І · I GYESZJATYERICSNOJE

Benedikt egész éjjel egeret fogott.

Mondani persze könnyű, hogy fogott. Nem egyszerű dolog az, mint minden máshoz, ehhez is szakértelem kell. Csak hinné az ember, hogy itt vagy te, amott az egér, aztán elkapod és jójszakát. Neeem!

Természetesen hurokkal fogta őket. De! – ha a padló alatt nincsen semmi, ha az egér átszaladt egy gazdagabb gunyhóba, akkor rángathatod a hurkot ítéletnapig, úgyse fogsz egy fia egeret se. Mer az egeret etetni kell. Vagyis jó előre mindent át kell gondolni.

Na, mondjuk, huszadikán fizetést kapott. Ötven blaskát. Jól van. Abból az adó – tizenhárom százalék. Vagyis hat és fél blaska elmegy adóra. A pógárocskák korán reggel beálltak a sorba a Fizetős Gunyhó előtt. Még pitymallani se pitymallott, koromsötét van így télen, mintha kiszúrták volna az ember szemét.

Előfordul különben. Megy a pógár tapogatózva a nagy bazi sötétben a fizetésiér – azt vagy egy gödörbe esik bele, vagy egy ág szúrja ki a szemét, vagy megcsúszik és eltöri a lábát, meg az is lehet, hogy eltéved, és bebóklászik egy idegen telepre, ott meg széttépik az acsargós kutyák; vagy csak elesik és megfagy valami hóbuckában. Minden megesik.

Na de, mondjuk, hál’ istennek, mind épségben odaértek. Jól van. Beállnak a sorba. Aki elsőnek ért oda, az már jól elvackolódott a pitvarban. Aki meg lustább volt, az az utcán áddigál, toporog a fagyban. Így áddigálnak, szitkozódnak vagy csak beszélgetnek egymással, találgatják, megjön-e a pénztáros mirza, vagy megint berúgott tegnap este, mer csak úgy vedelik ezek a sört, a kvászt meg a kendercefrét. Vagy vicceket találnak ki: ha a pitvarban kucorgó pógárocska elbóbiskolt a jó melegben, elnyúlva a padlón, az ilyen álomszuszékot fogják szép óvatosan a hóna alatt, azt elviszik a sornak a legvégére. Azt amikor felébred a pógár, nem ért lópikulát se, hogy mi van, hol van, hogy mér van ott. Rohan vissza oda, ahol állt vagy feküdt, a többiek meg: hé, hova furakodol? Állj csak a sor végére! Ő meg: de hisz én voltam az első! Mi persze nem tudunk semmit. Na, aztán lesz ebből ordibálás-verekedés, meg orrok beverése, kéz- és lábtörés.

Így csordogál az idő, rózsás, homályló pír szökik az égre, széttúrja a sötétséget. S a hajnalcsillag, a Csigir kimondhatatlan-szépen ragyog, mint egy tüzike fönn a magasban. A fagy mintha még erősebb volna ilyenkor, és szikráktól csillámlik a hó.

Szóval várjuk a mirzát, megjön-e még? Amint valahol porzik a hó az utcán, amint egy szánt pillantanak meg a pógárok – már kiabálnak is: jön, jön! Nem, nem jön! De ő az, látni a sapkáját! – ilyesfélén. Csupa izgalom.

Azt ha estig se jön meg, akkor szétszéledünk, de ha kegyeskedett kitörölni a csipát a szeméből – na, akkor megkapja a pógárocska a fizetését.

No, áddigálsz, áddigálsz, azt láss csodát – ott is vagy már az ablaknál. Azt mivel te vagy a szerencsés, neked kell lehajolnod. És hogy mér kell lehajolni? Mer az a hitvány kis ablak pontosan a köldöködnél van. És azér van épp a köldöködnél, mer a mirza a másik oldalon hokellin ül, úgy kényelmes neki. Meg azér lett ez így kigondolva, hogy hajlongnunk kelljen előtte, mutatni, milyen engedelmesek vagyunk, hogy a testünkben benne van a meghunyászkodás. Mer ha egyenesen állsz, azt úgy számolod a blaskát, ki tudja, mi minden nem juthat az eszedbe. Hogy például: azt mér ilyen kevés, vagy: azt mér ilyen szakadtak, vagy: azt vajon mindet ideadta-e, nem-e megtartott magának egy marékkal az ördögfattya; meg mindenféle egyéb szabadosság. De ha kétrét hajolsz, meg kifordítod a fejed oldalvást, hogy jobban lássad, mit kapsz, meg bedugod a kezed az ablakon, de könyékig ám – mer hogy olyan mély –, meg szétfeszíted az ujjaidat, és már sajog a vállad, na, akkor érzed, hogy mit jelent az állami szolgálat, hogy abban van az erő és a dicsőség meg a földi hatalom örökkön-örökké, ámen.

Na és ha megint szerencséd van, akkor felmarkolhatod a blaskáidat. Mer persze akinek rövid a keze, vagy betegek az ízületjei, az sehogyan se tudja az összes pénzt felmarkolni, tán csak egy részét. Az ilyenekről mondja a népi bölcsesség, hogy aszondja, rövid a keze. Meg közbe persze a pógárok is nyomnak, löknek, taszigálnak hátulról, a hátadra másznak, a füledbe lihegnek. Nem könnyű, na. De Benedikt fiatal, erős, kiverekszi a magáét, és szorosan tartja az öklében a blaskáit, és ügyesen visszahúzza a kezét az ablakból, tán csak a bügykeit nyúzza le kicsinyég, de az semmiség, katonadolog. Meleg borogatást teszel rá éjszakára, bebugyolálod, azt már nem is vérzik. A következő fizetésnapra meg új bőr nől rajta.

Mikor aztán kiverekedted a blaskáidat az államtól, beállsz szépen a másik sorba, adót fizetni. Hát, hogy szépen, az csak olyan mondás, mer a saját akaratából ugyan ki állna be? Úgyhogy természetesen bárdos őr tereli a pógárocskákat a folyosón a másik terembe, egy-kettő, szedd a lábad, azt kőlánc van két oldalt, hogy el ne inalhass: minden, ahogyan kell.

Azt ott megint ugyanaz a hercehurca, csak nem pénztáros mirza ül az ablaknál, hanem adóbeszedő, meg az ablak is nagy, széles – szánnal is át lehetne hajtani rajta.

Itt gyorsabban megy a dolog – négy óra alatt végzel is. Leszámolsz hat és fél blaskát, és odaadod a mirzának. De kettébe nem tépheted a blaskát, igaz-e? Mer kinek kéne tépetten, nem igaz? Úgyhogy hetet adsz neki. A nap végére összegyűlik így sok ezer plusz blaska a mirzának. Na, azt el is rakja magának, jó lesz ennivalóra, vagy új emeletet épít a házára, vagy balkont, vagy új bundát vesz, akár új szánt is.

Azér mirza.

Az olyan ember meg, aki nem érti, hogy s mint működik az állam, hanem csak mindenféle haszontalan gondolatokat forgat a fejében, mint például Nyikita Ivanics, azt mondja: mér nem lehet az úgy, aszondja, hogy ugyanaz a mirza fizesse ki a pénzt és tartsa vissza belőle az adót? Hogy aszondja, úgy gyorsabb lenne.

Ez aztán a hülyeség! De télleg, csak nevetni lehet rajta! Mér? – hát azér, mer a pénztáros mirza az a pénztáros mirza, aki meg az adót beszedi – az az adóbeszedő mirza! Hát nem? Hát hogy lehetne az úgy, hogy ugyanaz a mirza oda is adja meg el is szedi a pénzt? Hát nem? Mer akkor ugyan mér jönne egyáltalán dolgozni, amikor annyi pénze van? Bezárkózik a házába, eszik-iszik, vagy felül a szánjára, és usgyi, vadászni, te meg lesheted, hogy mikor látod legközelebb. Majd ha piros hó esik.

Mer mindenki ezt csinálná.

Mer ha az adóbeszedő mirza nem ülne a gunyhójában, nem szedné be a pénzt, akkor a pénztáros mirza tán kidugná-e az orrát valaha is az utcára? Mer hisz a részeges gazemberének eszébe se jutna, hogy huszadika van, fizetésnap, vagy, mondjuk, hogy ötödike, előlegfizetés!

Így meg előző este már alighanem abajgatja az adóbeszedő mirza: na, megvannak a blaskák? Nem költötted el a kincstári vagyont? Nem duhajkodol-e az én érdekeim rovására? Erősen meg vannak-e kötözve a kosarak, nem mászott-e bele egér? – mer az is megesik, aztán olyankor nem adnak fizetést. Azt mondják: eltűnt a pénz, nem tudni, hova, várjatok a következő fizetésnapig. Mi meg várunk.

Na, mondjuk, minden rendben megy, megkaptuk a fizetést, ott vannak a blaskák a markunkban. Csak persze ezeken a blaskákon – vagy ahogy egyesek mondják, a „suskán”, vagy a „dudván”, vagy a „ruppón” – semmit se tudsz venni. Ha sok lenne belőle, akkor igen. Akkor vehetnél ezt-azt. De így nem. Tán csak ebédet.

Az egér, az más dolog, az mindenütt van bőven, és mindennap friss, foghatsz belőlük, ha időd engedi, és kedvedre csereberélhetsz, tessék csak, senki meg nem szól érte. Természetesen egéradó is van, azt dézsmának nevezik – meg van házadó, párnaadó, gemenceadó, föl se lehet sorolni mindet, de ez már egészen más dolog.

Na, Benediktnek ott a markában a pénz, de a dolog másik fele még hátravan. Most az az elgondolás, hogy ezen a pénzen ebédet vesz a Dolgos Gunyhóban, de a kenyeret még véletlenül sem eszi meg, hanem elrakja, hazaviszi, és azzal a kenyérrel eteti az egereket. Mindennap szét kell morzsolni nekik egy darabocskát – arra aztán jönnek, szaladnak az aranyoskák.

És most minden szépen úgy is lett, ahogyan eltervezte! Minden úgy sikerült, hogy csak na! Egész éjjel egeret fogott Benedikt, és reggelre kétszázhetvenkét darab fityegett a zsinórján, úgy bizony, szürkék, dundi pofájúak, selymes szőrűek. Na, lehet, hogy nem kétszázhetvenkettő, hanem csak százötvenhat. Akkor is sok! Összezavarodott a számolásban. És mitől volt ilyen szerencsés? – hát attól, hogy mindent jó előre kigondolt, mindent okosan, gondosan eltervezett.

Hej a mindenit! – milyen szép is az emberi elme, ki tudná megénekelni? Ki vállalkozna rá, hogy dalt költsön róla, hangosat, boldogat, trillákkal, futamokkal, s aztán kiállna vele a buckára vagy valami dombra, kiállna keményen, szétterpesztve a lábát, széttárva a kezét kétoldalt, aztán dobbantana – vigyázva, persze, hogy el ne essen –, dobbantana, mondom, aztán eh, ripityem de rapityom, hej, de mondom, rapityom, ez az én dalom, az én dali-dali-dom, jó kedvemben dalolok, emberessen harsogom, hogy eh, de szép, eh de jó, nől a fű és élni jó, mer zöld a fű és jó a jó!!

Nem így, persze, de valahogy ilyesformán, boldogan, szertelenül, hogy a szívedből fakadjon az a dal, hogy érezzed a boldogságot a fejedben, hogy az a boldogság a két füled közt bugyogjon, mint a leves az üstben, hogy a tarkód is bizseregjen tőle. Hogy az egész telepen, az egész világon harsogjon az a dal: dicsőség az ember eszének-értelmének, dicsőség! Dicsőség az ő előrelátásának, bölcsességének, leleményességének és ravaszdi elméjének! Dicsőség a fejnek! Úgy bizony! Hurrá!!!

Mer ekkora halom egeret tán még Fjodor Kuzmics se látott soha életében, áldassék a neve, pedig hát nem ő-e a legnagyobb mestere az egérvadászatnak? Nem ő-e a költő, a legfőbb ínyenc és mindenek tudója?

Ezüstbundás egér, a húsod mennyei

Ujjong a torkod, midőn lenyeli

Le sem hunyta ugyan a szemét egész éjjel, de a boldogság mintha elfújta volna az álmosságát. Tán csak a térde remeg kicsinyég, meg a háta fájult meg. De különben csudára friss és eleven. Na, most aztán irány a bazár a nagy gazdagságával.

De jó is reggel a bazárba menni! Gyönyörűség! Lapáttal el lett takarítva a hó, meg kitapodva, mintha csak padló volna. Ha csuda erős a fagy, akkor egészen kékellik a hó, olyan szikrázósan. Persze, mikor jönnek csőstül a pógárok, összeköpdösik, bepiszkolják, csikkel teliszórják, de még úgy is szép. Ha meg melegszik az idő, s kicsit olvad is már – mintha csak sötét vízcsíkok volnának a talpad alatt, s a hóbuckák a kerítés mellett megsüppedtek, megfeketedtek, szivacsosak, kérgesek-pikkelyesek, a tavasz illatát árasztják.

És micsoda tömeg, uj-uj-ujjjj!!! – nyüzsgő felleg. Mindenki csereberélni akar. Mindenki hozza-kínálja a maga portékáját.

Ott van a sózott meg a lucskos ételek sora: az egész pulton hordócskák, vedrek, köcsögök sorakoznak, menj csak, kóstolhatsz, csak sokat ne vegyél, mer aztán kapsz a pofádra. Ha nyáron jó volt a termés, néha olyan messzire elnyúlik az a sor, ameddig a szem ellát, a legtávolabbi pógárocska a sorban olyannak tetszik, mint valami erdei bogár: pirinyó, azt hadonászik, kiabál, a gumbicáit dicséri, ő is hű de nagyra van a maga emberségivel, azt ha megnézed az innenső végről – elég rátaposni, és nincsen többé.

A másik amott a lucskos zsurlóját dicséri, de visítva ám, kivörösödött képpel – vagy savanyított páfrányt, perecet, miegyebet.

Imitt áztatott diót látni, amott vásznakat, cérnákat, festetleneket meg festetteket, fürtösen lógó bocskorokat; van nyúlbunda is meg kecskeszőr; azt abból csizmát csinálhatsz magadnak, vagy zoknit köthetsz, már ha ügyes a kezed hozzá, vehetsz tűt is, csontból valót, meg kőkést, kő- meg favedret, edényfogót, rudat, seprűt – amit csak akarsz.

Amott meg egy egész sor tüzikéket árul: de ezek tekintélyes, hallgatag árusok, összefonják a hasukon a kezüket, úgy áddigálnak, leskelnek ki a szemöldökük alól, és veres a képük. Titokzatosak. Szótlanok. És hogy miért szótlanok? Mer megszokták. A tüzikét csendesen lehet csak szedni, hát megszokták. Megállsz, nézed őket. És elgyávulsz. De annyira kívánod azokat a tüzikéket! Megkérded az egyik árustól:

– Aztán hogyér adja?

Hallgat, az ajkát rágja.

– Ennek itt öt darabja. Amannak meg hét.

Drága, bassza meg!

– És nem hamisak-e?

Megin hallgat.

– Vettek már belőle mások is, azt élnek.

Higgy-e neki, nem-e, magad se tudod. Toporogsz… Leszámolsz öt egeret, és elveszel egy tüzikét. Bekapod. Édes! Csak nem halsz meg ennyicskétől, nem igaz? Esetleg hánynod kell. Vagy kihullik a hajad. Vagy felpüffed a nyakad. De élni élhetsz azér még. Mamuska mitől halt meg? – egy egész tállal megevett egy ültő helyében. Nyikita Ivanics egyre csak mondta neki: „Polina Mihajlovna, de hát miért ilyen telhetetlen?! Ne egye már ezeket a vackokat! Rádjóaktívak!” – de mamuska csak nem hallgatott rá. Telitömte magát.

De Benedikt most gondolni sem akart semmi szomorúra. Jön a tavasz délről, gurul errefelé, mint a cipócska, hozza az Újévet! Ünnep leszen nemsokára, vidámság, tréfa, nevetés. Összegyűltek a vakok is a kerítésnél – ki kanalakkal veri a dallamot, ki a dudáját fújja, és azt éneklik:

Jó a kedvünk, danolunk,

Többé nem szomorkodunk!

– ők is, ládd, érzik a tavaszt. A vezetőjük is csudára eleven, sasszemekkel figyel, szigorúan lesi a pógárokat: na, ki hallgatja a danolást? – akkor fizessél, ne ódalogj el! Mer hát bőven akad olyan, aki hallgatni hallgatná, de fizetni, azt már nem. A vakok azér vakok, mer lópikulát se látnak. Danolnak, danolnak teljes szívükből, azt van úgy, hogy a pógár meghallgatja, elveszi magának az élvezetet, azt elszalad fizetés nélkül. Hogyan is kapnák el a vakok? – sehogyan se! Mer hisz ők sötétben élnek! Lehet nyári verőfény, ők akkor is csak sötétséget látnak maguk körül. Ha nem volna vezetőjük, ezek a vakok éhen is halnának.

Benedikt imádta a népdalokat. Különösen, ha kórusban éneklik. Meg főleg a vidámakat, csintalanokat. Na, mondjuk, rákezdenek a vakok, hogy aszondja:

Az asszony ingatag,

Úgy hajlik, mint a nád,

És hálót vet ki rád

Könnyelmű szívvel.{15}

– hát ilyenkor egyszerűen nem marad egy helyben a lába, magától táncolni kezd. Meg vannak más csudás dalok is. „Millió rózsaszál.” „Az amúri parti szánok dala.” „Csattanóga csúcsú.” „Didi-dal.” És még mennyi!

Benedikt most bölcsnek és gazdagnak érezte magát. Gazdagnak attól, hogy bölcsnek. Mer hisz milyen szépen kigondolt mindent – és milyen csudásan sikeredett. Az egereket füzérekbe kötötte – ötöt-ötöt mindegyikbe; a farkukat copfba fonta, azt úgy fűzte őket zsinegre, a zsineget meg a derekára kanyarította. Így megy délcegen. Hinnye, de jó! És olyan szokatlan.

Mer általában csak úgy ódalog az ember, leskel félszegen jobbra-balra: nincs-e valami főnökség valahol? Ha szánon jönnek, ugrasz az árokba, lekapod a sapkádat, és hajlongasz. Meg olyan mézesmázos mosolyra kanyarítod a pofád. A szemed is úgy húzod össze, mint aki örvendezik. Mer azt kell hogy kifejezze a nézésed, hogy csudára csudálkozol: hát hogy téged, az egyszerű pógárocskát ilyen szerencse érjen – mirzával találkozni! Akár ha negyvenszer ütközöl beléje egy nap, akár ha ötvenszer látod az ördögfattyát, mindég örvendezzél, mintha nem is mirza lenne az, hanem a nagymamád egy kosár eleséggel.

Hajlongani persze a rang szerint hajlongasz. Ha kis mirzát látsz, meghajtod a fejed, a hasadra teszed a tenyered.

Ha meg nagyot, derékig meghajolsz, hogy a hajad a havat vagy a port súrolja, és ívesen lendíted a kezedet.

Ha meg Vörös Szán jön… Isten őrizz. Nem, nem, nem. Gyorsan kopogjuk le. Nem, nem.

Azt mikor elsuhan a mirza szánja, beterít porral-mocsokkal, akkor megint felteheted a sapkát, letörölheted a pofád a kabátod ujjával, és megint szabad vagy. Megint felöltheted az egyszerű, dühös képedet – köpsz egyet, elkáromkodod magad, a mirza után kiáltasz valami sértést, ahogy tetszik. Egészségedre. Vagy csak morogsz magadba: „Nagyon üdögélsz ottan…”, na, ennek nincs sok értelme, tán felálljon a szánjában, vagy mi? – vagy hosszabban elkerekíted: „Utazgatnak, he!… nagyon utazósak, de hogy minek utaznak, maguk se tudják!”, de ez is csak olyan szófia beszéd: mer hisz a mirza csak tudja, hová utazik.

Azt ilyeneket azér mond az ember, hogy tovább dédelgesse a mérgét. Amikor morogsz valamit a fogad közt, meg vicsorogsz, meg fölfújod a képed, meg fintorogsz – akkor olyan édesen bizsereg a méreg odabenn. De persze kikívánkozik azér, valami jó dühöngőset szeretnél csinálni. Belerúgsz, mondjuk, a kerítésbe. Vagy egy kutyába, ha épp arra kórincál. Vagy lekeversz egy pofont valami kölyöknek. Ilyesfélén. Annyi mindent csinálhat az ember dühében.

De előfordul, hogy dühöngeni sincs kedved. Mintha valami szomorúság kucorogna benned. Mintha szánnál valakit. Ez alighanem Filazófija.

De ma reggel új érzés szállta meg Benediktet: bölcsnek és gazdagnak érezte magát, és szerette volna, ha mindenki látja: no, ott megy Benedikt, a bölcs és gazdag. És bőkezű. Megállt, meghallgatta a vakokat. Épp egy ősrégi, tüzes dalt harsogtak, hogy aszondja: „Kettő kettő tizenkettő öt hat bé! Kettő kettő tizenkettő öt hat cé! Kettő kettő tizenkettő öt hat csé!” – meghallgatta, és odahajintott nekik egy füzér egeret. Aha, egy egész füzérrel! Így mulat egy pógár úr!

Utána meg a koldusoknak egy füzérrel – zsutty! Majd összeverekedtek rajta, egy szemvillanás alatt darabokra tépték az alamizsnát. Mulatság az is. Aztán meg végigment a sorokon, mindenféle finomságot venni. Ó, rögtön tisztelettel néztek rá… Lesték minden mozdulatját…

Hajlonganak:

– Ide, legyen szíves!… Mit óhajt, lelkecském?… Kóstolja meg a savanyúságomat, ifiúr, finomabbat sehun sem talál!

Na, megkóstolta a savanyúságot. Vett is belőle. Vett mindenből, amit csak megkívánt: frisset, sózottat, savanyítottat. Vett negyed pud gobodát, kecsketúrót, fél tucat tüzikét – süteményt sütni. Savanyított tésztát. Répát. Vörös és kék borsót. Egy gancsó kvászt. Meg kosarakat is vett, és azokba tette a sok elemózsiát. Meg még szógát is felfogadott, hogy cipelje el őket a házáig, bár az igazat megvallva, nem voltak annyira nehezek, mint inkább kedve támadt elhencegni vele, milyen nagy ember lett belőle. Hogy aszondja, büszke fővel nézek lefele, magasabbról, mint a hős Sándor cár oszlopa, csak nem piszkolom be a kezem azzal, hogy cipekedek. Szógát tartok. A közelembe se érhettek.

De aztán volt egy kis bökkenő: akik Benediktet nem ismerték, azt gondolták, egy ilyen gazdag ember feltétlen szánon utazik, de hát miféle szánja volna Benediktnek? Úgyhogy egyesek, a nyavalyások, vihogtak a háta mögött. Akik meg ismerték Benediktet, úgy gondolták, nem szóga az mellette, hanem Benedikt cimborája, és csodálkoztak, hogy van ez, a cimbora cipeli azokat a nagy kosarakat, hogy majd megszakad, Benedikt meg közbe zsebre dugja a kezét, és csak megy fütyörészve, és nem segít neki? Szóval hiába szeretett volna hencegni, nem sült el jól sehogy se.

Meg izgulhatott is útközben, nehogy a szóga elibé szaladjon. Mer amint nem nézel rá, egy pillanat, és már be is iramodik valami utcácskába – naná, ilyen gazdagsággal!!! Keresheted aztán. Ezért Benedikt egy lépéssel a szóga mögött ment, úgy rikoltozott neki: „Ne erre, hé, amarra! Fordulj! Fordulj, mondom, ördögfajzat! Balra! Mindent látok ám! Itt vagyok! Itt mögötted!” – szóval ilyesfélén.

Agyonidegeskedte magát. De szépen odaértek. Lehet, hogy a szógának szóga létére volt annyi esze, hogy messzire úgyse tudna elfutni azzal a rakománnyal: Benedikt utoléri és elveri. Amikor felfogadta a bazárban, a szógakarámban, Benediktnek gondja volt rá, hogy megmutassa neki az öklét, meg olyan zordonbord képet vágott, még a szemét is villogtatta hozzá, hogy aszondja: csuda mérges bírok ám lenni, mindenkire gyanakszom, haragszok az egész emberi nemre. Jól megijesztette.

De azért gondolkozni se felejtett el, míg mentek: hej, de milyen szépen alakul minden, ha ésszel él az ember: egy éjszaka alatt egész terüljasztalkámat keresett. Na?! Azt mostan így lesz tovább: jó sok pirogot süt, és vendégeket hív; jó volna persze Olenykát, de ha ő nem jön, Varvara Lukinyisnát is lehet meg még valakiket a Dolgos Gunyhóból. Esetleg Varfolomejicset, ő csudás meséket tud mesélni. Árva Kszenyát. Igaz, ő unalmas, meg szépnek se szép. Meg tán hívja meg a szomszédait? Hát így valahogy, meghív magához egy tucat pógárocskát, kisöpri a gunyhót, gyertyákat állít fel… Nem, inkább felfogad egy asszonyt a seprésre… Még hogy ő maga hajoldozzon! Meg a pirogot is hadd süsse csak meg az asszony. Azt neki is egérben fizet. Meg vakokat is kéne felfogadni! De az ám! Az egész bandát! Meglepetés a vendégeknek!… Esznek, isznak, táncolnak, azt utána meg tán ugrósat játszanak… Vagy fojtogatósat. Nem halálig persze, csak úgy félig. A morzsát meg besöpri majd a padló alá, azt arra megint összeszaladnak az egerek, megint összefogdos egy jó csomót, azt megint ennivalót vesz rajtuk, azt a morzsa megint a padló alá kerül, azt a padló alól megint összefogdossa az egereket, azt megint ételre cseréli őket! És megint! Megint!

Hű a mindenit! De hát mi lesz akkor? Hát akkor az lesz, hogy Benedikt úgy meggazdagszik, hogy aztán dolgoznia sem kell többé! Úgy bizony! És elkezdi kamatra adni az egereket! Szógákat fogad fel, hogy őrizzék a házat, meg hát akkor a háza is másmilyen lesz: világos, magas, kétemeletes, firlefrancokkal a tetején. Meg arra is kell majd szógákat felfogadni, hogy amazokat őrizzék, figyeljék, el ne lopjanak valamit! Meg még újabbakat, hogy emezeket szemmel tartsák!… Meg persze azokat is kell figyelni valakinek, akik emezekre ügyelnek… Na mindegy, ezt majd utóbb kiokoskodjuk… Meg asszonyokat felfogadni, hogy főzzenek… Meg vakokat, hogy állandóan dudáljanak, danoljanak, Benediktet szórakoztassák; majd épít nekik a sarokban egy olyan emelvényt, hogy ott üljenek és játsszanak naphosszat… Meg egy jó fürdőt építeni… Meg a fürdőben is kell, hogy legyen zene… ahhoz is újabb vak zenészek kellenek… Mosakodsz, azt hallgatod közbe… Meg egy hátvakaró leányt is felfogad, hogy a hátát vakarja… Meg egy másikat, hogy a haját fésülgesse és közbe dalokat dudorásszon a fülibe… Na, mi is kéne még? Ja, igen! Szán!… Meg széles út a házhoz, és nagykapu erős lakattal… Hé, szógák, nyissátok a kaput, megjött az úr! Azt arra mindenki a földre veti magát. Benedikt szánja meg besiklik az udvarra, egyenest a házhoz… A házból meg Olenyka szalad elibé, hófehér hattyúcska: szervusz, életem, Benyuska, gyere, ülj asztalhoz, már alig vártalak… a szemem majd kiesett a sok nézésbe…

Na, ott is vannak a gunyhónál. Huh… hogy elábrándozott… és ahogy elnézi, a gunyhója nem egy palota, annyi bizonyos. A szóga letette a hóba a kosarakat. Nevet. Benedikt meg leoldja a zsinegről a fizetségét: egy füzér egeret. Azt látja, hogy a szógának semmi tisztelet nincs a képén, de az ám, olyan gúnyosforma. És a beszélgetés is olyan hitványra sikeredett…

Aszondja a szóga:

– Azt kinek szógász?

Benedikt a fogát vicsorgatta:

– Szógálok?! Majd adok én neked, még hogy szógálok! Állami hivatalnok vagyok, nem szóga.

Mire a szóga:

– És kinek ez a sok ennivaló?

Benedikt meg:

– Hát énnekem! Az enyimé! Eszem is belőle mindjár!

A szóga meg:

– Ja, persze. A tiéd.

Elvette a fizetséget, kifújta az orrát a hóra, egyenest Benedikt csizmája elé, azt elment.

De hát mit lehet várni egy szógától?! A szóga az csak szóga!!! Utána kéne szaladni, azt visszavenni tőle a fizetséget, meg jól pofán verni, azt még meg is rugdosni, amér ilyen szemtelen volt, meg szabadosságra vetemedett!… Disznó!!! Benediktet már vitte volna a lába, de félt otthagyni a kosarakat: már sündörögtek arrafelé a pógárocskák, lesték az ennivalót. Pfuj! Köpött egyet, azt becipelte a kosarakat a gunyhóba.

A rohadt szógája, a szargalacsin! Képes volt arra célozgatni a mocsok, hogy Benedikt nem is Benedikt, hanem a szógája valakinek, mint ő, meg hogy az ennivalót se magának vette, hanem valami úrnak, meg hogy a gunyhója se gunyhó, hanem csak valami kalyiba, ketrec, vagy tán csak amolyan gomoraféle… Meg mikről nem ábrándozik: szán kellett volna neki… Nem, ezt nem hagyhatja annyiban! Utána kell szaladnia, azt jól seggbe rúgni!!! Benedikt kirohant az utcára, néz jobbra-balra… Nem, eltűnt a szóga, mintha a föld nyelte volna el… Lehet, hogy csak álmodta az egészet?

Visszament a gunyhó dermedt, hideg félhomályába. Hogy elszaladt az idő, míg tette-vette a dolgát. Már megy is le a nap. Megtapogatta a gemencét: hideg. De hát hogy lehet az? Kinyitotta az ajtaját – na, világos… Rablók jártak itt. Elcsaklizták a parazsát. Csak a hideg hamu maradt. Na, most mi legyen?

Hirtelen valami tunyaság szállta meg. Mindentől elment a kedve. Leült a hokellire. Felállt. Kitárta az ajtót, áddigált egy sort a szemöldökfának támaszkodva. Valami keserűség kúszott a mellébe, és egészen elgyengült. Igen! Este van. Alig telt el a napnak a fele, és már itt az este; télen már csak így van ez. Sápadt alkonyi ég, s akárha szénnel volnának rajzolva a faágak rajta. Szőrcsimbók fészkek. Amott egy nyúl iramodik. Lejjebb búsan kéklő havas meredélyek, dombok, hóbuckák. Egy rozzant fekete kerítés, mint valami öreg fésű. Még látható, de amint kihuny az alkonypír, semmit sem fog látni a koromsötétben. Rögvest előbújnak a csillagok, elönti az égboltot halovány, tejes ragyogásuk – mintha csak gúnyolódna valaki, vagy mintha mit törődne mivélünk, hisz nem minekünk szánja azokat az égi tüzeket: ugyan mit láthatsz abban a homályos, halott derengésükben?! Bizonnyal így van, nem minékünk lettek szánva!

Azt mindennel így van ez! Mintha csak valaki nekünk, embereknek az egész határtalan természetből kikanyarintott volna egy darabot: nesztek, pógárocskák, egy darabka nap, egy darabka nyár, egypár tulipányvirág, kicsinyke zöld fű, meg ráadásként pár kismadár, azt jójszakát. Az összes többi teremtményt meg elrejtem, beburkolom őket az éjszakába, sötétségbe bugyolálom, besuvasztom őket az erdőbe vagy a padló alá, azt kicsiny fényt gyújtok nekik, csillagfényt – nekik elég annyi, nekik így is jó. Hadd surrogjanak, szaladozzanak, csipogjanak, sokasodjanak, hadd éljék a maguk életét. Ti meg ügyeskedjetek, próbáljátok elkapni őket. Elkaptátok? – akkor jó étvágyat. Ha meg nem, hát nem, a ti dolgotok.

Benedikt nagyot sóhajtott, de akkorát, hogy ő maga is hallotta. Na, megint… Megint mintha kettéhasadt volna az agya. Minden egyszerű volt, világos, derűs, mindenféle szép ábrándokat szőtt, azt hirtelen mintha hátulról odasurrant volna hozzá valaki, és kimarkolta volna a fejéből mindezt a boldogságot… Mintha egy karom kaparta volna ki…

A küsz az, nem lehet más! Az lesi hátulról!!!

Benediktnek hányingere támadt a félelemtől, attól a szörnyű érzéstől, ami a gyomrát mardosta. Becsapta az ajtót, nem várta meg, hogy lemenjen a nap, nem akarta már azt a nyirkos, kék, esti levegőt szívni; sietve ráhajtotta a kampót, bereteszelte; megcsúszott a gunyhó rothadt homályában a túrón, amit vett, de még káromkodni is elfelejtett; tapogatózva ment az ágyig, és gyorsan lefeküdt, nem érezve a lábát.

Kalapált a szíve. A küsz az… nem lehet más. Csakis a küsz. Nem az a filazófija vagy mi. Helyesen mondják: a küsz lesi hátulról!

Ott van, ott ül az ágakon az északi erdőben, az áthatolhatatlan sűrűben – sír, forgolódik, szaglászik, rakosgatja a lábát, lelapítja a fülét, válogat… és kiválasztotta!… Puhán, mint egy szörnyű, láthatatlan macska, leugrik az ágról, és jön, jön, jön – átkúszik az ágak, tüskék szövedéke alatt, vagy nagyot ugrik a szürke, mohával benőtt, vihar döntötte korhadt fák fölött!… Kúszik és ugrik, ruganyosan, hosszan; forgatja lapos fejét jobbra-balra, hogy el ne veszítse a nyomot: és messze-messze a hitvány gunyhójában, az ágyán, meleg vérrel, mint kvásszal teli, ott fekszik és reszket Benedikt, és a plafont bámulja.

Közelebb, egyre közelebb ér a gunyhóhoz!… Ahol szél fújja a havat, s pörög-forog a hófelleg a vízmosások fölött, ahol forgószél oszlopa emelkedik, ahol fölkavarodik a mezőn a hóförgeteg, ott jön: ott röpül a hóval, ott kavarog a hóviharban! Nyomot sem hagy a lábával a havon, meg sem ijeszt egyetlen kutyát az udvarokban, semmilyen házi teremtmény föl nem riad a jöttére!…

Közelebb, egyre közelebb – és grimaszol láthatatlan pofájával, és remegnek a karmai – éhes, hű, de nagyon éhes! Kín mardossa, gyötrelem. Kssz-sz-sz! Kssz-sz-sz!

Most lopódzik a gunyhóhoz, azt még a szemét is lesunyja, hogy jobban halljon, na, most ugrik fel a rozoga tetőre, a hideg kéményre; most feszülnek meg az izmai…

Kopogtak az ajtón: kop, kop, kop. Benedikt felugrott, mint akit bottal ütöttek fejbe, és iszonyatosan elüvöltötte magát:

– Ne!!!!!!!!!!!.!!!!!!

– Eh, galambocskám, épp dolga van tán? Akkor majd később benézek – mondta az ismerős hang az ajtó mögül: Nyikita Ivanics. Az isten küldte!… A jóisten küldte.