Ь · JERJ

Nincs annyi női test, ami sok lenne, mondják, és helyesen mondják. Megnőtt Olenyka széltében is, keresztben is – szebb nem is lehetne. Ahol a gödröcskés álla volt, ott most nyolc van belőle. A cicije a hatodik hurkát növesztette. Öt hokellin üddögel, három már kevés neki. A jó múltkorában kiszélesítették az ajtót, de kuporian csinálták: most megint szélesíthetik. Más férj büszke lett volna. Benedikt viszont a legcsekélyebb izgatottság nélkül szemlélte ezt a burjánzást. Nem támadt kedve se kecskéset játszani, se csiklandozni-hajkurászni Olenykát.

– Nem értesz te a női szépséghez, Benedikt; bezzeg Tyerentyij Petrovics, ő értékeli… Menjél a másik szobába aludni!

Még jobb is így, a francos életbe. Különben még összenyomná éjszaka, megfojtaná. Benedikt a könyvtárban rendezett be magának alvóhelyet. Onnan alig hallani Olenyka horkolását. És a jelzés is hamarább jön.

Le se vetkőzött alváshoz, nem mosakodott többé: unalmas. A füle mögött felgyűlt a por, a kosz, és valami állatkák telepedtek meg benne: komótosak, soklábúak, éjszaka mászkálnak egyik helyről a másikra, nyugtalanul, lehet, hogy a fészküket viszik máshová, de hogy mifélék, nem látni, hisz a füle mögött vannak. A lába meg izzadt, összeragadtak a lábujjai. De mit számít. Fekszel, mint a meleg hulla; a füled nem hall, a szemed nem lát. A kezét, igaz, mosta; ez követelmény a munkában.

…És hol az a fényes tűz, miért nem ég már?…{32}

Felkelsz, kimégy a konyhába, két ujjal kicsippentesz egy fasírtot a tálból, a harmadikkal kikanyarítasz egy kis szaftot hozzá. Eszed. Minden különleges izgalom nélkül. Megetted. Na és akkor mi van? Most akkor táncoljon, vagy mi?

Elhúzod a hólyagot az ablakon – sűrű eső szitál, veri, veri a pocsolyákat; alacsonyan szállnak a felhők, beborítják az egész eget, olyan sötét van napközben is, mintha föl se jött volna a nap. Egy szóga megy át az udvaron – a kabátja szárnyát tette a feje fölé az eső ellen, kikerüli a tócsákat, egy zsák szénát visz a korcsoknak. Azelőtt – régen, jaj, milyen régen, még az előző életében! –, azelőtt találgatni kezdte volna: elcsúszik-e vagy nem? Elesik-e? Most meg csak nézed bambán: aha, elcsúszott. Aha, elesett. De örülni már nem tudsz neki, mint azelőtt.

…A lámpagyújtogató nem gyújtotta fel,

alszik, nem végzi a dolgát,

Alszik, kedvesem, nem gyújtott ma lámpát,

ne hibáztass érte engemet…{33}

A hálószobából csattogás-kopogás hallatszik: Olenyka dominót játszik Tyerentyij Petroviccsal, nevetgélnek. Máskor berohant volna mint a bőszült szélvihar, bemosott volna egyet Tyerentyij pofájába, meglazította volna néhány fogát, és kirugdosta volna a családi fészekből; meg Olenyka is megkapta volna a magáét: elkapta volna a haját, a rohadt csavaróit, aztán neki a falnak a tejfölös pofájával, azt még egyszer! Meg még egyszer! Na meg még egyszer utoljára! Meg a sarkával is megtiporta volna, de a bordáit ám, a bordáit!

De most ez sem érdekli: játszanak, hát hadd játsszanak.

Csak fekszel. Fekszel. Fekszel. Se istened, se ihleted. Se könnyed, se életed, se szeretőd. Egy hónapig, tán egy fél évig is. És hirtelen: huss! Mintha szellő suhanna át. És ez a jel.

Rögtön felrezzensz, hegyezed a füled. Megjött, vagy csak képzelődsz? Mintha csak képzelődnél… De nem! Megint! Egészen tisztán! Felkönyökölsz, oldalra fordítod a fejed, fülelsz.

Mintha halovány fény gyúlna a fejedben – mint résnyire nyitott ajtón kiszűrődő gyertyafény… Jaj, nehogy elriaszd…

Most egy kicsit erősebb lett a fény, mintha már bevilágítaná a szobát. A közepén semmi sincs, és azon a semmin – egy könyv. És mintha lapozná valaki… És mintha közelítene a szemedhez, most már ki lehet venni, mi van odaírva.

Ekkor kiszárad a szád, kalapál a szíved, a szemed egészen megvakul: nem látsz mást, csak a könyvet, ahogy fordulnak, fordulnak a lapjai! És ami körötted történik, azt nem látod, vagy ha látod is, akkor sincs semmi értelme! Minden értelem ott van, abban a könyvben; egyedül ő igazi, ő eleven, és az ágyad, vagy a hokellid, vagy a szoba, vagy az apósod meg az anyósod, vagy a feleséged, vagy annak a szeretője – azok mind élettelenek, csak rajzolva vannak! Szaladó árnyak! Mint ahogy a felhő árnyéka szalad a földön – és aztán eltűnik!

És hogy mi az a könyv, hol van, miért fordulnak a lapjai – valaki lapozza tán, vagy csak úgy magától lapozódik? –, azt nem tudni.

Egyszerre felbuzdult – elrohant, hogy ellenőrizze Konsztantyin Leontyicset. Épp ott ment el a szánjával, amikor megszállta valami: hátha őnála van… Nem volt semmi, csak egy füzér gilinca. Hamis volt a jel.

Mert van igazi jel, és van hamis: mikor igazi a jel, akkor a látomás, amit a fejedben látsz, egyre erősebb lesz, vagy más szóval tömörebb; a könyv, amit látsz abban a látomásban, egyre súlyosabb: először még áttetsző, vizenyős, aztán sűrűsödni kezd, a papírja hófehér vagy éppen sárgás, érdes, látni rajta minden kis pettyet, foltocskát, karcolásocskát, mintha valakinek a bőrét néznéd egészen közelről. Nézed, és nevetsz örömödben, mintha épp szeretkezni készülnél.

A betűcskék is: először csúszkálnak, ugrálnak, szaladoznak, mint a hangyácskák, aztán meg szép egyenletes, fekete sorokba rendeződnek, és suttognak. Amelyik meg nyitott, olyan kitárulkozós formájú, az mintha hívogatna, hogy gyere, gyere csak befelé!

Az „O” – az „on” – betű például kerek ablakocska, mintha csak a padlásról néznél rajta át a zúgó, tavaszi erdőre: messzire ellátni, patakokat és tisztásokat látsz, és ha szerencséd van, ha nagyon figyelsz, akkor a Fehér Madarat is láthatod: kicsinyke, távoli, mint egy fehér porszem. Vagy ott a „П” – a pokoj” –, az meg egy ajtó, egy ajtókeret! És vajon mi van mögötte? – nem tudjuk, lehet, hogy egy új, sosem látott élet! Amilyen még sohasem volt!

Viszont a „X” – a „her” – és a „Ж” – a „zsivetye” – épp ellenkezőleg, azok elállják az utat, nem eresztenek tovább, keresztbe szögeit táblával jelzik: ide ugyan be nem jöhetsz! De nem ám!

A „Ц” – a „ci” – és a „Щ” – a „scsa” – farkacskás, amilyen Benedikt volt, amíg meg nem nősült.

A „Ч” – a „cserv” – olyan, mint egy felfordított szék.

A „Г” – a „glagol” – olyan kampóféle.

Na most, ha igazi a jel, akkor mindez együtt van: a papír, a betűk, a képek, amiket a betűkön át látni, és a futó suttogások, meg valami zúgás, és a szél, amit a lapozott oldalak keltenek – olyan poros, meleg szél –, mindez egybesűrűsödik, felduzzad előtted, rád ömlik, rád zúdul, mint valami léghullám, és akkor tudod: igen! Ez az! Megyek!

És egy pillanat alatt eltűnik, leválik rólad, az ágyon marad minden nehézség, az egész bágyadt zavarodottság, az a sűrű, testes, húsos hánykolódás egyik oldaladról a másikra. Hirtelen nincs többé az az iszapos érzés, az az unalom, az a ragacsos, cuppogós lelki mocsár; egyszeriben felkelsz, egyetlen lendülettel, mint egy könnyű, megpendülő, feszesre húzott cérnaszál; a fejedben a cél: tudod, mit kell tenned, összeszedett és vidám vagy!

Lehullott, mondom, minden ragacsos nehézség – csak a felbuzdulás maradt! Csak a lélek!

Mint egy varázsbőr, magától omlik válladra a köpeny, fejedre csusszan a csuklya, a hív oltalmazód; engem nem látni, de én mindent látok, átlátok mindenkin! Az erős, fürge fegyvere magától a kezéhez nőtt – hű kampó, mely úgy hajlik, mint a „glagol” betű! Azzal égetjük az emberek szívét: kampóval, betűvel, igével! Szivárványos madárkiáltással s kezem intésével hívom a társakat. „Szanitéc – mindig kész!”

Csudás elvtársak, röpülő osztag! Kurjantasz egyet az udvarról vagy a teraszról – s máris ott teremnek, mint akik nem alszanak, nem esznek; minden raj egy test, egy lélek! Készen állunk! Hajrá! Szigorú, fényes csapat, talpra szökkentünk és repülünk, lehet hőség vagy szeles zimankó – nem ismerünk akadályt, s a tömeg szétnyílik előttünk!…

Berontunk, elvesszük, megmentjük… Ha a jel igazi volt – akkor persze, akkor elvesszük, akkor megmentjük, mert akkor valóban ott van: ott a Könyv! Hívott, csábított, kiáltott, látomásként megjelent.

Ha meg hamis a jel, hát akkor nincs ott semmi. Mint Konsztantyin Leontyicsnél. Semmi, csak szemét.

Konsztantyin Leontyiccsel balul ütött ki a dolog, és miért? – hát azért, mert Benedikt a szánján ment épp arrafelé, komoran, mint a felleg, felfújta a képét, egészen a gondolataiba merült, a gondolatai meg sötétek voltak és könnyesek, mint az őszi felleg – felleg az égen, felleg a lelkedben, nincs köztük különbség, helyesen tanítja a filazófija! Nem látta magát, de úgy is tudta, hogy vérágas a szeme, hogy nagy, sötét táskák vannak alatta, hogy sötét az arca, meg a haja is sötét, összetapadt, borzas, mosatlan, a feje lapos lett, mint a kanál; és a dohányzástól ragacsos a torka, mintha agyagot evett volna. Befordult a sarkon, és akkor hirtelen összerándult: ott lesz! Abban a gunyhóban!

És akkor szabadosságot engedett meg magának, megszegte a rendtartást: bele sem gondolt, csak fogta magát, és bement egyedül, a társai nélkül. Állj! – kiáltotta Nyikolajnak; meghúzta a gyeplőt, megállította a korcsot; várj meg itt; a fejére hajította a csuklyát, berúgta a kertajtót.

Azt tanítják: egyedül rekvirálásra menni szabadosság, és helyesen tanítják: hisz tüzikéért se megy egymagában az ember! A tüzike akkor megérzi, hogy ember jár ott, és zajongani kezd, meg kialszik, hogy figyelmeztesse a többit is, nem igaz? És ha kiderül, hogy hamis? Hát a mi munkánkban is pontosan ugyanez van: a tudomány mindenütt ugyanaz.

Zajongott Konsztantyin Leontyics, ellenkezett, és olyan erősen megütötte Benedikt karját, hogy fájt, de még mennyire fájt. Tudományosan szólva: megnehezítette a rekvirálást.

Üvöltve hívta a szomszédokat – na persze nem jöttek, inkább jól elbújtak. Aztán lerántotta a csuklyát, és felismerte Benediktet, és akkor aztán visított, és Benedikt arcát ütötte.

Jó alaposan összekarmolta, még le is döntötte a lábáról.

De a kampóért nem kellett volna kapdosnia: a kampó dupla élű, nem ajánlatos kézzel elkapdosni.

Nem arra való.

A kampó arra való, hogy a könyvet megragadd vele, hogy beléje akaszd, magadhoz rántsd; nem lándzsa az; és hogy mér van kiélesítve? – hát azér, hogy a pógárocskának veszélyes legyen a könyvét szorongatni, amikor elrekvirálják tőle, mert különben mind kapaszkodnak a könyvükbe; hát azér van kiélesítve. Ha betyárkodol is, akkor se bírod megtartani, csak megvágod a kezed, de úgy, hogy az összes ujjad lerepül!

Belülről is, kívülről is szörnyen ki van élesítve, épp azért kell ügyesség hozzá, óvatosan kell bánni vele; és attól van minden rekvirált könyvön vágás a kampótól, mint egy kis seb. Az ügyetlen szanitéc akár teljesen tönkreteheti a könyvet, és ezt semmi szín alatt nem szabad megengedni, nem szabad elpusztítani a művészetet. Ha szépen, tisztán dolgozol, egyetlen lendülettel magadhoz rántod a könyvet, és egészen kicsiny sebecske marad rajta.

Hát ezért is dolgoznak csoportban vagy más néven brigádban: egyvalaki a könyvet rekvirálja, a többi meg a gunyhóban lévő pógárocskák ruhájába, gallérjába akasztja be a kampóját, hogy ne ficánkoljanak.

És még egy dologban hasznos a kampó: ha nagyon heveskedik a pógár, akkor tanácsos alul elnyisszantani a lábát, hogy rögtön eldőljön, és az ilyen esetre van még a felszerelésben kétágú villa is: az is tudományos eszköz, de egyszerűbb, ránézésre olyan, mint az „У” betű, vagy mint az edényfogó. Azt aki elzuhant, annak rögtön a padlóhoz szorítják a nyakát a villával, nehogy felállhasson.

Azelőtt a szanitéceknek lándzsát adtak, püff! – és ki is repült a lélek a pógárból; de most nem, most emberséges a hozzáállás.

Meg a szanitécnek ügyelnie is kell magára, mindig tiszta kell hogy legyen a keze. A kampó mindig koszos lesz a pógártól: vér kerül rá, hányadék, bármi; de a kéznek tisztának kell lennie. Ezért is mosta mindig a kezét Benedikt.

Mert a rekvirálás után a kezedben fogod tartani a könyvet. A szánban, mikor mész hazafelé.

Na szóval, nagyjából ennyi a dolog technológiája, ezek a fogások, ez a tudományos munkaszervezés; úgy tűnik, könnyű, pedig nem az, egyáltalán nem. Mer a gunyhóban sötét van, és kevés a hely, egymásba ütköztök – sokan panaszkodnak is miatta.

Úgyhogy a szabadosság itt nem helyénvaló, de Benedikt, mint mindég, mégiscsak szabadosságra vetemedett – na, aztán meg is sebesítette Konsztantyin Leontyics: a kezén, az arcán, a mellén, meg a lába is kificamodott. És ami a legfőbb, fölöslegesen: hamis volt a jel, nem talált könyvet.

Épp Októberi Ünnep volt, Konsztantyin Leontyics az éves számlálásra készült menni, mosta a rongyait a teknőben – a gatyáját, az ingét. Na jól van, Konsztantyin Leontyicset már nem vehetik számba a mirzák, egy pógárral kevesebb lesz. Beírják a hivatalos névsorba: gyógyítás alatt.

Mer te se számolhatsz ám össze mindenkit, mirza!

Decemberben, amikor legsötétebbek a napok, Olenyka hármasikreket szült. Az anyósa bement Benedikthez, hívta, hogy nézze meg a kölykeit, gratulált neki. Benedikt üres, nehéz szívvel feküdt, várta a jelet, de nem jött. Na jó, elment, hogy megnézze őket.

Három kölyök: az egyik nőstényforma, aprócska, rí. A másik fiúnak látszik, de így elsőre nehéz megmondani. A harmadik a csuda tudja, micsoda, ránézésre egy labda: gyapjas, ijesztő. Szóval olyan gömböcske. Szemecskékkel. Felvették, ringatták, danoltak neki: „Csíja csíja csicsíjja édes kicsi babája.” Az meg durr neki! – ellökte magát, zsupsz a padlóra, és elgurult, mint egy gombolyag, be egy résbe. Szaladtak, hogy elkapják, hadonásztak, tolták félre a hokelliket, padokat – a csudába tűnt el!?

Benedikt áddigált még egy kicsit, s mintha ködön át nézné, gratulált Olenykának a sikeres szüléshez. Aztán visszament a szobájába. Az anyósa szaladt, hogy hívja Tyerentyij Petrovicsot, neki is eldicsekedjen az unokáival.

Lefeküdt Benedikt az ágyra: hű, mekkorát nyögött, szusszant alatta – jó nagy árkot kifeküdt magának a sivár évek alatt, a számolatlan örömtelen éjszakán. A homlokát ráncolta, gondolkodott: bebújt a padló alá, hát jól van, csak aztán nehogy kimásszon, és elkezdje rágni a könyveket; tán el kéne dugaszolni azt a rést? Egészen elvékonyodtak a padlódeszkák. A család egész boglyákat kapar fel egy nap alatt, van úgy, hogy mégy és nézed – mintha valakinek az összes haja a padlóra hullott volna! Az a francnyavalya, ami most bebújt a padló alá, bármikor előjöhet, aztán irány a könyvtár. Megeszi a kötéstáblát, a gerincet… Hisz enyv is van benne. Meg néha bőr.

Mintha nem lett volna elég gondja e nélkül is… Ez bizony enni fogja a könyveket, egész biztosan enni fogja! Hisz ennie kell, nem igaz? Mindenünnen veszély fenyegeti a művészetet: az emberektől, a rágcsálóktól, a nedvességtől! Milyen ostoba és vak volt Benedikt azelőtt, olyan vak, mint a vakok a bazárban: szívből, teli torokból énekelnek, azt közben sötétségben élnek, lehet déli verőfény, ők akkor is csak a nagy büdös semmit látják! Nem értett semmit, akárha hitvány gilinca lett volna! Ostoba kérdéseket tett fel, ráncolta a homlokát, tátotta a száját, hogy úgy tán könnyebb gondolkodni, de nem értett semmit.

Mer ugye mér nincsenek nálunk egerek? Mér nincs nekünk szükségünk rájuk? Hát azér nincsen, mer szellemi életet élünk: könyveket őrzünk, művészetet, aztán jön az egér, és megeszi a kincseinket!? Az apró, éles kis fogaival cikk-cikk-cikk, és szétrágja, tönkreteszi!?

A pógároknak meg másmilyen az életük, ők csak az egérre támaszkodhatnak. Egér nélkül elvesznének. Abból van természetesen a levesük, meg a sütni való húsuk, abból varrnak kaftánt, azzal csereberélnek a bazárban, abban fizetik az adót. A házadóra, a párnaadóra, a gemenceadóra – mindenre egér kell. Így aztán semmi szín alatt nem tarthatnak könyvet odahaza! Mer vagy az egyik, vagy a másik.

És hogy mér nevezik a szellemi életet magasztos életnek is? – hát azér, mer a könyvet mentül magasabbra kell tenni, a felső szintre, jó magas polcra, hogy ha olyan szerencsétlenség történik, hogy valami bitang jószág belopódzik a házba, védve legyen a kincs. Hát ezér!

És hogy mér vannak az apósának, az anyósának meg Olenykának a lábán karmok? – hát ugyanazér! Hogy őrizzék a szellemiséget! Hogy reszkessenek az egerek! El nem surransz a lábam mellett! És azér van három kerítéssel körbevéve a palota! Azér van szigorú őrség! Azér motoznak meg, amikor bejössz! Mer lehetsz akárki, lehetsz akármilyen flancos vőlegény vagy bármiféle különleges látogató, akkor is hozhatsz magaddal egeret, akár úgy is, hogy észre sem veszed.

Ha koszmós a fejed, fészket csinálhat benne magának.

Vagy elbújhat a zsebedben, az is előfordul.

Vagy a csizmádban.

Olyan világos ez, hogy világosabb nem is lehetne, ő meg mégse értette. Meg a Betegséget se értette, az isten tudja, mit gondolt róla; pedig a Betegség, az a fejben van, a Betegség, az az emberi butaság, esztelenség, szabadosság, sötétség, amikor azt gondolják, hogy ugyan már, nem mindegy, hadd legyen a gunyhóban könyv is, egér is. Úgy bizony! Könyv olyan gunyhóban, ahol egerek vannak! Elképzelni is szörnyű!

És milyen megátalkodottak a szarháziak: hisz azt gondolná az ember, hogy nem adnak nekik olvasnivalót, hogy elveszik tőlük a verseket meg az esszéket! Hát hisz minek alkalmaz az állam írnokokat, minek állította fel a Dolgos Gunyhókat, minek oktatja az ábécét, minek ad ki íróvesszőket, minek gondoskodik nyírfakéregről, minek köttet nyírfakéreg könyveket? Hisz neki, az államnak ez csak fölös tennivaló, vesződség és gond! Hisz mindez a népért van, őérte! Fogjál csak magadnak egeret, isten áldjon, cseréld el könyvecskékre, aztán olvassál kedvedre!…

Dühében összeszorította az öklét, hánykolódott az ágyon, és a fejében minden egyre tisztább lett, mintha csak nagy térségek nyíltak volna meg benne! Istenem! De hisz mindig ugyanígy volt, már a Régenti időkben is! „Nem ugyanaz-é a világunk – ma és mindétig és örökkön?…” De igen, ugyanaz! Ugyanaz!

A földön, völgyekben odalent,

Vak, bűzös házakba bújva

Emberpókháló nyüzsög-rezeg,

S egér motoz – s motoz újra.

A völgyben lármás fiak, szülék,

De a magány rég beköltözött:

Mind önnön pusztájában él,

S rejteget egy dermedt jégrögöt.{34}

Na tessék! A Régenti időkben is ugyanez volt: huligánkodott az ember, szabadoskodott, rejtegette a könyveket: a fagyban valahol, a nedvességben, hogy a könyv is megfagyott, dermedt rög lett belőle! Most már érthető!

… Hol a csempék közt a fal megrepedt,

Egy-egy egérfej kikandikál,

Mint mészháromszög, olyas talán,

Kétoldalt gyászos kis szemekkel…{35}

Hát igen, az egeret ugyan vissza nem tartod! Minden résbe bebúvik!

…Élet, egérmotozásod

Mért izgat úgy, mondd, miért?

Á, puskin testvér! Aha! Te is próbáltad óvni a művedet a rágcsálóktól! Megírod, megeszik, megírod, megeszik! Nem csoda, hogy aggódott miattuk! Ezér utazgatott a szánján ide-oda, a hóban, a jeges pusztán! Csing-ling-ling száncsengő! Befogja a korcsot, és irány a sztyeppe! Elrejtette, amit írt, kereste, hol lesz a legjobb helyen!

Tűz sehol se! Mindenütt csak

Hó és árny és szürkület;

Közelednek, maradoznak

A csíkos mérföldkövek.{36}

A helyet kereste, ahol eláshatná… Minden annyira világossá vált, hogy Benedikt felült, és a padlóra tette a lábát. Hát hogy ezt azelőtt hogyhogy… Hogy nem ismerte fel az iránymutatást… a múltkorában meg! Mit is énekeltek Lev Lvoviccsal?!

A végtelen sztyeppén

Az út messzire visz,

S a sztyeppe közepén

Haldoklik a kocsis!

Na? Ugyan miért ment arra a sztyeppére, ha nem azért, hogy könyvet rejtsen el? „…önnön pusztájában él, s rejteget egy dermedt jégrögöt.”

S ha kérdezik, mi ért:

Felelj csak könnyedén

A sztyeppe közepén

Halálra fagytam én!

S az asszonyom ha sír,

Mondd el csak szépszerén:

Hitvesem szerelmét

Magammal vittem én!

Miféle „szerelmét”? Hát a könyvet! Mi mást lehetne szeretni, ha nem a könyvet? He?!

„Magammal vittem.” Kéri, értesítsék a feleségét, hogy ne keresse… Különben mindent tűvé tesz… Na tessék, micsoda egy vers! Nem is vers ez, hanem parabola! A nép számára megkönnyített formába öntött iránymutató példázat!

Hát ezér sírt annyira Lev Lvovics! Biztosan ő is ásott el könyveket, és most nem találja őket! Ezért tényleg lehet sírni! Énekelni kezdett, és eszébe jutott!

És hogyan célozgattak Benediktnek? Megkérdezte tőlük: nincsen-e könyvük, amit elolvashatnék? Ők meg erre: nem ismered te az ábécét. Mire ő: hogyhogy nem ismerem, nagyon is ismerem! Ők meg erre: a végtelen sztyeppén… Ez egy célzás volt. Parabola. Ott vannak, aszondják, a könyvek elásva. Nem itthon tartjuk őket.

Jól van. Na és a sztyeppe hol van? A sztyeppe délen van… De mér mondogatja Lev Lvovics, hogy a nyugat majd segít nekünk?… Nyikita Ivanics meg erre: ugyan, dehogy segít. Mindent magunknak kell csinálnunk. Na, akkor hogyan is van ez? Hol vannak?

Bekopogott az ajtón az anyósa.

– Fürösztjük a gyerekeket!… Jön megnézni?

– Ne zavarjon!!! – visította Benedikt, és suhintott hozzá az öklével. – Csukja be az ajtót!!!

– Hát a fürösztés!?

– Az ajtót!!!

Kizökkentett a gondolataimból, a fenébe is!… Benedikt sietve felöltözött: kaftán, köpeny, csuklya – lerohant a lépcsőn, és füttyentett a kókadt Nyikolajnak, hogy fogja be magát.

Türelmetlenül hajtotta, topogott a szánban a csizmájával. Meg kell néznie a láthatárt. Feltétlenül meg kell néznie. Míg ki nem huny a halvány téli napfény, meg kell néznie a láthatárt mind a négy irányban.

A figyelőtoronyhoz hajtott Benedikt, nem máshová. Még soha nem mászott fel a figyelőtoronyba, meg ugyan ki engedne fel oda egy pógárocskát? Tiltott lajtorja. Állami tulajdon – csak az őröket meg a mirzákat engedik fel a toronyba, és miért? – mert messzire ellátni róla, az pedig államügy, nem való bárki ember fiának! Egy egyszerű pógár csak ne nézzen a távolba: nincs hozzá meg a rangja! Mer meglehet, ott a távolban épp valami sereg sereglik! Lehet, hogy ádáz ellenség támad szép hazánkra: botokat hegyeztek, és hajrá – hadjáratot indítottak! Ez állami ügy! Tilos! Csak persze Benediktet soha senki meg nem állítaná, hisz szanitéc.

Nem állították meg. Még szép.

A figyelőtorony magasabb a legmagasabb palotánál, magasabb a fáknál, magasabb Sándor cár oszlopánál. Fent szoba van. A szobában, a szoba falaiban négy ablak, négy rés a négy égtáj felé. Fölötte négyoldalas tető, olyan sapkaforma. Ahogy a mirzák viselik. Ha lentről nézed, messzi a magasban, a felhők alatt az állami dolgozók, az őrök úgy sürögnek, mint a hangyácskák – mászkálnak egyik helyről a másikra, piszmognak valamivel. Lent bárdos őrök állnak. Benedikt nehézkesen, apródonként leszállt a szánról, rettentő szemével átnézett a bíborszín réseken, felemelte a kampót – az őrök erre a földre vetették magukat, a kemény jégkéregre. Belépett a toronyba. Erős kutyabűz csapta meg az orrát: a koszos kaftánok, az olcsó rozsoda csípős szaga – nyirkos, tisztítatlan, szalmás-szarkalábas rozsodát szíttak. Döngött a falépcső a léptei alatt. Csigalépcső sárgás jégkéreggel – ide hugyoztak, itt taposták el a csikket; a zúzmarától fénylő falakon a szokásos káromkodások. A szellem teljes hiánya… Lassan lépkedett felfelé, a kampóra támaszkodva, meg-megpihent a fordulókon. Dőlt a pára a szájából, és ott maradt kis gomolyagként a hideg, büdös levegőben.

Odafent riadtan összerezzentek az állami dolgozók, amikor meglátták a vörös köpenyt.

– Kifele! – parancsolta Benedikt.

A dolgozók freccsentek is szét azon nyomban, rohantak lefelé, lökdösődve, csak úgy dübögött a nyolc láb.

A toronyból messzire ellátni. Messzire!… nincs is olyan szó a nyelvben, amely leírná, milyen messzire ellátni a toronyból! De ha lenne is ilyen szó, félelmetes volna kimondani! Uhhhh, hogy milyen messzire! – a messzi messzeségbe, a legvégső határig, a végestelen-végig, a halálig! Látni az egész földpalacsintát, az egész égboltozatot, az egész hideg decembert, az egész várost az összes telepével, a sötét, rozzant gunyhóival – vannak köztük üresek, kitárt ajtajúak, ezeket átfésülték már a serény szanitéckampók, és vannak még lakottak, amikben még nyüzsög az értelmetlen, riadozó, csökönyös élet!…

Zsugorodj egyetlen várossá,

Ó, világ, egyetlen kis úttá,

Egyetlen penészes hombárrá,

Egyetlen egérlyukká!…{37}

A rettenetes sárga napnyugta vékony kis csíkja töltötte be a nyugati ablakot, és Alatir, az esthajnalcsillag pislákolt a naplementében. Az utcácskák szövedékében kis fekete pálcikaként állt a puskin, vékony cérnaszálnak látszott a magasból a szárítókötél, mely hurokként fogta körbe a költő nyakát.

A napkelte sűrű, sötétkék takaróként terült el a másik ablakban, betakarva erdőket, folyókat, aztán megint erdőket, és a rejtett tisztásokat, ahol a hó alatt alszanak a vörös tulipányok, ahol fagycsipkében, díszes jégtojásban, fényességes mosollyal arcán telel örök menyasszonyom, szerelmem, kit örökkön keresek-kutatok, Paua, a Madárkirálynő, és csókokról álmodik, selymes fűről álmodik, aranyló legyekről, tükrös vizekről, melyekben kimondhatatlan szépsége visszatükröződik: reszket, fodrozódik, megsokszorozódik, és boldog sóhajjal felsóhajt álmában a Madárkirálynő, és gyönyörűséges önmagán mereng.

Délen pedig szörnyű, kettős fénnyel megvilágítva – sárgával nyugatról és kékkel keletről –, délen, eltakarva az áthatolhatatlan, havas sztyeppét, ahol hóvihar fütyöl, s förgeteg oszlopai emelkednek, délen, amely csak fut, csak fut, egyre fut a kék, szeles Tenger-ócijánhoz, délen, a vízmosáson túl, a hármas sáncárkon túl, az ablak egész szélességében elnyúlt a piros, díszes, faragott, festett, sokkupolás, sokszintes palota. Fjodor Kuzmicsé, áldassék a neve. A Legnagyobb Mirzáé, éljen sokáig.

– Hah! – nevette el magát Benedikt.

Úgy freccsent föl benne a boldogság, mint a habos, szikrázó kvász.

Gyúlj ki, égi szikra lángja,

Szent öröm, de drága, szép!!!{38}

Hirtelen minden olyan világossá, áttetszővé vált, mint a tavaszi csermely. Minden ott ragyogott előtte, mint a déli verőfény. Tessék! Ez az!… Tessék, egyenest a szeme előtt, érintetlenül, kifosztatlanul ott áll a csordultig teli kincseskamra, a virágtól, gyümölcstől roskadozó varázskert – a fehérben, rózsaszínben pompázó kert, mely édességes nedveket áraszt, mint miljom érett tüzike! Ott van, a kongó pincéktől a fülledt padlásokig telides-teli, ott van az élvezetek palotája. Ali Baba barlangja! A Tadzs Mahal, baszki!

Naná! Persze hogy délen! És a nyugat segített! Hisz a fény nyugatról jön, a vezérlő csillag! Az világított meg mindent! Rájött, kiszámította, megértette a célzásokat, a parabolát – és minden összeállt!

Hunyorgott az örömtől, jó erősen összeszorította a szemhéját, megrázta a fejét; a nyakát nyújtva kidugta fejét az ablakon, hogy jobban érezzen; beszívta a fagy és a fa aromáját, a Vörös Palota kéményeiből gomolygó édes füst szagát; lehunyt szemmel mintha jobban látott, élesebben hallott, erősebben érzett volna: ott van, ott, egészen közel, egyetlen iramodásnyira, a vízmosáson túl, a sáncárkon túl, a hármas kőkerítésen túl, a magas karókerítésen túl – de hisz a kőkerítésen át lehet ugrani, a karókerítés alatt át lehet bújni. Hej, ha most rögtön leugorhatna a toronyból, puhán, lágyan, nesztelenül és láthatatlanul, és röpülhetne a vihar szárnyán, könnyű porként átröpülhetne a vízmosáson, hóförgetegként besüvíthetne a tetőablakon! Kúszva és szökellve, ruganyos, hosszú léptekkel, vigyázva, hogy el ne vétse, el ne veszítse a nyomot; közelebb, egyre közelebb ér a palotához, egyetlen nyomot sem hagy a hóban, egyetlen kutyát föl nem riaszt, egyetlen házi jószágot nem háborgat!

És aztán teliihatná, teliszívhatná magát betűkkel, szavakkal, oldalakkal, az édes, poros, csípős, utánozhatatlan illatukkal!… Ó, szépséges pipacsaim! Ó, én sohasem enyésző, örökkön ragyogó aranyom!

– Uuuuuuuhhhhhhhh!!! – rikkantotta Benedikt boldogan.

– Na mi az, fiam, rájöttél végre? – nevetett valaki halkan mögüle, a füle fölött. Benedikt összerezzent, és kinyitotta a szemét.

– Hű, papus! De megijesztett!

Nesztelenül lopódzott mögé az apósa, meg se rezzentek a padlódeszkák. Úgy látszik, behúzta a karmait. Rajta is vörös köpeny volt, s a fején csuklya, csak a hangja meg a bűze alapján lehetett tudni, hogy igen, ő az, az apósa, Kugyejar Kugyejarics.

– Na szóval? – súgta. – Döntjük?

– Nem értem…

– Kedved támadt megdönteni? Fjodor Kuzmicsot, áldassák a neve, kész vagy már megdönteni? A gonosztevőt? A kínzónkat? Az átkozott törpét?

– Kész vagyok – súgta keményen Benedikt. – Papa! Kész lennék a saját két kezemmel…

– Aranyból van a szíved! – örvendezett az apósa. – Na!? Végre!… Végre!… Hadd öleljelek meg!

Benedikt és Kugyejar Kugyejarics összeölelkeztek, és fentről néztek le a városra. A gunyhókban felpislákoltak a kékes fények, az alkonyfény kihunyt, feljöttek a csillagok.

– Esküdjünk meg egymásnak! – mondta Kugyejar Kugyejarics.

– Esküdjünk?

– Igen. Hogy örökre szól a barátságunk.

– Hát… jól van.

– Én mindent odaadtam neked. Odaadtam a lányomat, és ha akarod, a feleségemet is átengedem…

– Ööö… az n-n-nem szükséges. Csak kant kell a szívünkbe és békés ég a fejünk fölé. Ez a törvény – jutott eszébe Benediktnek.

– Így igaz. És hogy együtt harcoljunk a zsarnokok ellen. Egyetértesz?

– Naná.

– Elpusztítjuk az elnyomó fészkét, rendben?

– Ó, papa, ott annyi a könyv, mint a hópehely!

– Ah, fiacskám, még annál is több. És kitépi belőlük a képeket!

– Hallgasson, hallgasson! – csikorgatta a fogát Benedikt.

– Nem tudok hallgatni! Senyved a művészet! – mondta szigorúan az apósa. – Nincs rosszabb ellenség, mint a közöny! A közönyösök hallgatólagos egyetértésével követnek el minden gonoszságot. A Mumu-t olvastad, igaz? Megértetted a parabolát? Ahogy egyre csak hallgatott, hallgatott, és végül meghalt a kutya.

– Papa, de hogyan…

– Semmiség, én már mindent átgondoltam. Forradalmat csinálunk. Csak terád vártam. Éjszaka belopózunk, ő soha nem alszik éjszaka, de az őrök fáradtak lesznek. Rendben?

– De hát éjszaka hogyan? Éjszaka sötét van!

– És én mire volnék, he? Hát nem én vagyok a fáklya?

És azzal fénysugarat bocsátott ki a szeméből, és elégedetten felnevetett.

Fénylő, jeges tisztaság volt Benedikt lelkében. És semmiféle neurózis.