A legnicai csata

[HADZSI-RAHIM ÚTIKÖNYV-ÉBŐL]

Imádkozom a Mindenlátó és Mindentudóhoz, adjon nekem elegendő erőt és tudást, hogy igazságosan leírjam a rettenetes Batu kán eme nem mindennapi hadjáratát a napnyugati országok népeinek földjei ellen, és megmagyarázhassam betörése ragyogó sikerének és a megzavarodott ellenség pusztulásának okait.

Még Kijóv ostromának napjaiban Batu kán elindította seregének jobbszárnyát a környező földek leigázására, valamint felderítésére, hogy megállapítsa, milyen ellenséges erőkbe ütközhetik előrenyomuláskor.

Az egyik tatár csapat eljutott Lublin városáig, útjában mindent elpusztított, és nagy zsákmánnyal tért vissza a fősereghez.

Más tatár csapatok átkeltek a befagyott Viszlica folyón, és a nagy és gazdag Krakov város ellen vonultak. Ott az egyik mongol csapatot Vlagyimir krakovi vojvoda szétverte; seregével éjszaka kiosont a tatárok ostromolta erődítésből, rátört az alvó ellenségre, szétszórta őket, és a már előbb fogságba esett honfitársai jelentős részét kiszabadította. Az ütközet alatt a foglyok szétszaladtak, és elbújtak az erdőkben. A Krakovból menekülő lakosság felgyújtotta a várost, amely mind a négy sarkán egyszerre gyulladt ki.

Miután Batu kán öt részre osztotta hatalmas hadseregét, rárontott Nyugat-Európára.

A mongol hordákban tömérdek volt a harcos, s ezért nehéz volt megfelelően védekezni ellenük. 1241. április 9-én Legnica alatt döntő ütközet zajlott le, amelyben a napnyugati országok hadserege megpróbálta összemérni erejét a világ megrendítője, a nagy Dzsingisz kán vad utódaival.

A mongolok ellen elsőként zárt sorokban gyalogság vonult fel; a gyalogosok cseh bányászok voltak, akik nagy fehér keresztet varrtak mellükre, annak jeléül, hogy készek meghalni a hazájukért, de meg nem hátrálnak. Rendezett, sűrű sorokban meneteltek, és harci dalokat énekeltek. A mongolok most is régi cselfogásukat alkalmazták: színleg, látszólagos rendetlenségben kezdtek visszavonulni, s így maguk után csalogatták az ellenséget a süppedékes ingovány felé. A bátor gyalogosok, akik már azt hitték, hogy győztek, a mongolok után rohantak, rendjük felbomlott, elszakadtak a többi csapattól, és ekkor a mongolok váratlanul megfordultak, megcsendítették a rézpajzsokat, és kiáltozva körülnyargalták a gyalogosokat, elkerülve, hogy kézitusába bocsátkozzanak velük. A tatárok messziről akarták elpusztítani az ellenséget; hosszú nyílvesszőik pontosan célba találtak. A cseh bányászok kétségbeesetten védekeztek, és mind dicsőn estek el a harcban.

A bányászok segítségére siető két másik – cseh és lengyel – csapat szintén a mongolok vihargyors támadásába került, és ugyancsak elpusztult a kétségbeesett ütközetben. A Német Lovagrend vitézei a szokásos ékalakban álltak csatasorba, és mint pusztító lavina rontottak a mongolokra. És mégis – jóllehet a lovagok fegyverzete kitűnő volt, és páncél borította testüket – semmire sem mentek a kezük közül kisikló, könnyű mongol lovasokkal, akik váratlanul visszafordultak, körülnyargalták az ellenséget, dühösen rájuk rontottak, s végül is lenyilazták vagy lekaszabolták a német lovagrend hírneves lovasságát, amely abban az időben a napnyugati országok legjobb katonaságának számított.

Ebben a csatában mutatkozott meg a mozgékony tatár lovasság előnye. Igaz, hogy a vaspáncélos lovagok félelmetes látványt nyújtottak, de nagy, nehéz lovaik lassabban mozogtak, mint a mongoloké. Azután meg a német lovagok nem tudtak átlábolni a süppedékes területeken; ha felbuktak, képtelenek voltak talpra állni, s a tatár nyilak messziről leterítették őket.

Ezen a napon halt hősi halált az egyesített sereg parancsnoka, a bátor, de harcban szerencsétlen Sziléziai Henrik herceg.

A mongolok elpusztították Legnica környékét, de a várost nem bántották, amelynek erős falai mögé rejtőzött a lakosság; a tatárok Ratibor felé fordultak és – végrehajtva Batu kán szigorú parancsát – betörtek Morvaországba. Miután tűzzel-vassal mindent elpusztítottak, Csehországba vonultak.

Vencel cseh király Jaroslavot, a tapasztalt cseh hadvezért küldte a mongolok ellen; megparancsolta neki: nyílt terepen ne bocsátkozzék harcba, és csak védje Bmo városát. Jaroslav kis számú sereget talált Brnóban. A sereg egy részét visszahagyta a város védelmére, ő maga pedig ötezer gyalogossal és ötszáz lovassal elindult Olomouc felé, ahova már a mongolok is elindultak. Alig érkezett Jaroslav a városba, azt máris ostromolni kezdték az előreküldött tatár csapatok.

Jaroslav azonban, megvárva az éjszakát, elhatározta, hogy ő támadja meg a mongolokat, és a sötétség leple alatt megrohanja alvó táborukat, még mielőtt a tatárok védekezni tudnának.

Ámbár a vakmerő rajtaütés részvevői közül csak kevesen tértek vissza a városba, ez mégis győzelem volt, amelynek híre országszerte elterjedt, és azt bizonyította, hogy le lehet győzni a mongolokat.

Az ádáz éjszakai csetepatéban elesett az egyik legnagyobb mongol hadvezér, a dzsingiszida Pajdar kán, valamint kísérője, a hadjárat bátor harcosa: Muszuk, Batu kán legkedvesebb feleségének, Julduz-hatunnak fogadott bátyja.

A csatát követő napon a mongolok Pajdar kán, Muszuk és a többi elesett harcosuk tetemét óriási temetési máglyára helyezték, a máglyát meggyújtották, és jajveszékelve, harci dalokat énekelve, sokáig körbejártak a tűz körül. Az elesett tatár harcosok tiszteletére – akiket hazájuktól távol gyászos vég ért – megölték azokat a foglyokat, akik fát cipeltek a máglyához, hogy később, a felhőkön túli életben hűséges rabszolgái legyenek a mongol megboldogultaknak.

A máglya lángja és füstje a vérszínű felhőkig emelkedett.

A mongolok a vezérük és bagaturjaik emlékére rendezett gyászünnepség után három nappal elhagyták Olomoucot, és hogy eleget tegyenek Batu kán szigorú parancsának: – a kijelölt napon magyar földön gyülekezzenek – elindultak a Kárpátok felé.

Mindazonáltal gondolhatjuk, hogy olyankor, amikor a mongoloknak nem sikerült ezt vagy amazt a várost gyorsan elfoglalniuk, abbahagyták az ostromot, és Batu kánnak erre az állítólagos parancsára hivatkoztak.