Ѵ · IZSICA

Mind egy szálig kigyomlálták a kaprot, tisztára gereblyézték a terecskét, a puskin talapzatát körberakták rőzsével és rozsodával, hasábfákat dugtak bele, és felülre odakötözték Nyikita Ivanicsot ahhoz, ami nekünk minden, háttal a hátához. A zivatar után kitisztult az ég, könnyű volt lélegezni, vagyis könnyű lett volna, ha nincsenek a könnyek.

Benedikt a tömeg előtt állt, levéve a sapkáját; szellő borzolta maradék haját, kifújta a könnyeket a szeméből. Sajnálta mindkettőt – Nyikita Ivanicsot is, a puskint is. De az öreg, mondhatni, önként vállalta. Majdnem teljesen önként. Megértette a pillanat súlyát. Igaz, Benedikt mindent tisztán, világosan elmagyarázott neki: kell! Kell, Nyikita Ivanics. Pusztul a művészet, iszonyatos erővel pusztul. És magának jutott az a megtiszteltetés, hogy áldozatot hozzon érte. Hisz maga mindig meg akarta őrizni a múltat a maga teljességében, nem igaz? – hát akkor legyen okos, és mutasson példát mindenkinek, hogyan is kell ezt csinálni.

Vagyis, persze, senki sem kényszeríti, nem muszáj mennie. De akkor életbe lép a Rendelet, amint alá lesz írva, és ha egy Rendelet alá van írva, akkor már nem lehet, hogy ne lépjen életbe. És lesz benne egy bekezdés a művészetről.

Kellemetlen beszélgetés volt. Kellemetlen. Persze, jó lenne, ha Nyikita Ivanics élhetne tovább – hogy hány év lenne még kiszabva neki, azt persze nem tudhatjuk –, de az élet választást követel. A művészet pártján állsz vagy ellene vagy? – kérdezi az élet, és tessék, eljött a válasz órája. Hát ez a helyzet.

Kisírta a szemét Benedikt a dombon, a zsurlók közt, míg mindent megtanácskozott magával – mintha csak valaki más is ott lett volna, de ez csak a szokásos illúzió –, és végül minden kitisztult benne, s lélekben megerősödött. Vagy tán a szellemében. Valahogy mindenre nyugodtabban reagált aztán – és ez, amint írják, az érettség jele. Azelőtt mindent ő maga akart. Én, én, én! Hogy magasabb legyen, mint Sándor cár oszlopa! A második ember az államban! Rendeleteket írok alá! És tessék, rendeletek ide vagy oda, valahogy észrevétlenül, az asztal vagy tán az ágy árnyékában egyre csak erősödött Petrovics-szan, az a szemétláda, az a büdös állat; fel sem ocsúdtak, és már mindent a kezébe kaparintott. Hogy történt? Miért? Azelőtt Benedikt szoros szövetségben volt a papával, az apósával, mindent együtt csináltak: együtt dolgoztak, együtt pihentek. Esküt tettek egymásnak. Most meg minden kulcs Petrovics-szannál van, meg az összes blaska, meg a pinzin, meg most már a művészet is. És olyan romlott tekintettel néz, és mosolyog azokkal a fényes, sárga fogaival, más rendes embereknek nincsenek ilyen fogai, és ő meg még büszke is rájuk, és azt mondja: „már mikor betétettem, azt még mindig jók”.

És ő kényszeríti választásra, a rohadék. Most is, például: Nyikita Ivanics beleegyezett, hogy elégethetik a „Nyikita-kapus” oszlopon, de a család hallani sem akart róla. Égjen csak a puskinon! Világos, mint a nap, Tyerentyij Petrovics keze volt a dologban, vagy tudományosan mondva, az ő intrikájának volt az eredménye. Hogy Benediktnek választania kelljen: ha meg akarod menteni a művészetet, mondj búcsút a puskinnak. Vagy-vagy.

De Benedikt megtisztult és megerősödött, és mindenre nyugodtabban kezdett reagálni, úgyhogy ezt a döntést is rögtön meghozta, minden vívódás nélkül: a művészet drágább neki.

Csak persze a könnyeinek nem parancsolhat az ember, azok maguktól folynak.

Nyikita Ivanics dühösen, mint egy kutya, állt a hasábokon, filippikákat ordított, és az egész világot átkozta. Izgul, meg lehet érteni. Iszonyú tömeg gyűlt össze a kivégzésre.

Akadnak ismerősök is, de kevesen – jóformán mindet elvitték már gyógyításra. Na, ott vágja a pofákat Lev Lvovics, ott lökdösi szét Másfeles a pógárokat a harmadik lábával. Meg Ivan Borjevicset is elhozták a barátai a hátukon.

Olenyka és Fevronyija nyári hintón ültek, csipkés napernyő alatt, kiöltözve, komoran – egészen meghajolt alattuk a tengely, és szögletesre lapultak a kerekek.

Kugyejar Kugyejarics saját kezűleg dugdosta a rozsodát a rőzse alá, és megigazgatta a hasábokat.

– Kész – el a propellertől!

– Hogy jön ide a propeller? – kiáltotta dühösen Nyikita Ivanics. – A propellert még nem találtátok fel, elcseszett mutánsok!… Tudatlanság, gőg, pangás!

– Kuss legyen, Régenti! – szólt rá Benedikt apósa. – Maga a Főszanitéc, élet, erő, egészség, jött el hozzád, hogy a saját két kezével a segítségedre legyen! Pedig ülhetne odahaza a jó melegben! Meg kellene köszönnöd nekem!

– Nyikita fűtő, tudd, hogy mi a dolgod, égj! – kiáltotta gyenge hangon a megvénült veterán, Sakál Gyemjanics, aki ki tudja, honnan került elő.

– Ide figyeljen, Sakál, már ezerszer megmondtam, hogy ne tegezzen – toppantott egy hasábon Nyikita Ivanics. – És ne parancsolgasson nekem!… Én már betöltöttem a négyszázadik évemet! Már a Robbanás előtt is elegem volt a magafajták pimaszságából! Legyen olyan kedves, és tisztelje az emberi személyiséget!

– Miért égetik el? – kérdezték a tömegből.

– Sellővel paráználkodott.

Kugyejar Kugyejarics intett a kezével, sugarakat bocsátott ki a szeméből, és a fogát csikorgatta.

– Papa, papa, óvatosabban, még megszakad bele – mondta Olenyka izgatottan.

Kugyejar Kugyejarics bandzsított, egy pontra irányította a sugarakat a rozsodán, megfeszítette a nyakát. Kevéske csípős szagú, fehér füst szállt fel, de tűz nem volt: az esőtől nedves fa nem lobbant lángra.

– Pinzint kéne ráönteni – mondogatták a tömegben –, egy kis pinzint…

– BENzint – kiáltotta fentről dühösen Nyikita Ivanics –, hányszor mondjam még, hányszor tanítsalak benneteket: BEN, BEN, BENzin!!! Tökfejek!

Benedikt megtörölte a szemét az öklével, és összerezzent, mintha a nevén szólították volna.

– De hisz nem számít már, Nyikita Ivanics… Nem mindegy?

– Nem, nem mindegy! Nem mindegy! Hát ennyire nehéz elsajátítani az ortoepiát?!

Tyerentyij Petrovics kigurított egy kis hordó pinzint.

– Na maj’ mindjár… Mindjár lesz itt tüzecske!… Üdvözletét küldi a Hatos Számú Taxibrigád!…

Az emberek nyomultak előre, kiabáltak, egymás lábára léptek, egymás hátát lökdösték. Benedikt a nyakát nyújtogatva nézte, ahogy a miniszter egy feszítőbottal lepattintotta a hordó megduzzadt fedelét. Megöntözi a fát azzal a vízzel, gondolta Benedikt. De hát hogyan? Hogyan elegyedhet a víz a tűzzel? Leélte az életét, de ez sehogyan sem fér a fejébe. És még valamit nem értett. Valami fontos motoszkált a fejében…

– Ja, Nyikita Ivanics! – rohant előre Benedikt. – Egészen kiment a fejemből! De tényleg, még a végén elszalasztottam volna! Hű!? Milyen lyukas a fejem! Hol kell keresni azt a könyvet?

– Milyen könyvet?

– Hát azt! Amiben minden le van írva!

– El a propellertő-ő-ől! – kiáltotta megint Benedikt apósa.

– Hát azt a könyvet, amiről beszélt! Hol van elrejtve? Most már nem mindegy? Mondja már el, na! Amelyikben le van írva, hogyan kell élni!

Loccsant a szivárványos víz, beterítette a rőzsét, lecsorgott rajta. Bűzlött. Szaladt szerteszét a nép, vitte a pinzint mindenfele a bocskorán. A pógárocskák tömege magával sodorta az ellenkező Benediktet is, vitte elfele a puskintól, be az utcák közé.

– Nyikita Ivani-i-ics! Nagypapa! Hol a kö-ö-önyv? Gyorsan mond-ja-a-a!

– Az ábécét tanuld! Az ábécét! Ezerszer elmondtam! Az ábécé nélkül nem tudod elolvasni! Isten veled! Vigyázz magadra-a-a-a!

Benedikt a nyakát kifordítva látta, ahogy Nyikita Ivanics levegőt gyűjt a mellébe, ahogy kitátja a száját; látta, ahogy elugrott az oszloptól Tyerentyij Petrovics, de későn: hu-u-u-ss! – és a gomolygó tűzgolyó, mint a veszett tavaszi átokfa, beterítette a puskint is, a tömeget is, a hintót is Olenykával együtt, és forróságot lehelt Benedikt arcába, és vörös szárnyat terített a döbbent, rohanó tömeg fölé, mint a bosszú madara, a hárpia.

Bbuh!… tadah!… – csapódott a hátának a hang. Benedikt futás közben megfordult, és látta, ahogy a tűzgolyó egyre emelkedik, ahogy végigsüvít az utcán, felrobbantva a tartalék pinzines hordókat, egyetlen harapással nyeli el a gunyhókat, vörös ívben szökell házról házra, felnyalva a kerítéseket és a sövényeket, és egyenesen, mintha csak zsinóron húznák… egyenesen a Vörös Palota felé tart.

Akkor beugrott egy árokba, a fűbe, az arcára szorította a sapkáját, és nem nézte tovább.

Estefelé Benedikt elvette a sapkát az arcától, üres tekintettel körülnézett: a síkság fölött még kékes füst gomolygott, de a tűz jóllakott és elpihent. Néhol gunyhók kormos vázai meredeztek, néhol egy-egy egész érintetlen utca állt a sárga, hőségtől összepöndörödött fűben, de a távolban, ahol mindig ott magasodtak és mindenhonnan látszódtak a vörös tornyok a faragott cicomákkal és cikornyákkal – ott most semmi sem magasodott, és semmit sem lehetett látni.

Sztyeppem felégett, holt füvek füstje száll,

Nincs tűz, csillag, út többé nekem;

S hogy csókoltalak – az én bűnöm talán?

Hogy ígértem, bocsásd meg: ég veled…{44}

A sárga, perzselt tisztás felett fekete furunkulusként állt és füstölgött az, ami azelőtt a puskin volt. A sztalinfa jó erős, értünk mi az asztalosmesterséghez. Benedikt a költő maradványához vonszolta magát, és lentről felpillantott a hőségtől elszenesedett, elmosódott vonásokra. A pofaszakáll és az arc egyetlen lepénybe olvadt. A könyökhajlaton egy kupac fehér hamu volt, melyen még szaladoztak a tüzek, és mind a hat ujj leesett.

A szobor talapzatánál elszenesedett, összegömbölyödött hulla hevert. Benedikt megnézte, megérintette a lábával – Tyerentyij. Igen, ő az, a fogáról megismerni.

Égésszag terjengett. Vége az életnek. A bálvány mögött valaki köpött egyet és mocorgott.

– Nyújtsd a kezed, lemászok. Nagyon magas – mondta Nyikita Ivanics rekedten.

Feketén, mint a puskin – csak a szeme fehérje volt piros a füsttől –, haj és szakáll nélkül, krákogva és füstölve, Nyikita Ivanics rátámaszkodott Benedikt érzéketlen kezére, és lemászott a szétomló, elégett dúcokról. Kiköpött egy kis parazsat.

– Vége az életnek, Nyikita Ivanics – mondta Benedikt elváltozott hangon. A szavak úgy visszhangoztak a fejében, mint az üres kővederben, mint valami kútban.

– Ha vége, hát újat kezdünk – felelte az öreg mogorván. – Tépj már le egy darabot az ingedből, hogy a szemérmem eltakarhassam. Nem látod, hogy pucér vagyok? Ej, ezek a mai fiatalok.

A hamuban, két kezével borzas haját markolva, ott kószált a disszidens Lev Lvovics, keresett valamit a fűben, de hiába.

– Ljovuska! Jöjjön csak ide! Hol is fejeztük be? – Nyikita Ivanics körültekerte az ágyékát Benedikt mellényével. – Jól jönne most egy csipesz… Ej, hogy milyen lusta a nép… Még a csipeszt se tudják feltalálni…

– Biztostű kéne! – morogta Lev Lvovics, és odaszaladt hozzájuk. – Mindig mondtam: biztostű kellene! Az ám a ragyogó, civilizált találmány. Hiába, az angolok…

– Nincsenek angolok, galambocskám. Magunknak kell megcsinálnunk. Fából.

– Hát ez nacionalizmus! – kiáltotta Lev Lvovics. – Ez bűzlik. Na-ci-o-na-liz-mus! Nem először veszem észre! Bűzlik!

– Ide hallgasson, Ljovuska, hagyja már ezt az egészet, felejtsünk el mindent, és repüljünk. Na?

– Jól van!

A Régentiek behajlították a térdüket, megfogták egymás kezét, és elkezdtek felemelkedni a levegőbe. Mindketten nevettek: Lev Lvovics kicsit visongva, mint aki fél hideg vízben fürödni, Nyikita Ivanics meg basszus hangon: ho-ho-ho. Nyikita Ivanics lerázta a lábáról a kormot – gyorsan-gyorsan egymáshoz verdeste a két lábát –, és egy kevés korom Benedikt szemébe hullott.

– Hé, mit csinálnak? – kiáltotta Benedikt, a szemét törölgetve.

– Semmit! – felelték azok fentől.

– Hogyhogy nem égtek el?

– Nem volt kedvünk hozzá! Nem… volt… kedvünk!…

– Akkor meg se haltak, vagy mi? He?… Vagy meghaltak?

– Találd ki, ha tudod!…

Itt a perc: nincs öröm, se bánat!

Felröppen koldus, fénylő lélek,

Csökönyös szél süvít utána:

Kihűlt hamut kerget az égen.{45}

Moszkva, Princeton, Oxford, Tyree, Athén, Panormo,

Fjodor-Kuzmicsszk, Moszkva, 1986-2000