Б · BUKI

Benediktet kicsiny korától mindenféle munkára megtanította az apja. Kőbaltát készíteni – tán gyerekjáték? De ő azt is tudja. Tud gunyhót építeni, akár sarkosan, akár fecskefarkosan, mindenhogyan. Tud gemencét rakni. Meg fürdőt építeni. Az apja, igaz, nem szeretett mosdani. A medve is elél, azt mondja, mosdás nélkül. Benediktnek meg az a mindene. Bebúvik a fürdőbe, a meleg zugolyba, tojáskvászt löttyint a kövekre az illat végett, megpuhítja a gőzben az ihajvesszőt, aztán úgy csapdossa magát, hogy még!

Ki tudja készíteni a bőrt, tud szironybőr csíkokat hasítani a nyúlszőrméből, tud sapkát varrni – minden a kezére áll. Persze, előbb még a nyulat is meg kell fogni. Az ember csak készül odahajintani a követ, és máris huss! – elinalt. Úgyhogy egyre inkább egérbőrből varrjuk a ruhát, az meg mindig bajosabb. Tudvalevő: a nagyból szabhatsz, a kicsit akár a fogaddal is nyújthatod.

Egyszóval minden házi munkát meg tud csinálni. De hogyan is máshogy? Fjodor Kuzmics, áldassék a neve, kihirdette: „A házi munka kinek-kinek a maga dolga, intézzed, ahogyan tudod.” Benedikt apja egész a halálos nyavalyájáig fát vágni járt, és Benediktet is erre a munkára akarta elhelyezni. Benedikt viszont inkább fűtőnek ment volna. Az csábította. A fűtőket mindenki tiszteli, mindenki megsüvegeli, ő meg csak megy kevélyen, senkinek nem hajbókol.

Na még szép: hová lennénk tűz nélkül? A tűz itat, a tűz etet, a tűz melegít, a tűz dalokat danol. Ha meghal a tűz, akár le is fekhetünk a padra, és kővel lezárhatják a szemünket. Pedig hát volt idő, mondják, amikor nem ismerték a tüzet. Hogyan éltek akkor? Hát éltek valahogy: kúsztak-másztak a sötétben, mint a vak gilincák. És a tüzet Fjodor Kuzmics hozta el az embereknek, áldassék a neve. Úgy biza, áldassék a neve! Elvesznénk Fjodor Kuzmics nélkül, istenuccse, elvesznénk! Mert hisz mindent ő épített és rendezett el, és mindig miérettünk aggódik világos fővel, folyton töpreng-elmélkedik! Magasra nyúlik Fjodor Kuzmics palotája, kupolájával elfödi a napot. És nem alszik Fjodor Kuzmics se éjjel, se nappal, egyre csak járkál föl-alá a szobájában, simogatja dús szakállát, miattunk emészti magát: eszünk-e, iszunk-e eleget, nem bánt-e minket valami, nem nyomorít-e az élet? Vannak minálunk kisebb mirzák, de Fjodor Kuzmics – áldassék a neve – a Legnagyobb Mirza, éljen sokáig. A szánt ki eszelte ki? Fjodor Kuzmics. Ki találta ki, hogyan lehet fából kereket faragni? Fjodor Kuzmics. Megtanított minket kőedényt vájni, egeret fogni, levest főzni. Megtanított számolni és írni, a kis- meg a nagybetűket őtőle kaptuk, megtanított nyírfakérget tépni, könyvet varrni, mocsári rozsodából tintát főzni, vesszőt hasítani az íráshoz, és abba a tintába mártogatni. Megtanított fatörzsből csónakot vájni és vízre ereszteni, megtanított lándzsával medvére vadászni, a medvéből kiszedni a hólyagot, azt kampóra kifeszíteni, és ezzel a hártyával beborítani az ablakot, hogy télen is elég fény jusson a gunyhóba.

Csak a medve bőrét meg húsát el nem viheted: a kis mirzák azt éberen figyelik. Mi dolog is volna, hogy az egyszerű galambocska medvebőrt hordjon? Meg kell érteni: hogyan ülhetne a mirza a szánjára bunda nélkül? Hisz egykettőre megfagy. Mert mi gyalog szaladozunk, nekünk melegünk van, úgy megizzadunk, hogy még a kaftánt is kibontjuk magunkon. Bár ókor-ókor befészkeli magát az emberbe a haszontalan gondolat: hej, ha nekem is szánom lehetne, meg bundám, meg… De ez mind szabadosság.

Hej, mennyire szeretett volna Benedikt fűtőnek állni. De mamuska hallani se akart róla. Mindenáron írnoknak akarta. Az apja a favágók közé csábította, anyuskája írnoknak kapacitálta, ő maga meg csak álmodozott, hogyan megy végig az utcán, kevélyen, fölszegve a szakállát, kötélen húzva maga mögött a tűzcsuprot – csak úgy hányódnak a szikrák a lyukakból. Meg a munka se nehéz: összeszedsz valamennyi parazsat az Első Fűtőnél, Nyikita Ivanicsnál, hazacipeled, begyújtasz a gemencébe, aztán ülhetsz, ásítozhatsz az ablakba: egyhamar bekopog a szomszéd pógár, vagy akár a túlsó végről, a Vakoldalról is odaszalad valaki.

– Jaj, Benedikt Karpics, fűtő testvér, adj egy kis tüzet! Az én ostoba asszonykám elbámészkodott, a gemence meg kialudt közbe. Pedig épp lángost sütöttünk, most meg mi a csudát csináljunk…

Akkor aztán összeráncolod a homlokod, harákolsz kicsit, mint aki még álmos, kelletlenül fölemeled a feneked az ágyról vagy a hokelliről, édesen nyújtózol egyet – jajidösanyá-á-ám! –, megvakarod fejed, köpsz egyet, és megjátszod az elégedetlent:

– Na, mán csak mindig ez megy tinálatok! Tökkelütöttek… A tűzre se bírnak vigyázni… Mindőtöket, galambocskám, nem győzöm ám parázzsal! Tudod, hová kelletik menni a szénért?… Aááá, úgy bizony… A lábamat ám nem a kincstárból kapom. Eh, micsoda népség, micsoda népség… Más köpne egyet, azt szóba se állna veletek… Csak jönnek, jönnek. Maguk se tudják, minek jönnek… Na, mi kéne? Parázs?

Megkérdezed tőle, mintha nem látnád magad is, hogy mi kell neki, és mogorván nézel, és úgy elhúzod a szád, mintha reggel óta büdöset éreznél benne, vagy mintha mindjárt öklendenél. De kötelességből csinálod. A szolgálat az szolgálat. Az meg, a nyavalyás pógár, újra rákezdi a siránkozást.

– Benedikt Kaaarpics, drága Benedikt Kaaarpics, segéjjé mán ki, naaaa! Hálás leszek érte… De milyen hálás… Hát nézzed csak… hoztam néked forró lángost… itt van, ni… kicsit kihűltek ugyan… de ne haragudjál már…

Ekkor mordulsz egyet a bajszod alatt: „Lángost, eh…”, de nem veszed el, isten ments – tudja a pógár, hogy s mint, szép csöndben leteszi a sarokba, amit hozott, te meg csak morogsz magadba, hogy „lángost…” – olyan dühösformán, de azért nem eltúlozva. Hogy szépen elcsöndesedjék a hangod, amolyan dörmögősen. És közben minden sietség nélkül, szép komótosan, lapáttal összekotorsz egy kis parazsat, és csak úgy a vállad fölött odaveted: „Fazekat hoztál?” „Jaj, hát persze, hogy hoztam, isten megáldjon, amér megsegítesz” – akkor aztán beleszórsz egy keveset a fazekába. No és ha imigyen állsz hozzá a dologhoz, ilyen állami felelősségtudattal, akkor az emberek is tisztelni fognak – hej, szigorú ember a mi fűtőnk, istenucscse! – mondják, na és persze ki-ki ajándékot hagy a gunyhódban. Miután becsukódik az ajtó a pógárocska mögött, sandítasz kifele az ablakon: elment?… és sipirc a csomaghoz. Kíváncsi vagy, hogy mit hozott. Lehet, hogy tényleg lángost. Lehet, hogy hájat. Vagy sült tojást. A szegényebbje meg csak egy kis rozsodát szedett. Az is megteszi.

Eh-h-h, megint elálmodoztál!… Úgy lett, ahogy mamuska akarta. Megmakacsolta magát: három nemzedéken át, aszondja, az ENTELIGENCIJÁ-hoz tartozott a családunk, nem hagyom, hogy megszakadjon a TRADÍCIJÓ. Eh-h-h, mamuska!!! Nyikita Ivanicshoz szaladt susmorogni, és a kezénél fogva rángatta el a gunyhóba, hogy együtt nyüstöljék apuskát, hadonászott az orra előtt, visított. Apuska meg csak köpött egyet: héjj mán… hogy a rosseb enne meg mindőtöket… hát csináljatok, amit akartok… Csak aztán ne siránkozzatok utána.

Na szóval úgy lett, ahogy mamuska kigondolta. Jól kitanulta Benedikt az ábécét, avagy tudományos szóval az alfabétumot. Különben egyszerű: A, Б, B, Г, Д, E, hozzá lehet mondani a Ё-t is, Ж, 3, И, Й, K, Л, M, H, O, П, P, C, T, У, Ф, X, Ц, Ч, Ш, Щ, Ъ, Ы, Ь, Э, Ю, Я – és persze a tudomány minden egyes betűnek tudományos elnevezést is ad, hogy „ljugyi”, meg „zsivetye”, meg „cserv”. És Benedikt most a Dolgos Gunyhóba jár dolgozni. Persze, nem rossz munka az se. Megérkezik, ott meg már be van fűtve, égnek az egérzsírgyertyák, a padló fölsöpörve – gyönyörűség. Kiadják neki a háncsfüzeteket, kiadják a tekercset, s megjelölik, mit kell lemásolni: innentől idáig – és üddögelsz a melegben, letisztázod az írást. Csak vigyázz, hogy aztán legyen hely a rajzoknak is. A rajzokat később Olenyka-aranyoska sikeríti oda a fehér kezecskéjével: tyúkocskát rajzol vagy bokrocskát. Nem mondhatni, hogy hasonlít, de szépnek szép.

És azt másolja le Benedikt, amit Fjodor Kuzmics írt, áldassék a neve: meséket vagy intelmeket, meg aztán verseket is. És olyan gyönyörűségesek Fjodor Kuzmics versei, áldassék a neve, hogy olykor Benediktnek remegés áll a kezébe, a szeme elhomályosodik, és mintha egyszeriben az egész teste elgyengülne és úszna valahova, vagy mintha gombóc nőne a torkában, hogy nyelni se tud. Az egyik vers világos, hogy minden szó érthető benne, a másik meg olyan, hogy csak forgatja az ember a fejét. A minap például ezt tisztázta le Benedikt:

Immár minden bércet

csend ül.

Halk lomb, alig érzed,

lendül:

sóhajt az éj.

Már búvik a berki madárka,

te is nemsokára

nyugszol, ne félj.{2}

Ebben minden világos a hülyének is. De íme:

Álmatlan éj. Homér. Vitorla száll, dagad.

És számláltam a sort, a feléig sem érve.

E népes fészekalj, a darvak gyöngy füzére,

Ez szállt valamikor Hellász ege alatt…{3}

– na, erre csak köhintesz, és a szakállad vakarod. Vagy például:

Nárdus, áloé és cinnamon

Csodás illattal telve mind:

S ha zúgva fú az aquilon,

Aromájuk meglegyint.{4}

Na tessék! Törheted a fejed, hogy mi micsodát legyint meg. Úgy bizony, sok mindenféle szót ismer Fjodor Kuzmics, áldassék a neve. De hát azér költő. Nem könnyű mesterség, annyi szent. „Sok ezer tonna szóércből nyersz ki egyetlen szót” – mondja Fjodor Kuzmics. És miértünk gyötri-emészti magát. Pedig hát ezen kívül is mennyi dolga van, uramatyám.

Azt beszélik, kitalálta, hogy ferde botot vág a fából, meghajlítja, és járomnak kelletik nevezni. Minékünk mindegy, a nagy mirza szava szent, ha járom, hát járom, és hogy miért, minek, az már nem a mi dolgunk. És azon a járomon lehet vinni a vizes csobolyót, hogy ne húzza az ember kezét. Lehet, hogy tavaszra már ki is adnak ilyen járomokat a Raktárban. Először a szanitéceknek, de róluk csitt, csitt, egy szót se, utána a mirzáknak, és aztán végül majd csak nekünk is jut belőle. Különben meg maholnap itt a tavasz. Fölfakadnak a patakok, virágok nyílnak, a szép leányok szarafánban járnak… Na, elábrándoztál! Fjodor Kuzmics erről is írt verset:

Ó, tavasz, végtelen s határtalan!

Mint végtelen s határtalan álom!

Ismerlek, élet, és elfogadlak,

Pengő címerrel elédbe állok!{5}

Csak miért „pengő címerrel”? Mert hisz a parancsoknak való címer, az fából van. Aztán ha fölszögelik a parancsot az úti kötelezettségről, vagy arról, hogy senki ne merészeljen önmaga szánt készíteni, vagy hogy kinek van adóssága – mert, például, kevés egérzsírt adott le –, vagy hogy a Raktári Napot megint átteszik másik napra, akkor a címer nem peng, hanem tompán zörög. Na de hiszen őneki, Fjodor Kuzmicsnak, áldassék a neve, nem írnak törvényt. Meg ő maga is mit mond magáról: „Légy büszke, költő – mondja –, ilyen vagy te is, számodra törvény nem tétetik.” Tán csak nem mi parancsoljunk őneki?

A Dolgos Gunyhóban más írnokok is ott ülnek Benedikt mellett. Olenyka-aranyoska készíti a rajzokat. Szép leány: sötét szemű, szőke copfos, arca, mint az alkonypír, amikor másnapra szél kerekedik – csak úgy ragyog. Íves a szemöldöke, vagy ahogy mostantól kelletik mondani, járomos; nyúlszőr bundája van, talpas nemezcsizmája – látnivaló, hogy előkelő a családja; szánon hozzák a munkába, s munka után is ott várja a szán, nem is akármilyen: trojka. A korcsok topognak-rugdalóznak a hámban; a rudas makrancos, vigyázni kell, hogy meg ne harapjon, a szélsők meg még cudarabbak. Hogyan is lehetne közel férkőzni Olenykához? Benedikt csak sóhajtozik, és lopva pillantgat rá, az meg tudja már, az aranyoska: hunyorgat a szemecskéjével, vagy épp csak megrántja a fejét. Csudára szerény leány.

Megy hát Benedikt a munkába, néz jobbra-balra, a fűtőknek hajbókol, a szánoktól óvakodik, szíja a fagyos levegőt, gyönyörködik a kék égben. Megbámult egy szép leányt, aki eltopogott mellette, top-top – és nekiment egy oszlopnak. Uhh, hogy a csuda vinné őket, a mindenségit! A francnak kell mindenüvé oszlopot rakni, bassza meg!

Nyikita Ivanics, az Első Fűtő állítja ezeket az oszlopokat. Régi barátja mamuskának, hogy nyugodjék békében. Ő is Régenti. Van vagy háromszáz éves, vagy akár több is, ki tudja. Ugyan ki számolja az időt? Mit tudjuk mi. Tél, nyár, tél, nyár, de hogy mennyi az annyi? – beleszédül az ember már csak a gondolatba. Hisz csak tíz ujja van, meg a lábán is tíz, igaz, akad, akinek tizenöt, olyiknak meg csak kettő. Szemjonnak a Szennyezett-tavakról, ládd, az egyik kezén sok-sok csöppnyi ujjacska nőtt, a másikon meg egy szál se. Őneki ilyen Következmény jutott.

Ez a Nyikita Ivanics sokat volt együtt mamuskával. Bejön a gunyhóba, letörli a lábát – „Szabad?” –, és letottyan a hokellire, aztán beszélgetni kezdenek a Régenti Időkről.

– Polina Mihajlovna, és Kuzminszkijra emlékszik-e? Ha-ha-ha. És ahogy Vajszman járt hozzánk állandóan? O-ho-hó. Szidorcsuk meg, az a gazember, emlékszik, mindig feljelentéseket írt, és ugyan hol vannak most azok a feljelentések? Por lett belőlük, mindenből! És hogy Ljalja milyen jó kávét főzött? De jó is lenne most egy kis kávé…

Mamuska meg hol kacag, hol pityereg, hol folyton csak azokat a BÓTT-okat emlegeti, aztán hirtelen: hát az Orgona meg vajon miért tűnt el?; az egy virág volt, az orgona, azt mondják, fán nőtt, és csodálatos illata volt. Papuska ki nem állhatta ezeket a beszélgetéseket, fordult is ki rögtön az udvarra, és nekiállt fát hasogatni: zsutty!, reccs!, zsutty!, reccs! Dühöngeni dühönghetett magában, de hát hogyan is lehetne akár egy rossz szót is szólni Nyikita Ivanicsnak – hisz ő az Első Fűtő.

Mindenféle munkát elvégez Benedikt, mindent meg tud csinálni, mint ahogy a többi pógár is, akinek van keze, de tüzet sehogy sem tud szítani. A tüzet Fjodor Kuzmics hozta az embereknek, áldassék a neve, de hogy miként esett a dolog, honnét szerezte azt a tüzet, azt mink nem tudhassuk. Gondolkozhatsz rajt három nap, három éjszaka, akkor se találod ki, csak tán a fejed fájul meg, mint amikor túl sok tojáskvászt iszol. Ki azt mondja: az égből hozta, ki azt, hogy toppantott egyet a lábával Fjodor Kuzmics, áldassék a neve, és azon helyt föl is csapott a láng a földből. Minden lehetséges.

Vigyázni meg Nyikita Ivanics vigyáz a tűzre. Az összes alfűtő őhozzá jár tűzért, a lyukacsos kőcsuporba merik az izzó szenet, és elcipelik a saját gunyhójukba. Hej, ez ám a jó munka!… De milyen jó! Otthon üddögelsz, lesel ki az ablakon, és várod a pógárokat az ajándékokkal. Napközben a pógárok munkában vannak: ki a fenekét koptatja álló nap a Dolgos Gunyhóban, ki rozsodát gyűjt a mocsárban, ki répát ültet a mezőn… A gemence meg a gondoskodást szereti; ha későn érsz haza, hopsz, már ki is aludt. Elbámészkodtál – és már ki is hűlt a parázs. Az előbb még kék tüzecske szaladozott rajta, és minden darab fa úgy ragyogott belülről, mintha élne, pirosan, áttetszően, mintha csak szuszogna benne valaki, vagy szólani akarna – most meg vége. Néma, szürke, homályos, mintha meghalt volna benne valaki.

Mert hát meg is halt. Már hogy a tűz. Úgy bizony… A csuda érti. Titok.

És ahol titok van, ott állami szolgálat is van.