Ж · ZSIVETYE

Benediktnek változékony a hangulata, tudja magáról. Nincs két egyforma napja. Előfordul, hogy reggeltől már határtalanul élénk, minden izma feszül, dologra vágyik: ühhh!!! Azt gondolod, hogy felforgatod a fél világot. Ilyenkor kézzel dolgozni van kedved. No, akkor valami olyan munkát is keresel magadnak: fát vágni vagy hasogatni, vagy valamit megreparálni a házban, fejszét vagy csobolyót készíteni, vagy épp vedret vájni. Egyszer, amikor ilyen kedvében volt, legyalult egy tucat tetőnek való deszkát. Becsszóra! Nem hazudok, egy tucattal! Na jó, lehet, hogy nem egy tucatot, de legalábbis hármat. Az is sok. És énekelni akaródzik. Jó hangosan.

Máskor meg valami sírós unalom fog el. Főleg estefelé. Különösen ősszel, télen meg szinte mindennap. De nyáron is előfordul.

Este, amikor lassan lemegy a nap a hullámos mezők, a kék hegyek, a távoli erdők mögött, ahol soha senki sem járt, amint meghosszabbodnak az árnyékok, és mintha körülfogna a csend, akkor történik. Ülsz a tornácon, rozsodát szísz, a szomszédokkal feleselsz. Muslincák kavarognak a levegőben. Úgy tűnik, elcsitult minden madár, minden erdei rémség. Mintha valaki megfenyegette volna őket az ujjával. Aztán megint egyszerre rákezdi mind, de már másfajta, éjjeli hangon. A berekből susogás hallatszik, meg turbékolás, cuppogás, máskor meg ijesztő rikoltás vagy nyávogás.

A szomszédok azt mondják:

– Sellő, hogy a nyavalya essen belé.

Mások meg:

– Na, most, ez az. Ez egy faszopáncs, ahunt a fészke.

Mire valami ostoba fehérnép közbekotyogja:

– Lehet, hogy vakfillentő madár.

Azzal mindenki nekiesik:

– Bolond likból bolond szél fú. Még hogy vakfillentő! A vakfillentőnek nincs hangja, épp azért vakfillentő!

Az ostoba némber nem nyughatik:

– Lehet, hogy vak, de olyan a hangja, mint egy duda. Hallom, nem vagyok süket.

Mire mindenki: – Vakon is jobban lát, mint te! Ami kell neki, azt látja! A karmaiban van minden ereje! Még hogy duda!

Mire megszólal a házigazda is, a férj:

– Na, jól van, asszony, eleget beszéltél, most már menjél! Főzz valamit! Nagyon megeredt a nyelved.

Olyan minden, mint máskor: beszélgetnek, elmondják, kinek mi jár a fejében, hogy így meg úgy mit nem értenek a természetben. De Benediktet hirtelen valami émelygés fogja el! Mintha valahol ott, középen perzselné valami, és hideg gyűrű fogja körül azt a helyet. És a gerincében is érez valami rosszat. Meg valami zúgást a fülében. És keserű a nyál a szájában.

Ha panaszkodsz valakinek, azt mondják:

– Ott a küsz a hátad mögött.

De nem. Aligha. Nem olyan ez. Valami odabent nem nyughatik, meg az is lehet, ahogy Nyikita Ivanics mondja, hogy ez FILAZÓFIJA.

Nézed az embereket – férfiakat, nőket –, és mintha most látnád őket először, mintha te más fajtához tartoznál, vagy mintha csak most jöttél volna ki az erdőből, vagy épp fordítva, mintha épp bementél volna egy erdőbe. És minden olyan furcsának tűnik, olyan unalmasan furcsának. Ott van az asszony: de ugyan mivégre van az asszony? Van arca, hasa, pislog, beszél valamit. Forgatja a fejét, nyitogatja a száját, de belül vajon mi van? Húsos sötétség, csikorgó csontok, tekergő belek, és más semmi se. Nevet, ijedezik, a homlokát ráncolja – de vajon tényleg vannak-e neki érzései? Gondolatai? Mi van, ha csak asszonynak tetteti magát, s közben egy mocsári rém? Mint amik a bokrok közt füttyögnek, és zizeg a száraz lomb tőlük, recsegnek az ágak, de ők maguk nem mutatkoznak. És ha odamenne, és ellenőrizné? Csúzliformán széttenné két ujját, és a szemébe bökne. Mi lenne akkor? Zutty, és elesik, nem igaz?

Persze, lenne óbégatás, meg el is tángálnának a férfiak, mit törődnének vele, hogy állami írnok vagy, hivatalnok-pógár – kékre-zöldre vernének, és ha valami kis mirza vizsgálatot tartana az ügyben, mindenre megesküdnének, hogy ilyen is voltál, hogy a kék pofád egyszerűen csak Következmény, hogy a szüleidnek is ugyanilyen randa képük volt, meg a nagymamádnak is.

Ma is, például, estefelé, ott a munkában, a csuda tudja, mitől, de egyszer csak felkavarodott Benedikt bensejében a FILAZÓFIJA. Homályosan, mint árnyék a víz alatt, valami forgolódni kezdett a szívében, gyötörte, hívogatta, de hogy hová? – tudja a fene. Mintha a hideg rázta volna, és már-már elsírta magát. Tán valami harag fortyog benne, tán repülni szeretne. Vagy nősülni.

Sehogy se bírja kiverni a fejéből a cipócskát, borzalmas egy történet. Hogy énekelt, énekelt… És csak gurult, gurult… Gurul-gurul messzire, el nem kapod sohase… De csak elkapták!

Varvara Lukinyisna is azzal a furtonfurt beszédjivel! Mert neki muszáj tudnia, hogy mi az a „ló”. Nyughatatlan teremtés. Ugyan mi mindent le nem írt már Fjodor Kuzmics a verseiben, áldassék a neve. Épp azért versek, hogy az ember lópikulát se értsen belőlük. És hogy Fjodor Kuzmics, áldassék a neve, különböző hangokon beszél, hát az meg… Hisz mindenki azt csinálja. Vegyük például őt, Benediktet: reggel napsütésben jött el otthonról, csikorgott talpa alatt a hó, és mindenféle kellemes gondolatok kavarogtak a fejében, semmi gondja nem volt ezen a világon. Most meg, ahogy közeledik az este, valósággal más ember lett: gyenge és félős, és olyan sötét van az utcán, hogy a háta közepére se kívánja, de hát akkor is menni kell, nincs apelláta. Meg Olenyka sincs itt már, és nélküle még hitványabbul érzi magát a gunyhóban.

Megszólalt a kolomp: vége a munkaidőnek.

A pógárok felpattantak a helyükről, lehajingálták az íróvesszeiket, nyállal eloltották a gyertyákat, és sietnek, magukra kapják a kaftánjukat, az ajtóban lökdösődnek. Sakál Gyemjanics, a kis mirza körbejárja az asztalokat, dobozba gyűjti a kész tekercseket, az üres tintásüvegeket egy kosárba hajítja, az íróvesszőket ronggyal letörölgeti. Morog, hogy túl sok rozsodát elhasználunk, hogy az isten minden vesszeje se elég nekünk, de hát azért mirza, hogy morogjon, hogy szidja az embereket, és azért adatott neki ilyen hatalom fölöttünk, mert a Jeges Ütközet veteránja. De hogy miféle ütközet volt az, és mikor, és kik ellen harcolt Sakál Gyemjanics, és hogy sok pógárt terített-e le a buzogányával vagy a kampósbotjával, azt mink nem tudjuk, nem is akarjuk tudni, és ha mondják, akkor se jegyezzük meg.

Vége hát a napnak, kihunyt, elhamvadt, és lehullt az éj a városra, és Olenyka-aranyoska eltűnt valahol a kanyargós utcácskákban, a hóbuckák között, mint egy látomás; és megette a róka a szemvillanásnyi éltű cipócskát, és Benedikt most siethet haza dombokon, hóbuckákon át, botladozva, esvekelve, hogy teli lesz hóval a kabátujja, s csak találgatja, merre vezet az ösvény, s a két kezével nyit utat a télben maga előtt.

Mi is a tél, ha meggondoljuk? Hogy is van ez? A tél az, amikor bejössz a gunyhóba a hidegről, topogva a nemezcsizmáddal, hogy leverd róla a havat, lerázod a kaftánodat is meg a keményre dermedt sapkádat, jó erősen az ajtófélfának csapdosod; aztán megfordítod a fejed, és egész arcoddal a gemence melegét kutatod, a szobából jövő gyenge áramlást: nem aludt-e ki? – Isten őrizz; levetkőzöl, és elgyengülsz a melegben, mintha csak köszönetet mondanál valakinek; sietősen felszítod a tüzet, megeteted száraz, öreg rozsodával, forgáccsal, fával, és előveszed a rongyok közül a még meleg egérleveses fazekat. Aztán a gemence mögött kotorászol, és amikor megvan a rongyba csavart kanál meg villa is, megint mintha hálás lennél: minden rendben, nem loptak el semmit, nem járt a gunyhóban tolvaj, vagy ha járt is, semmit sem talált.

És miután bekanalazod a szokásos, híg levest, a tenyeredbe köpködve a karmokat, elgondolkodol, nézve a halovány, kékes gyertyalángot, hallgatva a zizegést a padló alatt, a tűz ropogását a gemencében meg a panaszos, konok nyüszítést az ablakon túlról: valami fehér, súlyos, hideg és láthatatlan kéredzkedik a házba; és hirtelen távolinak és kicsinek érzed a saját gunyhódat, mintha egy fáról néznéd, és az egész város mintha valahol messze volna, mintha csak lepottyant volna oda egy hóbuckába, és körös-körül néptelen mezők, ahol fehér oszlopokban jár a hóvihar, mint akit a hóna alatt támogatva vonszolnak, és hátrabillen a feje; és aztán az északi erdőket képzeled el, kihaltak, sötétek, átjárhatatlanok, és ringanak az északi fák ágai, és az ágakon, ringatózva föl-alá, ott a láthatatlan küsz: emelgeti a lábát, nyújtogatja a nyakát, láthatatlan fülét lapos, láthatatlan fejéhez szorítja, és éhesen rí, és egyre csak nyújtózik, nyújtózik az érhez, az ember nyakában lüktető meleg vérhez: kssz-sz-sz! kssz-sz-sz!

És a félelem hidege, mint egy kis mancs, megérinti a szíved, és összerezzensz, megremegsz, és körülnézel, mintha idegen lennél önmagadnak: mi ez? Ki vagyok én?

Ki vagyok én?!

Huh… Én vagyok én. Mintha egy pillanatra kieresztettem volna a kezemből, mintha majdnem elejtettem volna magam, hogy alig bírtam elkapni… Huh… Hát ezt műveli a küsz, ezt műveli az emberrel már távolról is, hát így kiszagol, így megérez, így kitapogat – a messzeségen át, a hóviharon át, a vastag gerendafalakon át. És ha itt lenne egész a közelben?

Nem, nem. Arra gondolni sem szabad, a pokolba vele, nem szabad gondolni rá, nevetni kell vagy táncolni – guggolósat, mint a májusi Ünnepen, és hangosan, vidáman énekelni!

Aj tra-la la-la la! Aj du-du du-du-du! Ez a tra-la du-du-du! Ez a du-du-tra-la-la!!

Na… Mintha könnyebb lenne… A művészet felemel, tanítja Fjodor Kuzmics, áldassék a neve. De a művészet a művészetér, a láripurli, az nem helyes, tanítja Fjodor Kuzmics, áldassék a neve. A művészetnek szorosan össze kell fonódnia az élettel. „Álmodtalak volna, életem?”{13} – lehet… Nem tudom.

Mert mit is tudunk mink az életről? Ha jól meggondoljuk? Ki rendelte el, hogy legyék? Miért kúszik át a nap az égen, miért sireg-surog az egér, miért nyújtózik felfelé a fa, miért lubickol a sellő a folyóban, miért hozza a szél virágok illatát? Miért veri be az egyik ember bottal a másik fejét? Miért van az, hogy olykor odacsapni sincs kedved, hanem csak elmennél a nagy nyárban valahová, ahová nem vezet út, és nem vezet ösvény, oda, ahol felkel a nap, ahol vállig ér a zsenge fű, ahol kék patakok játszadoznak, s a folyók fölött aranyszínű legyek kergetőznek, ismeretlen fák lógatják a vízbe ágaikat, és azokon az ágakon ül a hónál fehérebb Paua, a Madárkirálynő. És a szeme Pauának a fél arcát betölti, s a szája, mint az emberé, piros. És olyan szépségesen szép ez a Madárkirálynő, hogy nincsen neki nyugalma önmagától: a testét fehér, metszett tollak borítják, s a farka hét arsin hosszú, s olyan, mint a fonott háló, mint a csipkés libatop. Paua egyre csak a fejét forgatja, egyre csak önmagát csodálja, gyönyörűséges önmagát csókolgatja. És soha egyetlen emberfiának attól a fehér madártól bántódása nem esett. És nem is esik, amíg a világ világ. Ámen.