber lé­té­re gon­dolt egyet és meg­szök­tet­te az egyik pres­bi­ter fe­le­sé­gét? Vagy zug­ivó az öreg, és eset­leg el­sik­kasz­tot­ta az egy­há­zi ja­va­kat? Vagy af­fé­le szó­ra­ko­zott vén­em­ber, aki sze­re­ti az ilyen vic­ce­ket?

– An­nak alap­ján, amit ed­dig si­ke­rült meg­tud­nom, én az utób­bit mon­da­nám, uram. Már más­kor is csi­nált ilyes­mit.

– Mi­cso­dát, hogy el­tűnt egy jó hírű West End-i ho­tel­ből?!

– Ép­pen­ség­gel nem, vi­szont nem min­dig ér­ke­zett haza ak­kor­ra, ami­kor­ra vár­ták. Elő­for­dult, hogy olyan­kor je­lent meg ba­rá­ta­i­nál, mi­kor nem hív­ták, vagy, hogy nem je­lent meg, ami­kor hív­ták. És más ef­fé­le.

– Igen – mond­ta az Atya. – Igen. Mind­ez na­gyon szép­nek, ter­mé­sze­tes­nek és na­gyon terv­sze­rű­nek lát­szik, nem igaz? Mit mon­dott, mi­kor is tűnt el?

– Csü­tör­tö­kön. No­vem­ber ti­zen­ki­len­ce­di­kén, Va­la­mi kon­fe­ren­ci­á­ra kel­lett vol­na men­nie – Camp­bell le­ha­jolt, és az asz­ta­lán he­ve­rő ita­lo­kat ta­nul­má­nyoz­ta –, igen, Lu­zern­be. Bib­li­ai Tör­té­nel­mi Tár­su­lat. Így for­dít­ják an­gol­ra. Az hi­szem, tu­laj­don­kép­pen né­met tár­sa­ság.

– És Lu­zern­ben tar­tot­ták? És az öreg­fiú, mert öreg, ugye?

– Úgy tu­dom, hat­van­há­rom éves.

– És az öreg­fiú nem je­lent meg, így van?

Camp­bell fel­ügye­lő elő­vet­te iro­má­nya­it, és fel­ol­vas­ta az Atyá­nak a fel­de­rít­he­tő té­nye­ket, már amennyit ed­dig si­ke­rült fel­de­rí­te­ni.

– Ez nem úgy fest, mint­ha va­la­me­lyik kó­ris­ta­gye­rek­kel lé­pett vol­na meg – je­gyez­te meg Davy fő­fel­ügye­lő.

– Sze­rin­tem elő fog ke­rül­ni – mond­ta Camp­bell –, de azért ter­mé­sze­te­sen utá­na­né­zünk… Ööö… ér­dek­li önt az ügy? – Alig tud­ta ma­gá­ba, foj­ta­ni kí­ván­csi­sá­gát.

– Nem – fe­lel­te Davy las­san. – Nem, az ügy nem ér­de­kel. Nem lá­tok ben­ne sem­mi ér­de­ke­set.

Hall­ga­tás kö­vet­ke­zett, de eb­ben a hall­ga­tás­ban tisz­tán, ért­he­tő­en ezek a sza­vak fog­lal­tat­tak – Hát ak­kor? – kér­dő­jel­lel a vé­gén, de Camp­bell fel­ügye­lő túl­sá­go­san is jó ki­kép­zést ka­pott ah­hoz, hogy ugyan­ezt fenn­han­gon is meg­kér­dez­ze.

– Ami vi­szont ér­de­kel – mond­ta az Atya –, az a dá­tum és a Bert­ram Szál­ló, per­sze.

– Min­dig is na­gyon jól ve­ze­tett szál­lo­da volt, Av­val nem le­het baj.

– Ez mind na­gyon szép – mond­ta az Atya. – De azért én meg­néz­ném ma­gam­nak – tet­te hoz­zá töp­reng­ve.

– Ter­mé­sze­te­sen, uram – mond­ta Camp­bell fel­ügye­lő. – Ami­kor csak óhajt­ja. Ma­gam is gon­dol­tam rá, hogy be­kuk­kan­tok.

– Ak­kor én ta­lán el is kí­sér­ném – mond­ta az Atya. – Nem azért, hogy be­le­avat­koz­zam, szó sincs róla. Csak meg aka­rom néz­ni azt a he­lyet, és ez a maga el­tűnt fő­es­pe­re­se, vagy ki­cso­da, jó ürügy lesz. És nem mu­száj „uram­nak” szó­lí­ta­nia, ha ott va­gyunk… maga lesz a fő­nök. Én meg a se­géd­je.

Camp­bell fel­ügye­lő­ben ér­dek­lő­dés éb­redt.

– Úgy gon­dol­ja uram, hogy va­la­mi össze­füg­gés van a dol­gok közt… hogy van va­la­mi, ami össze­függ­het va­la­mi más­sal?

– Egye­lő­re sem­mi okom, hogy azt higgyem – fe­lel­te az Atya. – De tud­ja, hogy van az ilyes­mi. Az em­ber­nek tá­mad­nak néha… nem is tu­dom, mi­nek ne­vez­zem… sze­szé­lyei ta­lán, nem? Az egész Bert­ram ki­csit túl szép ah­hoz, hogy igaz le­gyen.

És a „Men­jünk le a Strand­re mind­ahá­nyan” elzüm­mö­gé­sé­vel is­mét don­gó ké­pét öl­töt­te ma­gá­ra.

A két nyo­mo­zó­tiszt együtt tá­vo­zott a rend­őr­ség épü­le­té­ből; Camp­bell, aki nagy­sze­rű­en fes­tett öl­tö­nyé­ben (re­mek alak­ja volt), és Davy fő­fel­ügye­lő, aki egy­sze­rű tweedza­kó­já­ban in­kább vi­dé­ki úri­em­ber be­nyo­má­sát kel­tet­te. Jól össze­il­let­tek. Csak Miss Gor­rin­ge éles sze­me fe­dez­te fel azon­nal, mi já­rat­ban van­nak, amint fel­emel­te te­kin­te­tét a nyil­ván­tar­tó könyv­ből. Mint­hogy ő sze­mé­lye­sen je­len­tet­te be Pen­ny­fat­her ka­no­nok el­tű­né­sét, sőt, már vál­tott is né­hány szót egy ala­cso­nyabb be­osz­tá­sú rend­őr­ha­tó­sá­gi sze­mé­lyi­ség­gel, már szá­mí­tott ilyes­mi­re.

Né­hány halk szó egy ko­moly arcú fi­a­tal lány­nak, akit min­dig ott tar­tott kéz­nél, és a lány már­is elő­lé­pett, hogy el­lás­sa a szol­gá­la­tot, vá­la­szol­jon a min­den­na­pos kér­dé­sek­re mi­alatt Miss Gor­rin­ge fel­tű­nés nél­kül ar­rébb hú­zó­dott a pult men­tén, és a két fér­fi­ra pil­lan­tott. Camp­bell fel­ügye­lő le­tet­te név­je­gyét Miss Gor­rin­ge elé, aki bó­lin­tott. El­néz­te a fel­ügye­lő vál­la fö­lött, Miss Gor­rin­ge lát­ta, hogy te­re­bé­lyes, tweedza­kós tár­sa ki­csit ol­dal­ra for­dul, s a hallt és ven­dé­ge­it szem­lé­li bol­dog, egy­ügyű mo­sollyal ar­cán, ami­ért most be­te­kint­het a fel­ső tíz­ezer éle­té­be.

– Ne men­jünk be in­kább az iro­dá­ba? – aján­lot­ta Miss Gor­rin­ge. – Oda­benn ta­lán job­ban el­be­szél­get­het­nénk.

– Igen, ta­lán az len­ne a leg­jobb.

– Szép ez a hely – szó­lalt meg a ter­me­tes, kö­vér, hold­vi­lág­ké­pű fér­fi Miss Gor­rin­ge felé for­dul­va. – Ké­nyel­mes – tet­te hoz­zá, és el­is­me­rő­en a kan­dal­ló­ra pil­lan­tott. – Bé­ke­be­li ké­nye­lem.

Miss Gor­rin­ge elé­ge­det­ten mo­soly­gott.

– Va­ló­ban. Büsz­kék va­gyunk, ha ven­dé­ge­ink jól ér­zik ma­gu­kat mi­ná­lunk – mond­ta, majd a lány­hoz for­dult. – Le­gyen szí­ves, Ali­ce, foly­tas­sa. Ott van a nyil­ván­tar­tó könyv. Ha­ma­ro­san meg­ér­ke­zik Lady Jo­celyn. Egé­szen biz­to­san ki akar­ja majd cse­rél­tet­ni a szo­bá­ját, amint meg­lát­ja, de meg kell ér­tet­nie vele, hogy tele va­gyunk. Ha ra­gasz­ko­dik a cse­ré­hez, mu­tas­sa meg neki a há­rom­száz­negy­ve­nest, a har­ma­dik eme­le­ten, és ajánl­ja fel neki azt he­lyet­te. Nem va­la­mi szép szo­ba, úgy­hogy biz­to­san ki­bé­kül a ma­gá­é­val, ha meg­lát­ja.

– Igen, Miss Gor­rin­ge. Meg­lesz, Miss Gor­rin­ge.

– És fi­gyel­mez­tes­se Mor­ti­mer ez­re­dest, hogy a lát­csö­ve itt van. Ma reg­gel meg­kért, hogy itt­hagy­has­sa. Ne en­ged­je el­men­ni nél­kü­le.

– Nem fo­gom el­fe­lej­te­ni, Miss Gor­rin­ge.

Mi­után le­tet­te eme kö­te­les­sé­gek gond­ját, Miss Gor­rin­ge a két fér­fi­ra pil­lan­tott, ki­jött a pult mö­gül és a sima, fel­irat nél­kü­li ma­ha­gó­ni ajtó felé in­dult Ki­nyi­tot­ta, és ők be­lép­tek a meg­le­he­tő­sen le­han­go­ló, apró iro­da­he­lyi­ség­be. Mind­hár­man he­lyet fog­lal­tak.

– Te­hát az el­tűnt sze­mély, Pen­ny­fat­her ka­no­nok – kezd­te Camp­bell. Jegy­ze­te­i­be pil­lan­tott. – Meg­kap­tam Wa­dell őr­mes­ter je­len­té­sét. Ta­lán el­mond­hat­ná most sa­ját sza­va­i­val, hogy mi tör­tént.

– Nem hi­szem, hogy Pen­ny­fat­her ka­no­nok úr el­tűnt, a szó szo­ká­sos ér­tel­mé­ben – mond­ta Miss Gor­rin­ge. – Azt hi­szem ugyan­is, az a va­ló­szí­nűbb, hogy va­la­hol va­la­ki­vel ta­lál­ko­zott, egy régi ba­rát­já­val, vagy más­sal, és el­ment vele hol­mi tu­do­má­nyos ta­nács­ko­zás­ra, vagy kon­fe­ren­ci­á­ra a kon­ti­nens­re… Hi­szen olyan szó­ra­ko­zott.

– Rég­óta is­me­ri?

– Ó, igen, ide járt hoz­zánk már… lás­suk csak… igen, azt hi­szem, már öt-hat éve.

– És ön is már hosszabb ide­je van itt, ugye? – szólt köz­be Davy fő­fel­ügye­lő vá­rat­la­nul.

– Én – mennyi is – már ti­zen­négy éve va­gyok itt – fe­lel­te Miss Gor­rin­ge.

– Na­gyon szép hely – je­gyez­te meg még egy­szer Davy… – És Pen­ny­fat­her ka­no­nok úr rend­sze­rint itt száll meg, ha Lon­don­ban jár? Így van?

– Igen. Min­dig hoz­zánk jön. Min­dig jó­val előt­te le­vél­ben le­fog­lal­ja a szo­bát. Írás­ban sok­kal ha­tá­ro­zot­tabb, mint az élet­ben. Leg­utóbb ti­zen­he­te­di­ké­től hu­szon­egye­di­ké­ig kért szo­bát. Úgy Szá­mí­tot­ta, hogy ez alatt az idő alatt egy vagy két éj­sza­kát a szál­lo­dán kí­vül fog töl­te­ni, és ezért kö­zöl­te, hogy az­alatt is sze­ret­né fenn­tar­ta­ni a szo­bá­ját. Elég gyak­ran járt el így.

– Mi­kor kez­dett nyug­ta­lan­kod­ni mi­at­ta? – kér­dez­te Camp­bell.

– Tu­laj­don­kép­pen nem is nyug­ta­lan­kod­tam. Ter­mé­sze­te­sen rop­pant kí­nos volt. Ugyan­is hu­szon­har­ma­di­ká­tól ki volt adva a szo­bá­ja, és ami­kor rá­döb­ben­tem, elő­ször nem is vet­tem ész­re, hogy nem jött vissza Lu­ga­nó­ból.

– Az én fel­jegy­zé­sem­ben Lu­zern áll – szólt köz­be Camp­bell fel­ügye­lő.

– Igen, azt hi­szem, tény­leg Lu­zern volt. Va­la­mi ar­cheo­ló­gi­ai kong­resszus. Szó­val, ami­kor ész­re­vet­tem, hogy még min­dig nem jött vissza, és a cso­mag­ja ott vár­ja a szo­bá­já­ban, az egész hely­zet na­gyon kel­le­met­len lett. Ilyen­tájt min­dig na­gyon tele va­gyunk, és az ő szo­bá­já­ba is vár­tam va­la­kit, Mrs. Saun­derst Lyme Re­gis­ből. Min­dig ab­ban a szo­bá­ban la­kik. És ak­kor fel­hí­vott Pen­ny­fat­her ka­no­nok úr ház­ve­ze­tő­nő­je. Már ő is ag­gó­dott.

– Sim­mons fő­es­pe­res úr­tól úgy ér­te­sül­tem, hogy a ház­ve­ze­tő­nőt Mrs. McC­rae-nek hív­ják. Is­me­ri ön ezt az asszonyt?

– Nem, sze­mé­lye­sen nem, de már egy­szer-két­szer be­szél­tünk te­le­fo­non. Azt hi­szem, na­gyon meg­bíz­ha­tó, és már évek óta a ka­no­nok­nál van. Ter­mé­sze­te­sen ag­gó­dott. Azt hi­szem, hogy ő és Sim­mons fő­es­pe­res úr érint­ke­zés­be lép­tek Pen­nyat­her ka­no­nok úr kö­ze­li is­me­rő­se­i­vel és ro­ko­na­i­val, de azok sem tud­tak sem­mit a ka­no­nok hol­lé­té­ről. És mint­hogy a fő­es­pe­rest a ka­no­nok úr­ék­hoz vár­ták ven­dég­ség­be, na­gyon kü­lö­nös­nek lát­szott, azaz lát­szik, hogy nem ér­ke­zett haza.

– A ka­no­nok más­kor is ilyen szó­ra­ko­zott? – kér­dez­te az Atya.

Miss Gor­rin­ge tu­do­mást sem vett a fő­fel­ügye­lő­ről. Úgy vél­te, hogy ez a kö­vér fér­fi, aki biz­tos csak va­la­mi őr­mes­ter, ki­csit túl­sá­go­san to­la­ko­dó.

– És most ér­te­sül­tem Sim­mons fő­es­pe­res úr­tól – foly­tat­ta Miss Gor­rin­ge kis­sé bosszús han­gon –, hogy a ka­no­nok úr meg sem ér­ke­zett arra a lu­zer­ni kon­fe­ren­ci­á­ra.

– Nem is kül­dött ér­te­sí­tést, hogy nem megy?

– Nem hi­szem; leg­alább­is in­nen nem. Nem tá­vi­ra­to­zott, nem is te­le­fo­nált. Er­ről a lu­zer­ni do­log­ról én tu­laj­don­kép­pen sem­mit sem tu­dok, en­gem az egész vol­ta­kép­pen csak annyi­ra ér­de­kelt, amennyi­re ben­nün­ket érint. Be­ke­rült az esti la­pok­ba, már­mint maga a tény, hogy el­tűnt. Azt nem em­lí­tet­ték, hogy ná­lunk szállt meg. Re­mé­lem, nem is fog­ják. Nem óhajt­juk a saj­tó je­len­lé­tét, ven­dé­ge­ink csep­pet sem örül­né­nek az ilyes­mi­nek. Na­gyon há­lá­sak len­nénk ön­nek, fel­ügye­lő úr, ha tá­vol tud­ná tar­ta­ni őket. Hi­szen vé­gül is nem in­nen tűnt el.

– A cso­mag­ja még itt van?

– Igen. A poggyásztá­ro­ló­ban. Ha egy­szer nem ér­ke­zett meg Lu­zern­be, gon­dol­tak arra, hogy eset­leg el­ütöt­te va­la­mi? Vagy va­la­mi más bal­eset érte?

– Sem­mi ef­fé­le nem tör­tént vele.

– Iga­zán na­gyon kü­lö­nös – mond­ta Miss Gor­in­ge, és hang­já­ban bosszan­ko­dás he­lyett némi ér­dek­lő­dés ér­ző­dött. – Szö­get üt az em­ber fe­jé­be, hogy még­is hová me­he­tett és mi­ért?

Atya meg­ér­tő­en né­zett Miss Gor­rin­ge-ra.

– Önök per­sze mos­ta­ná­ig csak a szál­lo­da szem­pont­já­ból néz­ték a dol­got. Ez ért­he­tő.

– Úgy tu­dom, hogy Pen­ny­fat­her ka­no­nok úr ti­zen­ki­len­ce­di­kén este, kö­rül­be­lül 6.30-kor tá­vo­zott in­nen – mond­ta Camp­bell fel­ügye­lő, is­mét jegy­ze­te­i­be pil­lant­va. – Kis ké­zi­tás­ka volt nála, ta­xi­ban ment el, és az aj­tón­ál­ló­nak azt az uta­sí­tást adta, hogy a ta­xit az At­he­na­e­um Klub­ba irá­nyít­sa.

Miss Gor­rin­ge bó­lin­tott.

– Igen, az At­he­na­e­um Klub­ban va­cso­rá­zott, Sim­mons fő­es­pe­res úr mond­ta, hogy ott lát­ták utol­já­ra.

Hogy a fe­le­lős­sé­get az At­he­na­e­um Klub­ra há­rí­tot­ta, mi­vel ott lát­ták utol­já­ra a ka­no­no­kot és nem a Bert­ram Szál­ló­ban, Miss Gor­rin­ge hang­ja újra ma­ga­biz­to­san csen­gett.

– Örü­lök, hogy ilyen szé­pen si­ke­rült egyez­tet­nünk a té­nye­ket – dünnyög­te elé­ge­det­ten az Atya.

– Ezek sze­rint a té­nyek a kö­vet­ke­zők. Te­hát el­ment in­nen egy kis B. O. A. C. lé­gi­tás­ká­val, vagy mi volt nála…, de ugye jól em­lék­szem, kék B. O. A. C. tás­ka volt vele? Te­hát el­ment, és nem jött vissza töb­bé, s ez min­den…

– Ezek sze­rint, saj­nos, nem le­he­tek a se­gít­sé­gük­re – mond­ta Miss Gor­rin­ge, mint aki már áll­na is föl, hogy vissza­tér­jen a mun­ká­já­hoz.

– Va­ló­ban úgy lát­szik, hogy nem tud se­gí­te­ni ne­künk – mond­ta az Atya –, de ta­lán va­la­ki más tud­na – tet­te hoz­zá.

– Más?

– Igen, igen – mond­ta az Atya. – Ta­lán va­la­ki a sze­mély­zet­ből.

– Nem hi­szem, hogy bár­ki is tud va­la­mit; kü­lön­ben biz­to­san je­len­tet­ték vol­na ne­kem.

– Ta­lán igen. Ta­lán nem. Úgy ér­tem, bi­zo­nyá­ra je­len­tet­ték vol­na ön­nek, ha ha­tá­ro­zot­tan tud­ná­nak va­la­mit. Én vi­szont arra gon­dol­tam, hát­ha mon­dott va­la­mit a ka­no­nok.

– Mit mond­ha­tott vol­na? – kér­dez­te Miss, Gor­rin­ge meg­üt­köz­ve.

– Ó, ta­lán volt va­la­mi el­ej­tett meg­jegy­zé­se, ami eset­leg nyom­ra ve­zet. Olyas­mi, hogy „ma este el­me­gyek meg­lá­to­gat­ni egy régi ba­rá­to­mat, akit az­óta sem lát­tam, hogy Ari­zo­ná­ban ta­lál­koz­tunk” ilyes­mi. Vagy pe­dig „Jövő hé­ten egy uno­ka­hú­gom­hoz me­gyek a kis­lá­nya kon­fir­má­ci­ó­já­ra”. Tud­ja, szó­ra­ko­zott em­ber­nél az ef­fé­le nyom nagy se­gít­sé­get je­lent. El­árul­ja, hogy mi járt a fe­jé­ben. Elő­for­dul­hat, hogy mi­után meg­va­cso­rá­zott az At­he­na­e­um­ban, be­ült egy ta­xi­ba, és el­gon­dol­ko­zott „Hová is me­gyek most?”, és mint­hogy, mond­juk, ép­pen a kon­fir­má­ció járt a fe­jé­ben, azt hit­te, hogy oda in­dult.

– Ér­tem, mire gon­dol – mond­ta Miss Gor­rin­ge bi­zony­ta­la­nul. – Bár na­gyon va­ló­szí­nűt­len­nek tű­nik.

– Az em­ber sose tud­hat­ja, mi­kor lesz sze­ren­csé­je – mond­ta az Atya de­rű­sen. – Az­tán itt van­nak a ven­dé­gek is. Elég gyak­ran járt ide a ka­no­nok úr, gon­do­lom, is­mer­te is né­há­nyu­kat.

– Ó, hogy­ne – fe­lel­te Miss Gor­rin­ge. – Lás­suk csak. Lát­tam, hogy be­szél­ge­tett – igen, Lady Se­l­i­na Hazy­vel. Az­tán itt van a nor­wochi püs­pök. Azt hi­szem, régi ba­rá­tok. Együtt vé­gez­tek Ox­ford­ban. És Mrs. Ja­mes­on és a lá­nyai. Ugyan­ar­ról a vi­dék­ről szár­maz­nak. Ó, igen, elég so­kan is­me­rik.

– Na lát­ja – mond­ta az Atya. – Le­het, hogy va­la­me­lyi­kük­nek mon­dott va­la­mit. Eset­leg csak va­la­mi ap­ró­sá­got, ami azon­ban nyom­ra ve­zet­het min­ket. La­kik most itt va­la­ki, akit a ka­no­nok úr kö­ze­lebb­ről is­mer?

Miss Gor­rin­ge hom­lo­kát rán­col­va töp­ren­gett.

– Azt hi­szem, Rad­ley tá­bor­nok még itt van. És egy idős vi­dé­ki hölgy is, aki lány­ko­rá­ban min­dig itt szállt meg, amint el­me­sél­te. Vár­junk csak, most nem jut eszem­be a neve, de meg­néz­he­tem. Ó, igen, Miss Marple-nak hív­ják. Azt hi­szem, ő is is­me­ri.

– Hát ak­kor ez­zel a ket­tő­vel kezd­het­nénk. És per­sze, szo­ba­lány is van, ugye?

– Ó, hogy­ne – mond­ta Miss Gor­rin­ge. – De őt már ki­hall­gat­ta Wa­dell őr­mes­ter.

– Tu­dom. De ta­lán nem ilyen szem­pont­ból. És mi len­ne, ha meg­kér­dez­nénk a pin­cért, aki az ő asz­ta­lá­nál fel­szol­gált? Vagy a fő­pin­cért?

– Per­sze, Hen­ry – mond­ta Miss Gor­rin­ge.

– Ki­cso­da Hen­ry? – kér­dez­te az Atya.

Miss Gor­rin­ge szin­te föl­há­bo­ro­dot­tan né­zett rá. El­kép­zel­he­tet­len­nek tar­tot­ta, hogy va­la­ki ne is­mer­je Hen­ryt.

– Nem is tud­nám meg­mon­da­ni, mi­lyen rég­óta van itt – mond­ta Miss Gor­rin­ge. – Egész biz­to­san lát­ták be­jö­vet. Ép­pen a teát szol­gál­ta fel.

– Te­kin­té­lyes je­len­ség – mond­ta Davy. – Em­lék­szem, fel­fi­gyel­tem rá.

– Nem is tu­dom, mi­hez kez­de­nénk Hen­ry nél­kül – mond­ta Miss Gor­rin­ge ér­ze­lem­től fű­tött han­gon. – Hen­ry cso­dá­la­tos egyé­ni­ség. Ő adja meg a hely han­gu­la­tát.

– Nem hoz­hat­na ne­kem is egy teát? – kér­dez­te Davy fő­fel­ügye­lő. – És lát­tam, va­jas­sü­te­mé­nyük is van. Szí­ve­sen en­nék újra egy kis fi­nom va­jas­sü­te­ményt.

– Ter­mé­sze­te­sen, ha óhajt­ja – mond­ta Miss Gor­rin­ge hű­vö­sen. – Ho­zas­sak önök­nek két teát a hall­ba? – tet­te hoz­zá, Camp­bell fel­ügye­lő­höz for­dul­va.

– Azt hi­szem… – kezd­te a fel­ügye­lő, mi­kor vá­rat­la­nul nyílt az ajtó, és olim­po­szi mo­do­rá­ban meg­je­lent Mr. Humf­ri­es.

Ki­csit meg­hök­kent­nek lát­szott, és kér­dő­en né­zett Miss Gor­rin­ge-ra. Miss Gor­rin­ge meg­ma­gya­ráz­ta.

– Ez a két úr, Mr. Humf­ri­es, a Scot­land Yard­tól jött.

– Camp­bell de­tek­tív­fel­ügye­lő – mu­tat­ko­zott be Camp­bell.

– Ó, igen per­sze. Per­sze – mond­ta Mr. Humf­ri­es. – Pen­ny­fat­her ka­no­nok ügyé­ben, ugye? Egé­szen rend­kí­vü­li eset. Re­mé­lem, nem esett baja sze­gény öreg­úr­nak.

– Én is re­mé­lem – mond­ta Miss Gor­rin­ge. – Olyan sze­re­tet­re mél­tó kis öreg.

– Amo­lyan régi vá­gá­sú vi­dé­ki tisz­te­le­tes – tó­dí­tot­ta Humf­ri­es.

– Elég sok ilyen régi vá­gá­sú öreg­úr la­kik itt ma­guk­nál – je­gyez­te meg Davy fő­fel­ügye­lő.

– De még mennyi, de még mennyi – he­lye­selt Mr. Humf­ri­es. – Igen, bi­zo­nyos te­kin­tet­ben ős­ko­ri ma­rad­vány maga a szál­lo­da is.

– Ne­künk törzs ven­dé­ge­ink van­nak – mond­ta Miss Gor­rin­ge. Hang­já­ban büsz­ke­ség volt. – Év­ről évre ugyan­azok az em­be­rek tér­nek vissza. És egy cso­mó ame­ri­kai. Bos­to­ni­ak, wa­shing­to­ni­ak. Csen­des, ked­ves em­be­rek.

– Ked­ve­lik ezt az iga­zi an­gol at­mo­szfé­rát –, mond­ta Mr. Humf­ri­es, ki­vil­lant­va hó­fe­hér fog­so­rát.

Atya el­gon­dol­koz­va né­zett rá.

– Egé­szen bi­zo­nyos ben­ne, hogy sem­mi­fé­le üze­net sem ér­ke­zett a ka­no­nok­tól? – kér­dez­te Camp­bell fel­ügye­lő. – Nem le­het­sé­ges, hogy aki át­vet­te, el­fe­lej­tet­te fel­ír­ni vagy át­ad­ni?

– A te­le­fon­üze­ne­te­ket min­dig a leg­gon­do­sab­ban fel­je­gyezzük – mond­ta Miss Gor­rin­ge je­ges han­gon. – Le­he­tet­len­nek tar­tom, hogy egy üze­ne­tet ne ad­ja­nak át vagy ne­kem, vagy a szol­gá­la­tot tel­je­sí­tő meg­fe­le­lő sze­mély­nek.

El­len­sé­ge­sen mé­re­get­te a fel­ügye­lőt. Egy pil­la­nat­ra Camp­bell is meg­hök­kent.

– Eze­ket a kér­dé­se­ket már mind meg­vá­la­szol­tuk egy­szer – mond­ta Mr. Humf­ri­es, szin­tén némi mél­tat­lan­ko­dás­sal. – Min­den ren­del­ke­zé­sünk­re álló in­for­má­ci­ót meg­ad­tunk az őr­mes­te­rük­nek… most ép­pen nem jut eszem­be a neve.

Atya ki­csit fész­ke­lő­dött a szé­kén, az­tán ba­rát­sá­go­san így foly­tat­ta.

– Tud­ja, a dol­gok kez­de­nek ki­csit ko­mo­lyabb­ra for­dul­ni. Ez már ki­csit több­nek lát­szik merő szó­ra­ko­zott­ság­nál. Ezért azt hi­szem, jó len­ne, ha szól­hat­nánk egy-két szót azok­kal az em­be­rek­kel, aki­ket az előbb em­lí­tett… Rad­ley tá­bor­nok­kal és Miss Marple-lal.

– Óhajt­ja, hogy… meg­be­szél­jem ve­lük a ta­lál­ko­zót? – kér­dez­te Mr. Humf­ri­es gond­ter­helt arc­cal. – Rad­ley tá­bor­nok na­gyot­hall.

– Azt hi­szem, nincs szük­ség kü­lö­nö­sebb ce­re­mó­ni­á­ra – mond­ta Davy fő­fel­ügye­lő. – Nem akar­juk fel­iz­gat­ni az em­be­re­ket. Nyu­god­tan ránk bíz­hat­ják. Csak mu­tas­sák meg ne­künk azt a két ven­dé­get, akit em­lí­tett. Ugyan­is nincs ki­zár­va, tud­ja, Mr. Humf­ri­es, hogy Pen­ny­fat­her ka­no­nok eset­leg em­lí­tet­te va­la­mi­fé­le ter­vét, vagy va­la­kit, aki­vel Lu­zern­ben ta­lál­koz­ni fog, vagy aki­vel együtt megy Lu­zern­be. Min­den­eset­re ér­de­mes meg­pró­bál­ni.

Mr. Humf­ri­es né­mi­képp meg­könnyeb­bült­nek lát­szott:

– Más­ban nem le­he­tünk se­gít­sé­gé­re? – kér­dez­te. – Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy ön tud­ja, mennyi­re sze­ret­nénk min­den­ben a se­gít­sé­gük­re len­ni, de bi­zo­nyá­ra meg­ér­tik az ál­lás­pon­tun­kat min­den­fé­le saj­tó­köz­le­ménnyel kap­cso­lat­ban.

– Tö­ké­le­te­sen – mond­ta Camp­bell fel­ügye­lő.

– Én pe­dig be­szé­lek a szo­ba­lánnyal – mond­ta az Atya.

– Hogy­ne, ha óhajt­ja. De nem hin­ném, hogy tud va­la­mit mon­da­ni.

– Ta­lán nem. De va­la­mi rész­let min­dig elő­buk­kan­hat, meg­jegy­zés egy le­vél­ről, egy ta­lál­ko­zó­ról. Az em­ber sose tud­hat­ja.

Mr. Humf­ri­es az órá­já­ra pil­lan­tott.

– Hat órá­tól lesz szol­gá­lat­ban – mond­ta. – A má­so­dik eme­le­ten. Nem in­ná­nak meg ad­dig egy teát?

– Ne­kem meg­fe­lel – vág­ta rá az Atya azon­nal.

Együtt lép­tek ki az iro­dá­ból.

– Rad­ley tá­bor­nok va­ló­szí­nű­leg, a do­hány­zó­ban van – mond­ta Miss Gor­rin­ge. – A fo­lyo­són bal­ra az első szo­ba. Va­ló­szí­nű­leg a kan­dal­ló előtt ül a Ti­mes-szal.. Le­het, hogy szun­di­kál – tet­te hoz­zá bi­zal­ma­san. – Nem akar­ják még­is, hogy én…

– Nem, nem, majd én el­in­té­zem – nyug­tat­ta meg az Atya. – És a má­sik… az az idős hölgy?

– Ő ott ül a hall má­sik sar­ká­ban, a kan­dal­ló­nál – mond­ta Miss Gor­rin­ge.

– Az a vat­ta­ha­jú, ott a kö­tés­sel? – kér­dez­te az Atya, egy pil­lan­tást vet­ve rá. – mint­ha a szín­pad­ról lé­pett vol­na le, nem? Min­den­ki örök nagy­né­ni­ké­je.

– Ma­nap­ság már nem ilye­nek a nagy­né­nik – mond­ta Miss Gor­rin­ge –, de a nagy­ma­mák, és déd­nagy­ma­mák se, ami azt il­le­ti. Teg­nap itt járt Bar­lo­we már­ki­né. Már déd­nagy­ma­ma. Es­kü­szöm, meg sem is­mer­tem, mi­kor be­lé­pett. Egye­nest Pá­rizs­ból jött. Az arca, mint egy por­ce­lán maszk, a haja pla­ti­na­sző­ke, úgy gon­do­lom, sem­mi­je sem va­ló­di, de cso­dá­la­to­san né­zett ki.

– Ó – mond­ta az Atya –, és job­ban sze­re­tem a régi faj­tát. Kö­szö­nöm, asszo­nyom. – Camp­bell­hez for­dult. – Én majd utá­na­né­zek uram. Tu­dom, hogy fon­tos meg­be­szé­lés­re kell men­nie.

– Rend­ben van – mond­ta Camp­bell, el­ért­ve a vég­szót. – Nem hi­szem, hogy bár­mi ér­de­kes ki­de­rül­jön, de azért meg le­het pró­bál­ni.

Mr. Humf­ri­es el­tűnt bel­ső szen­té­lyé­ben, és köz­ben oda­szólt Miss Gor­rin­ge-nak.

– Kis­asszony, egy pil­la­nat­ra le­gyen szí­ves.

Miss Gor­rin­ge kö­vet­te Mr. Humf­ri­est, és be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót.

Mr. Humf­ri­es fel-alá jár­kált.

– Mi­ért akar­nak ezek Rose-zal be­szél­ni? – kér­dez­te éles han­gon – Wa­dell már min­den­kit vé­gig­kér­de­zett.

– Sze­rin­tem pusz­tán ru­tin­mun­ka – fe­lel­te Miss Gor­rin­ge bi­zony­ta­la­nul.

– Még­is jobb len­ne, ha előbb maga be­szél­ne – Miss Gor­rin­ge ki­csit meg­rö­kö­nyöd­ve né­zett Mr. Humf­ri­es­re.

– No, de iga­zán, Camp­bell fel­ügye­lő…

– Nem Camp­bell iz­gat en­gem. A má­sik. Tud­ja, ki ez?

– Azt hi­szem, nem mu­tat­ko­zott be. Gon­do­lom, va­la­mi őr­mes­ter. Elég bár­gyú­nak lát­szik.

– Bár­gyú a nya­va­lyát – fa­kadt ki Mr. Humf­ri­es, meg­fe­led­kez­ve a jó mo­dor­ról. – Davy fő­fel­ügye­lő, iga­zi vén róka. Na­gyon nagy­ra tart­ják a Yar­don. Sze­ret­ném tud­ni, ő mit akar, mi után szag­lá­szik, és mi­nek játssza itt a mu­csa­it? Nem tet­szik ne­kem a do­log.

– Csak nem arra gon­dol, hogy…

– Nem tu­dom, mire gon­dol­jak. De azt mond­ha­tom, hogy nem tet­szik ne­kem a do­log. Akar még va­la­ki­vel be­szél­ni Rose-on kí­vül?

– Azt hi­szem, Hen­ry­vel is fog be­szél­ni.

Mr. Humf­ri­es fel­ne­ve­tett. Miss Gor­rin­ge is vele ne­ve­tett.

– Hen­ry mi­att nem kell nyug­ta­lan­kod­nunk. – Nem, mi­at­ta iga­zán nem.

– És a ven­dé­gek­kel, akik is­mer­ték Pen­ny­fat­her ka­no­no­kot.

Mr. Humf­ri­es újra fel­ne­ve­tett.

– Jó mu­la­tást kí­vá­nok neki az öreg Rad­ley­hez. Föl­or­di­bál­hat­ja az egész szál­lo­dát, ak­kor se tud meg tőle sem­mi ér­dem­le­ge­set. Rad­ley­vel, meg az­zal a bo­lon­dos vén tyúk­kal, Miss Marple-lal hadd be­szél­jen, ha akar. De azért nem na­gyon örü­lök, hogy be­le­üti az or­rát.