C · SZLOVO

Benedikt először azt gondolta, az egérmotozás, az hiányzik neki. Hisz az egér a mindenünk. Megesszük, ruhát szabunk a bőréből, és a bazárban bármit vehetsz rajta. Hű, hogy elkapott kétszázat akkor, még Újév előtt! Dalolt a lelke, és daloltak vele az emberek! Emlékezett rá, nem is ment, szinte táncolt, beletaposott a megereszkedett hóbuckákba, a sarkával fölcsapta a tócsákat, hogy szivárványosan freccsenjenek! Tisztességes fizetség tisztességes munkáért! És mennyi mindent vett azokon az egereken! Hisz utána egy héten át azt ették Nyikita Ivaniccsal, és még akkor is maradt belőle. Az öreg még túrós batyut is sütött… És valahogy azok fölött a túrós batyuk fölött barátkoztak össze vagy mi. Már ha egyáltalán lehet barátkozni egy Régentivel. Igaz, szakácsnak hitvány, már az anyósával összehasonlítva. A túrós batyuk, az igazat megvallva, olyan csáléra sikeredtek: egyik felük nyers, a másik odaégett, és nem is túró volt bennük, hanem a csuda tudja, mi. Az anyósának a túrós batyui meg valósággal elolvadnak az ember szájában.

Aztán meg arra gondolt: lehet, hogy a gunyhója hiányzik neki. Előfordult, hogy álmodott is: hogy megy-megy az apósa házában, folyosóról folyosóra, emeletről emeletre, és a ház mintha ugyanaz lenne, de mégse. Mintha meghosszabbodott volna és valahogy úgy minden oldalra dől benne. Megy hát, megyen, és csodálkozik egyre: hogyhogy soha nem ér véget ez a ház? És egy ajtót kell megtalálnia, úgyhogy rángatja, ki is nyitogatja az összeset. De hogy mit keres, mi van a mögött az ajtó mögött, azt nem tudja. Na, aztán amikor kinyitotta az egyik ajtót, ott volt mögötte a gunyhója, de az se ugyanolyan, hanem mintha nagyobb lenne: egészen magasan van a plafon, azt ott úgy megsűrűsödik a sötét, hogy már nem is látni.

És csak kevéske száraz széna potyog a plafonról, zizeg és potyog. Ő meg mintha állna és nézné azt a szénát, és félelem van a szívében, mintha valaki a mancsával hol megszorítaná, hol eleresztené. És most mindjárt megtud valamit. Most mindjárt. És mintha Olenyka menne ott, és egy tuskót vonszol. És olyan mogorva, valahogy ő is olyan komor. Hová vonszolod azt a tuskót, Olenyka, és miért vagy ilyen morcos? Mire Olenyka csúnyán felnevet, és azt mondja: miféle Olenyka? Nem Olenyka vagyok én… Nézi: és tényleg, nem Olenyka az, hanem valaki más…

…Felébredsz egy ilyen álomból, és száraz a szád, és a szíved csak úgy kalapál: dú-dubb! dú-dubb! És nem érted, hogy miféle világban is vagy. Megtapogatod magad: én vagyok ez tényleg? És a hold átsüt a hólyagon, fényesen, félelmetesen. És a padlón megnyúlt a holdvilág ösvénye… És vannak emberek, akik járkálnak az álmukban teliholdkor, és az ilyeneket holdkórosnak nevezik. Azt mondják, csábítja őket a hold. Ilyen éjszakán felkelnek az ágyukból, kinyújtják a kezüket, mozgatják az ujjaikat, és mennek. És hogy a kezüket minek nyújtják ki, azt nem tudjuk. Úgy néz ki, mintha alamizsnát vagy segítséget kérnének, de ha megfogod az ilyennek a kezét, elugrik. És meghökkenés ül ki az arcára. És fülel valamire: oldalt fordítja a fejét, és fülel. A szeme nyitva, de nem lát bennünket. Az ilyen pógárocskák felkelnek az ágyból, kimennek az udvarra, mászkálnak-kóricálnak, aztán sipirc, fölmásznak a tetőre, de ügyesen ám, mintha csak létrán lépkednének. Felmásznak a tetőre, annak is a legtetejére, és ott sétafikálnak. Merthogy ott közelebb volnának a holdhoz. Bámulják a holdat, és a hold visszabámul rájuk; mert arca van a holdnak, és sír: néz minket, nézi az életünket, és sír.

Igen, azt gondolta, hogy a gunyhója hiányzik. Még el is ment megnézni: befogta Tyetyerját, és elhajtott a telepükig. De nem, nem az volt a baj. Megnézte a gunyhócskáját, a szalmatetőt: teljesen leposzkult. Az ajtó kitárva, az udvaron bojtorján, tavasz óta nem lett kigazolva, meg rántósfű, meg harapósfű meg még valami ismeretlen gaz: a szára hosszú, fekete, a levele fonnyadt. Közömbösen hullottak, kavarogtak az első hópelyhek. Áddigált egy darabig, levéve a sapkáját, mintha csak egy sír mellett állna. Bent már aligha van bármi is: mindent elloptak. Sajnálja is, nem is: elszakadt már a szívétől, fene bánja. De kár volt szánnal jönnie: Tyetyerja ezután egészen elkanászodott, csöppet sem tisztelte többé. Míg Benedikt ott állt a kerítésnél, a disznó rágyújtott, meg még köpött is egyet a földre, és azt mondta:

– He! Nekem Szviblovóban ennél jobb kéglim volt.

– Tyetyerja, hogy mersz így beszélni egy úrral?! Neked a hámban a helyed.

– Ja, teneked meg tudod, hol… Nekem tükrös tálalókészletem volt… Rubin televízióm olasz képcsővel… A sógorom jugoszláv szekrénysort szerzett, saját fürdőszobám volt, aranyló ősz órjásposzterem.

– Nagyon megeredt a nyelved! Na, gyerünk, fogd be magad!

– A konyhában linóleum, máshol meg mindenütt parketta. Háromplatnis gáztűzhely.

– Tyetyerja! Kinek beszélek?!

– Hűtőszekrény fagyasztóval, dobozos sörök… Citromos vodka, jó hideg…

És csak áll a nyavalyás a két hátsó lábán, mintha a druszám volna vagy mi, a kerítésnek támaszkodik, és csak mondja, mondja, ábrándos tekintettel, és esze ágában sincs úgy nézni Benediktre, mint a gazdájára! Teljesen elmerült az emlékeiben!

– Kubányi paradicsom, rücskös észt uborka… Fekete kaviárt ettünk, a pirosat szarnak tartottuk… Tizenkét kopejkába került a rozskenyér… Ruszli… Indiai tea elefántos dobozban… Zefir cigaretta fehér-rózsaszín dobozban… Kujbisevi rumos meggy… Szamarkandi dinnye…

És csak mondja, mondja, mint akit felhúztak, ugyan ki bírná ki? Helyesen mondja Nyikita Ivanics: kell hogy legyen tisztelet az emberben, és igazságosság! Ez a disznó meg nem tiszteli az embert, lópikulába se veszi! Benedikt felmérgedett, és megcsapdosta az oldalát ustorral, lekevert párat a fülére, és még jól meg is rugdosta. Az apósa meg azt mondja: Tyerentyij jámbor fajta, a Potap, az a makrancos! Milyen lehet akkor Potap?! Ha ez a jámbor?… És most, hogy elmentek Benedikt gunyhójához, még tán kénytelen lesz Petrovicsnak szólítani. Na, szépen állunk.

Aztán meg arra gondolt: lehet, hogy a farkacskája hiányzik? Olyan régóta megvolt, csóválta, örült neki. Mikor a farkacskádat csóválod, néha még a füled is belebizsereg. Milyen szép, sima, fehér, erős farkacskája volt! Na igen, szégyen, ha az embernek farkacskája van, amikor másoknak nincsen, de különben jó kis farkacska volt. Jó bizony. Most meg Nyikita Ivanics fogta magát, és lecsapta neki, szinte egész a tövénél – hű, hogy az milyen borzalmas volt! Nyikita Ivanics keresztet vetett: Isten megsegéljen! És: durr!!! – de nem fájt annyira, mint amennyire félt tőle. Azért nem, mondta Nyikita Ivanics, mert nem csont volt benne, hanem porc. „Köszöntelek – gratulált Benediktnek – a részleges emberré válásod alkalmából.” Így viccelt vele. „Lehet, hogy most majd bölcsebb is leszel.” Ez is vicc volt persze.

Most a farkacskája helyén egy kis dudor van, olyan bütyökféle, és sajog. Benedikt utána egy álló héten át terpeszben járt, és nem tudott ülni, de az esküvőre behegedt a seb. És most olyan furcsa valahogy: nincs mit csóválnia. No, szóval így érzi magát a többi ember. Hm.

De másfelől meg mit jelent az, hogy a többi ember? Miféle többi ember? Hisz mindnek megvan a maga Következménye. Az apósának, anyósának, feleségének karmai vannak. Tönkreteszik a padlót. Az anyósa akkora, mint egy ház, francúz származék – úgy fölkaparja a padlót, mintha valakinek az összes haja odahullott volna. Olenyka finomabb, utána kisebb kupacok maradnak. Az apósa meg hosszú, vastag forgácsokat kapar, gyújtósnak valót. Benedikt egyszer mondta is Olenykának, hogy vágják le a karmait. Félt, hogy felsérti velük az ágyban. Olenyka meg erre visítani kezdett: Micsoda? Hogy mit akarsz?… Na nézzed csak, mit vett a fejébe! Hisz az a testem! Nem!!! Jaj!!! És nem engedte.

A korcsoknak meg – bár ők persze nemigen emberek – nincsen karmuk. Rendes lábuk, rendes kezük van. Csak szutykosak: egész nap nemezcsizmát viselnek, ha épp nem kártyáznak. Néha leülnek, kinyújtják a lábukat, és vakarják a fejüket a fülük mögött, gyorsan-gyorsan; de ha jól megnézed, látod, hogy karmuk, az nincsen.

Egyszóval eleinte olyan szomorú volt, mintha elárvult volna a hátsófele, és Benedikt megbámult minden farkat, ami a szeme elé került, kecskéét, madárét, kutyáét, egérét.

Elment, megnézte a puskint. Az esküvő előtt egy héttel Benedikt úgy döntött: na, elég volt, vegyük úgy, hogy készen van. Mi mást csinálhatna még rajta?

A vége felé már nem igazán az alakot faragta, hanem csak mindenféle apróságot igazgatott rajta: a fürtöket csiszolta, lefarigcsálta a tarkóját, hogy még görnyedtebbnek nézzen ki a géniusz, mint akit nagyon-nagyon elszomorított az élet; az ujjakkal, a szemekkel piszmogott. Először is hat ujjat faragott. Nyikita Ivanics erre megint dühbe gurult, rikácsolta a maga filippikáit, de Benedikt már megszokta a rikácsolását, és nyugodtan elmagyarázta neki, hogy az asztalosmesterségben ez a szabály: egy kis fölös anyag soha nem árthat. Mer aztán bármi történhet, elkövetsz valami hibát, részeg fejjel nem oda csapsz a fejszével, ahová kéne. A fölösleget utóbb mindég le lehet faragni. Most akkor mondjuk úgy, hogy befejezte a munkát, száraz rozsodával átdörzsölte az egészet, vagy ahogy mondani szokás, elvégezte rajta az utolsó csiszolást, hogy szép sima legyen, ne álljon ki belőle szálka sehol se. Azt végül persze felajánlotta a választást a megbízónak: akkor mostan a szabadság dalnokának melyik ujját faragja le? Mer nagy a választék, hogy szinte jólesik, ízlés szerint lehet dönteni. Ha úgy tetszik, ezt itten, ha amúgy, azt a másikat, ha az se jó, akkor amazt, ni, vagy lehet, hogy ezt szemelte ki itten? Itt is faraghatok, amott is, Na mi legyen? Örvendezik a lélek, amikor minden ilyen tudományosan van csinálva: szép gazdagon, bőségesen.

Nyikita Ivanics meg egészen begörcsölt, és nem tudott választani, szaladt körbe-körbe, és a haját tépte – iszonyú, milyen sok haja van –, hogy aszondja, hogyan vetemedhetne ilyen szabadosságra, hogyan merészelhetné istenkáromló módon saját szeszélye szerint levágni a költő kezét? Egy dolog a farkacska, de hát a kezét!!! A tenyerébe temette az arcát, rázta a fejét, fél szemmel leste a szobrot, aztán azt is behunyorította, szenvedett, kínlódott, és csak nem tudta eldönteni. Mind a hat ujj megmaradt. Lába meg nincs a puskinnak, azt nem faragtak neki. Nem volt rá idejük. Csak a felsőtestét faragta ki Benedikt, az övjéig. Alatta olyan volt, mint a mozsár – sima.

Hatan cipelték, szógákat fogadtak fel, egérben fizettek nekik. Meg az egyik Régenti, Lev Lvovics, Nyikita Ivanics barátja, önként ajánlkozott, hogy segít. Tetszett neki a bálvány.

– Tisztára egy downkóros. Hatujjú szeráf. Pofon a közízlésnek – lelkesedett. Persze, a cipekedésben nem sok haszna volt, nyiszlett egy ember, úgyhogy inkább amolyan irányítói szerepben lépett fel: „gyerünk-gyerünk-gyerünk! Állj! Odább! Úgy van! Nem úgy! Balra vidd!” – na, ahogy mindig irányítani szoktak. Ott akarták felállítani a puskint, ahol Nyikita Ivanics mutatta – valami okból kinézte magának azt a helyet. Már kezdtek gödröt ásni neki. Csakhogy a gazda dühös lett erre: kirohant, hadonászott, fröcsögött a nyála – mer hogy letaposták a kaporját. Ez a kapor a leghitványabb növény különben, se íze, se bűze, inkább csak a szépsége miatt tartják; na persze, ha éhezik az ember, a kaprot is megeszi.

Nyikita Ivanics meg mindenáron a pógárocska kertjének közepén akarta felállítani a szimbólumját, egyre csak magyarázott neki, hogy hogy nem szégyelli magát?, meg ígért neki tüzet soron kívül, meg a szógákat biztatta, hogy hallassák a népnek a hangját, zúgolódjanak. A szógák persze oda se hederítettek rá: csak álltak mogorván, keresztbe tett lábbal, cigarettázva, várták, míg a főnökség kiordibálja magát, majcsak kiönti a szívét, azt elcsihad, mindég így van ez. Végül is át kellett cipelniük a sztalinfát az utca másik oldalára. Ott volt egy kis hely a kerítések között, amelyik nem tartozott senkihez sem.

Úgyhogy mostan akkor ott áll a drágalátos, az utca zaját hallgatja, ahogyan a megrendelés szólt – befordulsz a sarkon, és máris meglátod a dombocskán, a szélben, ott feketéllik. Mer ez a fa, ez a sztalinfa mindig megfeketedik az esőtől. Ottan áll hát, mint bokor az éjszakában, lázadó, dühös lélek; fejét leszegi, oldalt két fasírt a fején – olyan régimódi pofaszakáll –, lógatja az orrát, ujjaival mintha a kaftánját tépné. A fejére persze odacsinált egy cefetmadár, de hát annak, a szégyentelennek már csak ez a szokása: amit meglát, arra odapiszkít, azért is kapta ezt az illetlen csúfnevet, az illetlenségiér.

…Na, elhajtott oda is, megnézte a puskint. Elkergette a kölyköket, hogy ne kússzanak-másszanak rajta. Le akarta taposni a havat körülötte, de lusta volt leszállni a szánról. Megnézte, azt annyi. Jól van, jójszakát. Hadd álljon ott, nem zavar senkit.

Gondolkodott, gondolkodott: de hát mi a csuda hiányzik neki? És hirtelen rájött. Kitalálta! A könyvek! Régóta nem olvasott, nem másolt, nem tartott a kezében semmilyen könyvet! Úgy bizony, május óta! Először csak úgy önkényesen nem járt el többé dolgozni, aztán jött a szabadság, az esküvő, aztán a családi élet, és tessék, lassacskán újabb ősz fordul a télbe, de az meg sehogyan sem bírja végképp elszánni magát – na, ez már csak mindég így van a természetben: mindegyre küszködik, vajúdik. Egyik nap eső esik, a másik nap hó. Pedig már az Októberi Ünnepet is maguk mögött hagyták! Csak ebben az évben nem mentek számlálásra. Az apósa elment hivatalból – káromkodott, de elment, nekünk meg azt mondta: üljetek csak itthon, így is tudom, hogy hárman vagytok, majd beírom a listára.

Benedikt ki nem állhatta az Októberi Ünnepet – persze, ugyan ki szereti azt, tán csak némelyik mirza, az is csak kötelességből –, de akármicsodás, mégiscsak szórakozás, lehet nézni az embereket, meg tán valamit a Raktárból is kiosztanak. Persze, minékünk nem kell onnan semmi. Na szóval, vajúdott a természet, és vajúdott az agya is. Nem tudta mivel elfoglalni magát. Unatkozott.

Mászkálsz a házban, bóklászol, lődörögsz; valami szórakozást keresel magadnak. Benyálazod az ujjad, a falhoz nyomod, és húzod rajta. Húzod, húzod, körbe az egész szobán vagy amíg meg nem szárad a nyál, akkor újból benyálazod az ujjad, és megint húzod a falon.

Na mi mást csinálhatsz? Leguggolsz, a térdedre könyökölsz, az öklödre támasztod az állad, és ringasz előre-hátra. Előre-hátra.

Vagy kidugod az alsó ajkadat, és az ujjaddal csapdosod. Olyan vicces hangot ad: platty-platty.

Vagy ülsz a hokellin vagy a padon, ringatod magad, kidugod a nyelved, egyik szemed behunyorítod, a másikkal meg a nyelvedet nézed. Az orrod egy részét látod meg a nyelved hegyét. De csak úgy homályosformán.

Vagy széthúzod az ujjaddal a szemed, hogy így mi lesz: hát az lesz, hogy minden, amit látsz, eltorzul.

Lelógathatod a fejed a két térded között a padlóig, amíg bele nem száll a vér. Zúgni kezd a fejed, minden elhomályosodik; a füledben meg valami zsibongás és kopogás hallatszik.

Meg mit is lehet még csinálni? Egymásba fonod az ujjaidat, egyiket a másik után, aztán amikor mindet összefontad, kifordítod a kezed. Vagy egyszerűen szétterpeszted az ujjaidat, és mozgatod őket. Már a kezeden. Mer ha a lábadon próbálod, az rosszul sül el: görcs áll a talpadba. Kipróbálod, és csodálkozol, mitől van, hogy a kezed így működik, a lábad meg amúgy. Hát csak attól, hogy a kéz az kéz, a láb meg láb. Mi más oka lenne? Így van, és kész.

Vagy egyszerűen csak nézegeted a körmeidet.

És látomást nem látsz semmifélét; valahogy eltűntek – nincs többé káprázat. Kár. Azelőtt mindig Olenykát látta maga előtt: gyöngysorok, gödröcskék, szalagocska. Most meg? Most itt van neki Olenyka. Itt mellette. A gödröcskék meg – hát gödröcskék mindenütt vannak a testén. Olyan nagy gödröcskék, hogy beledugod az ujjad, azt félig eltűnik benne. Azt dugdoshatod is nyugodtan. Olenyka nem tiltakozik. Sőt, mondhatni, örül neki:

– Hé, te huncut! De türelmetlen vagy!

Csak azelőtt valahogy csillogás áradt belőle. Valami titok vagy mi. Most meg ül a hokellin, az arca vastagon bekenve tejföllel – hogy fehérebb legyen; csak így tejfölösen borzasztó a képe. És a fejét vakarja:

– Nézd csak, Benedikt. Mi van itt nekem? Csak nem koszmó?

Azelőtt semmiféle koszmóról nem volt szó: a bokájáig ért a copfja, azt annyi. De most már nem viselhet copfot, most, hogy férjes asszonyka lett belőle, asszonyficurát kell viselnie. Azt hogy mennyi bajlódás van egy ilyen asszonyficurával, uramatyám! Széjjelszedi fürtökbe, bevizezi vagy rozsodával bekeni, és feltekeri a fürtöket olyan kis famiskulanciákra. Az egész fejét telitekeri, és ahogy jár-kel, egész nap ringanak meg egymáshoz kocognak azok a facsavarok. Merthogy neki fürtöcskék kellenek. Meg be van kenyve a képe: tiszta hárpia.

– Azt minek csavargattad be magad?

– Hogyhogy minek? Hogy szép legyek. Teérted igyekszek.

És letottyan az ágyra.

– Gyere, Benedikt, szeretgessél.

– Elég volt már, mennyit lehet azt csinálni?

– Gyere csak, gyere, ne a szád járjon!

– Valahogy olyan gyengének érzem magam. Kicsit túl sokat ettem.

– Ne találj ki mindenfélét, reggel óta nem ettél!

– De meg fogsz karmolni.

– Mér karmolnálak meg? Ne találj már ki mindenfélét!

– De hát tiszta tejföl a képed.

– Neked mindig van valami kifogásod! Olyan szerencsétlen vagyo-o-o-ok!

És bőg. De aztán abbahagyja.

– Benedikt! Gyere csak ide! Itt viszket valami, nézd csak meg! Nem ott, amott. Nőtt ott valami?

– Nem nőtt semmi.

– Nem, nézd csak meg még egyszer, figyelmesebben! Valahogy úgy bizsereg.

– De hát nincs ott semmi se.

– Akkor mi bizsereg? Nem egy furunkulus?

– Nem.

– Tán egy hólyag? Nem dagadt meg?

– Nem.

– De nem piros?

– Nem, nem!

– Akkor meg mi lehet? Viszket, viszket, aztán beleszúr egyet!… És itt? Benedikt! Rám figyelj! Itt… nem ott, arrébb! A lapockáim között!

– Nincs ott semmi!

– Lehet, hogy pikkely?

– Nem!

– Tán a korpa hullott oda? – viszket. Porold le onnét.

– Mondtam már, nincs semmi! Ne képzelődj!

– Lehet, hogy szeplők ütöttek ki rajtam?

– Nem!!!

– Akkor lehet, hogy valami pattanás vagy bibircsók! Van az úgy, nől egy bibircsók rajtad, aztán meghalsz!

– Mondom: sima a hátad! Csak képzeled az egészet!

– Persze, mivel én szenvedek, nem te, neked mindegy! Pedig úgy sajog a hónom alatt, Benedikt!

– Ha sajog, majd elmúlik.

– Más férfi sajnálna a helyedben!… Ha így felemelem a kezem, és elfordítom, rögtön sajog! Ha meg így előrehajolok, és így teszem a lábamat, rögtön szúrni kezd az oldalam, nézd csak meg, nincs-e valami ott az oldalamon, én nem látok oda!…

Na egyszer aztán rájött: a könyv hiányzik neki. Bárcsak most rögtön leheveredhetne az ágyra egy könyvvel! Az udvaron nesztelen hullik a hó, a gemencében ropognak a tuskók – ilyenkor a legjobb olvasni, az ágyon heverészve. Az ágy mellé a hokellire odatenne egy tál tüzikét vagy más finomságot, hogy legyen mit bekapdosni közben, és gyerünk… Bele a könyvbe… Itt minálunk, mondjuk, tél van, ott meg nyár. Minálunk nappal, amott meg éjszaka. És szépen, színesen leírják neked, hogy milyen is az a nyár, milyen is az az éjszaka, meg hogy ki hová ment, meg hogy miféle ruhát viselt, meg hogy, mondjuk, miféle padra ült valaki a folyóparton, hogy kire vár – a szerelmére, kire másra? –, meg hogy miféle madarak énekelnek fölötte, meg hogy hogyan nyugszik le a nap, hogyan kavarognak a muslincák… Meg hogy mit hallani a folyó túlpartjáról, miféle dalt. Mindent megírnak: azt is, ahogy nesz hallik a bokrok közül – megjött a szerelmes a találkára –, meg hogy miket beszélnek egymás közt, miben egyeznek meg… Vagy hogy valaki nagy hajót épített, aztán a Tenger-ócijánra eresztette, és hogy mennyi ember zsúfolódott össze azon a hajón, meg hogy hová is akarnak elhajózni, meg hogy miféle annak a hajónak a felépítménye – mindent. Meg azt is, hogyan hajóztak a tengeren, és hogyan marakodtak össze egymással, hogy egyikük szívében fortyogó harag ébredt a többiek iránt, hogy a viharfelhőnél sötétebb lett, és egyre csak gondolkodik, emészti magát… A többiek meg észrevették ezt, és azt mondják: hé, ez meg mér néz ránk úgy, mint a veszett kutyákra, még valami bajt okoz nekünk, tegyük csak ki egy szigetre…

Olvasol, azt mozog a szád is közben, ahogy kibetűzöd a szavakat, és mintha egyszerre két helyen lennél: ülsz vagy fekszel, fölhúzva a lábad, kezed a tálban motoz, de közben más világokat látsz, távoli vagy sosemvolt világokat, és mégis egészen elevenek. Futsz vagy úszol vagy szánon repülsz – menekülsz valaki elől, vagy épp te kergetsz valakit –, és dübörög a szíved, suhan az élet, és hát ez valóságos csoda: amennyi könyvet elolvasol, annyi különböző életet leélsz! Mintha valami csodalény lennél, amelyik változtatja a formáját: elébb férfi vagy, aztán hirtelen huss! – nő lesz belőled, vagy öregember, vagy kicsiny gyermek, vagy akár egy egész csapat, amelyik lesben kucorog, meg a csuda tudja, bármi. És ha igaz az, hogy nem maga Fjodor Kuzmics, áldassék a neve, írta ezeket a könyveket, hát nem mindegy? Akkor hát voltak más Fjodor Kuzmicsok régen, ültek, írtak, látomásokat láttak. Miért is ne?

És most éppen meggyújtották a gyertyákat a Dolgos Gunyhóban, széthajtják a tekercseket, és Sakál Gyemjanics éberen leskel körbe. Konsztantyin Leontyics csuda gyorsan körmöl, azt időről időre ledobja az íróvesszőt, összecsapja a tenyerét, és felkiált! – mindig nagyon felizgatja, ami a könyvekben történik. Aztán megint fogja az íróvesszőt, és gyerünk tovább körmölni… Varvara Lukinyisna meg lehajtja a fejét, rázza a taréjait, valamin gondolkodik magában… Milyen könyv is van elrejtve nála odahaza? Valami gyertyáról volt benne szó meg ámításokról… És nincs már ott a Dolgos Gunyhóban se Benedikt, se Olenyka… Olenyka fekszik az ágyon, nyafog, be van kenve a képe tejföllel, Benedikt meg a hokellin ringatózik. Hej, de jó is lenne most fogni pár egeret, elmenni a bazárba, és elcserélni egy könyvre őket! Csak hát itt, a mi házunkban egy fia egér sincsen.

És az vajon miféle könyv lehetett, amit az apósa dugdosott a kezébe? Menjen, kérdezze meg? Ha egyszer az apósa nem betegedett meg tőle, kopogjuk le gyorsan, akkor igaz: nyugodtan kézbe lehet venni.