Balszerencse

Megérkezése napján Gavrila Olekszics furcsán viselkedett. A katonái rásandítgattak, de nem mertek kérdezősködni.

– Nekibúsult a sólymunk!... Természetes dolog: hány napig utazott, mennyi ajándékot hozott a málhás lovakon, a kedveskéje meg nem fogadja itthon.

– Nagy komoran ül az asztalnál, és kupából iszik.

– De hová is utazott a bójámé?

– Nem utazott az, én mondom neked... Megszökött.

– Ejha! Nem lehetséges, hogy valami hetyke, fekete szemöldökű fenegyerek erőszakkal magával vitte?

– Csendesen, te! Ne merészelj ilyen szavakat mondani!

– Nem én mondom. A bojár szakácsaitól hallottam.

– Nekem mást mondtak a szakácsok: a bojárné búcsújárni ment a monostorba, de a kulcsárné elszólta magát, és olyasmit mondott, hogy a bójámé elhatározta: beöltözik apácának. Elunta már, hogy a végtelenségig várja Gavrila Olekszicsot, meg aztán azt beszélték, hogy a bojár más asszonyt vett magának a Hordánál, egy tatár nőt. Így aztán a bojárné elszomorodott. Fiatal a vére, forró, zubog, hát csak természetes, hogy valami bolondot forgat a fejében.

– Igaz! Az is lehet, hogy valami varázsitallal megitatták. A bójáménak sok ellensége van.

– Ugyan már! Megsértődött. Ilyen okos és szép asszony, mint a mi bojárnénk, aztán egyszerre csak felcserélik egy pogány nővel.

– Aztán hol az a pogány nő? Lehet-e, hogy sohasem is volt?

– Volt bizony! A foglyok látták. Elszólták magukat...

– De gondoljátok meg: beöltözni! Nem kis dolog ám az, mert onnan aztán nincs visszatérés...

A sok szóbeszédnek azonban egyszeribe vége szakadt, amikor odafutottak a szolgák, és néhány bizalmas katonát szólítgattak, hogy menjenek a gridnyicába^[50], mert a bojár beszélni akar velük.

Nem sikerült mindet összegyűjteni, mert többen hazamentek a saját portájukra, másokba meg nem lehetett lelket verni, olyan mélyen aludtak a nehéz út után.

A katonák megigazították kaftánjukat, lesimították hosszú fürtjeiket, szorosra húzták az övüket, és a nyikorgó lépcsőn fölmentek a rég ismert gridnyicába. Úgy látszott, minden a helyén van: az ezüstkeretes nagy szentképek meg a sötétvörös bársonnyal letakart pad a sarokban. A napsugár is éppen úgy besütött a jégvirágos, jégcsapos kis ablakon, és derűs foltjai ott játszottak a kacskaringós díszekkel hímes, széles asztalterítőn.

Gavrila Olekszics úgy készült, hogy miután minden otthonvalót viszontlátott, még reggel elmegy Alekszandr Jaroszlavicshoz, hogy részletesen beszámoljon Batuhoz tett útjáról, de megtudta, hogy a herceg vadászaton van, és csupán két nap múlva tér vissza Novgorodba. Így hát ez alatt az idő alatt a saját dolgaival foglalkozhatott és pihenhetett.

Most kaftán nélkül, kigombolt ingben – amely alól kilátszott csupasz melle s az ezüstláncon csüngő kis szentkép és talizmán –, hátratámaszkodva ült az ikon-sarokban, és hosszú, meztelen lábát szélesen szétterpesztve a medvebőrön nyugtatta. Tarka tatár szattyáncsizmája hanyagul odadobva hevert a pad alatt.

Olekszics nehezen lélegzett, és zord pillantásokat vetett a belépőkre, akik mélyen meghajoltak, s egy csomóban megálltak az ajtó közelében. Gavrila Olekszics előtt, az asztal szélén díszelgett a nagy fakupa és a cizellált merítőkanál.

– Sokáig élj egészségben, Gavrila Olekszics – szólt a katonák rangidőse, egy magas, tekintélyes férfi; végigsimította sűrű, vöröses szakállát, és fürkészőn nézte Gavrila megsápadt, de most is szép arcát. Gavrila időnként megnyalta száraz, égő ajkát.

– Jó egészséget, fiúk! – kiáltotta, mintha akkor ocsúdott volna fel kábulatából. – Üljetek közelebb. Mindjárt beszélgetünk. Hé, szolgálók! Hozzatok új csobolyót méhserrel, meg csészéket, de nem kicsiket, hanem jó nagyokat.

A szolgák szétrebbentek, a fal mentén húzódó faragott pádról ezüstkupákat és tengeren túli, díszített csészéket hoztak.

Olekszics megvárta, amíg az előtte térdeplő szolga a lábára tekeri a tarka kapcát, aztán maga húzta fel csizmáját. Felállt, kissé tántorgott; egy másik szolga rásegítette a kaftánt, és derekára kötötte az ezüstös övét. Felhúzta a vállát, végigsimította a haját, és leült a régi, faragott karosszékbe. Egyenesen tartotta magát, figyelőn nézett, és csak kivörösödött, égő szeme beszélt a hosszú órák töprengéseiről, amikor egyedül ült a tengeren túli borral töltött kupa mellett.

– Hát Kuzma Soloh hol van? Hé, Kuzja! – Gavrila olyan nagyot kiáltott, hogy biztosan az udvaron is meghallották.

– Itt vagyok, itt vagyok! – válaszolta vidáman Kuzma, és kaftánját gombolgatva belépett az ajtón. – Éppen most öntöttek le jeges vízzel. Most már színjózan vagyok. – Huncutul mosolygott, mélyen meghajolt, és szerényen leült az ajtó melletti padra, a bojárra nézett, és próbálta kitalálni, mit eszelt ki gazdája.

Olekszics megvárta, amíg szolgái a katonák elé állították az edényeket, s a kupákat és csészéket sötét méhserrel vagy sűrű, tengeren túli borral megtöltötték.

– No, frissen perdüljetek, és menjetek ki innen – mondta a cselédeknek. – És az ajtót is csukjátok be. Itt meg majd a legfiatalabb töltöget a csobolyóból a kupákba.

Mindenki kezébe vett egy kupát vagy csészét, és várt.

– Magamhoz hívattalak benneteket, barátaim – kezdte Olekszics. Nagy, erős tenyerével eltakarta szemét, és elhallgatott.

– Talán megint mozgolódik a német? – törte meg óvatosan a beállott csendet a rangidős katona.

– Ez nekünk nem újság – válaszolta Gavrila Olekszics, és lassan leeresztette két kezét. – A németek mindig vicsorgatják ránk a fogukat, de hamarosan leszámolunk velük.

– Tyű, de kimulatjuk magunkat! – rikkantotta vidáman Kuzma Soloh.

– De kimulatjuk ám! – helyeselt néhány hang.

– Nem!... Most másról van szó. És ehhez szükséges a ti ravaszságtok. – Egy pillanatig gondolkozott, megrázta fejét, és hozzátette: – És kell még hozzá... kevéske huncutság is. Nemhiába vagyunk Vaszka Buszlajev^[51] unokái.

– Úgy van, úgy van! – zúgták rá a katonák. – Ha veled vagyunk, semmiféle huncutságtól vissza nem riadunk... Csakhogy egyelőre még nem tudjuk, hová akarsz kilyukadni.

– Nem találtátok ki? Te mit sejtesz, Kuzma?

– Én azt gondolom magamban: vajon nem vadászatra hívsz-e bennünket? Megugrott egy vad kis róka, de nem valami közönséges, hanem ezüstös hátú.

– Jól mondod, Kuzma, így van! Nos, ez az, amit üldöznünk kell. Most az a legfontosabb, hogy nem szabad késlekedni. Valaki már nagyon szeretné megfogni az értékes kis rókát. Hát most túl kell járnunk ezeknek a vadászoknak az eszén...

– Megcsípjük, feltétlenül megcsípjük! – kiáltották a katonák, és összenéztek, mert már megértették, mire céloz Gavrila Olekszics beszéde.

– Kergettünk már medvét, farkasra is mentünk. Tőlünk nem menekül a kis róka.

Gavrila Olekszics felállt, kezével az asztalnak támaszkodott, és halkan ismertetni kezdte a tervét:

– Nézzétek csak, most nem mehettek haza a feleségetekhez vagy a nővéreitekhez. Mert ha előttük csak egyetlen szót is mondanátok, holnap már egész Novgorod tudná. Hozzatok ki az istállómból friss lovakat, nyergeljétek, és tüstént elindulunk...