2

Mr. Bol­lard épp egy ve­vőt szol­gált ki, mi­kor nyílt az ajtó. Fel­pil­lan­tott, és a nagy­sá­gos El­vi­ra Blake kis­asszonyt lát­ta be­lép­ni.

– Kö­szö­nöm – mond­ta El­vi­ra a ki­szol­gá­ló­nak, aki hoz­zá­lé­pett. Meg­vá­rom, amíg Mr. Bol­lard sza­bad lesz.

Mr. Bol­lard ve­vő­je ha­ma­ro­san be­fe­jez­te a vá­sár­lást, és El­vi­ra fog­lal­ta el a he­lyét.

– Jó na­pot, Mr. Bol­lard.

– Saj­ná­lom, Miss El­vi­ra, de at­tól tar­tok, hogy az órá­ja még nem ké­szült el.

– Ó, nem az óra mi­att jöt­tem – mond­ta El­vi­ra. – El­né­zé­sét aka­rom kér­ni. Ször­nyű do­log tör­tént. – Ki­nyi­tot­ta tás­ká­ját, és kis do­boz­kát vett elő. A do­boz­ká­ból elő­húz­ta a za­fí­rok­kal és gyé­mán­tok­kal ki­ra­kott kar­kö­tőt. – Em­lék­szik, hogy mi­kor be­hoz­tam meg­ja­vít­tat­ni az órá­mat, és ka­rá­cso­nyi aján­dé­kot néz­tem ma­gam­nak, kinn az ut­cán bal­eset tör­tént? Azt hi­szem, va­la­kit el­ütött, vagy majd­nem el­ütött egy autó. A kar­kö­tő biz­tos ép­pen a ke­zem­ben volt, és va­la­hogy zseb­re tet­tem, anél­kül, hogy ész­re­vet­tem vol­na, és csak ma reg­gel ta­lál­tam meg. És per­sze, azon­nal ide­si­et­tem, hogy vissza­ad­jam. Ret­te­ne­te­sen res­tel­lem, Mr. Bol­lard, el sem tu­dom kép­zel­ni, hogy kö­vet­het­tem el ilyen os­to­ba­sá­got!

– Ugyan, Miss El­vi­ra, nem tör­tént sem­mi – szólt Mr. Bol­lard las­san.

– Gon­do­lom, azt hit­ték, hogy va­la­ki el­lop­ta – mond­ta El­vi­ra.

Ár­tat­lan, kék sze­mé­vel Mr. Bol­lard­ra né­zett.

– Ész­re­vet­tük, hogy hi­ány­zik – mond­ta Mr. Bo­lard. – Na­gyon kö­szön­jük, Miss El­vi­ra, hogy ilyen gyor­san vissza­hoz­ta.

– Bor­zal­mas ér­zés volt, mi­kor meg­ta­lál­tam – mond­ta El­vi­ra. – És na­gyon kö­szö­nöm, Mr. Bol­lard, hogy ilyen ked­ves!

– Sok kü­lö­nös vé­let­len tör­té­nik – mond­ta Mr, Bol­lard. Atya­i­lag El­vi­rá­ra mo­so­lyo­dott. – Töb­bet nem is gon­do­lunk rá. De, azért töb­bet ilyes­mit ne csi­nál­jon – és úgy ne­ve­tett, mint­ha va­la­mi tré­fá­sat mon­dott vol­na.

– Ó, de­hogy – mond­ta El­vi­ra –, a jö­vő­ben na­gyon fo­gok vi­gyáz­ni.

Rá­mo­soly­gott Mr. Bol­lard­ra, sar­kon for­dult, és ki­ment az üz­let­ből.

– Nem ér­tem, iga­zán nem ér­tem – mon­do­gat­ta Mr. Bol­lard ma­gá­ban.

Egyik üz­let­tár­sa, aki a kö­zel­ben állt, mel­lé­lé­pett.

– Te­hát ő vet­te el? – kér­dez­te.

– Igen. Per­sze hogy ő vet­te el – fe­lel­te Mr Bol­lard.

– De vissza­hoz­ta.

– Vissza­hoz­ta – hagy­ta rá Mr. Bol­lard. – Erre tu­laj­don­kép­pen nem is szá­mí­tot­tam.

– Ezek sze­rint nem is gon­dolt rá, hogy vissza­hoz­za? – kí­ván­csis­ko­dott üz­let­tár­sa. – Vagy­is ön el­hi­szi, hogy a kis­lány vé­let­le­nül vág­ta zseb­re?

– Vé­gül is le­het­sé­ges – mond­ta Mr. Bol­lard el­gon­dol­koz­va.

– Az is le­het, hogy klep­to­má­ni­ás.

– Le­het – bó­lin­tott rá Mr. Bol­lard. – De va­ló­szí­nűbb, hogy szán­dé­ko­san vit­te el… De ha igen; ak­kor mi­ért hoz­ta vissza ilyen ha­mar? Kü­lö­nös…

– Min­den­eset­re, jó, hogy nem ér­te­sí­tet­tük a rend­őr­sé­get. Be kell val­la­nom, hogy én ér­te­sí­te­ni akar­tam őket.

– Tu­dom, tu­dom. Ma­gá­nak még nincs annyi ta­pasz­ta­la­ta, mint ne­kem. Eb­ben az eset­ben ha­tá­ro­zot­tan jobb volt nem meg­ten­ni. – Hal­kan, ma­gá­ban hoz­zá­tet­te – Mind­azon­ál­tal na­gyon ér­de­kes a do­log. Rop­pant ér­de­kes. Va­jon hány éves? Gon­do­lom, ti­zen­hét-ti­zen­nyolc. Le­het, hogy be­le­ke­ve­re­dett va­la­mi­be.

– Mint­ha azt hal­lot­tam vol­na, fel­ve­ti a pénz.

– Hi­á­ba örö­kös­nő va­la­ki, és hi­á­ba veti fel a pénz – mond­ta Mr. Bol­lard –, ha ti­zen­hét éves, és nem jut­hat hoz­zá a pénz­é­hez. Tud­ja, kü­lö­nös, de nagy örök­sé­gek vá­ro­má­nyo­sa­it sok­kal szi­go­rúb­ban fog­ják pénz dol­gá­ban, mint a ke­vés­bé va­gyo­no­so­kat. Nem okos do­log. Min­den­eset­re nem va­ló­szí­nű, hogy va­la­ha is meg­tud­juk az igaz­sá­got.

Vissza­tet­te a kar­kö­tőt he­lyé­re, az üveg­szek­rény­be, és rá­csuk­ta a te­te­jét.