HUSZADIK FEJEZET

 1

Az­nap este hir­te­len szállt le a köd Lon­don­ra. Davy fő­fel­ügye­lő fel­haj­tot­ta ka­bát­gal­lér­ját és be­for­dult a Pond Street­re. Las­san lép­ke­dett, mint aki­nek más­fe­lé jár az esze, nem pil­lant­ga­tott se­mer­re, de bár­ki, aki jól is­mer­te, tud­hat­ta, hogy agya tel­jes ké­szen­lét­ben van. Lo­pa­ko­dott, mint a macs­ka, mi­előtt le­csap zsák­má­nyá­ra.

Az­nap este csen­des volt a Pond Street. Csak né­hány ko­csi állt a jár­da mel­lett. A le­szál­ló köd sűrű volt, az­tán csak­nem egé­szen ki­tisz­tult, majd újra sűrű lett. A Park Lane-ről be­hal­lat­szó for­ga­lom zaja annyi­ra le­tom­pult, hogy nem volt erő­sebb, mint egy kül­vá­ro­si mel­lék­ut­cá­ban. Az au­tó­bu­szok nagy­részt le­áll­tak. Csak egy-két sze­mély­au­tó foly­tat­ta út­ját el­szánt op­ti­miz­mus­sal. Davy fő­fel­ügye­lő be­tért egy zsák­ut­cá­ba, el­ment a vé­gé­ig, az­tán vissza­for­dult. Egy­szer jobb­ra for­dult, más­szor bal­ra, lát­szó­lag cél­ta­la­nul, va­ló­já­ban azon­ban ha­tá­ro­zott cél­ja volt. Egy bi­zo­nyos épü­let kö­rül ólál­ko­dott. A Bert­ram Szál­ló kö­rül. Gon­do­san meg­vizs­gál­ta, mi fek­szik tőle ke­let­re, mi fek­szik nyu­gat­ra, észak­ra és dél­re. Szem­ügy­re vet­te a jár­da mel­lett par­ko­ló au­tó­kat, a zsák­ut­cá­ban is. Kü­lö­nös fi­gyel­met szen­telt a ház­sor mö­gött hú­zó­dó köz­nek. Kü­lö­nö­sen egy ko­csi ér­de­kel­te. Le­biggyesz­tet­te aj­kát, és hal­kan így szólt – Itt vagy megint, szép­sé­gem. – Meg­néz­te a rend­szá­mot, és bó­lin­tott.

– Ma este FAN 2366, ugye? – Le­ha­jolt és fi­no­man vé­gig­si­mí­tot­ta a rend­szám­táb­lát, az­tán elé­ge­det­ten bic­cen­tett. – Jó mun­kát vé­gez­tek – mo­rog­ta az orra alatt.

To­vább­sé­tált, ki­buk­kant a köz má­sik vé­gé­nél, jobb­ra for­dult, az­tán is­mét jobb­ra, és újra meg­ér­ke­zett a Pond Street­re, öt­ven mé­ter­nyi­re a Bert­ram Szál­ló be­já­ra­tá­tól. Újra meg­állt, hogy meg­cso­dál­ja egy má­sik ver­seny­au­tó elő­ke­lő vo­na­la­it.

– Te is szép­sé­ges vagy – mond­ta Davy fő­fel­ügye­lő. – A rend­szá­mod most is ugyan­az, mint mi­kor leg­utol­já­ra lát­ta­lak. Azt hi­szem, a te rend­szá­mod min­dig ugyan­az. És ezek sze­rint – fél­be­sza­kí­tot­ta ma­gát – vagy még­sem? – mo­rog­ta. Fel­né­zett arra, amer­re az eget le­he­tett sej­te­ni. – A köd egy­re sű­rűbb – szólt ma­gá­ban.

A Bert­ram be­já­ra­ta előtt az ír aj­tón­ál­ló kar­ja­it csap­kod­ta, hogy ne fáz­zon. Davy fő­fel­ügye­lő jó es­tét kí­vánt neki.

– Jó es­tét, uram. Ron­da este.

– Igen. Nem hi­szem, hogy va­la­ki­nek is ked­vei len­ne ki­moz­dul­ni, ha csak nem mu­száj.

Nyílt a len­gő­aj­tó, és egy kö­zép­ko­rú nő lé­pett ki! Bi­zony­ta­la­nul meg­állt a lép­csőn.

– Ta­xit óhajt, asszo­nyom?

– Ó, is­te­nem… Gya­log akar­tam men­ni.

– Én az ön he­lyé­ben nem ten­ném. Na­gyon alat­to­mos ez a köd, még ta­xit ta­lál­ni sem lesz könnyű.

– Nem. tud­na még­is sze­rez­ni?

– Min­dent el fo­gok kö­vet­ni. Szí­ves­ked­jék be­men­ni ad­dig a me­leg­re, és én majd szó­lok, ha si­ke­rült. – Rá­be­szé­lő han­gon foly­tat­ta – Ha csak nem mu­száj, asszo­nyom, én az ön he­lyé­ben egy­ál­ta­lán nem men­nék el ma este!

– Ó, is­te­nem, ta­lán ma­gá­nak van iga­za. De Chelsea-ben vár­nak a ba­rá­ta­im. Nem is tu­dom… Biz­tos na­gyon ne­héz lesz vissza­jut­ni. Maga mit gon­dol?

Mi­chael Gor­man ro­ham­ra in­dult.

– Ha az ön he­lyé­ben len­nék, asszo­nyom – mond­ta ha­tá­ro­zott han­gon –, én te­le­fo­nál­nék a ba­rá­ta­im­nak. Nem he­lyes, ha egy hölgy ilyen kö­dös este nem tar­tóz­ko­dik ott­hon.

– Csak­ugyan, igen, ta­lán ma­gá­nak van iga­za…

A nő vissza­ment a szál­lo­dá­ba.

– Gond­ju­kat kell vi­sel­nem – ma­gya­ráz­ta Mi­chael Gor­man, az Atyá­hoz for­dul­va. – Ez az a faj­ta, aki hagy­ná, hogy ki­tép­jék a tás­kát a ke­zé­ből ilyen késő este, ek­ko­ra köd­ben ké­pes len­ne el­sé­tál­ni Chelsea-be, vagy West Ken­sing­ton­ba, vagy hová.

– Gon­do­lom, már nagy ta­pasz­ta­la­ta van, ho­gyan kell ko­ro­sabb höl­gyek­kel bán­ni.

– Ó, per­sze. Ez a hely olyan, mint­ha a má­so­dik ott­ho­nuk len­ne, hogy egyem azt az öre­ge­dő szí­vü­ket. És ön, uram? Ta­xit akart?

– Nem hi­szem, hogy tud­na sze­rez­ni, még ha akar­nék is – mond­ta az Atya. – Alig hin­ném, hogy sok sza­lad­gál eb­ben az idő­ben! Meg is ér­tem őket.

– Azért én tud­nék ke­rí­te­ni ön­nek. Van itt egy hely, a sar­kon túl, az előtt rend­sze­rint min­dig áll egy ko­csi, amíg a so­főr oda­benn me­leg­szik; és le­hajt egy korty ezt vagy azt, a hi­deg el­len.

– De ne­kem nem kell taxi.

Hü­velyk­uj­já­val a Bert­ram felé bö­kött.

– Be kell men­nem. Dol­gom van.

– Tény­leg? Még min­dig az el­ve­szett ka­no­nok?

– Nem egé­szen. Már meg­lett.

– Meg­ta­lál­ták? – Az aj­tón­ál­ló rá­me­resz­tet­te a sze­mét. – Hol?

– Agy­ráz­kó­dás­sal bo­lyon­gott a vi­lág­ban.

– Nem is vár­hat tőle mást az em­ber. Biz­tos át­ment az út­tes­ten anél­kül, hogy kö­rül­né­zett vol­na.

– Va­ló­szí­nű­leg így tör­tént – hagy­ta rá az Atya.

Bic­cen­tett, meg­ta­szí­tot­ta a len­gő­aj­tót, és be­lé­pett a szál­lo­dá­ba. Az­nap este nem vol­tak so­kan a hall­ban. Meg­pil­lan­tot­ta Miss Marple-t, aki a kan­dal­ló mel­lett ült, és Miss Marple is ész­re­vet­te őt. Bár nem adta je­lét, hogy fel­is­mer­te vol­na. Az Atya a por­tás­pult­hoz ment. Mint min­dig, Miss Gor­rin­ge most is üz­le­ti köny­ve­i­be te­met­ke­zett. Ki­csit nyug­ta­la­nít­ja, gon­dol­ta a fő­fel­ügye­lő, hogy újra itt lát.

Alig ész­re­ve­he­tő fin­tor volt, azon­ban az Atya fi­gyel­mét nem ke­rül­te el.

– Ugye em­lék­szik rám, Miss Gor­rin­ge? – kér­dez­te. – A múlt­kor itt jár­tam.

– Per­sze, hogy em­lék­szem önre, fő­fel­ügye­lő úr! Még kí­ván­csi va­la­mi­re? Mr. Humf­ri­es-szal óhajt be­szél­ni?

– Nem, kö­szö­nöm, nem. Azt hi­szem, erre nem lesz szük­ség. Csak még egy­szer sze­ret­nék be­le­pil­lan­ta­ni a nyil­ván­tar­tá­suk­ba, ha meg­en­ge­di.

– Ter­mé­sze­te­sen. – Miss Gor­rin­ge oda­tol­ta a köny­vet a fő­fel­ügye­lő elé.

Ki­nyi­tot­ta és las­san vé­gig­néz­te az ol­da­la­kat. Miss Gor­rin­ge úgy gon­dol­ta, a fő­fel­ügye­lő egy bi­zo­nyos be­jegy­zést ke­res. De va­ló­já­ban nem így volt. Az Atyá­nak volt egy ké­pes­sé­ge, amit még, kora if­jú­sá­gá­ban szer­zett, és az­óta mű­vé­szi szín­vo­nal­ra fej­lesz­tett. Fény­ké­pe­ző­gép­ként mű­kö­dő em­lé­ke­ze­té­vel haj­szál­pon­to­san fel tu­dott idéz­ni ne­ve­ket és cí­me­ket. Hu­szon­négy, néha még negy­ven­nyolc óra múl­tán is em­lé­ke­zett a cí­mek­re. Fej­csó­vál­va be­csuk­ta a köny­vet és vissza­ad­ta.

– Pen­ny­fat­her ka­no­nok úr nem járt itt, ugye? – kér­dez­te könnyed han­gon.

– Pen­ny­fat­her ka­no­nok?

– Nem tud­ja, hogy elő­ke­rült?

– Nem. Ne­kem sen­ki sem szólt. Hol?

– Va­la­hol vi­dé­ken. Va­ló­szí­nű­leg au­tó­bal­eset érte. Ne­künk nem je­len­tet­ték. Va­la­mi ir­gal­mas sza­ma­ri­tá­nus fel­szed­te, és gond­ja­i­ba vet­te.

– Ó, hogy örü­lök! Iga­zán na­gyon örü­lök. Nyug­ta­lan­kod­tam mi­at­ta.

– A ba­rá­tai is so­kat nyug­ta­lan­kod­tak – mond­ta az Atya. – Most is azt néz­tem, nem la­kik-e itt egyik ba­rát­ja. Va­la­mi­lyen fő­es­pe­res, most nem jut eszem­be a neve, de ha lát­nám, meg­is­mer­ném.

– Tom­lin­son? – kér­dez­te Miss Gor­rin­ge elő­zé­ke­nyen. – A jövő hét­re vár­juk, Salis­bu­ry­ből.

– Nem, nem Tom­lin­son. Mind­egy, nem ér­de­kes.

– El­for­dult.

Csen­des volt az este a hall­ban.

Egy asz­ké­ti­kus kül­se­jű kö­zép­ko­rú fér­fi csú­nyán gé­pelt iro­mányt ol­va­sott, s oly­kor meg­jegy­zé­se­ket írt a lap­szél­re, csak­nem ol­vas­ha­tat­lan, apró, macs­ka­ka­pa­rás­sze­rű be­tűk­kel. Va­la­hány­szor így tett, fa­nyar meg­elé­ge­dés­sel mo­soly­gott.

Né­hány öreg há­zas­pár ül­dö­gélt a hall­ban, akik­nek már nem sok be­szél­ni­va­ló­juk volt egy­más­sal. El­vét­ve ket­ten-hár­man össze­ül­tek az idő­já­rás je­gyé­ben, és iz­ga­tot­tan tár­gyal­ták, ho­gyan fog­nak ők vagy csa­lád­tag­ja­ik el­jut­ni oda, aho­vá akar­nak.

– Fel­hív­tam Su­sant, és kö­nyö­rög­tem neki, hogy ne jöj­jön ko­csi­val… ugyan­is az M1-es úton kell jön­nie, és az köd­ben min­dig annyi­ra ve­szé­lyes…

– Azt mond­ják, Kö­zép-Ang­li­á­ban tisz­tább…

Davy fő­fel­ügye­lő el­ha­lad­tá­ban szem­ügy­re vet­te őket. Si­et­ség nél­kül, min­den lát­ha­tó cél nél­kül, a fő­fel­ügye­lő meg­ér­ke­zett oda, aho­va ere­de­ti­leg in­dult.

Miss Marple a tűz mel­lett ült, és fi­gyel­te kö­ze­led­tét.

– Örü­lök, hogy még itt ta­lá­lom, Miss Marple.

– Hol­nap uta­zom.

Ez a tény va­la­mi­kép­pen nyil­ván­va­ló volt egész ma­ga­tar­tá­sá­ból. Nem ké­nyel­me­sen, ha­nem – me­re­ven, egye­nes hát­tal ült szé­ké­ben, ahogy az em­ber a re­pü­lő­té­ren vagy a vas­úti vá­ró­te­rem­ben ül. A fő­fel­ügye­lő biz­tos­ra vet­te, hogy poggyá­szát már be­cso­ma­gol­ta, és már csak a pi­pe­re­hol­mit és a há­ló­in­gét kell hoz­zá­ten­nie.

– Vé­get ért két­he­tes nya­ra­lá­som – ma­gya­ráz­ta Miss Marple.

– Re­mé­lem, jól érez­te ma­gát..

Miss Marple nem vá­la­szolt azon­nal:

– Bi­zo­nyos te­kin­tet­ben… igen… – El­hall­ga­tott.

– És más te­kin­tet­ben nem?

– Ne­héz meg­ma­gya­ráz­ni, mire gon­do­lok…

– Nem ül ki­csit túl­sá­go­san kö­zel a tűz­höz? Elég me­leg van itt. Nem len­ne jobb, ha ta­lán át­men­nénk abba a sa­rok­ba?

Miss Marple a jel­zett sa­rok­ra pil­lan­tott, az­tán Davy fő­fel­ügye­lő­re né­zett.

– Azt hi­szem, iga­za van – mond­ta.

A fő­fel­ügye­lő a ke­zét nyúj­tot­ta, fel­se­gí­tet­te, fog­ta Miss Marple tás­ká­ját, köny­vét, majd ké­nye­lem­be he­lyez­te a höl­gyet a mon­dott sa­rok­ban.

– Jól ül?

– Ó, igen, kö­szö­nöm.

– Tud­ja, mi­ért aján­lot­tam?

– Úgy gon­dol­ta, na­gyon ked­ve­sen, hogy eset­leg túl­sá­go­san me­le­gem van a tűz­nél. Azon­kí­vül – tet­te hoz­zá – itt nem hall­gat­hat­ják ki a be­szél­ge­té­sün­ket..

– Van va­la­mi, amit el sze­ret­ne mon­da­ni ne­kem Miss Marple?

– Mi­ből gon­dol­ja?

– Mert úgy né­zett rám, mint­ha mon­da­ni akar­na va­la­mit – mond­ta Davy.

– Saj­ná­lom, hogy ennyi­re lát­szott raj­tam – mond­ta Miss Marple, – Iga­zán nem volt szán­dé­kom­ban.

– Nos, mit akar mon­da­ni?

– Nem tu­dom, jól te­szem-e, hogy el­mon­dom. Sze­ret­ném, fő­fel­ügye­lő úr, ha el­hin­né ne­kem, hogy nem szí­ve­sen szó­lok bele a má­sok dol­gá­ba. Na­gyon is el­len­zem az ilyes­mit. Bár so­kan jó szán­dék­kal te­szik, még­is nagy kárt okoz­hat.

– Na­gyon iga­za van, Meg­ér­tem önt, ez va­ló­ban ne­héz kér­dés.

– Oly­kor az em­ber lát­ja, hogy má­sok olyas­mit tesz­nek, ami az em­ber­nek os­to­ba­ság­nak tű­nik, sőt ve­sze­del­mes­nek. De van az em­ber­nek joga be­le­szól­ni? Azt hi­szem, a leg­több eset­ben nincs.

– Pen­ny­fat­her ka­no­nok úr­ról be­szél?

– Pen­ny­fat­her ka­no­nok­ról? – kér­dez­te Miss Marple. meg­le­pet­ve. – Ó, de­hogy. En­nek a do­log­nak az ég­vi­lá­gon sem­mi köze nincs őhoz­zá. Egy kis­lány­ról van szó.

– Egy kis­lány­ról? És úgy gon­dol­ja, hogy én se­gít­het­nék?

– Nem is tu­dom – mond­ta Miss Marple. – Egy­sze­rű­en ta­nács­ta­lan va­gyok. De na­gyon ag­gó­dom, na­gyon ag­gó­dom.

Az Atya nem si­et­tet­te Miss Marple-t. Csak ült, kö­vé­ren és ké­nyel­me­sen, és meg­le­he­tő­sen os­to­bá­nak lát­szott. Hagy­ta, hadd szán­ja el ma­gát a hölgy. Miss Marple kész volt min­dent meg­ten­ni, hogy se­gít­sé­gé­re le­gyen a fő­fel­ügye­lő­nek, aki szin­tén haj­lan­dó volt min­den tőle tel­he­tőt meg­ten­ni, hogy se­gít­sen neki. Bár nem na­gyon ér­de­kel­te az ügy. Más­részt vi­szont az em­ber so­ha­sem tud­hat­ja.

– Az em­ber ol­vas­sa az új­ság­ban – kezd­te Miss Marple halk, de tisz­tán csen­gő han­gon –, a bí­ró­sá­gi hí­rek­ben a fi­a­ta­lok­ról, gye­re­kek­ről, lá­nyok­ról, hogy „sze­re­tet és gon­dos­ko­dás hi­á­nyá­ban” ez meg ez tör­tént ve­lük. Tu­dom, ez csak amo­lyan jogi ki­fe­je­zés, de néha ez az igaz­ság.

– Úgy gon­dol­ja, hogy az a kis­lány, aki­ről ön be­szél, hi­ányt szen­ved sze­re­tet­ben és gon­dos­ko­dás­ban?

– Igen, úgy gon­do­lom.

– Egye­dül van?

– Ó, de­hogy – mond­ta Miss Marple. – Na­gyon nincs egye­dül, ha sza­bad így mon­da­nom. Min­den kül­ső jel sze­rint na­gyon is vi­gyáz­nak rá, és na­gyon jól gon­dos­kod­nak róla.

– Na­gyon ér­de­kes.

– Eb­ben a szál­lo­dá­ban szállt meg – foly­tat­ta Miss Marple – Mrs. Car­pen­ter­rel, ha jól em­lék­szem. A nyil­ván­tar­tó­ban utá­na­néz­tem a ne­vé­nek. A lányt El­vi­ra Blake-nek hív­ják.

Az Atya egy­sze­ri­ben ér­dek­lő­dés­sel pil­lan­tott fel.

– Bá­jos kis­lány. Na­gyon fi­a­tal, és mint em­lí­tet­tem, na­gyon óv­ják, na­gyon vi­gyáz­nak rá. Egy rop­pant ked­ves úr, Lus­com­be ez­re­des a gyám­ja. Iga­zán el­bá­jo­ló úri­em­ber. Ko­ro­sabb, ter­mé­sze­te­sen, és at­tól tar­tok, ret­ten­tő­en ár­tat­lan.

– A gyám vagy a lány?

– A gyám­ra gon­do­lok – mond­ta Miss Marple.

– A lány­ról nem tu­dom. De azt hi­szem, ve­szély­ben van. Vé­let­le­nül össze­ta­lál­koz­tam vele a Bat­ter­sea Park­ban. Egy te­á­zó­ban ült egy fi­a­tal­em­ber­rel.

– Ó, te­hát er­ről van szó? – mond­ta az Atya. Gon­do­lom, nem kí­vá­na­tos tár­sa­ság… beat­nik… hu­li­gán… apa­gyil­kos…

– Na­gyon jó­ké­pű fér­fi – mond­ta Miss Marple. – Már nem is olyan na­gyon fi­a­tal. Har­minc kö­rül jár­hat, az a faj­ta fér­fi, mond­hat­nám, aki vonz­za a nő­ket, de na­gyon rossz arca van. Ke­gyet­len, ra­ga­do­zó kar­va­ly­arc.

– Ta­lán még­sem olyan rossz, mint ami­lyen­nek lát­szik – nyug­tat­ta Atya.

– Sze­rin­tem pe­dig még rosszabb is, mint ami­lyen­nek lát­szik – mond­ta Miss Marple. – Er­ről meg va­gyok győ­ződ­ve. Ször­nyű nagy ver­seny­au­tó­ja van.

Az Atya fel­kap­ta a fe­jét.

– Ver­seny­au­tó­ja?

– Igen. Egy­szer-két­szer lát­tam itt a szál­lo­da kör­nyé­kén is.

– Ugye, nem em­lék­szik a rend­szá­má­ra?

– De em­lék­szem. FAN 2266. Volt egy uno­ka­test­vé­rem, aki da­do­gott – ma­gya­ráz­ta Miss Marple. – Ezért je­gyez­tem meg.

Atya töp­ren­ge­ni lát­szott.

– Is­mer­te azt a fér­fit? – kér­dez­te Miss Marple.

– Vol­ta­kép­pen igen – fe­lel­te Atya las­san. – Fé­lig fran­cia, fé­lig len­gyel. Is­mert au­tó­ver­seny­ző. Há­rom év­vel ez­előtt vi­lág­baj­nok is volt. La­dis­laus Ma­li­nows­ki­nak hív­ják Egyik-má­sik pont­ban ön­nek tel­je­sen Iga­za Van. Nő­ügyek­ben igen rossz a híre. Vagy­is nem fi­a­tal lány­nak való. tár­sa­ság. De ne­héz bár­mit is ten­ni ilyen eset­ben. Fel­te­he­tő­leg ti­tok­ban ta­lál­koz­nak ugye?

– Majd­nem bi­zo­nyo­san – mond­ta Miss Marple.

– Érint­ke­zés­be lé­pett már a gyám­já­val?

– Nem is­me­rem – mond­ta Miss Marple. – Csak egy­szer mu­ta­tott be min­ket egy­más­nak egy kö­zös is­me­rő­sünk. Nem szí­ve­sen men­nék oda hoz­zá plety­kál­kod­ni. Arra gon­dol­tam, hogy eset­leg ön ta­lán te­het­ne va­la­mit az ügy­ben.

– Meg­pró­bál­ha­tom – mond­ta az Atya. – Er­ről jut eszem­be, bi­zo­nyá­ra ér­dek­li, hogy a ba­rát­ja, Pen­ny­fat­her ka­no­nok úr elő­ke­rült.

– Iga­zán? – ki­ál­tott fel Miss Marple su­gár­zó arc­cal. – Hol?

– Egy Mil­ton St. John hevű hely­ség­ben. A je­lek sze­rint – …mond­ta Davy fő­fel­ügye­lő nyo­ma­ték­kal – bal­eset érte.

– Mi­fé­le bal­eset?

– El­ütöt­te egy autó… agy­ráz­kó­dást szen­ve­dett, de ter­mé­sze­te­sen az is le­het­sé­ges, hogy le­ütöt­ték.

– Ó! Ér­tem. – Ez el­gon­dol­koz­tat­ta Miss Marple-t. – Ő maga nem em­lék­szik?

– Ő azt mond­ja – Davy fő­el­ügye­lő is­mét meg­nyom­ta a szót –, hogy nem tud sem­mit.

– Na­gyon ér­de­kes.

– Ugye? A leg­utol­só do­log, ami­re em­lék­szik, az hogy ta­xin a lé­gi­tár­sa­ság vá­ro­si iro­dá­ja felé tar­tott.

Miss Marple ér­tet­le­nül csó­vál­ta a fe­jét.

– Tu­dom, hogy agy­ráz­kó­dás­nál elő­for­dul ilyes-mi – mo­tyog­ta, – Nem mon­dott sem­mi… hasz­nál­ha­tót?

– Je­ri­kó fa­la­i­ról mo­tyo­gott va­la­mit.

– Jó­zsua? – Ta­lál­ga­tott Miss Marple. – Vagy ar­cheo­ló­gia… ása­tá­sok? Ó, em­lék­szem egy szín­da­rab­ra, de az már na­gyon ré­gen volt, azt hi­szem, Mr. Sut­ro írta.

– És a Tem­ze észa­ki part­ján, a Ga­u­mont mo­zi­ban egész hé­ten a Je­ri­kó fa­lai-t ját­szot­ták, Olga Rad­bour­ne-nal és Bart Le­vin­ne-nel a fő­sze­re­pek­ben – mond­ta az Atya.

Miss Marple gya­na­kod­va né­zett a fő­fel­ügye­lő­re.

– Le­het, hogy a Crom­well Ro­a­don be­ült ebbe a mo­zi­ba. Ti­zen­egy óra tájt jö­he­tett ki és vissza­jött ide, bár eb­ben az eset­ben va­la­ki­nek lát­nia kel­lett vol­na, még jó­val éj­fél előtt ha­za­ért vol­na…

– Ta­lán rossz busz­ra szállt – vél­te Miss Marple. – Vagy va­la­mi ilyes­mi tör­tént.

– Mond­juk, hogy éj­fél után ért ide vissza – mond­ta az Atya. – Föl­me­he­tett a szo­bá­já­ba anél­kül, hogy va­la­ki is ész­re­ve­gye… De ha így volt; ak­kor mi tör­tént az­u­tán, és mi­ért ment el há­rom óra múl­va újra?

Miss Marple a sza­va­kat ke­res­gél­te.

– Csak egy­re tu­dok gon­dol­ni…

Miss Marple fel­ug­rott, mert az ut­cá­ról dör­re­nés hal­lat­szott.

– Ki­pu­fo­gó­cső – nyug­tat­ta az Atya.

– Ne ha­ra­gud­jon, hogy ilyen fel­ug­rá­lós va­gyok; de ma olyan ide­ges na­pom van!.. olyan rossz ér­zé­sem tá­madt, hogy…

– Hogy va­la­mi tör­tén­ni fog? Nem kell nyug­ta­lan­kod­nia.

– Sose sze­ret­tem a kö­döt.

– Már akar­tam mon­da­ni – foly­tat­ta Davy fő­fel­ügye­lő –, hogy nagy se­gít­sé­gem­re volt. Ami­ket itt meg­fi­gyelt, az apró rész­le­tek, össze­áll­tak.

– Szó­val még sin­csen itt min­den rend­ben?

– Sem­mi sincs rend­ben, és soha nem is volt.

Miss Marple fel­só­haj­tott.

– Elő­ször olyan cso­dá­la­tos­nak tűnt, tud­ja sem­mi sem vál­to­zott, mint­ha az em­ber vissza­lé­pett vol­na a múlt­ba, még­hoz­zá épp abba a sza­ka­szá­ba, amit annyi­ra sze­re­tett.

El­hall­ga­tott.

– De azért per­sze nem volt egé­szen olyan. Meg­ta­nul­tam (amit egyéb­ként, azt hi­szem, már ed­dig is tud­tam), hogy az em­ber sose me­het vissza, és nem is sza­bad soha meg­pró­bál­ni, és hogy az élet lé­nye­ge az, hogy to­vább ha­lad elő­re. Az élet­ben csak egy­irá­nyú köz­le­ke­dés van, nem igaz?

– Va­la­hogy így van – he­lye­selt Atya.

– Em­lék­szem – foly­tat­ta Miss Marple szo­ká­sa sze­rint el­tér­ve a tárgy­tól –, em­lék­szem, mi­kor az édes­anyám­mal és a nagy­ma­mám­mal Pá­rizs­ban vol­tunk, és be­men­tünk te­áz­ni az Ely­sée Ho­tel­be. És a nagy­ma­mám kö­rül­né­zett, és egy­szer­re csak azt mond­ta „Te, Cla­ra, én azt hi­szem, hogy itt én va­gyok az egyet­len nő, akin sza­la­gos ka­lap van”. És tény­leg, ő volt az egyet­len! Amint ha­za­ért, azon­nal be­cso­ma­gol­ta az összes ka­lap­ját és hím­zett kö­pö­nye­gét… és el­küld­te…

– A ka­cat­vá­sár­ra? – kér­dez­te az Atya ked­ve­sen.

– Ó, nem. A ka­cat­vá­sá­ron sen­ki­nek sem kel­let­tek vol­na. Egy szín­tár­su­lat­nak küld­te. Na­gyon meg­örül­tek neki. De – Miss Marple vissza­ka­nya­ro­dott a be­szél­ge­tés ere­de­ti tár­gyá­hoz –, hol is tar­tot­tam?

– Ezt a szál­lo­dát tet­szett tag­lal­ni.

– Ó, igen. Úgy lát­szott, mint­ha min­den rend­ben len­ne, de nem volt rend­ben. Min­den össze­ke­ve­re­dett, az iga­zi em­be­rek a nem iga­zi­ak­kal. És az em­ber So­sem tud­ja, ki ki­cso­da.

– Mit ért azon, hogy nem iga­zi?

– Vol­tak nyug­dí­jas ka­to­na­tisz­tek, és vol­tak olya­nok, akik ka­to­na­tiszt­nek lát­szot­tak, de soha a kö­ze­lé­ben sem jár­tak a had­se­reg­nek. És pa­pok, akik nem is vol­tak pa­pok. És ad­mi­rá­li­sok és ten­ge­rész­ka­pi­tá­nyok, akik so­sem szol­gál­tak a flot­tá­nál. Ele­in­te mu­lat­ta­tott, hogy a ba­rát­nőm, Se­l­i­na Hazy min­dig úgy égett a vágy­tól, hogy is­me­rő­sö­ket fe­dez­zen fel (ez per­sze ter­mé­sze­tes), és foly­ton té­ve­dett, mert akit meg­szó­lí­tott, leg­több­ször nem is az volt, aki­nek hit­te. De ki­csit túl gyak­ran esett meg vele. És így el­gon­dol­kod­tam. Még Rose, a szo­ba­lány is… olyan bá­jos… még­is fel­öt­lött ben­nem, hogy ta­lán ő sem iga­zi.

– Ha ér­dek­li, a szo­ba­lány az­előtt szí­nész­nő volt. Még­hoz­zá jó szí­nész­nő. Itt ma­ga­sabb a fi­ze­té­se, mint amennyit szín­pa­don va­la­ha is ke­re­sett.

– De mi­ért?

– Fő­leg azért, mert hoz­zá tar­to­zik a de­ko­rá­ci­ó­hoz. De ta­lán más okuk is van.

– Örü­lök, hogy el­uta­zom – mond­ta Miss Marple. Meg­bor­zon­gott. – Mi­előtt va­la­mi tör­té­nik.

Davy fő­fel­ügye­lő kí­ván­csi an né­zett rá.

– Ön sze­rint mi fog tör­tén­ni?

– Va­la­mi bű­nös do­log – mond­ta Miss Marple.

– Erős szó.

– Úgy gon­dol­ja, hogy szín­pa­di­a­san hang­zik? Pe­dig ne­kem már van némi ta­pasz­ta­la­tom… olyan sok­szor ke­rül­tem kap­cso­lat­ba gyil­kos­ság­gal.

– Gyil­kos­ság­gal? – Davy fő­fel­ügye­lő a fe­jét ráz­ta. – Én nem szá­mí­tok gyil­kos­ság­ra. Mind­össze né­hány mód­fe­lett ügyes bű­nö­ző le­fü­le­lé­sé­re. Az nem ugyan­az. Gyil­kos­ság; a gyil­ko­lás vá­gya, az va­la­mi egé­szen más. Az, hogy is mond­jam?… is­ten­kí­sér­tés.

Davy fő­fel­ügye­lő rá­né­zett, és meg­nyug­ta­tó­an ráz­ta a fe­jét.

– Nem lesz sem­mi­fé­le gyil­kos­ság – mond­ta.

Éles dör­re­nés hal­lat­szott az ut­cá­ról, erő­sebb az elő­ző­nél. Si­koly és újabb dör­re­nés kö­vet­te.

Davy fő­fel­ügye­lő tüs­tént tal­pon volt, és ilyen tes­tes fér­fi­ú­tól meg­le­pő gyor­sa­ság­gal si­e­tett a ki­já­rat felé. Né­hány pil­la­nat múl­va már az ut­cán volt.