HATODIK FEJEZET

 1

– El­vi­ra!

– Szer­vusz, Bridget.

El­vi­ra Blake nagy­sá­gos kis­asszony, be­lé­pett az Ons­low Squa­re 180 ka­pu­ján. Ba­rát­nő­je, Bridget sza­ladt elé­je aj­tót nyit­ni, mi­vel már az ab­lak­ból les­te jöt­tét.

– Men­jünk föl – mond­ta El­vi­ra.

– Per­sze, iga­zad van. Kü­lön­ben, még bele bot­lunk anyu­ba.

A két lány föl­ro­bo­gott az eme­let­re, és ez­zel ki­cse­lez­ték Bridget any­ját, aki már el­kés­ve lé­pett ki szo­bá­já­ból a lép­cső­pi­he­nő­re.

– Ne­ked mi­lyen sze­ren­cséd van, hogy nincs anyád – mond­ta Bridget ki­ful­lad­va, mi­kor ba­rát­nő­jé­vel fel­ér­tek a szo­bá­já­ba. – Anyu iga­zán édes, meg min­den, de hogy mi­ket tud kér­dez­ni! Reg­gel, dél­ben, este. Hová mész, ki­vel ta­lál­koz­tál? És hogy az il­le­tő nem ro­ko­na-e va­la­ki­nek, aki York­shire­ben la­kik, és ugyan­így hív­ják? Olyan gye­re­kes, iga­zán!

– Gon­do­lom, nincs más gond­juk – mond­ta El­vi­ra bi­zony­ta­la­nul. – Ide fi­gyelj, Bridget, mu­száj va­la­mi ret­ten­tő fon­to­sat el­in­téz­nem, és ne­ked is se­gí­te­ned kell…

– Fo­gok is, ha tu­dok. Mi­ről van szó, fér­fi van a do­log­ban?

– Nem, nincs.

Bridget csa­ló­dott ar­cot vá­gott.

– Hu­szon­négy órá­ra, vagy ta­lán va­la­mi­vel hosszabb idő­re fel kell men­nem Ír­or­szág­ba, és ne­ked kell fe­dez­ned.

– Ír­or­szág­ba? Mi­nek?

– Most nem mond­ha­tok sem­mit. Nincs rá idő. Fél ket­tő­kor Pru­ni­er­nél ebé­de­lek a gyá­mom­mal, Lus­com­be ez­re­des­sel.

– És mit csi­nál­tál a Car­pen­ter­rel?

– Az áru­ház­ban meg­lép­tem tőle.

Bridget kun­co­gott.

– És ebéd után le­visz­nek Mel­for­dék­hoz. Ná­luk kell lak­nom hu­szon­egy éves ko­ro­mig.

– Ré­mes!

– Azért majd meg­bo­lon­du­lok. Mild­red né­nit fé­lel­me­te­sen könnyű át­ej­te­ni. Meg­be­szél­tük, hogy majd fel­já­rok órák­ra. Van egy in­téz­mény, úgy hív­ják, hogy a Mi Vi­lá­gunk. Elő­adá­sok­ra, mú­ze­u­mok­ba, kép­tá­rak­ba, a Lor­dok Há­zá­ba, meg más ilyen he­lyek­re vi­szik az em­bert. Az egész­ben az a jó, hogy soha sen­ki nem tud­ja, hogy ép­pen hol kéne len­nem! Sok min­dent meg le­het majd csi­nál­ni.

– Azt el­hi­szem – vi­ho­rá­szott Bridget. – Olasz­or­szág­ban is se­gí­tet­tünk ma­gun­kon, igaz? Az öreg Ma­ka­ró­ni azt hit­te ma­gá­ról, hogy szi­go­rú. Mit tud­ta ő, hogy mi­ket mű­vel­tünk, ha ne­künk úgy tet­szett!

Jót ne­vet­tek a si­ke­rült csí­nyek em­lé­kén.

– De azért so­kat kel­lett tör­ni a fe­jün­ket – mond­ta El­vi­ra.

– És né­hány fi­nom ha­zug­sá­got is ki kel­lett ta­lál­ni, foly­tat­ta Bridget. – Mit tudsz Gui­dó­ról?

– Hosszú le­ve­let kap­tam tőle. Gui­nev­rá­nak írta alá ma­gát, mint­ha a ba­rát­nőm len­ne. De most már ne be­szélj annyit. Ren­ge­teg a ten­ni­va­lónk, és mind­össze más­fél óránk van. Elő­ször is fi­gyelj rám. Hol­nap reg­gel fel­jö­vök a fog­or­vos­hoz. Ez idá­ig egy­sze­rű, te­le­fo­non is le­mond­ha­tom, vagy te is fel­hív­ha­tod in­nen. Az­tán dél­tájt te, anyád ne­vé­ben fel­hí­vod Mel­for­dé­kat, és azt mon­dod, hogy a fog­or­vos be­ren­delt más­nap­ra is, és ezért ná­la­tok al­szom.

– Ez rend­ben lesz. Azt fog­ják mon­da­ni, hogy jaj, de ked­ves, és mi­lyen nagy­sze­rű. De mi van ak­kor, ha más­nap­ra nem érsz vissza?

– Ak­kor újra kell te­le­fo­nál­nod.

Bridget két­ke­dő­en né­zett rá.

– Ad­dig még ren­ge­teg időnk van, hogy va­la­mit ki­eszel­jünk – mond­ta El­vi­ra tü­rel­met­le­nül. – Csak a pénz nyug­ta­la­nít. Ne­ked nincs pén­zed, ugye? – kér­dez­te, nem sok re­ménnyel.

– Ta­lán két fon­tom van.

– Az sem­mi­re se elég. Re­pü­lő­je­gyet kell ven­nem. Már utá­na­néz­tem a jára­tok­nak… Mind­össze két óra az egész. Sok mú­lik azon, hogy ott mennyi időt kell el­töl­te­nem.

– Nem mond­ha­tod el, hogy mire ké­szülsz?

– Nem. De ször­nyen fon­tos.

El­vi­ra hang­ja annyi­ra el­vál­to­zott, hogy Bridget meg­le­pet­ve né­zett rá.

– Csak nincs tény­leg va­la­mi baj?

– De igen.

– Olyas­mi, ami­ről sen­ki­nek se sza­bad tud­ni?

– Igen, olyas­mi. Ret­te­ne­te­sen nagy ti­tok. Meg kell tud­nom va­la­mi­ről, hogy tény­leg igaz-e vagy sem. Kí­nos do­log ez­zel a pénz­zel. És a leg­job­ban az dü­hít, hogy tu­laj­don­kép­pen gaz­dag va­gyok. A gyá­mom mond­ta. És erre csak egy­pár nyo­mo­rú­sá­gos fil­lért ka­pok, ru­há­ra. Alig­hogy meg­ka­pom, már el is megy.

– A gyá­mod, az a Lus­ta­gomb ez­re­des, nem adna köl­csön egy kis pénzt?

– Le­he­tet­len. Min­den­fé­lét kér­dez­ne, és tud­ni akar­ná, hogy mire kell.

– Is­te­nem, hát per­sze. Én nem ér­tem, mi­ért kér­dez­nek annyit az em­be­rek. Tu­dod, hogy va­la­hány­szor va­la­ki te­le­fo­nál, anya azon­nal meg­kér­de­zi, hogy ki az? Mi­kor pe­dig eh­hez az­tán iga­zán sem­mi köze!

El­vi­ra együtt­ér­zett Bridget­tel, de gon­do­la­tai más­fe­lé jár­tak.

– Mondd, Bridget, tet­tél te már zá­log­ba va­la­mit?

– Soha. Fo­gal­mam sincs, hogy kell.

– Azt hi­szem, egész egy­sze­rű – mond­ta El­vi­ra.

– Az em­ber be­sé­tál egy olyan ék­sze­rész­fé­lé­hez, ahol há­rom go­lyó lóg az ajtó fö­lött.

– Nem hi­szem, hogy akad olyas­mi, amit ér­de­mes len­ne zá­log­ba ten­ni – mond­ta Bridget.

– Anyád­nak sincs va­la­mi ék­sze­re?

– Azt hi­szem, leg­jobb len­ne őt ma­gát meg­kér­ni, hogy se­gít­sen.

– Azt nem hi­szem, de ta­lán el­emel­het­nénk va­la­mit.

– Azt azért még­se! – ré­mül­dö­zött Bridget.

– Nem? Le­het, hogy iga­zad van. De mibe, hogy ész­re se ven­né? Vissza­lop­nánk, még mi­előtt ke­re­si. Meg­van! Tu­dom már. El­me­gyünk Mr. Bol­lard­hoz.

– Ki az a Mr. Bol­lard?

– Amo­lyan házi ék­sze­ré­szünk. Min­dig hoz­zá vi­szem az órá­mat ja­vít­tat­ni. Hat­éves ko­rom óta is­mer. Gye­rünk, Bridget, azon­nal in­du­lunk. Annyi időnk még ép­pen van.

– Men­jünk ki há­tul – ta­ná­csol­ta Bridget. – Ak­kor anyu nem fog­ja meg­kér­dez­ni, hová me­gyünk.

Az Old Bond Stree­ten, a Bol­lard és Whit­ley cég pa­ti­nás üz­le­te előtt a két lány még gyor­san ha­di­ta­ná­csot tar­tott.

– Min­dent ér­tesz, Bridget?

– Azt hi­szem, igen – vá­la­szol­ta Bridget, min­den lel­ke­se­dés nél­kül.

– Elő­ször is – foly­tat­ta El­vi­ra –, egyez­tet­jük az órán­kat.

Bridget egy ki­csit fel­de­rült. A re­gé­nyek­ből jól is­mert mon­dat lel­ket ön­tött belé. Ün­ne­pé­lye­sen össze­iga­zí­tot­ták az órá­ju­kat.

– Pon­to­san öt perc­cel fél előtt kezd­jük az ak­ci­ót – je­len­tet­te ki El­vi­ra. – Így lesz időm bő­ven. Ta­lán több is, mint szük­sé­ges, de az még min­dig a job­bik eset.

– De ha… – kezd­te Bridget.

– Ha mi van? – vá­gott köz­be El­vi­ra.

– Ha mond­juk tény­leg elüt egy autó?

– De­hogy­is üt el – nyug­tat­ta El­vi­ra. – Te is tu­dod, hogy mi­lyen für­ge vagy, és kü­lön­ben is Lon­don­ban min­den­ki hoz­zá­szo­kott, hogy hir­te­len fé­kez­zen. Nem lesz sem­mi baj.

Mind­ez lát­ha­tó­lag ko­ránt­sem győz­te meg Bridge­tet.

– Bridget, ugye, nem hagysz cser­ben?

– Légy nyu­godt – mond­ta Bridget –, nem hagy­lak cser­ben.

– Jól van – mond­ta El­vi­ra.

Bridget át­ment az utca má­sik ol­da­lá­ra, El­vi­ra pe­dig be­nyi­tott Bol­lard és Whit­ley urak régi, pa­ti­nás óra- és ék­szer­üz­le­te aj­ta­ján. Benn halk, elő­ke­lő lég­kör fo­gad­ta. Egy csá­szár­ka­bá­tos ne­mes­úr jött elő, és meg­kér­dez­te El­vi­rát, hogy mi­ben le­het szol­gá­la­tá­ra.

– Be­szél­het­nék Mr. Bol­lard­dal?

– Mr. Bol­lard­dal. Kit je­lent­he­tek neki?

– El­vi­ra Blake-et.

A ne­mes­úr el­tűnt, és El­vi­ra az egyik pult­hoz sé­tált, ahol az üveg­lap alatt mell­tűk, gyű­rűk és kar­pe­re­cek mu­to­gat­ták ékes­sé­gü­ket meg­fe­le­lő ár­nya­la­tú bár­sony­pár­ná­kon. Né­hány pil­la­nat múl­va meg­je­lent Mr. Bol­lard. Hat­van kö­rül jár­ha­tott, ő volt az idő­sebb cég­társ. Igen ba­rát­sá­go­san üd­vö­zöl­te El­vi­rát.

– Miss Blake, te­hát is­mét Lon­don­ban van? Ör­ven­dek, hogy lát­ha­tom. Mi­ben le­he­tek szol­gá­la­tá­ra?

El­vi­ra ke­cses kis ék­szer­órát vett elő.

– Ez az óra nem jár jól – mond­ta. – Tud­ná­nak raj­ta se­gí­te­ni?

– Ó, ter­mé­sze­te­sen. Nem lesz sem­mi baj. – Mr. Bol­lard el­vet­te a kar­órát. – Mi­lyen cím­re küld­he­tem?

El­vi­ra meg­ad­ta a cí­mét.

– És van még va­la­mi – mond­ta. – A gyá­mom, tud­ja, Lus­com­be ez­re­des…

– Ó, hogy­ne, ter­mé­sze­te­sen.

– Meg­kér­dez­te, hogy mit sze­ret­nék ka­rá­csony­ra. Azt aján­lot­ta, hogy jöj­jek el ide, és néz­zek meg né­hány dol­got. Meg­kér­dez­te, el­jöj­jön-e ve­lem, de én azt mond­tam, hogy elő­ször in­kább ma­gam jön­nék, mert min­dig olyan kí­no­san ér­zem ma­gam. Az árak, tud­ja…

– Ter­mé­sze­te­sen, erre is gon­dol­ni kell – mond­ta Mr. Bol­lard, és su­gár­zott róla az atyai jó­in­du­lat. – Nos, mire gon­dolt, Miss Blake? Egy mell­tű, egy kar­pe­rec… egy gyű­rű?

– Az hi­szem, a mell­tűk hasz­no­sab­bak – mond­ta El­vi­ra. – De nem néz­het­nék meg mást is?

Es­dek­lő­en né­zett Mr. Bol­lard­ra, aki meg­ér­tő­en mo­soly­gott.

– Per­sze, per­sze. Oda az él­ve­zet, ha túl gyor­san kell dön­te­ni, ugye?

A kö­vet­ke­ző öt-hat perc na­gyon kel­le­me­sen telt el. Mr. Bol­lard min­dent el­kö­ve­tett. Sor­ra vet­te elő az ék­sze­re­ket a to­kok­ból, és az El­vi­ra előtt ki­te­rí­tett kis bár­sony­da­ra­bon egy­re hal­mo­zód­tak a mell­tűk és kar­pe­re­cek. Oly­kor fél­re­for­dult, hogy a tü­kör előtt fel­pró­bál­jon egy-egy mell­tűt vagy füg­gőt. Vé­gül is, té­to­váz­va bár, de ki­vá­lasz­tott egy ke­cses kis kar­kö­tőt, egy apró, gyé­mánt­tal ki­ra­kott kar­órát és két mell­tűt.

– Nos, ak­kor ezek­ről fel­jegy­zést ké­szí­tünk, és ha majd Lus­com­be ez­re­des újra Lon­don­ban jár, eset­leg be­fá­rad hoz­zánk, és ki­vá­laszt­ja, me­lyi­ket akar­ja ön­nek aján­dé­koz­ni.

– Azt hi­szem, ez lesz a leg­jobb – mond­ta El­vi­ra. – Így még­is in­kább úgy fog­ja érez­ni, hogy ő maga vá­lasz­tot­ta ki az aján­dé­ko­mat, nem igaz? – Tisz­ta, kék te­kin­te­tét az ék­sze­rész­re emel­te. Ugyan­ez a tisz­ta, kék te­kin­tet egy perc­cel ko­ráb­ban fel­mér­te, hogy pon­to­san öt perc múl­va fél lesz.

Az ut­cá­ról fék­csi­kor­gás és han­gos női si­koly hal­lat­szott. Ön­kén­te­le­nül min­den­ki az üz­let Bond Street­re néző ki­ra­ka­tai felé pil­lan­tott. El­vi­ra ke­zé­nek moz­du­la­ta a pult és csi­nos kosz­tüm­ka­bát­ja zse­be kö­zött oly gyors és ész­re­ve­he­tet­len volt, hogy szin­te ak­kor sem tűn­he­tett vol­na fel, ha va­la­ki fi­gye­li.

– Cc, cc – mond­ta Mr. Bol­lard, mi­kor az utca fe­lől vissza­for­dult. – Haj­szál hí­ján bal­eset tör­tént. Sze­le­bur­di kis­lány! Így át­ro­han­ni az út­tes­ten!

El­vi­ra már az ajtó felé tar­tott, Órá­já­ra pil­lan­tott és fel­sik­kan­tott.

– Te jó ég, mi­lyen so­ká­ig vol­tam itt! Le­ké­sem a vo­na­to­mat. Iga­zán kö­szö­nöm, Mr. Bol­lard, és ugye nem fe­lej­ti el, me­lyik négy da­ra­bot vá­lasz­tot­tam?

A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban már kinn is volt az üz­let­ből. Gyor­san bal­ra for­dult, az­tán újra bal­ra. Vé­gül meg­állt egy ci­pő­üz­let előtt, és be­vár­ta, amíg Bridget li­heg­ve csat­la­ko­zik hoz­zá.

– Jaj – mond­ta Bridget –, na­gyon meg­ijed­tem! Azt hit­tem, meg­ha­lok. És a ha­ris­nyám is ki­sza­kadt.

– Annyi baj le­gyen – mond­ta El­vi­ra, és ba­rát­nő­jét ma­gá­val húz­va vé­gig­si­e­tett az ut­cán. A kö­vet­ke­ző sar­kon még egy­szer jobb­ra for­dult. – Gye­re.

– Min­den rend­ben?

El­vi­ra be­le­nyúlt a zse­bé­be, és elő­húz­ta a gyé­mán­tok­kal és za­fí­rok­kal ki­ra­kott kar­pe­re­cet.

– El­vi­ra, hogy mer­ted…?

– Ej, hagyd már, Brip­get! Most még el kell jön­nöd ve­lem a zá­log­ház­ba, amit ki­néz­tünk. Be­mész és meg­tu­dod, hogy mennyit le­het ezért kap­ni. Kérj egy szá­zast.

– Gon­do­lod, hogy… és. ha azt mond­ják, hogy… úgy ér­tem… úgy ér­tem, nem le­het, hogy raj­ta van a lo­pott tár­gyak jegy­zé­kén?

– Ne bu­tás­kodj. Hogy le­het­ne raj­ta ilyen ha­mar? Még ész­re se vet­ték, hogy el­tűnt.

– De El­vi­ra, ha ész­re­ve­szik, azt fog­ják hin­ni, sőt, ta­lán egé­szen biz­to­sak is lesz­nek ben­ne, hogy csak te ve­het­ted el!

– Le­het, hogy azt fog­ják hin­ni, ha ha­ma­ro­san fel­fe­de­zik.

– És ak­kor el­men­nek a rend­őr­ség­re, és…

El­vi­ra szá­ja szeg­le­te hal­vány, de je­len­tő­ség­tel­jes mo­soly­ra hú­zó­dott; vi­lá­gos sző­ke ha­ját ide-oda lib­bent­ve, las­san a fe­jét in­gat­ta – és Bridget el­hall­ga­tott.

– De mi­ért… azt aka­rod mon­da­ni…?

– Már mond­tam ne­ked, hogy hu­szon­egy éves ko­rom­ban ren­ge­teg pén­zem lesz. És majd na­gyon sok ék­szert ve­he­tek ná­luk. Ők nem fog­nak bot­rányt csi­nál­ni. Eredj, sze­rezd meg gyor­san azt a pénzt. Az­tán menj el a Lin­gus Lé­gi­tár­sa­ság­hoz, és vedd meg a je­gyet, ne­kem pe­dig már ta­xi­val kell men­nem Pru­ni­er­hez. Már­is tíz per­cet ké­sem. Hol­nap dél­előtt fél ti­zen­egy­kor ta­lál­kozunk.

– Jaj, El­vi­ra, iga­zán nem kel­le­ne ré­mes koc­ká­za­to­kat vál­lal­nod! – so­pán­ko­dott Bridget.

De El­vi­ra már in­tett egy ta­xi­nak.