Medvekomédia

Batu kán megparancsolta, hogy a legértékesebb ajándékokat, amelyeket az orosz követ hozott Novgorodból, az aranyház udvarára hordják egybe, és másnap reggelre meghívta oda Gavrila Olekszicsot. „Ne feledkezzék meg a medvékről!” – emlékeztette a kán vekilje útján Olekszicsot.

Gavrila Olekszics személyesen ügyelt rá, hogy az ajándékokkal megrakott fogatok rendben, egymás után hajtsanak az aranyházhoz, amelyben Batu kán kedvenc felesége, Julduz-hatun, a Csodálatra késztető csillagocska lakott szolgálólányaival.

Minden fogatnál két-két fegyveres druzsina-katona állt őrt, és lándzsájával távol tartotta a kíváncsi mongolokat. Az udvar közepére szilárd cölöpöt vertek le; ehhez láncolták az egyik medvét: ijesztő állat volt, dühösen ordított, mancsával a földet kaparta, és megpróbálta kidönteni a cölöpöt.

A másik medve a fogathoz kötve feküdt, és egy megvasalt ládikát tartott átölelve; ebben a ládában őrizték az ezüstedényeket és drágaságokat, amelyeket a novgorodiak küldtek a foglyok kiváltására.

Az udvarnak azon az oldalán, ahova rendszerint a Batu kánhoz érkezett vendégek lovát kötötték, most az a csodálatos ló-óriás pompázott, amelyet Alekszandr herceg küldött Batu kánnak. Mindenkit meglepett a szépsége meg az idegen formájú nyereg, amely kényelmes volt, mint valami karosszék, a széles kengyel s a nyeregtakaró, amelyre aranyoroszlán volt hímezve, fölemelt kardot tartva karmos mancsában. Ez volt az a ló, amelyet az oroszok a svéd vojvodától, a legyőzött ellenségtől vettek el.

Rekedten megharsantak a hosszú bőrkürtök, a karnajok, amikor kilépett a palota tornácára Batu kán brokát kaftánban, drágakövekkel ékesített karddal az övében. A kán leült az alacsony, széles trónusra, amelynek oldalait aranyozott sárkányok díszítették. Ez a trónus, amelyet a kínai udvarból ragadtak el, Batu kán nagyapjáé, a világrendítő Dzsingisz káné volt, és Batu kán úgy őrizte, mint a rettegett hódító hatalmának jelképét.

A trónus bal oldalán, kiterített szőnyegen, arany díszekkel hímzett selyempárnákon helyezkedett el a bagdadi kalifa iijú követe, Abd ar-Rahman, akit ura azért küldött Batu kánhoz, hogy elkísérje a nagy hódítót a napnyugati országok elleni hadjáratában. Távolabb helyezkedtek el a hadvezérek. A trónustól jobbra ült a győzhetetlen, zordon Szubudaj-Bagatur, Batu kán nevelője és katonai tanácsadója. Fél szeme villogott.

A ház lapos teteje most hirtelen kivirágzott, mintha mesebeli madarak lepték volna el: megjelentek Batu kánnak és néhány bizalmasának feleségei, hogy gyönyörködjenek az ismeretlen látványosságban, és helyet foglaltak a díszes rács mentén leterített szőnyegeken.

A karnajok második harsanására megnyílt a kapu, és megjelent Gavrila Olekszics, a fiatal novgorodi követ. Ezüst páncélinget, ragyogó sisakot, ezüst páncélkesztyűt és könyökvédőt viselt. Mindenkit meglepett ifjú arca és fényes szemének bátor, nyílt tekintete. Sokkal magasabb volt az őt kísérő magas mongol tolmácsnál, és hatalmas alakja mesebeli daliára emlékeztetett.

Batu kán trónusa elé lépve, Olekszics levette sisakját, térdre ereszkedett, kihúzott ingéből és maga elé tett egy összehajtott ezüst kis hármas ikont, megcsókolta, és halkan suttogta a szokásos imádságot, amely így kezdődött: Őrizze meg az Úristen hazánk földjét... A további szavakat a tömeg zaja miatt nem lehetett hallani.

Batu kán kegyesen rámutatott a lábánál fekvő szőnyegvánkosra, jelezve Olekszicsnak, hogy foglaljon helyet.

Ezalatt Batu kán lovászai fel-alá vezették a csodálatosan szép svéd lovat, majd a trónus előtt megállították. Egy szolga aranytálon néhány lepényt nyújtott át a kánnak, és Batu maga etette a lovat, simogatta és veregette az állat izmos nyakát.

– Hogy tetszik nektek ez a szépség? – kérdezte Batu kán a feleségeitől, akik a kis tetőről néztek lefelé.

– Ez a ló mesebeli, csodálatra méltó, bámulatos! – kiáltották az asszonyok. – De mi azt akarjuk, hogy a novgorodi vendég mutassa be idomított medvéit is.

A tolmács lefordította a nők kérését. Olekszics felállt.

– Mondd meg a cárnőknek, hogy rögtön bemutatom tanítványaimat.

Az asszonyok örömmel összesúgtak.

Gavrila Olekszics felnézett. Batu kán kedvenc felesége, Julduz-hatun mellett megpillantott egy leányt, akin minden meglepő volt: hosszúkás, ragyogó, fekete szeme, mint valami drágakő; fölötte, mint a pille szárnya rebbent hosszú szempillája. Sötét, festett szemöldöke hajlított vonalban ívelt egészen a füléig. Bíborszínű kis szája titokzatosan mosolygott. Amikor a leány észrevette Olekszics átható tekintetét, kinyújtotta csillogó körmű, kecses kezét egy ezüstváza felé, kivett belőle egy hosszú szárú rózsát, és mosolyogva ledobta a fiatal orosz követnek.

Olekszics röptében elkapta a rózsát, a tolmácshoz hajolt, és súgva kérdezte:

– Ki ez az elbűvölő teremtés?

– Zerbiet-hanum, az uralkodó egyik legkedvesebb táncosnője. De nemcsak táncosnő, hanem csalogány is. Ha a dzsihangir neked ajándékozza, eszedbe ne jusson visszautasítani, mert a fejed veszíted!

– Ez már aztán igazán váratlan baj! – suttogta Olekszics. Majd megparancsolta katonáinak, hogy vezessék elő a medvéket, és ingereljék fel őket.

– Nem veszedelmes ez? – kérdezte Batu kán.

– Az életben sok minden veszedelmes – válaszolta Gavrila Olekszics. – De ha félünk a veszedelmektől, győzelmekben sem lesz részünk, és élni sem érdemes!

– Jól mondtad!

Az öreg félszemű Szubudaj bosszúsan rázta fejét, és így kiáltott:

– Küldjétek ide tíz pehlevánt^[42], legyenek készenlétben!

Két orosz harcos megbökdöste a fogaton fekvő medvét. A medve lemászott a földre, megragadott egy kis gerendát, a vállára emelte, két hátsó lábán arrafelé cammogott, ahol Batu kán ült. Óvatosan letette a gerendát a földre, aztán leült, és mancsát rázta, mintha alamizsnát kérne.

Batu kán egy nukerrel lepényt küldött a medvének. Olekszics így szólt:

– Nagy kán, most ez a medve birkózni fog a harcosaiddal. Parancsold meg, hogy néhány legizmosabb vasgyúród próbálja meg földhöz vágni.

Gavrila jelt adott egy katonájának. A katona hozzálépett.

– Kirsa, állj Miska mellett, és ügyelj, hogy tisztességesen viselkedjék.

Szubudaj parancsára három tagbaszakadt mongol nuker ment a medvéhez. Mellette állt az őrnek kirendelt katona, Kirsa, kezében tartva a lánc végét, amely a medve nyakörvére volt erősítve.

A katona kedélyesen odaszólt a medvének:

– No, Miska, mutasd meg, hogyan öklelőznek nálunk, Novgorodban a kecskék.

A medve felugrott, és olyan váratlan hevességgel rohant a mongolok felé, hogy azok inuk szakadtából futásnak eredtek az udvaron, a vadállat pedig, elengedett láncát csörgetve, a nézők kurjongatása és hahotája közepette kergette őket.

– Ej, Miska! – kiáltotta az orosz katona. – Állj! Gyere hozzám! Most mutasd meg, hogyan szereted életed párját!

A medve megállt, megfordult, és imbolyogva Kirsához ballagott. Hátsó lábára állt, mellső mancsát a katona vállára tette, és rózsaszínű nyelvével végignyalta Kirsa arcát.

A tolmács hangosan fordította a katona szavait. A mongolok kiáltoztak gyönyörűségükben: „Khu, khu!” , a nők pedig a tetőn tapsoltak, és csengőn kacagtak.

Olekszics jelt adott katonáinak, akik visszavezették a medvét a kordélyhoz. Fentről lekiabáltak Batu kán feleségei:

– Tudnak-e az orosz daliák a cölöphöz kötött nagy medvével is birkózni?

– Megpróbálhatjuk! Majd meglátjuk, mi lesz belőle! – szólt Olekszics. – Hé, katonák, oldjátok ki Lesijt, és vezessétek ide.

Az óriási medve csakhamar kelletlenül Batu kán trónja felé cammogott. Két láncon tartották: az egyik láncot a nyakörvéhez, a másikat széles bőrövéhez kovácsolták. Hat katona fogta a megfeszült láncokat, nehogy a medve túlságosan közel menjen a tatár uralkodóhoz.

Lesij leült, rázta fejét, erősen szipákolt, szimatolta az ismeretlen szagokat, és apró, gonosz szemével bizalmatlanul nézegette a tömeget.

Kirsa odalépett a medvéhez, a vállára ütött és visszalépett.

– Hé, Lesij! – mondta, és még egyszer megütötte a medvét. – Miért tépted szét tegnap a birkámat? Add vissza!

A vadállat mérgesen elbődült.

– Miért károsítottad meg tavaly a nagyanyámat? Miért tépted szét a kakasát?

A medve még erősebben rázta a fejét, mintha tagadná azt, amivel vádolják.

– Miért rázod úgy a fejed, mintha tagadnál? – ingerelte Kirsa mókásan a medvét. – Talán nem mondok igazat? Gyere, birkózzunk: aki győz, annak van igaza. Mutasd meg az erődet, mert most új gazdához kerülsz. Állj már fel, no! – És a harcos csizmája orrával megbökte a medvét.

A medve átfogta mancsával Kirsa lábát; Kirsa megragadta a medve fülét, a vadállat ekkor elengedte a katona lábát. Ügyesen felállt hátsó lábára, és imbolyogva a hátráló katona felé ment.

Kirsa most hevesen a medvére rohant, és megragadta az övszíját. Szörnyű erőfeszítéssel kissé megemelte a medvét, megtaszította vállával, és földhöz vágta.

A medve fürgén felugrott, és vad ordítással megint Kirsa felé fordult. A tömeg megdermedt.

– Még akarsz birkózni? – kérdezte Kirsa. – No, most átkaroljuk egymást.

Az ember és a medve átfogta egymást, és himbálózva egy helyben topogott. Majd a katona támadott, váratlan, gyors mozdulattal gáncsot vetett, és a medvét a földre terítette.

A tömeg örömujjongásban tört ki. A katona letörölte patakzó verejtékét, és nyugodtan félreállt. Olekszics halkan odaszólt harcosaihoz, akik a medve láncainak végét fogták:

– Most már kössétek a cölöphöz, mert még igazán széttépi Kirsát. Érzem, hogy kezd komolyan haragudni!

A katonák meghúzták a láncokat, és körültekergették a cölöpön. A medve megmakacsolta magát, fölfelé emelte a pofáját, és mérgesen dörmögött.

Amikor a cölöp mellett találta magát, kaparni és rázni kezdte azt.

Batu kán magához hívta a tolmácsot, és valamit csendesen megkérdezett tőle.

A tolmács Gavrila Olekszics füléhez hajolt:

– Hatalmas dzsihangirunk nagyon elégedett, és kegyét akarja gyakorolni veled és nukerjeiddel. Azt kérdi, mire áhítozik a szíved. – És halkan hozzátette: – Kérd kertjének legszebb rózsáját, azt is odaadja néked.

Gavrila Olekszics nem válaszolt a tolmácsnak. Gyorsan felállt, és Batu kánhoz fordulva, hevesen beszélni kezdett:

– Hatalmas kán! Láttam fővárosodat, amely úgy indul növésnek és virágzásnak, mint a mesebeli virág. Az emberek itt meggazdagodnak, és az átutazó vendégek világszerte elviszik neved nagyságának és dicsőségének hírét. De ugyanitt találkoztam szerencsétlen orosz testvéreimmel is. Elsorvadtak az éhezéstől és az erejüket meghaladó munkától. Sokan közülük a végüket járják. Te mindnyájukat boldoggá teheted, s ők életük végéig imádkozni fognak jólétedért.

– Kik a te testvéreid? Kikről beszélsz? – kérdezte Batu kán, és felvonta szemöldökét.

– A mi fogoly oroszainkról, akiket bátor seregeid feldúlt városainkból és falvainkból elhajtottak. Bocsásd vissza őket hazájukba!

Batu kán hallgatott. Ekkor egy lágy hang azt suttogta:

– Teljesítsd a vendég kérését, Szain kán. Ez szerencsét hoz neked.

Gavrila Olekszics feltekintett. Batu kán mellett, a széles trónuson, ott ült tarka selyemruhába öltözötten kis felesége, Julduz-hatun, s mögötte állt a csodaszép poloveci leány, fogai közt virág... Most nem nézett Olekszicsra, hosszú szempilláját leeresztette, és finoman mosolygott.

– Jól van! – szólt Batu kán. – Megengedem, hogy az orosz foglyok egy részét magaddal vigyed. Magad gondoskodsz róla, hogy nyugodtan hazájukba érkezzenek.

– Nagy dzsihangir! – vágott Batu kán szavába a félszemű Szubudaj. – Emlékezem szavaidra: nem akartál-e külön ezredet alakítani a foglyokból?

– Nem feledkeztem meg erről – válaszolta Batu kán. – Bátor dalia, ígérd meg nekem, hogy minden foglyot megkérdezel: nem akar-e belépni a külön tumenbe, amely seregeimmel együtt indul a napnyugati országok meghódítására. Minden harcos fegyverzetet, ruhát és lovat kap tőlem, s a csaták dicsőségében és zsákmányában egyenlően osztozik saját vitézeimmel.

– Hatalmas dzsihangir, ma nem csupán számos orosz testvéremet tetted boldoggá, hanem engem is.

– A te boldogságod kétszeres lesz – mondta Batu kán. – Palotám közelében hamarosan sátrat állítanak neked, amelyben megtalálod kertem legszebb virágát: Zerbiethanumot. O az! – És rámutatott a közelben álló polovec szépségre.

Az ünnepélyes fogadás végén Gavrila Olekszics odalépett a fiatal, barátságos Abd ar-Rahmanhoz, és megkérdezte tőle:

– Nem tudod, fényességes kán, mi történt a mi öreg vojvodánkkal, Ratsával? Nem látom sehol.

Az arab követ nem válaszolt, és elfordult.

Gavrila Olekszics folytatta:

– Novgorodi Alekszandr herceg előreküldte ide, hogy megörvendeztesse fogoly testvéreinket, elbeszélve nekik, hogy nem feledkezünk meg róluk, gondolunk rájuk, és ajándékokat küldünk Batu kánnak, hogy kiváltsuk őket.

– Rosszat hallottam, nagyon rosszat! – suttogta Abd ar-Rahman. – Ez a te Ratsád nem engedelmeskedett Batu kán akaratának, s ezért a dzsihangir megparancsolta, hogy verjék bilincsbe... Azt sem tudom, él-e még...