Magyarországon

Az ezerkétszáznegyvenedik év végén érkeztek Magyarországba az első fenyegető hírek Kijev elpusztításáról, sok orosz fejedelemség szörnyű helyzetéről, amelyet a vad tatár hordák sanyargattak. Ezek a hírek arra késztették a Magyar Királyság, Lengyelország, Csehország és Közép-Európa más államainak uralkodóit, hogy elgondolkozzanak azon: talán nekik is át kell élniük a szerencsétlenség éppen olyan, vagy talán még sokkal szörnyebb napjait. Híresztelések jártak szájról szájra, hogy félmilliónyi lovas fenevad, Ázsia ismeretlen belsejéből felbukkanva, megközelítette a magyar föld határát, hogy lelkesíti őket szakadatlan győzelmük, hogy gyorsan át tudják csoportosítani óriási seregrészeiket, hogy harcosaik nem félnek semmiféle nehézségtől vagy akadálytól, és bármely útjukban álló európai hadsereget képesek elpusztítani.

A könnyelműek megnyugtatták önmagukat:

– A tatárok, miután meghódították az orosz fejedelemségeket, annyi földet harácsoltak össze, hogy megcsömörlöttek tőle, és már nem mennek tovább.

Egykorú szerzetes-krónikás, a dalmáciai Spalato városbeli Tamás barát, aki aggódott a Magyar Királyság sorsáért, ezt írta: „Az a jólét és boldogulás, amely az utóbbi években az országban uralkodott, könnyelművé tette a magyarokat. Egyáltalán nem gondoskodtak jövőjükről, és nem tettek semmit hazájuk megerősítéséért és védelméért.” A krónikás szigorúan vádolja a magyar főurakat elpuhulásukért: „A felsőbb rendekhez tartozó fiatal emberek tizenegy óráig aludtak, azután cifra, inkább nőknek illő ruhába öltözve, idejüket csakis üres kedvtelésekre fecsérelték. Csúfolódtak a közeledő veszélyek fenyegető jóslatain, és könnyelműségükben nem akarták elhinni, hogy ellenséges haderő betörhet az országba. Azt mondták, hogy az egész nem más, mint a szerzetesek és a papok üres fecsegése, akik csak ijesztgetik híveiket, és az a céljuk, hogy a híveket arra kényszerítsék: minél buzgóbban látogassák a templomokat és minél dúsabb ajándékokat adjanak.”

Egy magyar pap 1240 végén részletes jelentést küldött a párizsi érseknek arról a fenyegető „isten ostoráról”, aki egyelőre még a Dnyeper nevű orosz folyónál tartózkodik, de csapatai már megközelítik a Magyar Királyság határait.

Így hát a természettől oly gazdag Magyarországnak nem volt jól megszervezett hadserege, és hiányzott a szükséges rend is: több helyen belvillongás és összeütközés támadt a lakosság között. Az ország legfőbb táplálói a szegény, örökösen dolgozó, magyar jobbágyok, akiket elnyomtak a nemesek, nemcsak hogy elégedetlenek voltak, hanem lázongtak leigázó földesuraik ellen.