O · ON

Olenykáék palotáját nem látni az utcáról. Magas, tömör a kerítés, és tüskés a teteje. Középütt van a kapu. A kapun kőgyűrű. Oldalt a kaputól egy bódé. A bódéban egy szóga.

Benedikt, amikor Olenykával egyezkedett, azt mondta, előbb kérőket küldene. Az úgy könnyebb valahogy, amikor a kérők mindent elmondanak helyetted, amit kell, kezet ráznak, megegyeznek. Az egekbe dicsérnek: hogy ilyen ember ez, meg amolyan, nem is férfi, hanem nyíló rózsa, szépséges sólyommadár. De Olenyka ellenkezett: nem, nem kellenek kérők… mi modern család vagyunk… nem kell. Maga jöjjön, személyesen. Leülünk egymás mellé, elbeszélgetünk… Eszünk-iszunk…

Vitt magával ajándékot: egy füzér egeret, egy gancsó kvászt – hogy azért ne üres kézzel állítson be hozzájuk meg egy csokor harangvirágot.

Minden rendben van, úgy tetszik. De mégis fél. Mi lesz?

Odament a kapuhoz, megállt. Kijött a bódéból a szóga. De olyan mogorva képpel.

– Kihez?

– Olga Kugyejarovna munkatársa vagyok.

– Meg van beszélve?

– Meg.

– Várj meg itt!

A szóga visszament a bódéjába, és sokáig zizegett a nyírfakérgeivel.

– Hogy hívnak?

Benedikt megmondta. A szóga arra megint zizegni kezdett a nyírfakérgekkel.

– Mehetsz.

Kinyitott egy kisajtót a kerítésen, és Benedikt bement. Ott meg újabb kerítés volt, vagy öt arsinra az elsőtől. Meg még egy bódé, abban még egy szóga, még mogorvább, mint az előző.

– Kihez?

– Olga Kugyejarovna munkatársa vagyok.

– Mit hozol?

– Ajándékot.

– Leadni!

– Hogyan?… Hisz meghívtak vendégségbe, hogy mehetnék ajándék nélkül?

– Ajándékot leadni, és itt írja alá! – A szóga mintha nem is hallotta volna Benediktet. Széthajtott egy nyírfakérget, és lejegyezte: „Közönséges házi egér – egy tucat. Kvász kis facsuporban – egy csupor. Kék mezei virágok – egy csomó.”

Jól tette-e, nem-e, de Benedikt hirtelen fölmérgesedett.

– A virágot nem adom!!! Nincs hozzá joga!!! Engem személyesen Olga Kugyejarovna hívott meg vendégségbe!!!

Mielőtt odaírta volna a nevét, kihúzta a „virágokat”.

A szóga gondolkodott, gondolkodott:

– Kutyákodol itt nekem. Na, eridj!

„Kutyákodol”? Ej, de nem szépen mondta. De azért beeresztette. Be a második kerítés mögé, azt ott volt a harmadik. A harmadik kapunál két szóga állt fel a padról, és se egy adjonisten, se egy kurvanyádat, csak végigtapogatták Benediktet: kutatták, nem rejtett-e el valamit a nadrágjában vagy az inge alatt. De nem volt nála semmi fölös dolog, már hogy a farkacskáját leszámítva.

– Mehetsz.

Benedikt azt hitte, még egy kerítés lesz, de nem volt, hanem hatalmas kert tárult fel előtte fákkal meg virágokkal meg mindenféle építményekkel, sárgás homokkal voltak beszórva az ösvények, és a kert mélyén állt a palota. Benedikt eddig nem igazán félt, de most az inába szállt a bátorsága: soha életében nem látott még ilyen szépséget, ilyen gazdagságot. Csak úgy kalapált a szíve, a farkacskája meg fürgén lengett ide-oda, ide-oda. És elhomályosodott a szeme. Nem is emlékezett rá, hogyan vezették be a házba.

Valami szógák vezették be, azt ott hagyták egyedül egy teremben. Eltelt valamennyi idő, és mintha valami surrogást hallott volna az ajtó mögül. Igen, surrogott valami, aztán kinyílt az ajtó, és belépett a Gazda. Olenyka papája. Ennek a gazdagságnak az ura. Jövendőbeli apósa.

Mosolygott.

– Isten hozta. Már vártuk. Benedikt Karpics? Kugyejar Kugyejarovics vagyok.

És nézi. Benedikt meg őt. De mozdulni nem tudott – mintha földbe gyökerezett volna a lába.

Kugyejar Kugyejarovics nagy ember volt, vagy inkább hosszú. A nyaka is hosszú, de a feje kicsi. A feje teteje kopaszkás, a kopasz folt körül meg olyan hóka hajkoszorú. Szakálla nincsen, a szája meg hosszú, mint valami bot, és a sarka mintha kicsit lefele kanyarodna. És hol kinyitja, hol becsukja ezt a szájat, mint aki nem szokott a lélegzéshez, aztán próbálja így is, úgy is. A szeme kerek és sárga, mint a tüzikék, és a fenekén mintha tűz világolna.

Nagy, bő ing van rajta, öv nélkül. A nadrágja is bő, alul meg még bővebb. A lábán házi bocskor.

– Mit áll ott, Benedikt Karpics? Jöjjön, üljön asztalhoz!

És a könyökénél fogva bevezeti egy másik terembe. Ott meg már meg van terítve az asztal. Hujujuj! – hogy mi minden van azon az asztalon! Az egyik szélétől a másikig tálak, tálak, mindenféle ételek, bográcsok, tányérok! Pirogok töméntelen mennyiségben, fánkok, lepények, fonott cipók, perecek, mindenféle színű tészták! És borsó! És zsurló nyalábokban az asztal négy sarkán! És gumbica – egész tálak dugig tele, hogy majd kiveszekednek a peremén. És egész madarak, kicsinykék, tésztába forgatva: egyik végén a lábuk áll ki, a másikon a fejecskéjük! És az asztal közepén sült hús: de hisz egy egész kecske az! Egy egész kecskét pazaroltak el az asztalra, pedig hát mibe került, amíg felnevelték! Na, jól tették a szógák, hogy elvették tőle az ajándékot: ugyan mit kezdene most az egereivel, amikor egy egész kecske van az asztalon?

És ott ül az asztalnál Olenyka, szépen kiöltözve, kipirultan, a szemét lesüti; pontosan, ahogy Benedikt a látomásaiban látta: fehér blúz van rajta, a nyakán gyöngysorok, a haja szépen megfésülve, a homlokán szalag! És ahogy Benedikt belépett a terembe, Olenyka még jobban elpirult. Nem emelte fel a szemét, csak magában elmosolyodott.

Rettenet!

És a terem másik végén kinyílt egy másik ajtó, és az anyósa lépett be rajta. Vagy inkább beúszott: akkora, mint egy hajó, a fele már bent van az ebédlőben, már köszön, a másik fele meg még át se jött az ajtón, még várni kell rá.

– Ő pedig – mondta az apósa – a mi hitvesünk, Fevronyija. Réges-régi családból származik, a francúzoktól.

– Már hogy a családi legenda szerint – mondja az anyósa.

Benedikt egyik kezével lendített a meghajláshoz, a másikkal odaadta a csokrot, és az anyósa lába elé omlott.

– Elhűl az étel – mondja az anyósa. – Egyen, ne szégyellje magát.

Leültek a padokra. Benedikt szemben Olenykával, az anyósa és apósa kétoldalt.

– Szedjen! – mondja az anyósa.

Benedikt megint elbátortalanodott: most hogyan is kell viselkednie? Ha sokat vesz, azt gondolják: hű, milyen falánk a vejünk! Ezt aztán etetheted! Ha meg keveset veszel, azt gondolják: ej, de kákabélű ez a gyerek! Tán még egy szöget se tud beverni. Egy kis pirogot vegyen? Nyújtotta a kezét a pirogért, és mindenki az ő kezét nézte. Visszarántotta.

– Szeretünk sokat enni – mondja az anyósa. És szedett magának. Aztán Kugyejar Kugyejarics is szedett. Meg Olenyka is. Benedikt megint kinyújtotta a kezét – most a lepények felé, és egyszerre megint mindenki ránézett. Megint visszarántotta.

Rágnak.

– Szóval – mondja az apósa – nősülni akar.

– Akarok.

Megint hallgatnak, rágnak. Benedikt harmadszor is szedni próbált valamit a tányérjára, de amint emelte a kezét, azok megint… bámulják!… És az apósa szemében mintha valami tűz lobbant volna. Ejnye…

– A nősülés az komoly dolog… Mikor én feleségül vettem az én Fevronyijámat, meg is mondtam neki: ez komoly dolog.

– Hát igen, jó sokat ettünk a lakodalomban – mondta az anyósa.

Célozgatnak, vagy mi? Benedikt farkacskája izgalmában halkan verdesni kezdte a padot.

– Miért nem eszik rendesen? – szólalt meg megint az anyósa.

Ej, lesz, ami lesz. Kinyújtotta a kezét, elvett egy kecskecombot, a tányérjára zuttyantotta, arra meg tésztát szedett. Meg zsurlót is hozzá. És erre amazoknak a szemében megint mintha valami fény villant volna fel, mint valami lámpás.

– Egyszóval szeretne csatlakozni a családunkhoz – mondta az apósa.

– Szeretnék.

– És a családi élet nehézségeitől nem fél? Ahogy a mondás tartja: Házi munka ezer gondja elvisz engem a síromba.

– Nem félek. Értek én sok mindenhez.

– Sok mindenhez?

– Aha.

Ekkor valami surrogni kezdett az asztal alatt. Alighanem egér.

– Na és ha nagyon komoly a dolog?

– Készen állok.

– Vagy úgy.

Ekkor mintha kicsinykét megint világosabb lett volna az asztalnál. Benedikt erőnek erejével felemelte a tekintetét, és az apósára nézett – igen, határozottan fénylett valami a szemében. Mintha tüzike csillogott volna benne. És az ebédlőt – különben alkonyodott már – megvilágították a szeméből jövő sugarak. Mint egy fáklya, ha az öklén át nézi az ember: ha egyik öklét a másikba hajlítja, és úgy nézi. Mint a holdfény sávja. Nézi az apósa a tányérját, és mindent, ami rajta van, látni a szürkületben is. Mikor az asztalt nézte, mintha tűz futott volna végig rajta. Mikor meg Benediktre nézett, még több fényt bocsátott ki, úgyhogy Benedikt hunyorgott és félrerántotta a fejét.

Erre már Olenyka is megszólalt:

– Papus, fékezze magát!

Benedikt oldalra sandított – ugyanilyen sugarakat bocsát ki az anyósa is. Meg Olenyka. Csak gyengébben.

Megint surrogás hallatszott az asztal alól. És Benedikt farkacskája még hevesebben verdesett.

– Többet szedjen! – mondja az anyósa. – Nálunk az egész család nagyon sokat eszik.

– Ősrégi család, francúz leszármazottak – erősítette meg az apósa.

– Vegyen még a tésztából!

– Köszönöm szépen.

– Na és aztán nincsenek-e véletlenül nem megfelelő gondolatai? – kérdezte az apósa.

– Miféle gondolataim?

– Mindenféle nem megfelelő gondolatok – szabadosságok vagy bármiféle gonosz szándék…

– Nincs semmi efféle gondolatom – riadt meg Benedikt.

– Na és a gyilkossággal mi a helyzet?

– Miféle gyilkossággal?

– Ki tudja… Aztán nem az jár-e a fejében: megnősülök, aztán elteszem az útból az apósomat meg az anyósomat, és szépen beleülök a vagyonukba?

– Miről beszél?

– Nem?… Nem az jár-e a fejében, hogy na, valahogy majd elpusztítom őket, a helyükbe ülök, és mindennap megtömhetem a pocakomat finomságokkal?

– De hát mi a csudát beszél?… Miért?… Kugyejar Kugyejarics?! De hisz én…

– Papus – szólalt meg újból Olenyka –, fékezze magát!

És megint valami kaparászás hallatszott az asztal alól, de most egészen közelről. Benedikt nem bírta tovább, szándékosan lelökött egy darab kenyeret az asztalról a könyökével, és lehajolt, mintha fel akarná venni. Az asztal alatt ott volt az apósának a lába a bocskorban. És a bocskorból karmok álltak ki, hosszú, szürke, éles karmok. És azokkal a karmokkal kaparta a padlót a pad alatt, és már egész kis halom forgácsot fölkapart – olyan volt, mint egy kupac haj vagy mint a sárga, göndör szalma. Arrább lesett – az anyósának is karmos a lába. Meg Olenykának is. Csak neki kisebbek a karmai. És a kupac is kisebb alatta.

Benedikt nem szólt semmit – ugyan mit mondhatott volna? Vett még egy szép nagy darabot a kecskéből. Meg zsurlót is szedett, jó sokat. Nagyon sokat.

– Na és mondja csak – folytatta az apósa –, nincsenek-e néha olyan gondolatai, hogy aszondja, nem úgy élünk, ahogyan kéne, nem jól van berendezve az életünk?

– Nincsenek.

– És nincsenek-e olyan gondolatai, hogy meg kéne találni a bűnöst, aztán felakasztani vagy hordóban elveszejteni?

– Nincsenek.

– Vagy a gerincét törni? Vagy lehajítani egy toronyból?

– Nem, nem!

– Mi ez a kopogás? – szólalt meg az anyósa. – Mintha valami kopogást hallanék.

Benedikt gyorsan maga alá dugta a kezét, és lefogta a farkacskáját.

– És nincsenek-e olyan gondolatai, hogy aszondja, a mirzák miatt van minden, le kéne taszítani őket?

– Nem!!! Nincsenek!

– És soha nem gondolt arra, hogy le kéne taszítani magát a Legnagyobb Mirzát?

– Nem!!! Nem!!! Nem értem, hogy miről beszél!!!

– Hogyhogy nem érti?… A Legnagyobb Mirzáról beszélek, Fjodor Kuzmicsról… soha nem ábrándozott róla, hogy eh, de jó lenne letaszítani?

– Kugyejar Kugyejarics!!!

– Fékezze magát, papus…

– Na jól van… Mutatok valamit…

Az apósa felállt, átment a szomszéd szobába, és egy könyvvel jött vissza. Régi nyomásúval. Benedikt mindkét kezét maga alá tette, úgy szorította a farkacskáját.

– Na, hát ez volna az… Láttál már ilyet?

– Soha!!!

– És hogy mi ez, azt tudod-e?

– Nem!

– És ha gondolkodsz egy kicsit?

– Semmit sem tudok, semmit sem láttam. Semmit sem hallottam. Semmit sem értek, semmit sem akarok, semmiről sem ábrándoztam.

Az apósa kinyitotta a könyvet a térdén, fényt bocsátott rá, és lapozgatni kezdte.

– Akarsz ilyet?… Neked ajándékozzam?… Jó!

– Semmit nem akarok!!!

– És nősülni?

Nősülni!… Benediktnek a félelemtől, a keserűségtől és a szörnyű szégyentől, amit ott szorongatott maga alatt, szinte ki is ment a fejéből, hogy meg kell nősülnie. Megnősülni! – hogy is juthatott az eszébe ilyesmi?! Hát egészen megkergült? Egy agyalágyult hülye, egy törleszkedő kutya! Nem volt elég neki Marfuska, Kapitolinka, Ferde Verka, Glaska-Bozontoska meg még sokan mások! Nem, neki ilyen lány kellett: lesütött szemű, fehér arcocskájú, hosszú copfos, gödröcskés állú, akinek karmok nőnek a lábából! Menekülj! Úgy bizony, menekülj, keríts egy zsákot a hátadra, aztán fuss, keletre-e, délre-e, és vissza se nézz, fuss egészen a Tenger-ócijánig, a kéklő távolig, a fehér sivatagig!

De Olenyka felemelte a szemét, és fényt bocsátott ki belőle, olyan pirosas, halovány fényt, amilyen a hamis tüzike egy sötét fatörzsön, és felvonta a szemöldökét egészen a szalagocskáig, és elmosolyodott vörös szájacskájával, és megigazította a fehér blúzt a mellén, és rántott egyet a vállacskáján:

– Jaj, papus, hogy te milyen javíthatatlan kópé vagy. Mi már mindent megbeszéltünk egymás közt. Na, ölelje meg a vejét.

– Aha… Mindent megbeszéltetek. Az apád háta mögött mindent megbeszéltetek… Az apád dolgozik álló nap, egy perc nyugta sincsen… Azt akarja, hogy minden a lehető legjobb legyen… Átlátok én mindenkin! – kiáltotta hirtelen Kugyejar Kugyejarics.

– Papus, nem te vagy az egyetlen, aki…

– Nem közibünk való! – visította Olenyka apja.

– Papus, nem a munkahelyén van!

– És mi az a munkahely? – suttogta Benedikt.

– Hogyhogy mi az a munkahely? – csodálkozott az anyósa. – Tán nem tudja? Kugyejar Kugyejarics a Főszanitéc minálunk.