Váratlan hírnök

Este a császár a könyvtárában tartózkodott, íróasztala mögött, amelyet ezüsttel áttört fekete arab sál borított. Előtte nagy, bőrkötéses, rézcsatos nyitott könyv. A „nagy” , és „utánozhatatlan” – ahogy környezete nevezte a császárt – öblös, sötétlila karszékben ült. A magas támla tetején ott díszelgett a Hohenstaufenek ősi királyi nemzetségének művészi munkájú, tölgyfába faragott pajzsa az aranyozott címerrel. Két nyitott szájú ezüstözött oroszlán tartotta ezt a pajzsot felemelt mancsában.

A német birodalom császárának, II. Frigyesnek sokoldalú elméje a legváltozatosabb tárgyak iránt érdeklődött; foglalkozott a hadi tudománnyal, Hellasz és Róma ősi irodalmával, az orvostudománnyal, de mindennél jobban lelkesedett az évezredes Kelet bölcsességéért, a keleti tudósok és költők alkotásaiért. Már fiatal korában megtanulta az arab nyelvet, és folyékonyán beszélgetett arab szolgáival, Szicília meghódítóinak^[72] leszármazottaival; hasonlóképpen az arab tudósokkal, akiket Bagdadból és Kairóból hívott meg az általa alapított palermói egyetemre. A kilenc görög múzsán kívül még a tizedik – a keleti – is őszinte tisztelői közé számíthatta a császárt.

Ezen az estén, félretéve az államügyeket, a császár kedvenc munkájába merült: Vadászat idomított sólyommal és kerecsennel című értekezését írta. Mellette, az asztalon, egy másik alkotása hevert: A három kalandor: Mózes, Krisztus és Mohamed^[73]. Ezért a művéért a római pápa immáron harmadszor átkozta ki a császárt a katolikus egyházból.

Egy sötétkék hosszú köpenyt és tarka turbánt viselő fiatal, bronzbarna arcú arab lépett be nesztelenül. Karját keresztbe tette a mellén, és megállt két lépésnyire a karosszéktől.

Frigyes felemelte fejét, és a tarkójára tolta bársonysapkáját.

– Mi történt? – kérdezte arabul.

A szolga szemét forgatva, titokzatos ábrázattal meghajolt, és ezt suttogta:

– Az őr hívta a századost, a százados hívta a kamarást, a kamarás megparancsolta nekem, a te hűséges Oszmánodnak, hogy értesítselek téged, uram, hogy a nagy viharban egy halász evezett ide, rongyos futárt hozott magával, olyat, mint valami szegény dervis, egy szerzetest, aki valami fontos üzenetet hozott neked.

– Joachim kamarás vezesse ide hozzám a futárt.

A mezítlábas arab végigsiklott a sötét meggyszínű bagdadi szőnyegen, és nesztelenül eltűnt.

A császár maga alá húzta orgonaszínű selyemharisnyás bal lábát, összefonta gyémántgyűrűs ujjait, és nyugtalanul tekintett a faragott ajtóra.

„Mi lehet az a fontos hír? – töprengett. – Most minden hír fontos... Talán az arab szultán támadna?... Vagy a dühös püspökök ingerelnék ellenem a francia királyt?... Talán a német hercegek újabb erőszakosságai? Nem! Nem lehet! És hogy csónakon érkezett a viharban? Toprongyos szerzetes? Hiszen a tatár hadsereg Trigestumon keresztül véres támadást indít Venezia ellen. Ez a veszély! Ez a közeledő szörnyűség! Ez a fekete felhő, amely ködbe, hamuba, égő falvak füstjébe burkolhatja a gondtalan, napfényes Olaszországot... Csavargó? Rongyos szerzetes? Lehetséges, hogy onnan?”

A császár megfogott egy csipeszt, és megigazította az olajlámpa kanócát.

Kinyílt az ajtó. A bársonyzekés, aranyláncos Joachim kamarás lépett be, és megállt az ajtóban... Megsimította gondosan nyírott, ősz lapátszakállát, bevárta, amíg mögéje lépett a fekete szerzetesi csuhát viselő ember, aki szemét a mennyezetre emelte, és keresztet vetett magára.

– Jöjj ide! – szólt a császár. Előrehajolt, állat kezére támasztotta, fürkészőn tekintett a közeledő emberre, és szerette volna kitalálni, mennyire méltó a bizalomra.

– Felség! – kezdte bársonyos hangon a kamarás. – Bátorkodtam zavarni felségedet, mivel a futár esküszik a Mindenhatóra, hogy a rettegett tatár táborból jött, és fontos híreket hozott.

Frigyes meglepetten hátradőlt a karosszék támlájára, és átható tekintettel nézte a barátot.

– Isten hozott, testvérem Krisztusban!

– Tartsa meg az Úristen sok évig bölcs császárunkat, Frigyest! – válaszolta a szerzetes, és olyan mélyen hajolt meg, hogy rég nem borotvált tonzúrája megvillant a feje búbján.

– Ki vagy? Hogy hívnak? Honnan jöttél? Beszélj, semmit se tarts titokban, mintha gyónnál.

A szerzetes nyugodtan állt, arcát a nap fénye feketére cserzette. Haja kuszáit, őszbe csavarodott szakálla ápolatlan volt. A mellén rézláncon nagy pálmafa kereszt. Fekete csuháját kifakította a nap meg az eső. Foszladozó saruja, rongyos ujjasa, elcsigázott arca hosszú bolyongásról beszélt, de szeme eleven maradt, és lázas tűzben égett.

– Nevem: Jákob fráter, Bolognában születtem. Isten szolgája vagyok a Templomosok Rendjéből. Jártam a világ végtelen utait, amikor Spalato közelében...

– Spalato! – kiáltott fel csodálkozva a császár. – Folytasd!

– Igen, hatalmas urunk! Spalato közelében elfogott a tatár lovasok előőrse. Az egyik tatár le akart döfni, de rámutattam a mellemen levő keresztre, hosszú hajamra, kiborotvált fejem búbjára, mire egy másik tatár megvédett, és megmenekültem a haláltól. Azután pányvát vetettek rám, és elhurcoltak a táborukba...

– A tatár táborba?

– Igen, hatalmas úr!... – A szerzetes megtántorodott, és megkapaszkodott az asztal szélében. – Bocsáss meg gyengeségemért! Az éhségtől elvesztettem minden erőmet.

A császár egy kis pálcával ráütött az állvány mellett lógó arab bronzpajzsra. Dallamos zengés hallatszott. Az ajtóban megjelent az arab szolga.

– Hozz egy kupa bort, kenyeret, narancsot és sajtot!

– Megengeded, hogy leüljek a padlóra? – kérdezte a szerzetes, és máris letelepedett.

– A bor mindjárt megerősít. De addig is, Jákob fráter, folytasd elbeszélésedet, mit éltél át, mit láttál?

– Az úr keresztje védett meg! – mondta jelentősen a kamarás.

– A tatárok, nagy kánjuk parancsára, tisztelik a keresztény papokat és szerzeteseket, kímélik és nem ölik meg őket.

Mikor a szerzetes látta, hogy elbeszélése már felkeltette a császár érdeklődését, átvette a szolgától az ezüstkupát, és élvezettel kortyolgatta a bort.

Majd lassan, akadozva folytatta:

– Elvittek a legfőbb tatár császár táborába...

– Császár csak egy van: a legfelségesebb római császár! – javította ki a kamarás.

– Kérlek, bocsássatok meg nekem, kóborló tudatlannak! De én Batu kánra gondoltam, a leghatalmasabb tatár uralkodóra.

– És te láttad őt? – kérdezte Frigyes.

– Nemcsak láttam, de alig szabadultam meg élve a fogságából.

– Hogyan történt? Beszélj! – A császár intett a kamarásnak, hogy töltsön még egyszer a szerzetesnek.

– A tatárok elhurcoltak a tenger partjára, katonai főparancsnokok elé, akik egy szőnyeggel borított dombon ültek. Közöttük volt maga Batu kán is, aki előtt mindenki a földre vetette magát.

– Milyennek láttad a kánt?

– Még fiatal, szikár, napbarnította, középtermetű, a szeme ferde, és hosszú fekete tollakat hord a sisakján. Amikor nevet, fogait mutogatja, amelyek hegyesek és fehérek, mint a farkasé. Tekintetével valósággal keresztülfúr mindenkit... A sátra mellett – úgy megrémültem ettől, hogy még a kezem is megmerevedett – néhány karó áll, mind olyan hegyes, mint a lándzsa. Ha megharagítják a kánt, a bűnöst ilyen karóra húzzák.

– És előtted is húztak valakit karóba?

– Nem, felséges császár, az Úr megkímélt ettől a szörnyű látványtól. A tatár lovasok velem együtt néhány szláv hegyilakót is odavezettek.

– Foglyokat?

– Igen, uram. Bátor szlávok ezek. A legmagasabb hegyeken laknak. Ellenállásukkal sok bosszúságot okoztak a tatároknak, ezért néhány foglyot Batu kán elé hurcoltak. Meg akarta nézni, miféle harcosok ezek a szlávok. Maga a kán hallgatta ki őket, és felajánlotta, hogy lépjenek a seregébe. De ezek a sebektől borított, véres rongyokkal bekötött emberek egyáltalán nem ijedtek meg tőle, és azt mondták: „Engedj minket haza feleségünkhöz és gyermekeinkhez. Mi nem járunk egy úton veletek.” Batu kán megdicsérte őket, és megparancsolta, hogy akasszanak mindegyiknek a nyakába érmet, amin a kán neve áll. Ezt az érmet „pajczának” nevezik. Akinek ilyen érme van, nagy ember, és szabadon mozoghat a tatár seregben, senki sem mer hozzányúlni... De ezek után Batu rögvest megparancsolta, hogy végezzék ki őket.

– Te is kaptál érmet? – kérdezte fenyegetően a császár.

– Nem, felség! Velem más történt...

A kamarás újból töltött a borból, és a szerzetes, miután meghámozott egy narancsot, folytatta:

– A tatárok tolmácsa egy agg férfiú volt; öltözete, mint a muzulmán papoké, a mulláké: csíkos csuha s a fején fehér turbán. Hosszú, őszbe csavarodott, rőt szakálla volt. Olyan jól megértette magát a szlávokkal, hogy azok felszólították: menjen hozzájuk, és legyen a papjuk. De a rőt szakállú tolmács elmosolyodott, és azt mondta, megelégszik azzal, ha a tatárokat szolgálhatja, és nem kíván jobbat.

– Hosszú rőt szakálla volt? – kérdezte elgondolkozva Frigyes. – Vajon hány éves lehet?

– Azt hiszem, hatvan, ha nem több... Elvezetett a sátrába...

– És kikérdezett? Hogy mekkora a seregem? És te elmondtad neki? – A császár dühösen felugrott.

– Felség! Semmit sem mondtam el neki, esküszöm a Szent Szűzre! De ilyesfélét nem is kérdezett tőlem, egészen másról beszéltünk...

– Mert ha eljárt a szájad, kivégeztetlek. Csak az kellene, hogy a tatárok vérszemet kapjanak, és betörjenek Itáliába.

– Isten óvjon ettől! De engedd meg, hogy elmondjam, mi szél hozott ide.

Frigyes lecsillapodott, leült a karszékébe, és ismét fürkészően tekintett a szerzetes arcába, akinek szemmel láthatóan nagyon tetszett, hogy a császár pompás villájában ülhet, remek bort ihat, és narancsot és szőlőt ehet.

– De hadd szóljak a legfontosabbról. Ez a tolmács – Duda a neve – elvezetett a sátrába...

– Duda?! – kiáltott fel a császár. – Magas, ösztövér ember, rőt szakállú?

– Úgy van, úgy van, felség!

– Gyorsan, beszélj tovább!... Hány éve már! És ő még él? Pedig rendkívüli megrázkódtatásokon és szenvedéseken ment át!

A szerzetes folytatta:

– Duda, a tolmács, leültetett egy báránybőrre, és így szólt: „Sértetlenül kivezetlek a tatár táborból, de cserébe kérek tőled valamit. Teljesítenéd?” – „Szívesen!” – válaszoltam... „Ha nagy jutalmat akarsz kapni, haladéktalanul elmégy Trigestumba, onnan Veneziába, s azután eljutsz Szicília szigetére, ahol a legfelségesebb Frigyes császárnál jelentkezel. Azon légy, hogy ezt a levelet személyesen add át neki. Útravalóul fogd ezt a marék ezüstpénzt...”

– De hol az a levél?! – kiáltott fel a császár. – Miért nem adtad át rögtön? Fecsegő ördög!

A szerzetes felugrott, bedugta kezét bő csuhája ráncába, s először a jobb, majd a bal zsebében kotorászott, aztán ijedten tágra meresztette szemét, és reszketve újra kutatni kezdett.

– Megvolt, esküszöm a lelki üdvösségemre! Hová lehetett? No, hála a Mindenhatónak, tudom már. A nadrágom köré kötött rongyba dugtam!... – S a szerzetes előkotort egy maréknyi nagy diót, és széles, piszkos tenyerén átnyújtotta a császárnak.

– Mi az, csúfot akarsz űzni belőlem? Miféle levél ez?

– Nyissa fel óvatosan felséged a diókat, és mindegyikben talál egy lapocskát. Maga Duda, a tolmács, gyűrte őket kis galacsinokká, benyomkodta a héjba, és minden diót beragasztott fenyőgyantával.

A császár a gyémántok kékes szikráitól csillogó, ápolt ujjaival óvatosan megérintette a diókat. Körülnézett, felvett az asztalról egy kis tőrt, és felfeszegette a diókat. Csakugyan mindegyikben volt egy papírgalacsin. A császár óvatosan kisimítgatta őket a térdén, az asztalra tette, és elmélyedt az olvasásukba.

„Mi ez? – gondolta. – Arab levél?” – Tovább olvasta, és rájött, hogy a levél szavai – Santa Maria! – arab betűkkel írt latin szavak. A császár latin betűkkel lemásolta a titokzatos levelet, és a szavak értelme megvilágosodott előtte.