TIZENHATODIK FEJEZET

Csak a szek­rény nyug­ta­la­ní­tot­ta Pen­ny­fat­her ka­no­no­kot. De csak fél­álom­ban. Az­tán meg­fe­led­ke­zett róla, és el­szunnyadt megint. Ám mi­kor újra ki­nyi­tot­ta a sze­mét, a szek­rény még min­dig nem volt a he­lyén. Bal­ol­da­lán fe­küdt, arc­cal az ab­lak felé, és a szek­rény­nek a bal­ol­da­li fal­nál kel­lett vol­na áll­nia, köz­te és az ab­lak kö­zött. De nem ott volt. A jobb ol­da­lon állt. Nem hagy­ta nyu­god­tan.

Annyi­ra ide­ge­sí­tet­te, hogy szin­te be­le­fá­radt. Ret­te­ne­te­sen fáj a feje, és rá­adá­sul még a szek­rény sincs a he­lyén. Itt tar­tott gon­do­la­ta­i­ban, mi­kor újra le­csu­kó­dott a sze­me.

Mire leg­kö­ze­lebb fel­éb­redt, már vi­lá­go­sabb volt a szo­bá­ban. Bár még min­dig nem volt nap­pal. Csak a haj­na­li szür­kü­let de­ren­gett. „Is­te­nem – mond­ta ma­gá­ban Pen­ny­fat­her ka­no­nok. Egy­sze­ri­ben meg­ol­dot­ta a szek­rény prob­lé­má­ját. – Mi­lyen os­to­ba va­gyok! Hi­szen nem va­gyok ott­hon.”

Óva­to­san meg­moz­dult. Nem, ez nem a sa­ját ágya. Nincs ott­hon. Ha­nem hol is van? Per­sze. Hi­szen Lon­don­ba uta­zott, ugye­bár? A Bert­ram Szál­ló­ban van, és… de nem, ez nem a Bert­ram Szál­ló. A Bert­ram Szál­ló­ban az ab­lak­kal szem­ben áll az ágya. Te­hát ez sem stim­mel.

– Uram­is­ten, hol le­he­tek? – töp­ren­gett Pen­ny­fat­her ka­no­nok.

Az­tán eszé­be ju­tott, hogy Lu­zern­be ké­szült.

– Hát per­sze – szólt ma­gá­ban – Lu­zern­ben va­gyok. Az elő­adá­sán kez­dett gon­dol­koz­ni. Már ré­gen nem fog­lal­ko­zott vele. Et­től új­fent meg­fáj­dult a feje, ezért in­kább újra el­aludt.

Mire is­mét fel­éb­redt, már sok­kal tisz­tább volt a feje. És a szo­ba is jó­val vi­lá­go­sabb lett. Oda­ha­za nincs, és a Bert­ram Szál­ló­ban sincs, sőt ab­ban is majd­nem egé­szen biz­tos volt, hogy Lu­zern­ben sincs. Ez nem szál­lo­dai szo­ba. Ala­po­san kö­rül­né­zett. Tö­ké­le­te­sen is­me­ret­len szo­ba volt, gyér bú­tor­zat­tal. Va­la­mi­fé­le po­hár­szék (ezt néz­te szek­rény­nek) állt ben­ne, az ab­la­kot pe­dig vi­rág­min­tás füg­göny fed­te, ezen át szű­rő­dött be a fény. Egy szék, egy asz­tal és egy ko­mód. Ez volt min­den.

– Te jó ég – mond­ta Pen­ny­fat­her ka­no­nok –, hát ez fur­csa. Hol va­gyok?

Úgy gon­dol­ta, fel­kel és ki­de­rí­ti, de amint fel­ült az ágy­ban, a fej­fá­já­sa is­mét rá­kezd­te, ezért újra vissza­fe­küdt.

– Bi­zo­nyá­ra be­teg vol­tam – dön­töt­te el ma­gá­ban. – Egész bi­zo­nyo­san be­teg vol­tam. – Majd egy-két per­cig el­gon­dol­ko­zott, az­tán így szólt ma­gá­ban – Sőt, mi több, ha jól meg­gon­do­lom, ta­lán még most is be­teg va­gyok. Inf­lu­en­za vol­na? Gyak­ran hal­lot­ta, hogy az inf­lu­en­za néha hir­te­len kap­ja el az em­bert. Meg­le­het, meg­le­het, hogy az At­he­na­e­um­ban va­cso­ra köz­ben be­te­ge­dett meg. Igen; ez le­het­sé­ges. Em­lé­ke­zett rá, hogy az At­he­na­e­um­ban va­cso­rá­zott.

Jö­vés-me­nés za­ját hal­lot­ta. Ta­lán va­la­mi sza­na­tó­ri­um­ba vit­ték. De még­se, nem tar­tot­ta va­ló­szí­nű­nek, hogy sza­na­tó­ri­um­ban van. Ahogy egy­re vi­lá­go­sabb lett, ki­de­rült, hogy ko­pot­tas, sze­gé­nyes bú­tor­za­tú, ap­rócs­ka há­ló­szo­bá­ban van. A jö­vés­me­nés foly­ta­tó­dott. Is­ten ve­led, ga­lam­bom…

– Es­té­re sült kol­bász és krump­li le­gyen! – ki­ál­tot­ta va­la­ki a föld­szin­ten.

Ezen is­mét el­gon­dol­ko­zott Pen­ny­fat­her ka­no­nok úr. Sült kol­bász és krump­li. Kel­le­me­sen cseng­tek a sza­vak.

– Azt hi­szem – szólt ma­gá­ban –, éhes va­gyok.

Nyílt az ajtó. Kö­zép­ko­rú asszony jött be, az ab­lak­hoz ment, el­húz­ta a füg­gönyt, és az ágy felé for­dult.

– Fel­éb­redt? – mond­ta. – Hogy érzi ma­gát?

– Iga­zán nem is tu­dom – mond­ta Pen­ny­fat­her ka­no­nok bá­gyad­tan.

– Hát per­sze. Ala­po­san hely­ben­hagy­ták, azt tud­ja, ugye? Azt mond­ja a dok­tor, hogy va­la­mi autó jól fej­be kó­lin­tot­ta. Ezek az au­tó­sok! El­ütöt­te ma­gát, és még meg sem állt.

– Bal­eset ért? – cso­dál­ko­zott Pen­ny­fat­her ka­no­nok – el­ütött egy autó?

– Úgy ám – mond­ta az asszony. – Itt ta­lál­tunk ma­gá­ra az út­szé­len, mi­kor ha­za­jöt­tünk. Elő­ször azt hit­tük, ré­szeg. – Kun­cog­ni kez­dett a gon­do­lat­ra. – De az­tán az uram azt mond­ta, még­is jobb lesz, ha meg­nézzük. Azt mond­ta, le­het, hogy bal­eset volt. És nem is érez­tünk se pá­lin­ka­sza­got, se sem­mit. És vér se volt. Maga csak ott fe­küdt, akár a tus­kó. Erre a fér­jem azt mond­ta, még­se hagy­hat­juk ott, hát az­tán be­hoz­tuk ide mi­hoz­zánk. Érti?

– Ah – mond­ta Pen­ny­fat­her ka­no­nok erőt­le­nül, mert ki­csit meg­vi­sel­ték ezek az új­sá­gok. – Az ir­gal­mas sza­ma­ri­tá­nus.

– És az­tán lát­ta, hogy maga pap, és ak­kor a fér­jem azt mond­ta, nem le­het baj a do­log­ból. És az­tán azt mond­ta, hogy nem is hív­ja ki a rend­őr­sé­get, mert hogy pap, meg min­den, és ta­lán nem örül­ne neki. Szó­val, – ha még­is ré­szeg len­ne, bár nem érez­tünk ma­gán sem­mi­fé­le sza­got. Ak­kor az­tán el­men­tünk a Stok­es dok­tor úrért, hogy néz­ze meg ma­gát. Mi azért csak dok­tor úr­nak hív­juk, pe­dig tö­röl­ték a jegy­zék­ből. Na­gyon ked­ves em­ber, csak hát ki­csit ne­ki­ke­se­re­dett, per­sze, mert tö­röl­ték. Pe­dig csak az az ál­dott jó szí­ve te­het róla, iga­zán, hogy se­gí­tett egy cso­mó lá­nyon, akik per­sze meg­érik a pén­zü­ket. Szó­val azért csak jó dok­tor a dok­tor úr, és őt hív­tuk el, hogy néz­ze meg ma­gát. Azt mond­ja, nem esett kü­lö­nö­sebb baja, csak egy kis agy­ráz­kó­dá­sa van. Hogy csak fek­tes­sük szép nyu­god­tan sö­tét szo­bá­ban, és mást ne csi­nál­junk. „De ne fe­lejt­sék”, az mond­ta, „nem adok sem or­vo­si ta­ná­csot, se sem­mit. Ez nem hi­va­ta­los. Nincs jo­gom se ta­ná­csot adni, se fel­ír­ni sem­mit. Igaz­ság sze­rint je­lent­kez­ni­ük kel­le­ne a rend­őr­sé­gen, de ha egy­szer nem akar­ják, mit csi­nál­jak?” Azt mond­ta, vár­juk meg, mi lesz az öreg­gel. Meg­bo­csás­son, ha tisz­te­let­len va­gyok. A dok­tor úr­nak ami a szí­vén, az a szá­ján. Na és most mit szól­na egy kis me­leg le­ves­hez, vagy va­jas ke­nyér­hez, tej­jel?

– Bár­me­lyi­ket szí­ve­sen fo­gad­nám – mond­ta a ka­no­nok bá­gyad­tan.

Vissza­ha­nyat­lott pár­ná­já­ra. Bal­eset érte? Szó­val ez tör­tént. Bal­eset érte, és ő sem­mi­re nem em­lék­szik be­lő­le! Né­hány perc múl­va a jó­lel­kű asszony tál­cá­val tért vissza, raj­ta gő­zöl­gő tál.

– Mind­járt job­ban fog­ja érez­ni ma­gát, ha eszik va­la­mit – mond­ta. – Szí­ve­sen tet­tem vol­na bele egy-két csepp whis­kyt vagy bran­dyt is, de a dok­tor azt mond­ta, hogy sem­mi ef­fé­lét nem ihat.

– Per­sze hogy nem – mond­ta Pen­ny­fat­her ka­no­nok –, ha agy­ráz­kó­dá­som van. De­hogy sza­bad. Nem ta­ná­csos al­ko­holt fo­gyasz­ta­ni.

– Be­du­gok még egy pár­nát a háta mögé, jó, ara­nyos­kám. Na, most már jobb, ugye?

Pen­ny­fat­her ka­no­no­kot ki­csit meg­hök­ken­tet­te, hogy „ara­nyos­kám­nak” szó­lít­ják. De meg­nyug­tat­ta ma­gát, hogy az asszony bi­zo­nyá­ra ked­ves­ség­ből mond­ta.

– Hop­pá – mond­ta az asszony –, már meg is va­gyunk.

– Igen, de hol va­gyunk? – kér­dez­te a ka­no­nok. – Azaz, hogy hol va­gyok? Hol van ez a hely­ség?

– Mil­ton St. John – fe­lel­te az asszony. – Nem is tud­ta?

– Mil­ton St. John? – ámul­do­zott a ka­no­nok. A fe­jét ráz­ta. – Még sose hal­lot­tam róla.

– Ó, nem va­la­mi nagy hely. Csak egy falu…

– Ön na­gyon ked­ves volt hoz­zám. Meg­mon­da­ná a ne­vét?

– Mrs. Whe­el­ing va­gyok, Emma Whe­el­ing.

– Iga­zán na­gyon ked­ves – is­mé­tel­te a ka­no­nok.

– De ez a bal­eset. Egy­sze­rű­en kép­te­len va­gyok rá vissza­em­lé­kez­ni!

– Ne is gon­dol­jon rá, ked­ves­kém, majd ha job­ban lesz, ráér gon­dol­kod­ni raj­ta.

– Mil­ton St. John – mon­do­gat­ta ma­gá­ban a ka­no­nok ál­mél­kod­va. – Ez a név ne­kem az ég­vi­lá­gon sem­mit nem mond. Mi­lyen kü­lö­nös.