Д · DOBRO

Megszólalt a kolomp: ebédidő. Hazáig kutyagolhatna jócskán, úgyhogy Benedikt az Ebédlő Gunyhóba ment. Két blaskáért lehet kétfogásos ebédet kapni. Nem olyan laktató, mint otthon, nem mintha otthon olyan nagyon sűrű lenne a leves. De legalább közel van. Olenykáért szánt küldtek, ő otthon eszik. Édes galambocska.

Varvara Lukinyisna ráakaszkodott Benediktre. Már régóta figyelte a fél szemével. Megy az Ebédlő Gunyhóba?, na, akkor én is megyek magával. És libeg a taréj a fején. Hát, mehetünk éppenséggel. Megnyalni az ujjad és eloltani a gyertyát – tán sokáig tart-e az?

De hogy micsoda tömeg volt az Ebédlő Gunyhóban! Benedikt Varvara Lukinyisnát a pulthoz terelte, hogy álljon be a sorba a tányérjaikkal, mer aztán még többen lesznek, ő maga meg az egyik asztalhoz iramodott, és lefoglalt két helyet. A kanalakat is lerakta: lássák, hogy foglalt. Meg a lábával is elállta az utat, hogy oda ne furakodjanak. És széttette a könyökét, meg fenyegető arcot vágott: az is segít.

Ha valami idegen jönne oda, hogy elhappolja a helyeket, csak Benedikt arcára kell pillantania, és ha pipogyaforma, máris elmegy onnét: na, jobb nem ujjat húzni egy ilyen pofával, gondolja, isten őrizz, inkább majd a sarokba ülök, minél távolabb… Úgy bizony, mindennek megvan a maga fortélya.

Gomolyog a füst, gőzölögnek a tálak, csattognak a kanalak, sercegnek a gyertyák. Szörnyű meleg van. A szakácsok teli torokból ordítanak:

– Aki rozsodát szí – kifele! Megfullad az ember!

De persze senki meg se moccan. Megjött Varvara Lukinyisna a tányérokkal. Alig lötyögtette ki, pedig derekasan kellett lökdösődnie.

Tessék. Megint egérleves. Az állami koszt természetesen közelébe se érhet a hazainak. Ugyanolyan egérből főzik, az íze mégse olyan. Híg. De gilincát annyit szórtak bele, hogy grimaszba torzul a képed. A gilincát, azt nem sajnálják. Jól elsózzák a levest. De hiába forgatod benne a kanalad, egyetlen egérfarkat találsz. Na, talán még egy-két szemgolyóbist. Meg bordácskát.

Persze, a szakácsot is meg lehet érteni. Alighanem eldugja a húst, a legjobb darabokat hazaviszi a gyerekeinek.

Mindenki azt csinálná a helyében. Mer egy dolog idegennek főzni: ki tudja, miféle ember? És egészen más a saját gyerekeidnek. Egyesek azt mondják: mindenkire egyformán kell főzni. De ugyan ki látott már olyat?

Az idegen az idegen. Mi jó van benne? Már persze ha nem nő az illető. Mit szeressen benne az ember? Meg lehet, hogy nem is annyira éhes. Lehet, hogy valahogy csak ellesz evés nélkül. Meggondolja magát, és nem kér.

De aki hozzád tartozik, az rögtön kedves. Már a szeme is olyanformán áll. Ránézel, és látod, hogy enni akar. Érzed, ahogy korog a gyomra. Az ilyen ember mintha kicsit te magad lennél.

Varvara Lukinyisna felsóhajt:

– Na, tessék, ki se belezik mán az egeret.

– Azt mondják, nincs emberük rá.

– Értem én, de akkor is. Jöjjön el hozzám, Benedikt, nálam finom levest ehetik.

– Köszönöm, Varvara Lukinyisna. Valamikor feltétlen meglátogatom.

Szegény asszony, hogy egyenest a szeméből jön ki az a kakastaréj! Rossz ránézni.

– Már régóta meg akarom kérdezni magától, Benedikt. Tudja, Fjodor Kuzmics verseit tisztázom, áldassék a neve. És folyton azt írja: „ló”. Nem tudja véletlenül, hogy mi az a „ló”?

Benedikt gondolkodott egy sort. Aztán még egyet. Még ki is pirult az erőlködéstől. Hányszor leírta ezt a szót, és soha nem gondolkodott, hogy mit jelenthet.

– Alighanem egér.

– Miből gondolja?

– Hát mer: „talán nincs gondom reád, nincs elég zabod talán”. Úgy is van, egér.

– De akkor mit jelent az, hogy „fut a ló, reng a föld”?

– Hát, nagy egér. Hisz ha futkosnak, el se bír aludni tőlük az ember. Meg azt is írja Fjodor Kuzmics, áldassék a neve:

Élet, egérmotozásod

Mért izgat úgy, mondd, miért?{8}

Egér, egész biztosan egér.

– Akkor is különös. Nem, nem győzött meg.

Varvara Lukinyisna sok verset tud kívülről. És folyton meg akar érteni valamit. Dejszen hány nehéz szó van! Más csak legyint egyet, ő meg egyre töri a fejét. És úgy beszél, mintha könyvből olvasná. Ahogyan mamuska is beszélt. Vagy Nyikita Ivanics.

Varvara Lukinyisna egyedül él. Fog pár egeret, elviszi a piacra, és könyvekre cseréli. És csak olvas, olvas.

– Tudja, Benedikt, nekem a költészet a mindenem. A mi munkánk tiszta gyönyörűség. És tudja, mit figyeltem meg? Fjodor Kuzmics, áldassék a neve, olyan másmilyen. Érti, mit akarok mondani? Olyan, mintha különböző hangokon beszélne.

– Hát azér ő a Legnagyobb Mirza, isten adjon neki hosszú életet – mondta Benedikt óvatosan.

– Nem, ez más… Nem tudom, hogy magyarázzam el, de érzem. Itt van például az:

Hallik a hídról a nádsíp dala,

virágba borult már az almafa.

S röptet magosba zöld fényű

csillagot lelkünknek angyala.

Mily csodás most a hídról a mélységbe nézni:

előbb lefelé, majd a magasba…{9}

Ez egyfajta hang. De, mondjuk…

– A hídról? – vágott a szavába Benedikt. – Az akkor a Szennyezett-híd. Ismerem. Gilincákat fogtam ott. És ott aztán tényleg mély a víz. Vigyázni kell! Zutty, és annyi. Nem marad belőled más, csak a buborékok. Meg a deszka is elkorhadt. Mikor kecskéket hajtanak át rajta, egy feszt beléje esik. Ja, ismerem ezt a helyet. – És leszopogatott egy csontocskát.

– Nem, nem, én másról beszélek. Hallgassa csak:

Hallgasd: a környéken, hol nem jár más,

csak gyilkosok, hírnököd a nyárfalevél:

szótlan, szája nincs, kísértet, mely hónál fehérebb!{10}

– hiszen itt egészen, egészen más hang szólal meg. Egészen más.

– Ezt a környéket is ismerem! – kiáltott fel Benedikt. – Ott törték be Pahom koponyáját.

Varvara Lukinyisna megcsóválja a fejét, a gyertyát nézi, és reszket a kék láng magányos szemében.

– Nem, nem… Csak olvasok, olvasok… és gondolkodom, gondolkodom… És az összes verset különböző kategóriákba csoportosítottam. És cérnával újra összekötöttem a füzeteket. És tudja, mi az érdekes?

– Füles Vaszjuk is nagyon kíváncsi lett – mondta Benedikt. – Hű, hogy széttárja a könyökit! A verseket meg nem kellene ide-oda varrogatnia. Ez szabadosság.

– Jaj, istenem… Na, menjünk dolgozni. Mindjár kolompolnak. – Varvara Lukinyisna körülnézett a teremben. Vágni lehetett a kékes rozsodafüstöt, egész a padlóig lehúzódott. A sarokban pár pógár, aki már végzett az evéssel, fricskázósat játszott. Ketten alaposan bekvászoztak, és a padlón fetrengtek. Vaszjuk felírja, kicsodák.

– Túl nagy a zaj itt az ebédlőben – sóhajtott fel Varvara Lukinyisna. –

A teremben az ablaknál leültem,

hegedűk szerelemdala szállt…{11}

Mit gondol, mi lehet az a „hegedű”?

– Tán valami fürge leányok?

– Nem… Tudja, annyira szeretnék a művészetről beszélgetni… Jöjjön el hozzám. De tényleg, látogasson meg!

– Jól van, valamikor majd benézek – mondta Benedikt kelletlenül. Ha nem lenne ilyen ronda, akkor persze szíves örömest. Elmenne a fürdőbe, aztán jöhet a vendégeskedés. De így – nem kell elsietni.

Habár hunyorogva talán még el is menne valahogy. Jótét lélek. Megeteti levessel. Igaz, ez az egész beszélgetés valahogy felzaklatta Benediktet.

Mindenki a helyén van a Dolgos Gunyhóban, csak Olenyka nincs ott. Benedikt várta, az íróvesszejét rágcsálta. Nem jön. Előfordul néha: délelőtt ott van, délutánra meg már nem jön vissza. Akkor biztosan így is kell lennie. Nem a mi dolgunk. Csak hát unalmas nélküle.

Leült, és nekiállt letisztázni egy másik mesét, a Cipócská-t. Csudára vicces történet. Ez a cipócska elgurult a nagyanyó elől, elgurult a nagyapó elől, elgurult a medve és a farkas elől. Gurult-gurult az erdőben, és vidám dalokat énekelt, vicceseket: „Cipócska, pufócska, lisztes képű manócska, gurul-gurul messzire, el nem kapod sohase!” Benedikt örvendezett, míg írt: ej, de ügyes. Nevetgélt. Még a száját is eltátotta írás közben.

De ahogy az utolsó sorhoz ért, összeszorult a szíve. Meghalt a cipócska. A róka, hamm, megette. Benedikt még le is tette az íróvesszejét, és csak bámulta a tekercset. Meghalt a cipócska. Pedig milyen vidám volt. Egyre csak énekelt. Örült az életnek. És egyszer csak nincsen többé. Miért?

Benedikt nyelt egyet, és körülnézett a gunyhóban. Mindenki görnyed, ír. Sercegnek a gyertyák. A medvehólyagok kékes fényt eresztenek be. Esteledik. Alighanem hóvihar lesz. Kupacba hordja a havat, végigsüvít az utcákon, az ablakokig betemeti a gunyhókat. Nyögdécselnek majd a fák az északi erdőkben, előjön az erdőből a küsz, eljön egész a városig, és panaszosan sivít: kssz-sz-sz! kssz-sz-sz! És a város fölött tombol majd a hóvihar, a gunyhók fölött kavarog, és messzire viszi a panaszos, vad nyüszítést.

Benedikt elképzelte, ahogy a gemencén ül gyerekkorában, lógatja csizmás lábát, és az ablakon túl hóvihar tombol. Serceg a kékes fényű egérzsírgyertya, árnyak táncolnak a plafonon, mamuska az ablak mellett ül, színes cérnákkal takarót vagy törülközőt hímez. Kimászik a gemence alól Kotya, puha és bolyhos, Benedikt térdére ugrik. Mamuska nem szereti Kotyát, ha belekapaszkodik a szoknyájába, mindig lerázza. Azt mondja, nem bírja látni azt a csupasz, rózsaszínű farkát meg a kis ormányt a fején. És az sem tetszik neki, hogy olyan rózsaszínű ujjai vannak, mint egy babának. Az ő fiatalkorában, azt mondja, egészen másmilyenek voltak a macskák. Na és, sok minden más volt akkor! De ha nincs Kotya, akkor ugyan ki fogott volna nekik annyi temérdek egeret, és honnét vették volna a zsírt a gyertyákhoz? Benedikt szereti Kotyát. Kinyújtja neki az ujját, az meg elkapja a kis kezeivel, és dorombol.

Mamuskának különben régi nyomású könyve is volt. Csak dugdosta. Merthogy, azt mondják, fertőzőek. Úgyhogy Benedikt soha hozzá sem ért, de még csak nem is látta, és mamuska szigorúan megtiltotta, hogy beszéljen róla, mintha nem is létezne.

Apuska el akarta égetni, félt tőle. Még valami Betegséget kapnak tőle, isten őrizz, isten őrizz.

És akkor jön a Vörös Szán.

És a szánban a szanitécek, de róluk csitt, csitt, egy szót se. Vörös szánon suhannak, hess, hess, vörös köpeny és csuklya van rajtuk, a szemüknél rés, az arcukat nem látni, hess, hess.

Ott ül hát Benedikt a gemencén, mamuska hímez, az ablakon túl fütyöl a szél, a gyertyácska lángja meg épp csak egy kicsit reszket, mint a mocsári rozsoda fölött a tűz, és sötét van a sarkokban, és apuska már aludni készül, leveti a ruháját.

És hirtelen elüvölti magát: A-a-a-a! Kiguvadt szemmel nézi a hasát, és közben csak üvölt, üvölt. És a hasán valami kiütés van, mintha valaki piszkos kézzel körben megütögette volna. És azt üvölti: – Betegség! Betegség!

Mamuska felhúzza gyorsan a csizmáját, fejére kapja a kendőt, és szalad Nyikita Ivanicsért.

– Bejelenti! Bejelenti! – üvölti apuska, és elkapja a szoknyáját.

Már hogy Nyikita Ivanics bejelenti a szanitéceknek. De hiába!

Mamuska kirántotta magát – és ki a hóviharba.

Jönnek aztán rohanvást Nyikita Ivaniccsal.

– Na, mi a helyzet? – mondja. – Mutassa csak! Úgy ni, ez bizony neurodermatitis. Kevesebb egeret kell enni. Magától elmúlik. Csak ne vakarja.

És tényleg elmúlt. De a régi nyomású könyvet apuska mégiscsak megkereste és elégette. Nem annyira a fertőzéstől félt, mint inkább a szanitécektől, de róluk csitt, csitt, egy szót se.

Mert elviszik az embert, hogy meggyógyítsák, de aztán soha nem jön vissza. Még senki sem jött vissza a kezelésből.

Szörnyű elgondolni. Mégy az utcán, és hirtelen fütyülést meg kurjongatást hallasz: a Vörös Szán suhan el melletted, hat korcs húzza. És te, ahogyan vagy, akár bunda van rajtad, akár daróckaftán, vagy nyáron csak egy ing, ugorsz oldalra, bele a hóbuckába vagy a sárba, a kezedbe rejted a fejed, és összehúzod magad: istenem, vidd innét!… istenem, segíts!… Szeretnél a föld alá süllyedni, agyaggá válni, vagy vak gilincává – csak ne engem! Ne engem, ne engem, ne engem, ne engem!…

És egyre közelebb érnek, egyre hangosabb a csizmacsattogás – na, itt is vannak! Forróság, füttyök, rekedten zihál a hatosfogat, sár fröcsög a szántalpak alól… és elmentek. Csend. A távolban elhal a csizmák tompa csattogása.

Nem vagyok beteg, nem vagyok beteg, nem, nem, nem. Nem kell, nem kell, hogy jöjjenek értem a szanitécek, nem, nem, nem. Isten őrizz, isten őrizz, nem, nem, nem.