П · POKOJ

Benedikt nem járt el többé dolgozni. Minek járt volna? Neki úgyis vége. Szerencséjére épp beköszöntött a nyár, és az írnokokat szabadságra engedték. Különben még elvitték volna útkaparásra mint naplopót. Ideje lett volna répát ültetni, de olyan keserűség töltötte el, hogy ahhoz sem volt most semmi kedve. Elment egy távoli telepre, és vett az ottani pógárocskáktól áfonyát. Azt szippantgatta. Nem sokat segített. Csak feküdt az ágyán, és sírt.

Elment Nyikita Ivanicshoz, és dolgozott egy keveset a puskinon. Már szép kerek volt a bálvány feje, és nagy, mint egy üst. És olyan csüggedt. A mellére lógatja az orrát. A könyöke kiáll, ahogy Nyikita Ivanics kérte.

– Nyikita Ivanics! Mit is mondott, mi az én farkacskám?

– Atavizmus.

– És miféle atavizmusok vannak még?

– Hmmm… Szőrös nők.

– És karmok?

– Arról még nem hallottam. Olyan, gondolom, nincsen. Gondolta, elmegy Marfuskához. Aztán meggondolta magát.

Viccelődni nem volt kedve, a visongásai meg a fánkok már nem érdekelték.

Elment a házhoz, ahol Varvara Lukinyisna lakott. Benézett a kerítésen. Alsónemű száradt a kötélen. Repcsény nőtt az udvaron. Nem ment be.

Megivott három hordó rozsodát, hogy mindent elfelejtsen. De sehogy sem szállt a fejébe, hiába fúvódott föl a hasa. A füle, az igen, az kicsit megsüketült. Meg elhomályosodott a tekintete. De a feje hihetetlenül tiszta maradt, vagy inkább valami nagy-nagy üresség volt benne. Sztyeppe.

Gondolta, a vállára kerít egy zsákot, és elindul délre. Farag egy nagy botot – hogy a csecsenektől megvédhesse magát –, és irány a tenger. Hogy milyen az a tenger, azt senki sem tudja. Ki hogyan akarja, úgy képzeli el magának. Gyalogszerrel, azt mondják, három évbe telik, míg odaér. Benedikt így képzelte el: felmászik egy magas hegyre, ahonnét messzire ellátni körös-körül. Lenéz – és ott a tenger: hatalmas víz, meleg és kék, és csobog, játszik és csobog szakadatlan! És olyan kicsi, fodros hullámok szaladoznak rajta, fehér tarajosak. És mindenütt szigetek vannak a tengerben, amerre a szem ellát – mint sok csúcsos sapka. És mindegyik zöld, de olyan zöld, hogy csak úgy pezseg. És abban a zöldben elmondhatatlanul szép, virágos kertek vannak. És azokban a kertekben nő az Orgonafa, amiről annyit mesélt anyuskája. És annak az Orgonának a kéken pezsgő, harangocskákból álló virágjai lelógnak egész a földig, és lebegnek a szélben. És legfelül, a szigeteknek a legeslegtetején városok vannak. Fehér kőfal veszi őket körül. És van a falon egy kapu, s a kapu mögött kövezett út. Azon az úton kell felmenni a hegytetőre, és ott áll egy palota, és a palotában van egy aranyágy. És azon az aranyágyon egy leány a copfját fonja, az egyik hajszála aranyból van, a másik ezüstből, az egyik aranyból, a másik ezüstből… És a lábán karmok… És beléd akasztja a karmát… beléd vájja…

…Vagy keletre akart menni. Mész, mész… egyre magasabb, egyre fakóbb a fű. Feljön a nap, és a füvön át ragyog a fénye… Mész, mész, átszökkensz a patakocskákon, átgázolsz a folyócskákon. És az erdő egyre gubancosabb, mintha csak szőve volna, és zúgnak, surrognak benne a bogarak. És van abban az erdőben egy tisztás, és a tisztáson tulipányvirágok, az egész tisztást beborítja piros szőnyegük, hogy nem is látni a földet. Az ágakon meg egy hosszú fehér farkat látni, olyan, mint a csipke, és hol szétterül, hol összehúzódik. És ott van fölötte annak a faroknak a gazdája – Paua, a Madárkirálynő, és csak néz sóváran, önmagában gyönyörködve. És a szája piros, mint a tulipány. És azt mondja neki: „Szervusz, Benedikt, fényességes sólyommadár, jöttél, hogy meglátogass?… Nem bántok senkit se, tudod te azt… Gyere ide, Benedikt, éngemet fogjuk csókolgatni…”

…Nem ment se délnek, se keletnek. Mintha egész tiszta lett volna a feje, azt mégis mintha összekutyulódott volna benne minden. Bepakolt a zsákjába, aztán kipakolt, és nézi: mit is pakolt bele? A kőkést, amivel a puskint faragta. Egy másik kést. Egy vésőt. Meg néhány faszeget, a csuda tudja, minek. Minek kellenének neki szegek ott délen? Kiszedte őket. Egy tartalék nadrágot, még jó erős, alig foltozott… Tálat meg kanalat is rakott. Azokat is kiszedte. Ugyan mit enne belőlük? Hogyan főzne ennivalót? Tűz nélkül?

Tűz nélkül nem mehet sehová.

Hej, ha magával vihetné Nyikita Ivanicsot… Kettesben mendegélnének, beszélgetnének közben. Éjszakára meg tüzet raknának. Halat fognának, és ha nem mérgező, levest főznének belőle…

Csak hát messzire úgyse juthat az ember. Keresni kezdik. Akinél kialszik a gemence, azt rögtön keresni kezdik. Szaladnak, kiabálnak: Nyikita Ivanics!… Hívják Nyikita Ivanicsot!… És Benediktet is keresnék. Utolérnék, a nyakába sóznának párat, hátracsavarnák fehér kezét: gyerünk csak vissza, és tessék megnősülni! Megnősülni, megnősülni!…

Hát, lehet, hogy igaz is, tényleg meg kéne nősülnie? Ugyan mit számítanak azok a karmok? – a karmokat le lehet vágni. Levágod, és kész… Nem az a lényeg… Nincs ember, akinek ne volna hibája. Kinek farkacskája van, kinek szarvacskája, kinek kakastaréja, pikkelye, kopoltyúja… Birkaképe és emberlelke hozzá. Csak épp nem így képzelte… Úgy képzelte, hogy sétálgatnak majd a kertben, együtt szagolgatják a harangvirágot. Komoly dolgokról beszélgetnek, az életről vagy a természetről, hogy mi mindent látni benne… Verseket mondanak egymásnak…

Érzem: kezed jobban szorít,

A kocsis füttye megriaszt,

Látom szemed csillámait,

S benne őrült holdfényviaszt.{20}

És Olenyka hallgatná nagy, csodálkozó szemekkel. És le nem venné róla a szemét. Este meg egeret fogna, a tenyerébe rejtené, és kérdené játékosan: no, mondd csak, tudod-e, mi van itt bent?… Találd ki!… Olenyka meg elpirulna erre:

– No, csak fékezd magad, te sólyommadár.

Meg dolgozni is visszamenne. Könyveket másolni. Kinyújtod a nyakad és másolsz… Érdekes az… Hogy mi mindent csinálnak az emberek a könyvekben!… Elutaznak valahova… Vagy megölik egymást… Vagy szeretnek… Hujujuj, hogy mennyi ember van a könyvekben!… Csak másolod, másolod őket. Aztán az ujjadra köpsz, eloltod a gyertyát – és irány haza… Eljön az ősz, lehullanak a levelek a fákról… Hó fedi el a földet… Egész az ablakig betemeti a gunyhót… Meggyújtja Benedikt az egérzsírgyertyát, leül az asztalhoz, az öklére támasztja a fejét, előrehajol, és nézi a vékonyka lángot: sötét gerendák a feje fölött, havas pusztaságok üvöltése a falakon túl, a küsz üvöltése a sötét ágakon az északi rengetegben: kssz-sz! kssz-sz! Úgy üvölt, mint aki nem kapott meg valamit, mint aki nem élhet tovább, ha nem iszik meg egy eleven lelket, mint akinek nincsen nyugodalma, az éhségtől összetekeredtek a belei, és forgatja láthatatlan fejét, és kidugja láthatatlan karmait, és a sötét levegőt karmolja velük, és cuppog hideg szájával, meleg emberi nyakat keres – hogy szophassa, hogy teliigya, telizabálja magát valami elevennel… Forgatja a fejét, szaglászik. És amikor szagot fogott, leugrik az ágról, és elindul, és sír, és panaszkodik: kssz-kssz-sz! kssz-kssz-sz! És hóförgetegek szállnak fel a sötét mezőkről, ahol nincs semmi fény a fejed fölött, és nincsen ösvény az áthatolhatatlan szövedékben, és nincsen észak, és nincsen dél, csak a fehér sötétség meg a vak hóvihar, és átröpül a város fölött a halálos panasz, és nehéz hóbuckával borítja be gyenge, vak szívemet, mely nem akart mást, csak élni!…

…Olenyka családja készülődik az esküvőre. Őszre tűzték ki. Itt fogsz élni minálunk, mondják. Feltáplálunk, erőt gyűjtesz, aztán majd jó kis munkát is adunk neked. De hogy miféle munka lehet az, a szanitéceknél… belegondolni sem akaródzik…

…Menjen tán el megint a puskint faragni? Az öreg Nyikita Ivanicsnak most két nevetséges álma van: lecsapni Benedikt farkacskáját meg felállítani a puskint az útkereszteződésben, a Fehér-hegyen. Egészen meghőbörödött ettől a puskintól. Reszketve nézi, és Benediktre is ráparancsol, hogy áhítatosan reszkessen. Azt mondja, az a puskin tömérdek verset írt, és azt gondolta, nem növi be gyom a népi ösvényt őfelé, de ha nem gyomláljuk azt az ösvényt, akkor csak benövi. Fjodor Kuzmics meg, áldassék a neve, mit művel: ott ül a sok könyvnek a tetején, és másolja őket. Beszemeteli a népi ösvényt. Minden dicsőséget önmagának akar, ugyan miféle maráll ez? Nem helyes ez így. Érted, Benedikt, hogy nem helyes? Mi meg, fiam, mi ketten bálványt állítunk az útkereszteződésben, és ez lesz a mi zokszavunk és tiltakozásunk. Dolgozz csak lelkesen és odaadón, és ha néha kiabálok veled, rá se hederíts a filippikáimra. És amint előbújt a tuskóból a kéz az ujjakkal, Nyikita Ivanics tapsolni kezdett: őstehetség vagy, Benedikt, igazi őstehetség! Na, ott faragj le róla még egy kicsit! Szépen, leeresztett fejjel álljon nekünk, hallgassa az egerek surrogását, a szél susogását, az életet, ahogy megyen, szalad, iramlik valamerre, csak iramlik egyre, nap nap után! Nap nap után!…

…A nyár buja színekbe öltözött, meghosszabbodtak a napok. A puskinnak már a kaftánja is megvolt. Nappal Benedikt a puskint farigcsálta, este meg összegyűjtötte a forgácsot tüzelőnek, megmelegítették a levest, ettek, aztán kiültek a tornácra dohányozni. Dohányzol, sóhajtozol, nézed a messzeséget, és üres a fejed. De aztán megint betöltik a látomások.

Lám csak, megint, alkonyi órán, mikor a lenyugvó nap megsárgul és kihuny, amikor felgyülemlik a köd a völgyekben, és az első csillag feltűnik az égen, és a faszopáncs nyüszíteni kezd az erdőben, Benedikt megint csak Olenykát látta maga előtt. Ül a tornácon, szíja a rozsodát, nézi a hamvadó alkonypírt; s az ég kék és hideg lesz; és körülfogja a csönd, mintha valaki takarót terített volna a fülére. Valami zizzen a fűben – aztán megint csend. Lent minden kék, hogy nincs is annál kékebb, fent meg egyenletesen, sárgán ragyog az ég kevéske maradék fénye; olykor kis rózsaszín folt színezi azt a sárgát, vagy egy szürke felhő nyúlik el, mint valami orsó, ott lóg egy darabig, aztán a teteje málnaszínűre változik, és gyorsan elhalványul, nincsen többé. Mintha csak valaki az ujjaival dörzsölné, maszatolná az alkonyi eget.

És a szürkületből megint kibukkan Olenyka, mintha a levegőbe festették volna. Ő maga haloványan ragyog, mint a tüzike, és át lehet látni rajta, halványan, homályosan. A haja simára fésülve, és fénylik a választék benne. Az arca meg, az arca hófehér, és meg se rezzen; és a nyakán tucatnyi gyöngysor, egész a gödröcskéig az állán; és a homlokán meg a fülén is gyöngysorok vannak meg függők. És nagy szeme a fél arcát kitölti, fent egészen a szemöldökéig nyúlik, oldalt a halántékáig, és sötét, és csillog, mint a víz a hordóban éjfélkor. És ezekkel a szemekkel egyenesen beléd néz, úgy néz, mint aki mondani szeretne valamit, de a világért se mondja ki. És csak néz, le nem veszi rólad a szemét, és mintha nevetni akarna, vagy valamilyen kérdésre vár, vagy mindjárt csukott szájjal énekelni kezd. A szája piros, a bőre meg fehér, és ettől a látomástól olyan szörnyűségesen összekavarodik a lelke, mintha nem is Olenyka lenne az, hanem maga Paua, a Madárkirálynő, csak épp nem jóságos, hanem mintha épp megölt volna valakit, és örvendezne rajta.

És Benedikt úgy elbódul, mintha áfonyát szippantott volna. Lába, feneke csupa libabőr, az ujjai meg mintha zúgnának-zsiborognának. És a mellében vagy inkább a gyomrában is valami zúgás kél, olyan tompa zúgás, mintha valaki bedugott volna oda egy üres kővedret. És ez a káprázat, mely Olenykára hasonlít, megrebegteti szempilláit, aztán megint csak néz, és a szeme most még nagyobb lett, és összeér fekete szemöldöke, és a két szemöldöke között egy kis kövecske van, mint a hold könnycseppje.

Mi a csudát akar tőle az átkozott?

Ez a puskin-faramuskin is biztos így volt vele: sehogy se akart megnősülni, makacskodott, sírt, azt végül mégiscsak megnősült – és jó volt neki. Igaz? Égnek tört s dacosabb volt, mint a hős Sándor cár oszlopa. Szánon siklott. Félt az egerektől. Nők után szaladgált, mászkált, mint pók a falon. Aztán híres lett, és most megfaragjuk pinokkiónak.

Mink is érünk annyit, mint ő, igaz? Tán nem?

– Immanuel Kant – okította a Legfőbb Fűtő –, és mivel annyira hajlamos vagy a filozofálásra, hasznos lesz, ha megjegyzed ezt a nevet, szóval Immanuel Kant két dolgon csodálkozott: az ember belsejében lévő erkölcsi törvényen és a csillagos égen a feje fölött. Hogy kell ezt érteni? – hát úgy, hogy az ember két szakadék kereszteződése, mindkettő ugyanolyan feneketlen és megismerhetetlen: a belső és a külső világé. És hasonlatosan ahhoz, ahogy a csillagok, az üstökösök, a galaktikák és az egyéb égitestek számunkra kevéssé ismert, de szigorúan meghatározott törvények szerint mozognak – figyelsz rám? –, úgy az erkölcsi törvények is, minden tökéletlenségünk ellenére, szigorúan meghatározottak, gyémántvésővel vannak beírva a lelkiismeret kőtábláira! Tüzes betűkkel ragyognak a lét könyvében! És bár ez a könyv rejtve van a mi rövidlátó szemünk elől, bár köd lepte völgyben rejtezik, hét lakat mögött, bár össze vannak keverve a lapjai, kusza és érthetetlen az ábécéje, de mégiscsak létezik, fiam!, és éjszaka is ragyog. Az életünk, fiam, ennek a könyvnek a keresése, álmatlan botladozunk egy sűrű erdőben, vakon tapogatózunk, és végül, váratlanul csak megleljük! És a mi költőnk, akinek mi most szerény oltárt emelünk, tudta ezt, fiam! Ő mindent tudott! Puskin – a mindenünk: a csillagos ég is, meg a törvény is a lelkünkben!

– Jól van – mondta Benedikt. Elhajította a csikket, eltaposta a bocskorával. – A csudába is, Nyikita Ivanics. Csapja le a farkacskámat!

És ráfeküdt a padra.