2

Amint Lus­com­be ez­re­des szo­bá­já­ból jö­vet vé­gig­ment a fo­lyo­són, a lép­cső­ház sar­kán, ki­vá­gó­dott egy ajtó, és Lady Sedgwick szó­lí­tot­ta meg.

– Vég­re, itt van! Vár­tam ma­gá­ra, ug­rás­ra ké­szen. Hol be­szél­get­het­nénk nyu­god­tan? Va­la­mi olyan he­lyen, ahol nem bot­lik az em­ber min­den perc­ben va­la­mi vén macs­ká­ba.

– Őszin­tén szól­va, Bess, nem is tu­dom, azt hi­szem, a fél­eme­le­ten van va­la­mi író­szo­ba­fé­le!

– Jöj­jön be in­kább. De gyor­san, mi­előtt a szo­ba­lány­nak szö­get üt a fe­jé­be, hogy együtt lát ben­nün­ket.

Lus­com­be ez­re­des vo­na­kod­va bár, de át­lép­te a kü­szö­böt, és gon­do­san be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót.

– Nem is sej­tet­tem, Bess, hogy maga is itt lesz, iga­zán sej­tel­mem sem volt róla.

– Per­sze hogy nem.

– Úgy ér­tem, kü­lön­ben nem ho­zom ide El­vi­rát. Ugyan­is El­vi­ra itt van, tud­ja, ugye?

– Igen, teg­nap este lát­tam ma­gu­kat.

– Fo­gal­mam sem volt, hogy maga itt van. Oly va­ló­szí­nűt­len­nek tűnt, hogy ép­pen itt száll­jon meg.

– Nem ér­tem, mi­ért – mond­ta Bess Sedgwick, hű­vö­sen. – Kö­zel s tá­vol ez a leg­ké­nyel­me­sebb szál­lo­da egész Lon­don­ban. Mi­ért ne jön­nék ide?

– Meg kell ér­te­nie, hogy va­ló­ban sej­tel­mem sem volt… úgy ér­tem…

Bess rá­pil­lan­tott, és el­ne­vet­te ma­gát. Jól sza­bott, sö­tét kosz­tü­möt és élénk, sma­ragd­zöld blúzt vi­selt. Vi­dám és na­gyon is élénk volt. Lus­com­be ez­re­des öreg­nek és kó­kadt­nak ha­tott mel­let­te.

– Drá­ga jó De­rek, ne vág­jon már olyan ag­go­dal­mas ar­cot. Eszem­be se jut az­zal vá­dol­ni ma­gát, hogy va­la­mi szen­ti­men­tá­lis anya-és-le­á­nya-ta­lál­ko­zót pró­bált ren­dez­ni. Az ilyes­mi meg­esik; az em­be­rek a leg­vá­rat­la­nabb he­lye­ken ta­lál­koz­nak. Most vi­szont, De­rek, el kell vin­nie in­nen El­vi­rát. Azon­nal el kell vin­nie, még ma.

– Ó, amúgy is men­ne. Csak két nap­ra hoz­tam ide. El­vi­szem szín­ház­ba, ilyes­mi­re gon­dol­tam. Hol­nap uta­zik le Mel­for­dék­hoz.

– Sze­gény kis­lány, az ret­ten­tő unal­mas lesz.

Lus­com­be ag­gód­va pil­lan­tott rá.

– Gon­dol­ja, hogy na­gyon fog unat­koz­ni?

Bess meg­saj­nál­ta.

– Az olasz­or­szá­gi rab­ság után ta­lán nem. Még az is le­het, hogy ret­ten­tő iz­gal­mas­nak fog­ja ta­lál­ni.

Lus­com­be össze­szed­te min­den bá­tor­sá­gát.

– Néz­ze, Bess, ugyan en­gem meg­hök­ken­tett, hogy itt ta­lá­lom, de nem gon­dol­ja, hogy, nos, érti ugye, szó­val nem le­het, hogy a sors keze van eb­ben? Azt hi­szem, jó al­ka­lom len­ne, nem hi­szem, hogy maga tud­ja, nos, hogy mi­lye­nek a gyer­mek ér­zel­mei.

– Mit akar ez­zel mon­da­ni, De­rek?

– Nos, vé­gül is maga az any­ja.

– Per­sze hogy az any­ja va­gyok. Ő pe­dig a lá­nyom. És mennyi­ben volt vagy le­het va­la­ha is Ez a tény hasz­ná­ra bár­me­lyi­künk­nek is?

– Azt so­sem tud­hat­ja. Azt hi­szem… azt hi­szem, a gye­re­ket bánt­ja va­la­mi…

– Ezt hon­nan ve­szi? – kér­dez­te éles han­gon Bess Sedgwick.

– Teg­nap mon­dott va­la­mit. Ér­dek­lő­dött, hol van maga, és mit csi­nál.

Bess Sedgwick az ab­lak­hoz lép­ke­dett. Egy pil­la­nat­ra meg­állt, és az üve­gen do­bolt.

– De­rek, maga olyan ked­ves – mond­ta. – Olyan szép el­gon­do­lá­sai van­nak. Csak ép­pen hasz­nál­ha­tat­la­nok, sze­gény an­gyal­kám. Ezt meg kell ér­tet­nie ma­gá­val. Hasz­nál­ha­tat­la­nok, és még ve­sze­del­me­sek is le­het­nek.

– Ugyan, Bess. Ve­sze­del­me­sek?

– Igen, igen, igen. Ve­sze­del­me­sek. Én va­gyok ve­sze­del­mes. Min­dig is az vol­tam.

– Hát, ha arra gon­do­lok, mi­ket mű­velt… – mond­ta Lus­com­be ez­re­des.

– Az az én dol­gom – vá­gott köz­be Bess Sedgwick. – Szo­ká­som­má vált be­le­ro­han­ni a ve­szély­be. Nem, nem is szo­kást mon­da­nék. In­kább szen­ve­dé­lyem. Akár va­la­mi ká­bí­tó­szer. Ne­kem ez olyan, mint a ká­bí­tó­szer rab­ja­i­nak az a he­lyes kis he­ro­in go­lyócs­ka, amit időn­ként le kell nyel­ni­ük, hogy az élet szí­nes és ra­gyo­gó le­gyen, hogy ér­de­mes le­gyen le­él­ni. Ez így van rend­jén. Vagy be­le­ha­lok, vagy nem, majd el­vá­lik. Ká­bí­tó­sze­re­ket so­sem szed­tem, so­sem volt rá szük­sé­gem, a ve­szély volt a ká­bí­tó­sze­rem. De aki úgy él, mint én, ve­szélyt és rom­lást hoz­hat má­sok­ra. Ne le­gyen már olyan nya­kas, vén bo­lond, De­rek. Tart­sa csak azt a kis­lányt mi­nél tá­vo­labb tő­lem. Nem vál­nék a ja­vá­ra, ha is­mer­ne. Csak ká­rá­ra le­het­nék. Ha le­het; azt se mond­ja meg neki, hogy én is ugyan­ab­ban a szál­lo­dá­ban lak­tam. Hív­ja fel Mel­for­dé­kat, és még ma vi­gye le. Ta­lál­jon ki va­la­mit, hogy sür­gő­sen…

Lus­com­be ez­re­des ha­bo­zott, és a baj­szát tép­des­te.

– Azt hi­szem, hi­bát kö­vet el, Bess. – Fel­só­haj­tott. – Meg­kér­dez­te, hol van az any­ja. Azt vá­la­szol­tam neki, hogy kül­föl­dön.

– Nos, ti­zen­két óra múl­va ott is le­szek, úgy­hogy ez stim­mel is.

Bess oda­ment az ez­re­des­hez, meg­csó­kol­ta az ar­cát, az­tán ked­ve­sen sar­kon for­dí­tot­ta, mint­ha szem­be­kö­tős­dit ját­sza­ná­nak, ki­tár­ta előt­te az aj­tót, és sze­lí­den ki­tusz­kol­ta a fo­lyo­só­ra. Ahogy az ajtó be­csu­kó­dott mö­göt­te, Lus­com­be ez­re­des egy öreg hölgy­re lett fi­gyel­mes, aki a lép­cső fe­lől jö­vet épp ak­kor for­dult be a fo­lyo­só­ra. A tás­ká­já­ban ko­to­rá­szott, és ma­gá­ban mo­tyo­gott. – Is­te­nem, is­te­nem, biz­tos a szo­bá­ban fe­lej­tet­tem. Ó, is­te­nem!

El­ha­lad­va az ez­re­des mel­lett, lát­ha­tó­lag nem szen­telt neki kü­lö­nö­sebb fi­gyel­met, ám mi­kor Lus­com­be meg­in­dult le­fe­lé a lép­csőn, Miss Marple meg­állt aj­ta­ja előtt, és szú­rós szem­mel né­zett utá­na. Az­tán Bess Sedgwick szo­bá­já­nak aj­ta­já­ra pil­lan­tott. „Szó­val őrá várt – mond­ta Miss Marple ma­gá­ban. – Csak tud­nám, mi­ért.”