TIZENKETTEDIK FEJEZET

Miss Marple-nak nem esett ne­he­zé­re ki­él­vez­ni lon­do­ni tar­tóz­ko­dá­sát. Most sok olyas­mi­re is fu­tot­ta ide­jé­ből, ami­re ed­di­gi rö­vid fő­vá­ro­si lá­to­ga­tá­sai al­kal­má­val nem ke­rül­he­tett sor. Saj­ná­la­tos mó­don meg kell je­gyez­nünk, hogy Miss Marple nem hasz­nál­ta ki a kul­tu­rá­lis élet kí­nál­ta tág le­he­tő­sé­ge­ket. Egyet­len kép­tár­ba vagy mú­ze­um­ba sem ment el. Eszé­be sem ju­tott, hogy meg­te­kint­sen egy di­vat­be­mu­ta­tót. Vi­szont vé­gig­jár­ta a nagy­áru­ház üveg- és por­ce­lán­osz­tá­lya­it, min­den­hol meg­szem­lél­te az ágy­ne­mű­osz­tályt, sőt né­hány jó­ne­vű cég bú­tor­szö­ve­te­it is. Mi­kor úgy gon­dol­ta, hogy már elég te­kin­té­lyes össze­get köl­tött ház­tar­tá­si be­szer­zé­sek­re, pusz­tán kedv­te­lés­ből in­dult újabb ki­rán­du­lá­sok­ra. El­ment azok­ra a he­lyek­re, üz­le­tek­be, me­lyek­re még fi­a­ta­labb nap­ja­i­ból em­lé­ke­zett; néha csak úgy kí­ván­csi­ság­ból, hogy meg­van­nak-e még. Ilyes­mi­re az­előtt soha nem ért rá, és most ret­ten­tő­en él­vez­te. A jól­eső ebéd utá­ni szun­di­ká­lá­sok után fel­ke­re­ke­dett, és le­he­tő­leg el­ke­rül­ve az aj­tón­ál­ló fi­gyel­mét, aki­be túl­sá­go­san is mé­lyen be­le­rög­ző­dött a meg­győ­ző­dés, hogy egy ilyen korú, tö­ré­keny hölgy­nek min­dig ta­xi­val kell men­nie, el­sé­tált a busz­meg­ál­ló­hoz vagy a föld­alat­ti­hoz. Vá­sá­rolt egy kis au­tó­busz­tér­ké­pet és egy föld­alat­ti-tér­ké­pet, és min­dig gon­do­san meg­ter­vez­te ki­rán­du­lá­sa­it. Egy dél­után az Evelyn Gar­den­ben vagy az Ons­low Squa­re-en volt lát­ha­tó, amint bol­do­gan el­mé­láz­va sé­tál­gat, és így dünnyög ma­gá­ban – Igen, ez volt Mr. Van Dy­lan háza. Per­sze egé­szen meg­vál­to­zott. Úgy lát­szik, át­épí­tet­ték. Is­te­nem, hi­szen négy csen­gő van, a kapu mel­lett. Úgy lát­szik, né­gyen lak­nak ben­ne.

Min­dig mi­lyen szép, ré­gi­mó­di tér volt.

Ki­csit szé­gyen­kez­ve bár, de el­lá­to­ga­tott Ma­dame Tus­sa­ud pa­nop­ti­ku­má­ba is, hi­szen ez volt gyer­mek­ko­ra egyik fő gyö­nyö­rű­sé­ge. A West­bour­ne Gro­ve-on hi­á­ba ke­res­te a Brad­ley cé­get. He­len néni min­dig Brad­leyék­hez vit­te fó­ka­prém bun­dá­ját.

A ki­ra­ka­tok ál­ta­lá­ban nem na­gyon ér­de­kel­ték Miss Marple-t, vi­szont nagy él­ve­zet­tel va­dá­szott kö­tés­min­ták­ra, új­faj­ta pa­mu­tok­ra és más ef­fé­le iz­gal­mas dol­gok­ra. Rich­mond­ba is ki­ruc­cant, hogy meg­néz­ze azt a há­zat, amely­ben va­la­mi­kor Tho­mas bá­csi­ká­ja, a nyug­ál­lo­má­nyú ad­mi­rá­lis la­kott. A csi­nos ut­cács­ka még meg­volt, de úgy lát­szik, ott is la­ká­sok­ká ala­kí­tot­ták a há­za­kat. Még sok­kal fáj­dal­ma­sabb lát­vány volt az a Lown­des Squa­re-i ház, ahol egy tá­vo­li uno­ka­test­vé­re, Lady Mer­ri­dew élt va­la­mi­kor meg­le­he­tő­sen nagy­lá­bon. Ir­dat­lan ma­gas, mo­dern fel­hő­kar­co­ló nőtt ki a té­ren. Miss Marple szo­mo­rú­an csó­vál­ta a fe­jét, és ha­tá­ro­zott, han­gon így szólt ma­gá­ban „Biz­to­san szük­ség van rá a ha­la­dás­ra. De ha Ethel ezt tud­ná, fo­rog­na a sír­já­ban.”

Egy egé­szen rend­kí­vül eny­he, kel­le­mes dél­utá­non Miss Marple busz­ra szállt, és át­ment a Ba­ter­sea-hí­don. Ket­tős él­ve­zet­nek né­zett elé­be; né­hány elér­zé­ke­nyült pil­lan­tást kí­vánt vet­ni a Prin­ces Ter­race Man­si­on­sra, ahol va­la­mi­kor egy öreg ne­ve­lő­nő­je la­kott, az­tán pe­dig sé­tál­ni akart a Bat­ter­sea Park­ban. Vál­lal­ko­zá­sá­nak első ré­sze si­ker­te­le­nül vég­ző­dött. Miss Lad­bu­ry ott­ho­na nyom­ta­la­nul el­tűnt, és nagy tö­meg be­ton és üveg vil­lo­gott a he­lyén. Miss Marple be­tért a Ba­ter­sea Park­ba. Va­la­mi­kor na­gyo­kat tu­dott sé­tál­ni, most azon­ban kény­te­len volt be­is­mer­ni, hogy a lába már nem a régi. Fél mér­föld után el­fá­radt. Úgy ter­vez­te, hogy vé­gig­sé­tál a par­kon, az­tán a Chelsea-hí­don át­megy a túl­part­ra, és megint ke­res ma­gá­nak egy al­kal­mas busz­já­ra­tot, de lép­tei egy­re las­sul­tak, és szer­fö­lött meg­örült, mi­kor a tó part­ján egy kis ker­ti te­á­zó­ra buk­kant.

A bor­zon­gós őszi idő el­le­né­re is fel­szol­gál­tak még teát. Ma nem volt sok ven­dég; ma­mák gye­rek­ko­csik­kal és né­hány sze­rel­mes­pár. Miss Marple teát és két sü­te­ményt vett tál­cá­já­ra. Óva­to­san egy asz­tal­hoz vit­te és le­ült. Ép­pen te­á­ra volt szük­sé­ge. For­ró, erős, fel­fris­sí­tő te­á­ra. Fel­élén­kül­ve kö­rül­né­zett, és ahogy sze­me meg­akadt az egyik asz­ta­lon, Miss Marple ki­egye­ne­se­dett ül­té­ben. Mi­lyen kü­lö­nös vé­let­len, mi­lyen kü­lö­nös! Elő­ször a Ka­to­nai Nagy­áru­ház­ban, most pe­dig itt. Mi­lyen szo­kat­lan he­lye­ket vá­laszt ez a két em­ber! De nem! Té­ve­dett. Miss Marple tás­ká­já­ból elő­vet­te má­sik, erő­sebb szem­üve­gét. Igen, rosszul lát­ta. Ter­mé­sze­te­sen van köz­tük némi ha­son­ló­ság. A hosszú, sima, sző­ke haj; de ez még­sem Bess Sedgwick. Ez a nő évek­kel fi­a­ta­labb nála. Hát per­sze! A lá­nya! Az a lány, aki Lady Se­l­i­na Hazy is­me­rő­sé­vel, Lus­com­be ez­re­des­sel jött a Bert­ram­ba. A fér­fi vi­szont ugyan­az, aki­vel Lady Sedgwick ebé­delt a Ka­to­nai Nagy­áru­ház­ban. Sem­mi két­ség, ugyan­az a szem­re­va­ló, kes­keny kar­va­ly­arc, ugyan­az az erő­sza­kos ra­ga­do­zó te­kin­tet és – igen, ugyan­az az erő­tel­jes, von­zó fér­fi­as­ság.

– Rom­lott! – mond­ta Miss Marple. – Rom­lott a ve­le­jé­ig! Ke­gyet­len! Lel­ki­is­me­ret­len. Lát­ni sem sze­re­tem az ilyet. Előbb az anya, most meg a lá­nya.

Mit je­lent­sen ez?

Sem­mi jót nem je­lent­het. Eb­ben bi­zo­nyos volt Miss Marple. Miss Marple kü­lön­ben is csak rit­kán bí­zott az em­be­rek­ben; jó­for­mán min­den­ki­ről a leg­rosszab­bat fel­té­te­lez­te, és meg­es­kü­dött rá, hogy tíz eset­ből ki­lenc­ben neki lett iga­za. Most is biz­tos­ra vet­te, hogy mind­két ta­lál­ko­zó töb­bé-ke­vés­bé tit­kos. Meg­fi­gyel­te, hogy ha­jol­nak egy­más felé az asz­tal fö­lött, amíg csak­nem össze­ér az ar­cuk; és hogy mi­lyen ko­mo­lyan be­szél­nek. A lány arca Miss Marple le­vet­te szem­üve­gét, gon­do­san meg­tisz­to­gat­ta a len­csé­ket, az­tán újra fel­tet­te. Igen, ez a le­ány­zó sze­rel­mes. Olyan ha­lá­lo­san sze­rel­mes, ami­lyen csak egy fi­a­tal lány le­het. De va­jon a gyám­jai mi­ért hagy­ják, hogy egye­dül mász­kál­jon Lon­don­ban, és tit­kos ran­de­vúk­ra jár­kál­jon a Ba­ter­sea Park­ban? Egy ilyen jól ne­velt, il­le­del­mes kis­lány. Úgy lát­szik, ki­csit túl gon­dos ne­ve­lést ka­pott! Most is bi­zo­nyo­san azt hi­szik, hogy va­la­hol egé­szen más­hol van. Kény­te­len ha­zu­doz­ni.

Ki­fe­lé me­net Miss Marple az ő asz­ta­luk mel­lett ment el, és annyi­ra le­las­sí­tott, amennyi­re csak fel­tű­nés nél­kül te­het­te. Saj­nos, olyan hal­kan be­szél­get­tek, hogy nem hal­lot­ta, mit mon­da­nak. A fér­fi be­szélt, és a lány fé­lig lel­ke­sen, fé­lig ijed­ten hall­gat­ta. „Ta­lán szö­kést ter­vel­nek? – gon­dol­ta Miss Marple. – A lány még kis­ko­rú.”

Miss Marple ki­sé­tált a park egyik sé­tá­nyá­ra nyí­ló ke­rí­tés­ka­pun. Az út men­tén au­tók áll­tak, és ő ha­ma­ro­san meg­állt az egyik mel­lett. Nem so­kat ér­tett ugyan az au­tók­hoz, de ilyen ko­csit nem lá­tott min­den­nap, és épp ezért ala­po­sab­ban szem­ügy­re vet­te. Az ef­fé­le au­tók­ra vo­nat­ko­zó sze­rény is­me­re­tei egy lel­kes uno­ka­öccsé­től szár­maz­tak. Ver­seny­au­tó volt.

Va­la­mi kül­föl­di gyárt­mány – már nem em­lé­ke­zett, mi­lyen. Sőt, mi több, ugyan­ezt a ko­csit, vagy egy pon­to­san ugyan­ilyet épp teg­nap lá­tott egy mel­lék­ut­cá­ban, a Bert­ram kö­ze­lé­ben. Nem­csak mé­re­tei, szo­kat­lan és erő­tel­jes for­má­ja mi­att fi­gyelt fel rá; ha­nem mert rend­szá­ma is régi em­lé­ke­ket éb­resz­tett ben­ne. FAN 2266. Uno­ka­test­vé­re, Fanny God­frey ju­tott róla eszé­be. Sze­gény Fanny da­do­gott, és min­dig azt mond­ta „Fo­ga­dok k-k-két haha-ha­tos­ba…”

To­vább­ment, és meg­néz­te a ko­csi rend­szá­mát. Igen, jól em­lé­ke­zett. FAN 2266. Ugyan­az a ko­csi. Miss Marple, aki­nek a lába egy­re job­ban fájt, mé­lyen gon­do­la­ta­i­ba me­rül­ve ér­ke­zett meg a Chelsea-híd má­sik ol­da­lá­ra. Ad­dig­ra már annyi­ra ki­me­rült, hogy ha­tá­ro­zott moz­du­lat­tal in­tett az első ta­xi­nak. Úgy érez­te, va­la­mit ten­nie kel­le­ne, és ez nyug­ta­la­ní­tot­ta. De mit? Mind­ez olyan za­va­ros. Szó­ra­ko­zot­tan egy új­sá­gos­bó­dé­ra pil­lan­tott.

„Szen­zá­ci­ós fej­le­mé­nyek a vo­nat­rab­lás ügyé­ben” – ol­vas­ta. „Mit mond a moz­dony­ve­ze­tő”, ol­vas­ta a má­sik fő­cí­met. „No de ilyet! úgy lát­szik, most már min­den nap­ra jut egy bank­rab­lás, vo­nat­rab­lás vagy egy ki­fosz­tott pénz­szál­lí­tó autó” – gon­dol­ta Miss Marple.

Úgy lát­szik, a bű­nö­zés nem is­mer ha­tá­ro­kat.