A garázdák táborában

Feltörték még egy borostyánszínű, mazanderáni borral töltött kancsó pecsétjét. Az utolsó cseppig kiitták, és az utolsó cseppeket, szokás szerint, a fejükre öntötték. Batu kán úgy mozgatta kezét a levegőben, mintha egy szálló lepkét akarna megfogni.

– Látnom kell őket, ezeket a szilaj, megfékezhetetlen harcosokat... Hallani vad ordítozásukat, nótáikat, veszekedésüket.

– Nem illő hozzád, hogy garázda részegesek és verekedők bandájába menj! – szólt Szubudaj-Bagatur; továbbra is nyugodt maradt, arca, mint a kő, csupán a jobb szemét és arcát keresztülszelő sebhely változott a dőzsölés után bíborszínűre, így folytatta:

– A garázdák nem ismerik a tisztelet szabályait. Nem méltók arra, hogy téged és magasrendű, tiszteletre méltó embereket fogadjanak...

– Meguntam a tiszteletet!... Verekedést akarok látni, amikor a két fél kést ragad, és ismeretlenül akarok közéjük menni... vándor ruhájában.

– O, hatalmas! Szentséges lábadat csakis a pihenés szőnyegére helyezheted, vagy a hadjárat kengyelébe teheted.

– Márpedig ma a lábam az új tapasztalatok ösvényén fog haladni. Egyedül csak az esztelen Nohaj kísérjen! Hozzatok más öltözéket.

Szubudaj-Bagatur szipogva felállt, odasántikált az ajtóban őrt álló turgaudhoz, megragadta a vállát, és a fülébe súgta:

– Hozz öt közönséges köpenyt. A legmocskosabbat, amit csak találsz. Tíz lovas turgaud kövessen bennünket néhány lépésnyi távolságban, és legyen készen a megvédelmezésünkre.

– Figyelem és engedelmesség! – szólt a turgaud, és kilépett a sátorból. Batu kán senkire sem figyelt, tovább dörmögött valamit, és lepkék után kapkodott. Hadzsi-Rahim, a dervis-krónikás térden hozzácsúszott:

– Fényességes, engedd meg, hogy veled menjek. A garázdák kilencvenkilenc nemzetség engedetlen harcosai. Majd segítek neked, hogy megértsd káromkodásaikat, nótáikat és beszédjüket...

– Eredj és vigyázz: ne ess a sötétben a baj gödrébe. Ki ír majd akkor hadjárataimról?

Csakhamar ócska köpenybe burkolózott öt ember lépett ki a sátorból a néma éjszakába.

Néhány pillanat múlva lovak patáinak csattogása hallatszott: tíz lovas követte az eltávozottakat...

Az alacsony halmok övezte síkságon számtalan tábortűz égett. A tábor közepe táján, a piactéren tevék heverésztek, mellettük aludtak a kereskedők és a hajcsárok, átölelve a portékás málhákat. A bíborvörös tüzek körül mindenfelé, különböző földekről idegyűlt más-más nyelvű harcosok feküdtek vagy üldögéltek. Még nem voltak rendekbe osztva, nem akadt parancsnokuk, aki egybe tudta volna kovácsolni a harcosokat. Ezt az Itil folyótól nem messzire fekvő síkságot jelölték ki a garázdák táborhelyéül. Mindnyájan várták a napnyugati hadjáratot, és csoportokba gyűltek a tűzhelyek körül, ahol ismerős szó ütötte meg fülüket; török, perzsa, beludzs, kurd, adigej, lezg és más nyelven beszélgettek.

Körös-körül nemezből vagy közönséges vászonból varrt kis tábori sátrak húzódtak, amelyeket rudakkal feszítettek ki. Kiáltozás, részeg danolás hallatszott.

Némely törzs szabályos kör alakban ült, s a körök közepén nagy máglyák lobogtak. A harcosok szorosan egymáshoz simultak, úgy hallgatták a hadi tapasztalataikat mesélő batir-okát, a világlátott öregeket vagy az érdekes, hosszú és vontatott hősi énekeket Hur^[55]-ját pengetve, az ősök hőstetteiről, a dicső pusztai bagaturokról dalolt vékony torokhangján az énekmondó. Az öt vándor a tüzek közelébe érve megállt, és hallgatta az éneket.

– Miről dalol?

– Kétszarvú Iszkenderről és a rőtszakállúak elleni háborújáról...

Váratlanul, egymással kergetőzve, két kurjongató lovas vágtatott a pusztaságon át. A lovak átugrálták a tüzeket, szétrugdalták az égő parazsat. Az ülők ordítoztak, kiabáltak, felugráltak, kardot ragadtak.

Az első lovas, egy arab kaftánt viselő fiatalember, fegyvertelen volt. Szikár pejlova könnyedén átugrotta a tábortüzek magas lángnyelveit, és ide-oda száguldozott a pusztán, igyekezett egérutat nyerni az üldöző elől. A másik lovas sisakban, vaspáncélban, súlyba vett lándzsával, hollófekete lovon nyargalt, amely meggörnyedt és horkantott, mint egy dühös vadkan. A két ellenfél, a feldühösített tábor átkaitól kísérve, elvágtatott a távoli dombok irányában.

A második lovas csakhamar visszatért, de egyedül. Lassan kocogott nyugodt, erős, széles szügyű hollófekete lován; vigyázva megkerülte a tábortüzeket, és tréfálkozva válaszolt a garázdák szitkozódásaira. Már mindenki megnyugodott, és kíváncsian tekingetett az ismeretlen vasgyúróra.

Lova szerszámát tarka rojtok díszítették, a nyerget valami ritka fehérségű irhabőr takarta. A ló nyakán, az ezüstdíszek között, egy furcsa, sötét valami csüngött, ami egy könyökig levágott karra emlékeztetett, ökölbe szorított kézfejjel.

A lovas odaléptetett az egyik körhöz, ahol harcosok üldögéltek méltóságteljesen, vörös és sárga csíkos kaftánjukban. A lovas közeledtére elhallgatott az énekmondó, és megszakadt a beszélgetés. Mindenki a jövevényre nézett, az pedig az énekeseket utánzó magas hangon hirtelen dalra zendített:

Utboj Kurdisztani vagyok, párduc, harcban győzhetetlen,

Nagy a hírem világszerte, ezer hitetlent levertem!

Ez ám csuda jó!

Megszöktem a frank fogságból, összetörtem bilincsemet,

Lekaszabolt koponyákból fellegekig raktam hegyet!

Ez ám csuda jó!

Dzselál ed-Din fejét vettem, örök homályra juttattam.

Bőrét lenyúztam, s belőle nyeregtakarót szabattam!

Ez ám csuda jó!

Talizmánul függ a karja kantáromon. Aki Utbojt

Harcra hívja vakmerően, az mind ilyen sorsra jut majd!

Ez ám csuda jó!

Ekkor a távolabb álló öt ember egyike a földre dobta köpenyét, és odafutott a körben ülő kipcsákokhoz.

– Hallgassatok rám, rézkeblűek, vaskezűek!

Mindenki a beszélő felé fordult. A magas, karcsú ember urgencsi kaftánt viselt, s az övében két kinzsál volt.

– Ez a kérkedő, arcátlan fickó sohasem ölte meg Dzselál ed-Dint, a legveszedelmesebb ellenségünket, aki még él, Iránban kóborol, és Dzsebe-nojon addig kergeti, amíg el nem fogja, és láncra verve ide nem küldi Szain kánhoz. Ha most rögtön nem ad nekem valaki fényes kardot, egyenesen meredő lándzsát és jó lovat, hogy megküzdjek ezzel a fecsegővel, és szamárfejét hegyes karóra tűzzem, akkor esküszöm, hogy puszta kinzsállal rontok rá! Inkább elesek a harcban, semmint ilyen hazug kérkedővel kibéküljek!

Valamennyi kipcsák felugrott. Kiáltások hallatszottak:

– Mondd meg nekünk a nevedet! Nesze a kardom! Vidd a lovamat! Itt van a pajzs és lándzsa!... Allah ítélete rendet teremt! Allah az igaznak adja a győzelmet, és a bűnöst az örök tűzbe taszítja!

– Az én nevem: Vaskutya, Ieszun-Nohaj, aki nem ismeri a kudarcot.

– Ez Ieszun-Nohaj kán, a dicsők dicsője!... A dzsihangir Batu kán kedvenc unokaöccse!... Segítsünk neki!

A kipcsákok ide-oda futkostak, kardot és lándzsát hoztak.

Sebtében odavezettek néhány felnyergelt lovat, és minden gazda a maga lovát ajánlotta.

Nohaj habozás nélkül egy magas sárgát választott, és könnyedén a nyeregbe pattant. A kipcsákok ráakasztották a széles kardszíjat a görbe szablyával, lándzsát adtak és kerek kis pajzsot is.

Utboj Kurdisztani meghúzta a kantárszárat, megfékezte széles szügyű hollófekete lovát. Összeszorította, vicsorgatta a fogait, és gonoszul forgatta szemét.

– Vajha vezesse hatalmas karodat az ég akarata! – kiáltották Nohajnak a kipcsákok.

A piactérről gyorsan eltuszkolták és szétkergették a kereskedőket és málhás jószágaikat. A mindenfelől odanyargalt lovasok nagy kört formáltak, amelyben a párbajnak, Allah ítéletének, le kellett zajlania. Néhány ősz szakállú öregember jelentkezett, hogy pártatlan bíró lesz.

Megkezdődött a tusa.

Ieszun-Nohaj hevesen a kurd felé vágtatott, de hirtelen oldalt fordította a lovát, amikor Utboj lándzsát dobott feléje. A lándzsa elrepült, és belefúródott a földbe.

Nohaj ekkor sebesen megfordította a lovát, rárontott a kurdra, és fényes kardjával villámgyors csapásokat mért rá.

Utboj, aki szemmel láthatóan szintén tapasztalt harcos volt, eleinte ügyesen kivédte a csapásokat, de amikor egy nagy ütéstől széthasadt a sisakja, leesett a lóról. Hollófekete paripája átvágtatott a téren, s a nézők elfogták.

Nohaj megállt fekvő ellensége mellett, és lándzsáját eltorzult, vérrel borított arcának szegezte.

– Megadod-e magad, te ganajtúró bogár, te hazug sakál?

– Olyan váltságdíjat adok, amilyet csak akarsz – nyögte Utboj –, csak kegyelmezz!

– Miféle fehér bőr takarja nyergedet? Mondd meg az igazat, és megajándékozlak hitvány életeddel.

A kurd felnyögött:

– Vedd váltságdíjként a lovamat nyergestül, minden fegyveremet, sőt egy zacskó aranydinárt is, csak semmiről ne kérdezz, és bocsáss el!

Nohaj még lejjebb eresztette lándzsáját, úgyhogy hegye könnyedén megérintette Utboj arcát.

– Elfogadom minden váltságdíjadat, de valld be becsületesen, hogy él-e és hol rejtőzik a megzabolázhatatlan Dzselál ed-Din?

– Én nemcsak hogy sohasem öltem meg Dzselál ed-Dint, de még csak nem is láttam. Hazudtam...

Ekkor nyargalt vissza a térre, ahol a viadal lezajlott, az előbbi arab ifjú könnyű, szikár pej lován. Nohaj hoz közeledett.

– Ne öld meg ezt az emberbőrbe bújt hiénát! Nézd meg előbb azt a fehér irhabőrt a nyergén, azután küldd a pokolba!

– Mindent elmondok! – kiáltotta a fekvő kurd. Nagy nehezen feltápászkodott, és a lovához támolygott. Kinzsáljával le akarta vágni a bőr felét, de az arab ifjú kirántotta a kezéből a nyeregtakarót, és széjjel göngyölte. A bőrnek olyan formája volt, mintha emberről nyúzták volna le, és amikor kisimult az a része, amely a fejet boríthatta, hirtelen világos, selymes női haj bukkant elő.

Kiáltozás támadt a tömegben. Utboj Kurdisztani szétmázolta köntöse ujjával bőven omló könnyeit, szipogott, és ezt mormolta:

– Ez volt a legkedvesebb, de a legálnokabb rabnőm! Bűnös közelségben leptem meg őt a lovászommal, egy kajla fülű mamlasszal. Ennek az aljas rabszolgának keze lóg a lovam nyakán. Levágtam.

A kurd lecsatolta övét a karddal és kinzsállal együtt, és letette a földre. Lova kantárját átadta Nohajnak.

– Íme a váltságdíjam, és itt a zacskó az arany dinárokkal! Mindent elvesztettem: kedvenc rabnőmet, hűséges lovamat és becsületes nevemet! – És botladozva eloldalgott a garázdák kiáltozása és hahotája közepette.

Váratlanul harsogó hang kelt a tábor fölött, mint a vad szarvasbika hívó bőgése a hegy csúcsán. Szubudaj – Bagatur nyargalt a tér közepére. Négy útitársa követte lovon.

– Halljátok, győzhetetlen Batu kán harcosai! Hallgassátok figyelmesen, garázdák táborának harcosai! A nagy atalik, Szubudaj-Bagatur, beszél veletek! Hagyjátok abba a verekedést és viszálykodást! Készülődjetek a nagy hadjáratra, amely hamarosan megindul, hogy tönkrezúzza a napnyugati országok becstelen sakáljait. A bölcs uralkodó – akinek nevét nem szabad kiejtenünk – nagy Jaszá-ja megtiltja győzhetetlen hadserege minden harcosának, hogy egymással ellenségeskedjék, egymást meglopja, és hogy hazugságot szóljon. Aki ezt a törvényt megsérti: meglátja a halált!

Az egész garázda tábor elcsendesedett. Mindenki igyekezett meghallani, mit parancsol a nagy, győzhetetlen hadvezér, Batu kán félszemű tanácsadója.

– Halljátok a dzsihangir új parancsát: haladéktalanul sorakozzatok tizedekbe és századokba, és válasszatok magatoknak parancsnokokat. A hatalmas Batu kán majd kinevezi ezredeseteket és temniketeket. A ti garázda táborotokból, ahol eddig nem volt sem rend, sem erő, sem egyetlen erős kéz, a mai nappal, a dzsihangir parancsa után, bátor, kiváló sereg alakul, amely Batu kán éles szeme és finom füle lesz. Mostantól kezdve egyetlen harcos se merészeljen parancs nélkül a nagy Batu kán hadi táborában vagy annak közelében csavarogni, és ha valakinek nem lesz saját tizede meg pajcza^[56] a nyakában, azt a csavargó harcost ott helyben lekaszabolják... Az ezredesetek pedig, a dzsihangir parancsára, a bátrak legbátrabbja, Nohaj kán lesz, akinek hősiességét éppen most láttátok.

A garázdák rögtön vitatkozni kezdtek, meghányták-vetették, kit válasszanak meg parancsnokuknak. Csak a fiatal arab nem tudta elfelejteni kurd ellenségét. Újra észrevette a tömegben, és égő dühvei, eszeveszetten hozzáfurakodott.

– Én, Juszuf asz-Szakafi, szörnyű esküvel esküszöm, hogy te, Utboj, szennyes kérkedő, nem menekülsz meg tőlem! Megfoglak, és elevenen lenyúzom disznó bőrödet, hogy betakarjam vele szamaram hátát.

A kurd elszaladt, elrejtőzött az éj sötétjében, és felkiáltott:

– Először megmenekültem a dühöngő Ieszun-Nohajtól, most pedig Juszuftól, az esztelen arabtól. De ez is jó!

Batu kán négy útitársával lassan visszatért főhadiszállására.

– Ezek a különböző nyelvű garázda harcosok különösen rémületet keltenek majd a napnyugati országok békés lakóiban. Nagyon hasznosnak ígérkeznek, ha a hadjáratban kemény kézzel tartom őket. Többé nem mernek egymással ellenségeskedni. Mint bátor, merész előőrsök, rémületet és zavart visznek arra a földre, ahova utánuk főturnenjeim bevonulnak. Haladéktalanul a ruszok ellen küldöm őket: hadd perzseljék fel Kijóv városát.