Út a „Végső-tenger” felé

[HADZSI-RAHIM ÚTIKÖNYV-ÉBŐL]

A szentséges vezér bizonyára ujjongott, amikor a felhők közül látta, hogyan verte szét bátor unokája a Sajó folyónál a magyar hadsereget.

Batu kán ez után a csata után kihirdette, hogy a Magyar Királyság kormányzója: Sejbani. Minden megyébe tatár kenézeket küldtek, akik egyben ott a legfőbb bírák voltak. Megparancsolták nekik, hogy a tatárok részére lovat, barmot, ajándékokat, fegyvert és ruhát gyűjtsenek.

Néhány előkelő nagybirtokos önként a mongolok szolgálatába lépett mint kenéz; ők terjesztették Béla hamisított levelét, amelyben a király felszólította a népet, hogy ne fejtsen ki ellenállást a tatárokkal szemben, küldjön nekik ajándékokat, és ki-ki maradjon nyugodtan a házában.^[65]

A magyarok eleinte látszólag nyugodtan éltek a tatár uralom alatt, ámde a mongolok által kinevezett kenézek hamarosan azt követelték a lakosságtól, hogy hozzanak nekik szép nőket, és az adót marhában fizessék. Később azt követelték, hogy minden faluból jöjjenek férfiak, nők, gyermekek, és hozzanak újabb, értékes ajándékokat; miután a mongolok átvették ezeket az ajándékokat, az egész küldöttséget könyörtelenül lemészárolták.

Tudott-e minderről Batu kán? Ha tudott is, közömbös volt számára. Őt csak egyetlen vágy perzselte: előremenni, utolérni a keze közül kisiklott Béla királyt, aki megígérte a magyaroknak, hogy visszatér, és helyreállítja a független királyságot. De nagyon nehéz volt továbbhaladni, mert minden hordának hegyi utakon kellett keresztülvergődnie, ahol a lovaknak nagyon kevés eleség akadt, és a patkolatlan paták letöredeztek a köves talajon.

Maga Batu kán, szétküldve felderítőit, makacsul tört előre, legyűrte a meredek hegyoldalak okozta nehézségeket, és elfoglalta Zagreb városát.

Mindenhol az a hír várta, hogy éppen most haladt erre Béla király kíséretével. Batu kán továbbvonult déli irányban, a tenger felé. Végre az egyik magaslatról megpillantották a tenger kék végtelenjét, és mindenki egymást kérdezgette: „Vajon ez a Végső-tenger?” Amikor a mongolok leereszkedtek a tengerpartra, egy magas fallal körülkerített kis városhoz értek. Ez volt Spalato ősrégi városa. Kis kikötőjében egyetlen hajó sem tartózkodott. Csak néhány fehér vitorla úszott lassan a ködös távolban.

Batu kán követelésére, hogy adják ki az áruló Béla királyt, a városka lakói engedelmesen kinyitották a kaput, és a kormányzójukkal és néhány pappal az élen a tatárok elé mentek. Térdre estek, megesküdtek, hogy Béla király náluk töltött ugyan valamelyes időt, de félve az őt kergető mongolok bosszújától, hajóra szállt, és valamennyi bizalmasával együtt, korán reggel elhajózott a tengeren. Hajójának kockás vitorlái még sokáig látszottak a távolban.

Batu kán dühöngve megparancsolta harcosainak, hogy kutassák át az egész várost, ne kíméljék a lakosokat, vegyenek el tőlük minden ennivalókészletet, amiből nyilván elég sok volt a raktárakban, ahova a velencei kereskedők szállították hajón a portékát. A hegyek között megtett, sok éhezéssel járó nehéz út után, az ázsiai harcosok teleették magukat, ittak és garázdálkodtak.

Batu kán a sziklás part felé lovagolt... Átlátszó hullámok rohantak a partnak, és tajtékozva megtörtek a sziklákon. Batu kán visszatartotta a lovát, amely ugyan szaglászta a sós vizet, de nem akarózott belőle innia. Szain kán így szólt:

– Eddig még nem volt egyetlen olyan folyó sem, amelyen a mi kitűnő mongol lovaink át nem keltek volna. A lovak most eljutottak a határig, itt már erőtlen az én akaratom. A világ nagy megrendítője azt hagyta meg apámnak, a dicsőséges Dzsucsi kánnak, járja be az egész földet napnyugati irányban addig a helyig, ameddig a mongol ló patája lépni tud. Elértünk-e eddig a határig – nem tudom! A lovam nem akar továbbmenni. Most már úszni kellene a vízben. Nem méltó a dicső bagaturhoz, hogy a biztos nyerget az ingatag ladikkal cserélje fel. De én azért mégis folytatom utamat a part mentén, Trigestum^[66] városáig. Ott majd döntök: tovább kell-e mennie diadalmas hadseregemnek, hogy megtépázza a megszökött reszkető olasz, frank és germán csőcseléket; vagy pedig a földbe szúrjuk a lándzsát, és megállítjuk a hadjáratot!