A halál szárnya

Batu kán narancsszínűre sárgult arccal hevert a szőnyegen, és vicsorgó fogakkal harapdálta a cobolybundája kék ujját. Fél szemét behunyta, másikat, betegesen összehunyorítva, mozdulatlanul a sátor hasadékára meresztette, amelyen keresztül belátszottak a pusztai tábortüzek távoli, pislákoló fényei.

Batu kán lábánál legfiatalabb felesége, Julduz-hatun ült összekuporodva, felhúzott térddel, aranyszegélyes, fekete indiai selyemlepelbe burkolózva. Néha kinyújtotta a redők közül arany karpereces keskeny, fehér kezét, és óvatosan megérintette Batu kán sötét, lebarnult fejét, amelynek sörtés búbját már rég nem borotválták, s a halántékánál csüngő varkocsokat már rég nem gondozták. Batu kán rideg, karvalyorrú arca érzéketlen maradt, mintha a beteg gondolatai olyan messzire elröpültek volna, hogy semmi földi nem tudja már nyugtalanítani.

Alig hallatszott, amit az ajtó szőnyegfüggönye mögött az őrt álló nukerek halkan, suttogva beszéltek:

– Negyven napig küszködik a teste a halál hírnökével. A negyvenegyedik nap a kegyelem vagy az áldozat napja lesz...

– Nem kellene utódról gondoskodni?

– Óvakodj attól, hogy ilyen szavakat mondj! A falnak is füle van, s a föld megismétli a mondottakat... Ezt mondd mindenkinek: „Neki, a hatalmasnak és egyetlennek nem lehet méltó utódja...”

Lódobogás hallatszott. Csak nagyon magas vendég, a kánok kánja merészel lóháton jönni a félelmetes tatár hadsereg parancsol ójának sátrához. A ló megállt, csörrent a zablája.

Egy öreg nuker félrehajtotta az ajtófüggönyt. Nagy, testes mongol lépte át a küszöböt, magasra emelt lábbal. Nesztelenül, a térdén csúszott a fekvő kánhoz. Sokáig, állhatatosan nézte az élettelen arcot.

Julduz-hatun fejére húzta leplét, arcra borult a vendég előtt, és két keze között megcsókolta a földet. Aztán felegyenesedett, hátára vetette a leplet, és egy nyaláb borókaágat dobott a jurta közepén levő kis máglya hamvadó parazsára. A fellobbanó tűz vörös fénnyel világított meg mindent.

– Üdv neked, Julduz-hatun! Mi történt az öcsémmel? Félek... Úgy látszik, elveszti minden erejét... Miért olyan sárga az arca? Mely gonosz szellemek gyötrik a testét?

– Reményt hoztál nekünk, legfényességesebb Ordu kán!^[29] Ha rögtön nem segítünk a dzsihangiron, holnap már késő lesz.

Ordu kán dörmögve és szuszogva a bejárat felé tartott és eltöprengett. Majd visszafordult, újra leült a beteg mellé, és az arcát nézte.

– Mit tegyünk? Szólj! Kit hívjunk? Milyen áldozatot hozzunk a földalatti isteneknek: kilenc-kilenc fekete bikát, lovat és juhot? Vagy kilencvenkilencet?

– Mindezt már megtettük...

– Mit eszeljünk ki? Magam ülök lóra, és magam vágtatok el... De hová és miért?...

Julduz könnybe borult szemmel nézett Ordu kánra.

– Tapasztalt, tudós orvost kell hozni. Riadót kell verni az egész hadseregben... – folytatta remegő, rekedt hangon Ordu kán. – Li Tun-po, a bölcs építész, adja elő kínai orvosságait: őrölt gyöngyöt, denevérszívet, szárított tengeri kukacot...

– Nagy kán! Mindez megtörtént. A bölcs Li Tun-po már itt volt, kipróbálta valamennyi orvosságát, de semmi sem segített. Li Tun-po vonaglott rémületében, és elrohant a pusztába, most keresik. Azt mondta, hogy bánatában szétzúzza a fejét egy sziklán... O sem tudja, hogyan lehet segíteni a dzsihangiron...

Ordu dühöngött: letépte kucsmáját, és földhöz vágta, öklével a térdét verte, és tenyerével önnön arcába vágott:

– Mit tegyek? Holnap már késő lesz! Legkedvesebb testvérem meghal! Ki indítja el a nagy hadjáratot a napnyugati országok felé? Rajta kívül senki sem tudja kezében tartani a hatalmas sereg gyeplőjét! Mit tegyek?

Julduz-hatun félrevonta leplét, összetette két tenyerét, és azt suttogta.

– Van még egyetlen, utolsó eszközöm: megpróbálom.

Ordu kán elhallgatott, és hitetlenkedve figyelte, mit csinál haldokló öccse kis felesége.

Julduz előrenyújtotta kaijait, felvetette csillogó szemét, és könyörgő, dallamos hangon így beszélt:

– Öreg, jámbor Hizr^[30]! Könyörülj rajtunk, gyámoltalan, vak kutyakölykeken, akik nem tudjuk, mit tegyünk!

Mintha csak erre a könyörgésre érkeznék válasz, valahonnan felhangzott egy kiáltás:

– Igen... Én vagyok! Bocsássatok be!

Ordu gyorsan megfordult, és ámulva meredt a bejárat szőnyegfüggönyére. Mélyen meggörnyedve belépett egy nuker. Kezében tartotta prémkucsmáját, öve nyakában lógott, ami azt jelentette, hogy a nuker éppen imádkozott.

– Arapsa százados ismeretlen embereket hozott magával. Azt mondja, szükséged van rájuk, nagy Ordu kán.

– Hadd j öjj enek be!

Batu kán csikorgatta fogát, megmozdult, és azt suttogta:

– Fázom...

Julduz-hatun két bundával betakarta a beteget.

Az ismeretlenek beléptek, és térdre ereszkedtek a bejárat mellett. Az egyik ösztövér, rőt szakállú, horgas orrú, komor arcú férfi volt, sötét, csillogó szeme fürkészően nézett összevont szemöldöke alól. Csontos kezével régi bőriszákot szorongatott a melléhez. Mellette egy fiatal nő térdelt különös szabású világosszürke, hosszú ruhában. Arca sápadt, viaszosan áttetsző, zöldes szeme izgatottan ragyog. A harmadik egy csíkos inges néger fiú volt. Vidám kíváncsisággal forgatta göndör fejét, és igyekezett mindent jól megnézni.

Arapsa százados, aki idevezette őket, bal térdére ereszkedett.

– Magyarázd meg, mifélék ezek? – parancsolta Ordu kán.

– Figyelem és engedelmesség! – kezdte fojtott hangon Arapsa. – Kétárbocos vitorlás érkezett ide, tele drága kereskedelmi árukkal.

Ráeresztettem az őrállomás harcosait, hogy kissé felhízzanak – már régóta koplaltak –, és őrséget hagytam a gályán, de ezeket az embereket idevezettem. Ez a kettő: vajákos. A rőt szakállú: arab írnok, tudós orvos, talizmánpecsét-vésnök és csillagjós. Egy fiatal arab sejk szolgája; a sejk – állítása szerint – mint a szent és hatalmas bagdadi kalifa követe utazott ide...

– És ki ez az asszony, aki sárga mint a kutyacsont?

– Ez esküszik rá, hogy a nagy Rumban^[31] született, és császári saij, hogy a legsúlyosabb betegségeket is meggyógyítja, sőt a terdzsuman azt is hallotta a hajósgazdától, hogy ez a rumi nő ifjúvá teszi az aggastyánokat.

– És ez a néger gyerek is vajákos?

– Mindenesetre magammal hoztam fősámánunk, Beki kérésére. A fősámán azt mondta, ha más orvosság nem használ, ki kell olvasztani egy fekete bőrű fiú zsírját, és azzal kell bekenni a beteget.

A néger gyerek kitalálta, miről folyik a szó, és keservesen sírva fakadt. A rőt szakállú orvos közbeszólt:

– Ne beszélj olyanokat egy gyermek előtt, amiket csak azoknak kell tudniuk, akiknek kinőtt a szakálluk.

Ordu kán lassan és méltóságteljesen a nő felé fordult. Pillantása találkozott az asszony bátor, magabiztos tekintetével.

– Ki vagy?

– Daphne, görög nagyhercegnő vagyok Rumból. Beszélj velem tisztelettel: én aKomnenosz császárok ősi nemzetségéből származom...

– Ülj közelebb a tűzhöz, rumi nagyhercegnő.

Bő ruháját megigazítva, Daphne kecses mozdulatokkal a tűz közelébe ment, és térdre ereszkedett. Vörös papucsos kicsiny lába vékony ezüstlánccal volt megbilincselve.

– Rumi nagyhercegnő, hogyan vetődtél ide hozzánk, a vad sztyeppre? Hol vannak szolgálólányaid, eunuchjaid, rabszolgáid, és hol a katonai kíséreted?

– Kísérettel és őrséggel utaztam el Rumból egy gályán. Vőlegényemnek, a grúz királyfinak kellett volna elém jönnie, hogy hazavigyen birodalmába. Vihar támadt, és elpusztította a gályát, de Isten szent anyja megőrzött. Úgy menekültem meg, hogy belekapaszkodtam a letört árbocba, s a hullámok partra sodortak. Vad kurdok elfogtak, és magukkal hurcoltak. De a gazdáim nem akartak megtartani, mert mint nagyhercegnő, nem óhajtottam durva munkát végezni. Haraptam, és nem féltem a korbácstól. A kurdok ekkor elvittek Kazvin városába, az Abeszkuni-tenger partjára. Onnan megszöktem egy gályán Abd ar-Rahman arab követtel együtt, aki szintén ideérkezett a kán főhadiszállására.

– Mit tudsz?

– Értem a bölcsek könyveit, amelyek titkokat rejtenek. Ismerem Hippokratész^[32] tanítását az ember betegségeiről, és meg tudom azokat gyógyítani...

Ordu kán tarkójára tolta füles prémkucsmáját, és széles tenyerét a füléhez tette, hogy jobban halljon. De nem tudta, mit tegyen. Megbízhatik-e a rumi nagyhercegnőben?... Ránézett, és pillantása megint találkozott a nő bátor, nyílt tekintetével. – Dze-dze!^[33] És mit akarnál érte?

– Elfáradtam az emberi durvaságtól. Követelem, hogy nagyhercegnőhöz méltón bánjanak velem. Akkor beleegyezem, hogy itt maradjak a nagy tatár hadvezér udvarában. Meggyógyítom a szenvedőket, behegesztem a sebeket... Sőt, még ennél is többet tudok: fel tudom fedni a múltat, és fel tudom emelni a jövendő függönyét.

– Erre nekünk nagyon nagy szükségünk van! – bólogatott helyeslőn Ordu. Arapsához fordult: – Ez a hasznos nőszemély itt marad. – És rövid gondolkodás után hozzátette: – Az én sátram mellett lakik majd.

A beteg megmozdult. Nyögés hallatszott.

Ordu ujjával a rőt szakállas arab orvos felé bökött.

– Meg tudod-e gyógyítani a beteget?

– Eddigelé csak a halottakat nem gyógyítottam meg.

– Ha meggyógyítod, nagy jutalmat kapsz, de ha a beteg meghal, karóba húzatlak, és máglyán égettetlek el. Gyógyíts! Kezdd el!

A rőt szakállú vajákos óvatosan a mozdulatlan Batu kánhoz csúszott. Julduz-hatun felocsúdott, készen arra, hogy bátran megvédi a beteget. Ordu kán keskeny, csillogó kinzsált húzott ki a tokjából, és szintén közelebb ment.

Az arab vajákos megérintette kezével Batu kán barna, sörtés feje búbját. Megfogta a kán lesoványodott kezét. Tehetetlen volt ez az izmos kéz, amely nemrégiben még szorosan tartotta az egész tatár hadsereg hatalmas gyeplőjét.

A vajákos a fejét rázta, fülét a beteg vicsorgó foga felé közelítette, meghallgatta szívverését, és hirtelen visszahőkölt. Megint hallgatózott, elkomorodott, és remegni kezdett.

– Félek! – suttogta.

– Ne merj lemondani az életéről! Gyógyíts! – hörögte szuszogva Ordu, és éles kinzsáljával meglökte a vajákos vállát.

– Félek, hogy már... Félek... Nincs nálam bölcs Szulejmánnak, Dávid fiának – béke lebegjen fölöttük! – gyógyító varázsitala, amely most szükséges...

Daphne felkiáltott:

– A bizánci nagyhercegnő nem fél a gyógyítástól! Én ismerem ezt a szörnyű betegséget, amikor a beteg arca aranysárga színűre változik. Ez az aranyláz.

– Ez a férfi nem bölcs orvos, hanem gyáva kukac! – dörmögte szuszogva Ordu kán. – Rumi nagyhercegnő, te kezdj a gyógyításhoz. De jegyezd meg, ha a dzsihangir meghal, a temetési máglyáját a véreddel locsoljuk meg. De ha talpra áll az öcsém, kilencvenkilenc ajándékot kapsz, és válogatott kancákat.

– És szabadságot?

Ordu egy pillanatig gondolkozott, és hozzátette:

– Kilencszer esküszöm az örök kék égre, hogy a szabadságodat is visszakapod.

Titokzatos mosoly suhant át a görög nő halvány arcán. Daphne könnyedén felemelkedett, magához húzta szőnyegzsákját, és kivett belőle egy kis szelencét, abból kilenc kis golyót, a tenyerébe szorította, a beteghez ment, és térdre ereszkedett előtte. Finom, vékony ujjaival félrehúzta Batu kán fekete, durva varkocsát, és könnyedén megérintette a csukott szemek mozdulatlan héjait... Aztán hirtelen Ordu kán felé fordult:

– Most gyorsan gyógyítani kell. Közeledik a halál! De ez a vörös szakállas kuruzsló is segítsen nekem!

A rőt orvos legyintett:

– Lehetetlen! Vállaltad, hogy gyógyítasz, hát gyógyíts magad! – Fölfelé emelte tekintetét, és érthetetlen nyelven varázsigéket kezdett mormolni.

Ordu egyik kezével felemelte kinzsálját, másikkal megragadta a vajákost vörös szakállánál fogva, és fenyegetően rákiáltott:

– Segíts, vörös róka!

Az orvos elhallgatott, és gyorsan a görög nőhöz kúszott. Figyelmesen nézegette a keskeny tenyerén fekvő sötét kis golyókat.

– Mi ez?

– Mintha nem tudnád! – szólt mosolyogva, dallamos hangon Daphne.

– Szemre olyan, mint a szerecsendió... De mindegyikre rá van rajzolva bölcs Szulejmán szeme. Csak ő ismerte egyedül a titkokat.

– Igazat szóltál. Most teljesítsd majd parancsaimat. Pirítsd meg bronzcsészében ezeket a diókat, azután törd porrá. Önts vizet a csészébe. Adj háromszor inni a betegnek: most rögtön, délután és estefelé. Hozzám, mint császári nemzetség sarjához, nem méltó, hogy közönséges munkát végezzek, amit olyan orvosrabszolgák végeznek, mint te. De itt ülök a beteg mellett, szüntelenül figyelem, és várok. A nagy dzsihangir hamarosan egészséges és erős lesz, nemsokára felül harci ménjére.

Daphne, maga alá húzva a lábát, leült Julduz-hatun mellé, kezével átfonta térdét, és szerényen lesütötte a szemét.

Az orvos munkához látott. A bronzcsészében, a máglya parazsán pattogott a kilenc dió, azután az orvos kis rézmozsárban megtörte. Beöntötte egy csésze vízbe. Csontkanállal sokáig kavarta az orvosságot.

– De először te magad ízleled meg ezt a varázsitalt, te nő! – morgott dühösen Ordu kán.

– Velem együtt te is megízleled! – dudorászta turbékoló hangon Daphne.

Az orvos odanyújtotta a görög nőnek a csészét. Azután nagy szuszogva Ordu kán is hörpintett.

– Nagyon keserű!

Az orvos lehajolt a mozdulatlanul fekvő Batu kánhoz. Maga felé fordította a beteg tehetetlen fejét. Batu kán félig lehunyt szeme ide-oda forgott. Az orvos sokáig bajlódott, amíg sikerült szétfeszítenie az erősen összeharapott fogakat, s Daphne ekkor a kán szájába öntötte az orvosságot, amelynek egy része végigcsurgott a beteg arcán. Mindnyájan várakozón, sóváran meredtek Batu kán rideg arcára.

Daphne magabiztosan megszólalt:

– Most aludni fog. A dzsihangir lelke, amely eddig a felhők fölötti világban barangolt, visszatér testébe...

A görög nő titokzatos, elbűvölő pillantást vetett Ordu kánra, felsóhajtott, és újra leült.

Ordu izgett-mozgott, megigazította övét, és hüvelyébe dugta csillogó kinzsálját.

Kívülről női jajveszékelés és sírás hallatszott.

– Aj-jaj! Baj, baj! De milyen nagy baj! – sóhajtotta Ordu, és a fejéhez kapott. – Jönnek a világ díszei, a dzsihangir gyönyörű feleségei! Obégatásukkal és sírásukkal megint romlásba viszik az öcsémet!