Beszélgetés a Duna partján

[HADZSI-RAHIM ÚTIKŐNYV-ÉBŐL]

Hamarosan befejezem Útikönyvem, amelytől sohasem váltam meg: sem nappal, amikor lóháton ülve az iszákomban őriztem, sem éjszaka, amikor párna helyett átöleltem, és ráhajtottam fáradt fejemet. Immáron csak kevés tiszta lap maradt a könyvemben. Ezekre a lapokra írom le mai beszélgetésemet egykori tanítványommal, aki most töméntelen meghódított föld parancsol ója.

Batu kán parancsának engedelmeskedve, a mongol hadsereg érintetlenül hagyta Trigestumot, és visszafordult, majd megállt pihenőre Bolgárország határánál.

Ezen a kövér legelőjű zöld rónaságon a dzsihangir szemlét tartott erősen megritkult csapatai fölött, amelyek mindenfelől odavonultak; a csatákban elesettek tiszteletére hadijátékot rendezett, és holnap ugyanitt nyilvánítja ki akaratát: hova vonuljon tovább a tatár horda.

Ma estefelé Szain kán, kilépve sátorából, leültetett maga mellé a sebesen folyó Duna partján, azon a helyen, ahol a folyam kiszabadul a sziklák szorításából, fordul egyet és nyugodtan tovább igyekszik napkelet irányában, a tenger felé.

Csupán a nemrégiben visszatért Arapsa kán volt velünk, és sok fontosat beszélt novgorodi Iszkenderről, a földjéről meg a seregéről. A szemközti parton terült el a bolgárok földje, termékeny síkság, amelyet rétek és kis ligetek borítottak. A föld elnéptelenedett, mert a lakosság a tatár sereg elől behúzódott az ország belsejébe. Csak kétszer-háromszor bukkantak fel a távolban rövid lándzsás bolgár lovasok.

Batu kán Arapsához fordult, és azt kérdezte tőle:

– Talán már te is hallottál ilyen hangokat; miért ne taposhatnánk el most, útközben, a kis Bolgárországot is? Erősek vagyunk, lovaink patái könnyűszerrel széttapossák ezt a népet! Hadd gondolkozzanak így, de tirátok kettőtökre rábízhatom a titkot: nem küldhetem többé a felhőn túli hadseregbe bagaturjaimat! Hamarosan megint a ruszok földjén vonulunk keresztül. És ha novgorodi Iszkender váratlanul ránk les, sok győzelmet aratott druzsináival megveri erősen legyengült seregemet, és elragadja tőlünk minden zsákmányunkat és foglyainkat! Nem! Nem pusztítjuk a bolgárokat, nem időzünk tovább! Gyorsan haza, Kecsi-Szarajba! De te, hűséges Arapsám, visszamégy Novgorodba, Iszkenderhez. Remélem, még nem késő. Figyeld őt, és mindenről tudósíts! Megparancsolom neki, hogy jelenjék meg Kecsi-Szarajban! Látni akarom, és beszélni akarok vele. Te sok hasznosat mondtál el róla: ez az ember veszedelmes, erős, okos ellenség...

Még sokáig beszélgettem ezen az estén Batu kánnal. Megparancsolta, hogy másnap keljek útra egyik csapatával, és örvendeztessem meg Julduz-hatunt a hírrel: ura hamarosan visszatér a hadjáratból.

Közeledik tehát a nap, amikor nádtollam nem rója tovább a sorokat azokról a megdöbbentő eseményekről, csatákról, amelyeknek akaratlanul tanújává tett a sorsom.

De még röviden el szeretném mondani azoknak a rendkívüli embereknek sorsát, akiktől meg kellett válnom.

Batu kán engedélyével Ieszun-Nohaj a garázdáival együtt átkelt a Dunán, hogy egyesüljön a bolgár fejedelem seregével. Az ifjú kán magával vitte Daphnét, a rumi királylányt, aki türelmesen és bátran követte a hadjáratban urát, és gyógyító művészetével megmentette Nohaj életét, aki Kijóv bevételénél sebesült meg. Daphne megígérte Nohajnak, hogy segítségére lesz akkor is, midőn a bizánci fővárosba betörnek.

Velük együtt távozott a kalifa követe, Abd ar-Rahman is, akinek bátor nemeslelkűsége nem egy életet mentett meg Batu kán kegyetlenségétől. A követ visszatért Bagdadba, a kalifához, hogy óva intse a veszélytől, amely az orkán váratlanságával zúdulhat virágzó országukra. Örülök, hogy az a jóslat, amit az Itil partjánál mondott a jósnő ennek a dicső ifjúnak, s amit a hadjárat során gyakran emlegetett, nem teljesedett be.

Elhagyott bennünket makacs, nagy atalikunk, Szubudaj-Bagatur is. Nem nyugodott bele, hogy neveltje és tanítványa nem ment el a Végső-tengerig.

Már korábban eltávozott tőlünk Jámbor Duda, ez a titokzatos ember is. Ámbár állandó jó barátságban voltam vele, mégsem tudom, hogy igazából kit szolgált, és merre tart most.

Boldog a vándor, aki hosszú bolyongás után végre megpillantja a távolban a hőn áhított Mekka körvonalait!