HATODIK RÉSZ
SÖTÉTSÉG BORULT A NAPNYUGATI ORSZÁGOKRA

Mengu kán Kijev előtt

Amikor az előző évben Batu kán megállt az Itil alsó folyásánál, senki sem merte megkérdezni őt, hogy hamarosan elindul-e a hadsereg a világ további meghódítására... Batu kán nem szerette, ha bárki is kérdéseket tett fel neki, vagy tanácsokat adott. Batu kán ilyenkor dühösen sziszegni kezdett, és sorban emlegette a gonosz manguszokat. Úgy hitte, ha meghallgatja bárki tanácsát, elveszti önkényuralkodói nagyságának egy részét.

Egyszer így szólt kedves unokatestvéréhez, Mengu kánhoz:

– Hamarosan szükségem lesz a segítségedre...

– Mindenkor kész vagyok segíteni neked, de eddig még semmivel sem bíztál meg.

– Kitűnő! Rád bízom összehasonlíthatatlan hadseregem jobb szárnyának tumenjét. Már holnap elindulsz a hadjáratra. Keresztülvágsz a kun sztyeppén, eljutsz a Dnyeper folyóig, a ruszok gazdag fővárosáig, Kijóvig. Ott magadhoz hívatod a ruszok konázát, és megparancsolod neki, hogy esküdjön nekem hűséget és engedelmességet. Ezek után futárt küldesz hozzám, magad pedig egynapi menettávolságra visszavonulsz a sztyeppre, de semmi esetre sem szállód meg bagaturjaiddal Kijóvot, még ha ők maguk behódolnának is.

– Megteszem, amit parancsoltál!

– Ha a ruszok konáza és a város lakosai nem akarnak önként elfogadni engem egyetlen és legfőbb uruknak, még ne kezdd meg Kijóv ostromát, hanem menj vissza a sztyeppre, és ott várj be; közben tápláld fel a lovakat. Amikor aztán megérkezem Kijóvhoz, el ne felejtsd, hogy senki más, csak én lovagolhatok be elsőként a ruszok fővárosába. Akkor megengedem tumenjeimnek, hogy ők kezdjék meg elsőnek ezen gazdag és híres város kifosztását.

– Hallottam szavaidat, ó, hatalmas, és minden úgy lesz, ahogyan parancsoltad!

– Elmehetsz!

Mengu kán térdre ereszkedett, mélyen meghajolt unokaöccse előtt, fejével megérintette a szőnyeget, és amikor felegyenesedett, Batu kán megölelte, s a két rokon, barátsága jeléül, hangosan szipogva megszagolta, és végignyalta egymás arcát.

Batu kán parancsa szerint Mengu kán válogatott csapatával gyorsan haladt a sztyeppén keresztül. Útközben minden útjukba eső polovec lakótelepet kiraboltak, és végre megérkeztek Kijev alá. Mengu fogadta a kijevi követeket – előkelő bojárokat –, és meghallgatta határozott válaszukat: nem adják meg magukat önként a tatároknak.

A kijeviek felmásztak a város falaira, és aggodalommal néztek a távolba, a keleti sztyeppék felé, és úgy rémlett nekik, hogy a végtelen rónaságon valami iszonytató szörnyeteg nyújtotta ki mindenfelé óriási csápjait: ott a várossal szemközt, lassan tömörülve, szakadatlan áradatban özönlöttek a mongol csapatok, és felállították jurtáikat.

Ostorcsattogás, lónyerítés, tevenyögés, ökörbőgés, a hajcsárok kiáltozásai, az embermagasságú kerekeken gördülő taligák csikorgása – a tatár horda sok szólamú morajlása, zsivaja hallatszott.

A puszta fiai lemálházták tevéiket és lovaikat, és nagy körökben felállították jurtájukat. Füstölögtek a tábortüzek. Zubogtak a három lábon álló nagy üstök.

A tábor közepén emelkedett Mengu kán gazdag sátra. Fehér nemezlapok borították, és körös-körül színes csíkok díszítették. A tető kerek alakú kis nyílásából kékes füst gomolygott felfelé. Bent a sátorban tüzet raktak szalmával kevert, szárított lótrágyából. A szomszédos jurtákban lakott Mengu kán előkelő mongol kísérete.

A sátor mellett pózna emelkedett; azon lengett Mengu kán zászlaja: hosszú bambuszrúd, tetején kis keresztfa, amelyen öt bozontos, fekete lófarok lógott. Szentséges zászló volt ez, amely azt jelezte, hogy tulajdonosa közeli rokona a megboldogult szentséges vezérnek, a világ hatalmas meghódítójának, Dzsingisz kánnak.

Csakis a dzsingiszidáknak lehetett ilyen zászlójuk.

Mengu kán tarka lovon nyargalt, nagy fegyveres mongol lovaskísérettel és Kabullal, a tapasztalt kipcsák tolmáccsal, aki jól ismerte az orosz nyelvet.

Habul azt a parancsot kapta, hogy két harcossal keljen át a Dnyeperen, tudja meg, mi történik Kijevben, várható-e hamarosan a kijevi herceg és az előkelő bojárok érkezése, hogy Mengu kánnak hódoljanak.

Mengu kán megparancsolta, hogy készítsenek elő két nagy dereglyét, és takarják le szőnyegekkel. Ezeken kelt át a folyón három előkelő tatár parancsnok őrségével együtt.

Amikor a dereglyék elindultak a parttól, néhány kürtös vadul harsogtatta hosszú bőrkürtjét, s így tudatta az oroszokkal, hogy útban van Kijevbe az előkelő követség. A jobb parton már várták őket az előkelő bojárok, akik hímes, drága cobolybundát és magas hódkucsmát viseltek.

Az orosz harcosok lándzsájukkal elkergették a kíváncsiak odafutó tömegét. Habul tolmács megmagyarázta a bojároknak, hogy a Dnyeper túlsó partjára maga Mengu kán, minden mongolok urának, Batu kánnak bátyja érkezett meg. Mengu kán elvárja, hogy a kijevi herceg tüstént jelenjék meg nála tárgyalásra.

De az orosz bojárok így válaszoltak:

– A mi hercegünk most a palotájában tartózkodik, s neki mint ősi, dicső városunk legfőbb urának illetlenség pogány okhoz menni és hódolni. Meghívja a tatár hadsereg parancsnokait, menjenek fel a palotájába, és ott majd a tiszteletre méltó vendégek maguk mondják el, milyen szükség, milyen gond hozta őket Kijevbe.

Elkeseredett vita után elhatározták, hogy a hercegi palotába csupán három tatár parancsnok, Habul tolmács és a herceg három bizalmas bójára megy fel.

A szemközt jövő kijeviek mohó kíváncsisággal nézték a tatárokat, akikről oly sok szörnyűséget hallottak. A tatárok lassan lépkedtek a keskeny utcákon a hercegi palota felé, és egész idő alatt halkan tanácskoztak. Felmásztak a várost körülvevő első falra, és sokáig nézegettek körös-körül, hogy jól visszaemlékezzenek mindenre.

Végül is a félúton Habul hirtelen így szólt az orosz útitársakhoz:

– A mi dicső Mengu kánunk azért küldött minket ide, hogy tárgyaljunk, nem pedig, hogy hódoljunk a konázotoknak. Ha az orosz konáz meg akar bennünket tisztelni, és meg akarja látogatni Mengu kánt, akkor jött volna ide elibénk. Most már elhatároztuk, hogy nem megyünk a konázotokhoz, hanem visszatérünk a túlsó partra. Ti csak várjatok minket, és ha eljövünk legközelebb, meglátjátok, mi lesz a sorsotok.

– Hiszen akkor ti kémek vagytok és nem követek! – kiáltották a bojárok. – Feljöttetek a falra, hogy kipuhatoljátok, hogyan erősítettük meg Kijevet. Üssétek őket! Ne engedjétek el az álnokokat!

Tömeg verődött össze. Megragadták a mongolokat, és a tolmáccsal együtt lehajították őket a falról.

Mengu hiába várta követei visszatérését, látta, hogy Kijev önként nem adja meg magát, de teljesítve Batu kán parancsát – ne kezdjen a város ostromához –, elhatározta, hogy visszafordul.

A bal parton állva messziről gyönyörködött a kijevi főnemesek színes házaiban, és a sok templom aranykupolájában – a tatárok szentül hitték, hogy az valódi aranylemezből van –, azután visszavezette seregét a sztyeppre.