Ф · FERT

Megjött a tavasz, kinyíltak órjásvirágai. Az ablakon túl derűsen kéklett az ég, de Benedikt csak annyit vett észre, hogy több lett a fény, könnyebb olvasni. Elhúzta az ablakot takaró hólyagot – hűha! Minden rétet-mezőt rég benőtt a fű, az azúrkék virágok már hervadoznak, most a sárgák jönnek sorra. Jönnek a szél mézédes hullámai, távoli tájakra hívnak: hogy csodás birodalmakba látogass, hogy kivájt csónakot eressz tiszta vizű folyócskára, és elússz vele a Tenger-ócijánig! De Benediktnek semmi szüksége erre. Benediktnek minden ott van a könyvekben, mintha csak minden be lenne tekerve, el lenne dugva titkos ládikákba: a tengeri szél is, a mezők szele is, a zimankós-havas szél is, meg az is, amit zefírnek neveznek, meg a kék és a homokos szél is! Csillagtalan éjszakák és a szenvedély éjszakái, bársonyosak és álmatlanok! Trópusiak, fehérek, rózsásujjúak, édesek, mint a méz, tikkasztóak! Arany- és ezüstcsillagok, kékek, zöldek, olyanok, mint a tengeri só, és suhanó meg hulló csillagok, és fenyegetőek, gyémántfényűek, magányosak, baljósak és vezérlő csillagok, úgy bizony, vezérlő csillagok! Az összes tenger összes hajója, az összes csók, az összes sziget, út és város, ahová azok az utak vezetnek, az összes városkapu, rés és nyílás, kazamata, torony és lobogó, az összes aranycikornya, az összes szurokfekete copf, fegyverek dörgése és csörgése, felhők, sztyeppek, aztán megint a szelek, aztán megint a tengerek és a csillagok! Nem kell neki semmi sem, ott van minden!

Gazdag ember! Gazdag! Benedikt elgondolkodott ezen: „gazdag vagyok!” – és nevetett. Még fel is rikkantott. Mirzája saját magának! Szultán! Minden itt van a kezemben, a markomban, a pirinyó betűkben: a határtalan természet és az emberi életek sokasága! Öregek, fiatalok és földöntúli szépségek!

És ami még jó ezekben a könyvekben: ezek a szépségek, akiknek a lapok közt suhog a ruhájuk, akik leskelnek a spaletták, a csipkés függönyök mögül; a szépségek, akik fehér kezüket tördelik, s kibomlott hajjal lovak patája elé vetik magukat, s a szemük vadul szikrázik – és könnyes az arca, és a dereka, mint a homokóra! –; akik dübörgő szívvel forgolódnak az ágyon, aztán felugranak, s vad tekintettel néznek körbe; akik félve lépnek, kék szemüket lesütve; akik tüzes táncokat táncolnak, rózsával a hajukban – ezek a szépségek sohasem mennek a kis- vagy nagydolgukra, sohasem kell nyögve lehajolniuk, hogy felvegyenek valamit a padlóról, amit elejtettek, sohasem kínozzák őket a szelek, nem nő pattanásuk, és nem hasogat a derekuk. Nincs korpa aranyló fürtjeikben, tetű nem sző fészket a hajukba a kicsinyeiknek, nem rakja le a petéit, messziről elkerüli őket. Meg hát az aranyló fürtjeik is mindig szép fürtösek, és szó sincsen arról, hogy fél napokat csavarokkal kéne üddögelniük. Nem csámcsognak, nem fújják az orrukat, nem horkolnak, nem hortyognak, nem fújtat a képük; semmiféle Izabella vagy Karolina nem ébred álmából felpüffedt képpel; nem kattog a foguk, amikor ásítanak; frissen kipattannak az ágyból, és elhúzzák a függönyt. És mindannyian boldogan vetik magukat választottjuk karjába, és ki a választottjuk?, hát Benedikt, hívják akár don Pedrónak, akár Sziszojnak.

És most itt a tavasz! Minek neki a tavasz? Na, egy valami jó benne: több a fény az olvasáshoz. Hosszabb a nap, jobban látni a betűket.

Nyáron függőágyat tétetett fel magának a teraszon. A függőágy fölé meg könnyű ernyőt, hogy védje a cefetmadaraktól. Mert azok aztán szégyentelenek: ahol csak meglátnak egy párkányt, odatelepednek, ott visonganak és szarnak. Ha a hajadba potyog, az még istenes, de ha egy könyvre? Két szógát állított maga mellé kétoldalt, hogy legyezzék, és elkergessék onnan a muslincákat meg a szúnyogokat. Meg ringatóleányt ültetett a függőágya mellé, hogy ringassa, de nem erősen, hanem csak úgy szép finoman. Egy másik hűtött italokat hordott neki: kizilbogyókból konpót főzött, aztán jó sok tört jeget belehajingált, azt az a jég még télről van elrakva, egész télen vágták a jeget a munkások a folyón, és behordták a hűvös pincébe. És ezt a konpót csudajó szívószálon át szívni: levágnak valami füvet, már ha nem mérgező, kiszárítják, azt a belseje olyan csövecskés, és azon a csövecskén át lehet inni az innivalókat.

Na, a legyek meg már jó nagyok, mérgesek, kékellik a szárnyuk, a szemük szivárványos, és szörnyen erőszakosak; két munkás kitikkadt a hessegetésükben, azt jött egy harmadik is, hogy segítsen nekik; hát igen, itt az ősz. Felemelte a szemét: valóban ősz van, kopogni kezdett az eső, isten ments, nehogy eláztassa a könyvet. Úgyhogy bement inkább a házba.