E · JESZY

Amikor Kotya meghalt, nem volt, ki egeret fogjon. Csupasz kézzel sokat tudsz tán elkapni? Persze, a tudomány nem áll egy helyben, egyre újabb dolgokat talál ki. Benedikt néha hurkokat sikerített, egércsapdákat. Cérnából feszes kötelet sodor, egérzsírral jól bedörzsöli, egyik végére hurkot csomóz, olyat, hogy csússzon, kipróbálja az ujján – és gyerünk vadászni. A padlónk csupa rés meg hasadék, nem annyira azért, mert szegények vagyunk, hanem hogy az egerek könnyebben előbújhassanak. Kisegérke, gyere ki, ég a házad ideki! Mondják, hogy a gazdag pógároknál, akiknek magas, festett, kétemeletes palotájuk van – a mirzáknál például, vagy aki gazemberkedik, azt úgy tollasodott meg –, hogy őnáluk minden repedést betömnek, úgyhogy a legnagyobb zimankóban sem húz be a hideg. És hogy akkor hogy fognak ennivalót? Hát úgy, hogy a pincében náluk külön szógák ülnek, és ki vannak tanítva egérfogásra, azon kívül semmit se tudnak. Ott üddögelnek, mondják, éjjel-nappal a pincében, a koromsötétben, de úgy látnak, mint a napvilágnál. És a fényre tilos kijönniük, mert azon nyomban megvakulnának, és akkor aztán már egérfogásra se lehetne őket használni. Ki tudja? Minden lehetséges.

De mi egyszerű népek vagyunk, mi csak hasra fekszünk a padlón, bedugjuk a hurkot egy résbe, és megrángatjuk. Az egér meg ostoba jószág, kíváncsi rá: miféle hurok himbálódzik ottan? – na, aztán amikor beledugja a fejét, hopsz, kirántjuk.

Fjodor Kuzmicsnak, áldassék a neve, erre is van tudós találmánya: az egérfogó. Na, az is ott áll a gunyhókban, csak nem használják. Mer ebbe az egérfogóba, hogy működjön, egy darab ételt kell beletenni, különben az egér rá se hederít. A tolvajok, na, azok annál inkább. Amint elmész otthonról, a tolvaj azonnal kifigyeli, hogy csak úgy ott hever a gunyhóban az ennivaló, és jön, mint a vesztés. Viszi, amit talál, és megy isten hírével.

A tolvajok már csak efféle népség: mindent elvisznek. A húst, a tésztát, a diót, a gobodát, a gumbicát, mindent, amit csak összegyűjtöttél, mindent. Csak a rozsodát, azt nem viszik el. Az mindenütt van bőséggel. Ahhoz már igazán lustának kell lenni, hogy az ember még rozsodát se gyűjtsön magának. Igaz, ha nagyon jóféle, száraz, dús, akkor igen. Akkor azt is elviszik.

A tolvajt is meg lehet érteni. Megy a faluban, és látja: rá van hajlítva a bot a gunyhó ajtajára. Aha, szóval nincsenek otthon. Senki sincs a gunyhóban, de egy kis nyúlhús akadhat. Hát nem? Lehetséges? Miért is ne? Lehet, hogy a pógárnak sikerült kővel meghajintani egy nyulat, vagy a szomszédaival cserélte tojásért vagy zsurlóért. Vagy lehet, hogy kieszelt valami furfangot a nyúlfogásra! Szóval befészkeli magát a gondolat a fejébe. Ha továbbmegy, sohasem deríti ki! Hogy is ne menne be? Bemegy, körülnéz. Ha tényleg van ott hús, akkor elviszi, ha meg nincsen, akkor dühös lesz, hogy hoppon maradt, és elviszi, amit talál, akár a gilincát is. És ha már egyvalamit elvett, akkor ki tartaná vissza? Eh, gondolja, már úgyis megrabolták a gunyhót, úgyhogy fogja magát, és mindent elvisz, amit csak lehet.

Benediktnél viszont nincs mit lopni. Nincs tartaléka semmiből, amit fogott, azt meg is eszi. Nincs semmi más nála, csak egy teli láda rozsoda.

Hogy mi olyan jó a rozsodában? Hát az, hogy annyi mindent csinálhatsz vele. Lehet szívni, inni, tintát főzni belőle, vagy cérnát festeni vele, ha valaki törülközőt akar hímezni. Jó a sör is belőle, különösen télen, zimankóban. Meg arra is jó, hogy melegen tartsa a házat: be lehet dugdosni a deszkák közé, a résekbe. Van, aki a tetőt is megpróbálta rozsodával fedni, de arra nem jó. Kerek, kemény csomókba áll össze, és lehullik. A tetőre a szalma a jó. Vagy ha gazdagabb a pógár, akkor a deszka.

Rozsodát a mocsárban lehet gyűjteni. Hétvégén mindenki kosarat fog, és amint pitymallik, indul ki merrefelé. Benedikt talált magának egy jó helyet. Nyikita Ivanics ott is felállított egy oszlopot, az van rajta: „Kerti körút”. Nincs ott persze semmiféle körút, csak gunyhók hosszú sorokban. Ott vége is van a városnak. És közvetlenül a gunyhók mögött van egy mocsár, teli rozsodával. Össze se lehet szedni mindet. Még a helybéliek se kergetnek el; máshol még el is vernének, hogy mit kuncsorogsz az ő rozsodásukban, de ezek nem. Hát mégy, szeded a lábad jókor hajnalban, télen homályos, vörös az ég pitymallatkor, és hideg szél fúj.

A hajnalfény pazar hidegét

Hozza kertünkbe a szél{12}

– írta Fjodor Kuzmics egy versében.

Kertje, igaz, minálunk senkinek sincsen, talán csak egyik-másik mirzának, de ami a hideget illeti, az szentigaz. Úgy átfagy az ember, hogy még. Benediktnek elvásott már a csizmája, a lába érzi a havat. Hát szaladsz, mint a vesztés, át a Cudar-hídon, fel a dombra, aztán megint lefele, el a Kohinor-negyed mellett. Ha egy kohinori kidugja a fejét, odahajintasz egy követ csak úgy mulatságból, meg hogy attól is melegedjél, és futsz tovább. Azért hajintod oda azt a követ, mert a kohinoriak nem úgy beszélnek, ahogyan mink. Bla-bla-bla meg bla-bla-bla – egyre csak ezt hajtogatják, és a franc tudja, mit akarnak mondani. És hogy miért így beszélnek, miért nem akarnak úgy, ahogy mink – a csuda tudja. Lehet, hogy – direkt bosszantják az embert. Vagy ez is csak egy rossz szokás, előfordul.

Na, de különben csak a maguk életét keserítik. Ugyan mit lehet mondani kohinoriul? A mi nyelvünk, akárhogy nézzük, sokkal alkalmatosabb: leülhetsz, szépen, sietség nélkül megtárgyalhatod a dolgokat: így meg úgy; bizony ám, de mennyire. És minden világos.

De ezek a kohinoriak megmakacsolták magukat, ennyi az egész. No, van, aki azt mondja, hogy egyszerűen csak az orruk zavarja őket; úgymond, szíves örömest elüddögelnének ők is, és beszélgetnének ugyanúgy, mint mink, de hát az orruk… Az már igaz, az orruk jóformán lelóg a földig – tisztára nevetséges. Nekik ilyen Következmény jutott.

A mieink, amikor semmi dolguk nincsen, néha összegyűlnek este a Kohinor-negyed mellett, felmásznak a kerítésre, nézelődnek és nevetgélnek. Hé, kohinoriak, mit lógatjátok annyira az orrotokat? Tán a bocskorotokat akarjátok megszaglászni? Majd mi kitöröljük a taknyot belőle. Azok meg erre rohannak kifele a gunyhóikból, és szörnyű dühösek. Csuda jó mulatság – becsukják az ablakaikat, bekergetik a házba a gyerekeket, és közben bla-bla-bla! És ha ügyesen eltalálod kővel egy ilyennek a homlokát, felsivít, hogy ujujjj! – és nem a kezével kapdos a púphoz, hanem az orrával tapogatja, hát az már végképp nevetség, a mieink majd leesnek a kerítésről.

Ivan Borjevics meg, akinek a Szennyezett-tónál van a gunyhója, az annyira szereti ezeket a vicceket, hogy jó előre begyűjti magának a köveket: a kertjében ássa ki őket, és hordóban tartja. Aztán ha a gyerekek a Kohinor-negyedbe mennek, sehogy sem tudnak elosonni mellette, figyeli, lesi őket az ablakából. Várjatok, gyerekek, vigyetek engem is, egyedül nem bírok odamenni.

Ivan Borjevicsnek igazán súlyos Következményei vannak. A feje, a karja, a válla mind szép izmos, erőteljes, ahogy mondani szokás, három nap, három éjszaka be nem teríted ganéval, de a hóna alól rögtön a lábfeje nő ki, és középen tőgye van. Ezt Nyikita Ivanovics mondta, már hogy „tőgye” van, mink ilyen szót nem ismerünk, nincs rá semmi szükségünk, meg a könyvekben sincsen sehol se. Mi azt egyszerűen csöcsnek mondjuk.

No, zűr is előfordul persze. Egyszer a mieink megint elmentek, hogy csúfolják a kohinoriakat, az egyikük a hátán vitte Ivan Borjevicset. Az meg két sapkát teliszedett kővel, és énekel, csuda szépen tud régi dalokat énekelni. Rákezdi, hogy: „Eh, Dunya, Dunya, Dunya, Dunya, dú, eldöngölted jól a Ványát, durr, durr, durr!” – és közben a vállát rángatja, a szemét villogtatja, csillognak a fehér fogai –, olyan hetyke, hogy csuda! Persze, a kohinoriak már messziről meghallották az éneklését, bezárták az ablakaikat-ajtajaikat, elbújtak, épp csak egy öreget felejtettek az udvaron. Na, annak aztán kijutott a többiek helyett is. És ez az öreg annyira dühbe gurult, hogy fölkapott egy bazi nagy követ, de a nagy orrával ám, mintha az volna a keze, aztán zutty! – épp a tőgyén találta el Ivan Borjevicset. Az meg: platty – és csak fekszik. Na, erre a mieink is dühbe gurultak: ne te, ne, hajingálni merészelsz bennünket? – és feldúlták a kohinoriak fél telepét.

Na, ilyesmi persze inkább csak ünnepnap történik, amikor jókedvűek az emberek, hétköznap mindenkinek van elég dolga, a mieink állami szolgálatba járnak, utána meg levest főznek vagy rozsodát színak, a kohinoriak meg egérfarokból táskákat és kosarakat fonnak, csuda ügyesen kidíszítik őket, aztán elcserélik a piacon. Semmi máshoz nem értenek.

Elszaladsz hát a negyedük mellett, odahajintasz egy követ, ha épp kedved tartja – és irány a mocsár. Egy hét alatt friss rozsoda nőtt, lehet pirosas vagy olyan zöldes színű. Azt a jó színi. Az öreg barnább, az olyanból inkább festéket vagy sört készítenek. Na, aztán finom szemű rozsodát szórsz egy száraz levélbe, megsodrod, bekopogsz valamelyik gunyhóba, és tüzet kérsz. Ha nem kólintanak fejbe azonnal, akkor lehet, hogy morognak egy sort, de aztán megszánnak és adnak tüzet. Te meg pöfékelve elballagsz, és úgy érzed, melegebb lett, hogy már nem vagy egyedül, és már azoknak a pógároknak az arca sem olyan ocsmány, akikkel útközben összetalálkozol.