„MINDADDIG, MÍG A FÖLDBE TEMETTETÜNK..."

A tátott szájon besurrant a halál

Bocskai székébe hanyatlik.

– Csak morzsolgatom a nyakamba akasztott karbunkuluskövet, magamba akarom szívni az erejét, de bizony semmi jót sem teszen nékem. Hiábavaló, mint maholnap minden a világon.

Az urak hűtőzködnek, esznek pár falatot, a bor is fogy, az asztalra tett tokaji.

A fejedelem fájó térdét tapogatja, mintegy kétszeresére nőtt a vastagsága, akárha ólomcsizma lenne a lábán. Ha megy, fogódzót keres. Szeretné kidörzsölni magából a vizet.

– Hol vagyon a lengyel doktor? – türelmetlenkedik. – Jön-e már?

– Itt is vagyok, méltóságod szolgálatára.

Bocskai orvosával beszél.

A pólyák doktor sokadik a háznál. Hiába írják le a betegséget, a lényegéről tudnak keveset. Már torkig van doktorai bölcs magyarázataival. Sokan vizsgálták már, keresve a baj okozóját, amit vízkórságnak mondanak, volt aki kevés sót és semmi pálinkát ajánlott, más éppen az ellenkezőjét, tiltották is, ajánlották is a veres bort, sejtették, hogy mindennek oka a vese kifáradása, eldugulása, gyulladása! Kúrálták, itatták, nyers ételeket ajánlottak, vagy éppen az erősen megfőttet, rosszallották a test forró hideglelését, gyanakodtak fekélyre, tehát erős böjtöt rendeltek, tudnivaló volt, hogy a húgy bentmaradása mindennek az oka, de tehettek bármit, nem lett jobban a fejedelem.

– Van-e segedelem?

– Egy újabb főzetett készítettem uramnak. Hátha segít.

– Legalább megkönnyebbülést adna.

Bocskai István már a halálra készül.

Nehéz visszatalálni a félbehagyott szavakhoz. De azért mondja, hisz végrendeletet tesz, és szívében él a szentencia.

– Tudott, hogy a visszavonással nagy birodalmak is elromlanak, viszontag az egyezséggel kicsinyek is nagyra nevekednek... Egynéhány esztendeje micsoda nagy romlást hozott, hogy a magyar egymást vágta, rontotta, még az nyilvánvaló ellenségeinknek is előtte, szidalmunkra, gyalázatunkra! Óvja az Isten minden keresztyén lelkiesméretét annak, s affélének még a gondolatától is... A fejedelemségek, ha változnak is, minden helyen a szabad választás szerint. Ameddig a magyar korona a nálánál erősebb németnél leszen, mindenképpen és mindenkor szükséges a magyar fejedelemséget Erdélyben fenntartani, mert oltalmukra lészen. Ha pedig Isten azt adná, hogy a magyar korona Magyarországon, magyar kézhez kelne egy koronás király alá, úgy az erdélyieket is intjük, nemhogy attól elszakadnának, de segéljék tehetségük szerint, a régi mód szerint adják magukat, s ha hitel felett való konföderáció lehet közöttük, igen javalljuk.

– S ki legyen Erdély új fejedelme? – kérdezik egyszerre a hallgató urak.

– Vegyék figyelembe a mi tetszésünket, noha mindig öreg idejű embereket és magunk vér szerinti atyafiait ez állapotra méltán kommendálhatnánk, de bizonyos okokért, ifjúságához képest megért jó erkölcsű, istenfélő, józan életéért a tekintetes és nagyságos Homonnai Bálint urat javalljuk, válasszák és ismerjék el fejedelemnek. Ugyanakkor az erdélyi fejedelemséghez hagyjuk bírásra Fogaras, Gyula, Szamosújvár, Várad, Lippa, Jenő és minden végházat, tartományostul, továbbá adjuk Szatmárt is. És azt a koronát is, amit a török császár adott, tétessék az ország tárházába, a köves szablyával együtt.

– Jöjjenek a személyek! – rendelkezett Örvendy tanácsos úr.

– Miklós öcsém kezébe adjuk Erdélyben Görgényt, Vécset; Sajót és Bodrogkeresztúrt Zemplén vármegyében. Papmező pedig örökké az övé és családjáé. Bánffy Diénesnek hagyjuk Tokaj várát Tarcallal. Legyen övé Kerék is, amint most is bírja. Homonnai Bálint uramnak adományozzuk Husztot negyvenezer forintban, ahogy reversálist adott róla, a sóaknák harmadrész jövedelmével.

Haller Gábor uram öregebbik fiának, az öcsénknek hagyjuk Kővár várát tartományostul. Báthory Gábor elégedjék meg Ecseddel, haszonélvezeti joggal már megkapta Sólyomkőt és Micke tartományát.

Örvendet kapja Örvendy Pál uram örökbe – néz tanácsosára, kincstartójára a fejedelem –, minthogy ez kegyelmed hazája. Erdélyben Balázsfalvát is, a hozzá tartozó jószággal, és a solymosi jószágot is, hogy intézkedhessen róla kedve szerint.

A vásárhelyi Schola építésére és egyéb szükségletére háromezer forintot juttatunk.

Hatszáz forint illeti adósságunk fejében Kun Istvánná asszonyt.

A históriákért – melyeket mind a magunk, mind az előttünk való fejedelmek idejéről s dolgairól írt Szamosközy István uram, kiutalunk a Kolozsvári Konventtől kétezer forintot, melynek kinyomtatására hogy szorgalmatos gondjuk légyen, a testamentomosok lelkére kötöttük és az Istennek széki eleibe idézzük őket érette, hogyha abban híven és szorgalmatosan el nem járnak. János deáknak, a Váradi Káptalannak, a Magyar História kinyomtatására hagytunk kétszáz forintot.

A mellékelt jegyzék szerint juttatunk a nevezett Péchy Simon, Nyáry Pál, Haller Gábor úrfiainak, valamint Borsodi László és Oresztély István uraknak, kik gyermekségüktől fogva szolgáltanak, továbbá Csejthe Balázs, Berei Mihály és Egri István, Czobor Mihály, Orosztonyi István, Horváth Péter, Fráter István, Pribék István jó szolgálataikért, a lista alapján.

Ez a deákok dolga leszen belevenni a testamentom szerint.

Már bemelegedett a terem, a monoton felolvasás inkább altatott, nem keltett különösebb érdeklődést a jelenlévők körében, kivéve azt, mikor ki-ki a maga juttatását hallotta.

Ekkor, teljesen váratlanul, senkivel meg nem beszélve, olyan részhez érkezett el, amibe nem avatta eddig bizalmasait. Fennszóval jelezte: híveim figyeljetek!

Belekezdett.

– Császár őfelségét, ki azelőtt alázatos hűséggel, nagy hasznosan szolgálván, noha őfelsége elvetvén szemei elől, tisztviselői miatt...

– Lám – súgta szomszédjának Örvendy úr –, még mindig menti a császárt!

Bocskai arca meg sem rezzent. Folytatta:

–...Őfelsége hűsége mellől elkergetteténk és magunk oltalmában annyi gonddal kellett bántanunk; mégis könyörgésünkkel követjük az egy Isten kedvéért, valamint őfelsége ellen vagy birtokában való hívei ellen vétettünk volna, kegyelmesen minékünk bocsássa meg, és szívéről minden nehézséget vehessen el.

Hagyjuk ezért őfelségének a török császártól küldött köves szablyának az egyikét és a tarka lovat szerszámostól, amint a vezér nékünk adta, öltözve vigyék őfelségének.

Mátyás herceg őfelségét is megkövetjük, hogy hasonlóképpen mindenekről megbocsásson. Hagyjuk őfelsége számára is az egyik köves szablyát és egy lovat öltözetivel együtt.

Felszisszennek a jelenlévők. Ez mire való? Bocskai és az ő életük utolsó gyönyörű ideje a császár elleni hadakozással és győzelemmel telt el, és ajándékot küld a fejedelem! Bot kellene őfelségének, Mátyás hercegnek, hivatalnokainak, nem ajándék.

Bocskai folytatja.

– A török császár őhatalmasságától nagy háládatossággal vesszük kegyelmes jóakaratát, amivel megmutatta előmenetelünket. Ha Isten életünket megnyújtotta volna, engedelmes hálaadással megszolgáltunk volna őhatalmasságának. Mostan mi olyat nem tudunk hagyni néki, de a keresztény császárok tárházából való ritka kincset juttatunk ajándékképpen: egy gyöngy sárkányt! Emellett alázatosan kérem őhatalmasságát a magyar nemzethez s az én hazámhoz, Erdélyhez mutassa mindenben kegyelmes jóakaratát, oltalmazza, el ne hagyja!

– És a foglyokról mint rendelkezik nagyságod? – kérdezte a secretarius.

– Mindenütt való foglyainkról, ilyen állapotukban, mikor Isten fogságában tartván életünket, mi most semmi extrémet nem végzünk, hanem azon fogságban hagyván őket, hagyjuk az utánunk valóknak ítéletire.

Mit kell még örökül hagyni a szívek és lelkek okulására? Ugyan kinek és mit kell a szívekbe és lelkekbe vésni?

Erdély a gyújtópont, semmi más. A székely nép otthona a vadság háza. Mi lesz, hogyha eljön érte a halál és nem üzen nékik?

Ezt még elmondja:

– Intjük a nemes országot Erdélyt mint édes hazánkat, a megmaradás örökségét. Látván mind jelen való, mind következendő állapotukat, hogy a székely nemzetséget, a mitőlünk nékik adott szabadságában tartsák meg, és sucessorunkat is intjük, erre légyen fő gondja. A székelységet pedig, kedves híveinket intjük fejenként: szolgáljanak híven hazájokban, országukban, szép egyezséggel alkuván, igyekezzenek az egész magyar nemzetségnek megmaradására. Többé magyar vérbe fertőzni és a nemesség romlására ne igyekezzenek, hogy minden nemzetség előtt dicséretes, jó hírük, nevük fennmaradhasson!

Befejezetett. Elmondatott és leíratott.

Ezt a gondos deákok újraírják, Rimay János irányításával, az okirat szerinti módon, több példányban, az Úr dicsőségére s Bocskai István kézjegyével és pecsétjével ellátva.

Ugyan a fejedelem csak épp egy nyelet bort tud megízlelni, de többen éljent kiáltanak, hiszen amiért összejöttek, véghezvitték.

Ezen iratnak az a cím adatik: Bocskai István magyar- és erdélyországi fejedelemnek testamentomi rendelése.

Ha ez a cím, akkor még nincs itt az idő a befejezés fölötti örvendezésnek. Még hátra van a legfontosabb, a politikai megállapítások és jó tanácsok után, a testamentomtétel legfontosabb részlete, mi legyen a fejedelem halála után, milyen végakaratot kíván tenni, hiszen néki kell rendelkezni arról, hol akar nyugodni, melyik város és templom legyen nyugovási kedve.

Jöjjön hát Bocskai István végső akarata.

Újra feltápászkodik, nem kér segítséget. Belekezd. Ezt máris szó szerint kell jegyezni, számot adva arról, hogy gondosan teljesítették-e a kívánságát.

– Minthogy keresztyén hitünk tartása szerint, az Úristen lelkünket e testünktől az üdvözülendők száma köziben megkívánván, testünknek eltakarítására is gondunknak kell lenni. Az urakat, tanácsosainkat és minden rendbeli híveinket szeretettel kérjük és intjük, előttük viselvén mind édes hazánkhoz és nemzetségünkhöz jóakarattal megmutatott szolgálatunkat, és ha mi abban hátramaradott volna is, arra jóakarattal való szándékunkat és hogy Isten, az őkegyelmek választásából immár mire híva volt közöttük és micsoda állapotra rendelt volt.

Már csak a hely kiválasztása lett volna gond, de erről Bocskai a szívében régen határozott. Ércessé lett hangon jelentette ki:

– Mi, a mi temetésünknek helyét rendeltük Erdélyben, Gyulafehérváron, mint szerelmes hazánkban, minthogy az odavaló fejedelmek ott szoktak eleitől fogva temetkezni. Kérjük őkegyelmeteket, szeretettel, nemcsak pompával, sem nagy költséggel, hanem amint állapotunk és a mostani időnek fogyatkozása engedi, úgy temessenek el tisztességesen.

Intjük felette szeretettel két dologra az itt való híveinket, s nemes Kassa városát is. Egyikre, hogy metropolisa lévén ennek a helynek, Felső-Magyarországnak, a mostani időt és állapotokat meggondolván, maguk jövendő javukért és megmaradásukért, viseljék jól magukat, az országgal és a nemességgel értsenek egyet mindenben, ne hirtelenkedjenek semmi dologban, hanem ami még hátravagyon a császár őfelsége részéről való traktálásokban, légyenek mindenben úgy az ország mellett, hogy mindenek menjenek jó mód szerint véghez. Másik, hogy Isten kegyelméből választott fejedelmek voltunk, magok jó híréért, nevéért. Valamíg testünk itt e városban lészen, becsületesen jóakaratból való hűségeket hozzánk tartsák meg és a város is mi számunkra lévén, mikor testünket minden itt való egyet más marhánkat békességesen kikísértetik, azután jó módjával procedáljanak a bécsi végzés szerint a resignatióval.

– Generális úr, Homonnai Bálint úr öcsénket szeretettel kérjük tisztje szerint, minthogy boltunk őkegyelme kezénél volt, míg testünket a földbe takarítja, mindeneknek viseltesse gondját. Háborúság, zűrzavar se itt, se másutt az országban ne induljon, javainkban kár ne légyen, de a mi hagyásunk szerint csendesen viseltessenek mindenek, és testünknek Erdélybe, Gyulafehérvárra való vitetésében és tisztességes temetésünkre Nyáry Pál urammal együtt viseljen gondot, kiért őkegyelmének emlékezete, jó híre, neve örökre megmaradjon.

Az írótoll harsogott a papiroson.

Senki nem szólalt meg. Már nem volt tudatánál. Látszott rajta, hogy messze jár a gondolata. Egyszer itt van, s egyszer máshol. De hirtelen összeszedte minden erejét.

Úgy érzi, Istene előtt áll. A mindenlátó Úr előtt, és szinte az égből szállnak rá a szavak. Tüzet érzett a homloka körül.

Folytatta.

– Széchy György uram, udvari kapitányunk, és Nagy Gergely kapitány, mind az alattvaló hadnagyokkal, tizedesekkel és közlegényekkel, mindaddig, míg a földbe nem temettetünk, a mi hűségünkre kötelesek és szófogadók lévén mindenben, oda békísérjék testünket és minden javainknak a testamentomtételünk szerint őrizői légyenek.

A doktornak és körülöttünk forgó belső inasainknak, azonképpen az ifjainknak is, légyenek érdemek szerint való segítséggel Pál urammal együtt, kinek-kinek jó intézésből, hárman valamit illendőnek esmérnek, adassanak, és kegyelmességünket mutassák mindeneknek. Melynek fogyatkozás nélkül való kiszolgáltatására és e testamentumunknak véghezvitelére, a nékünk tartozó köteles hűségünkre kényszerítjük felül megnevezett testamentomosinkat, Alvinczy Péter uramat, Örvendy Pál uramat és Péchy Simon deákot.

Scripta in libera civitate nostra Cassoviensi die 17-ma mensis decembris.

Anno Domini 1606

*

Mindannyian megcsókolták a fejedelmi kezet.

A két deák letérdelt eléje. Könnyeztek.

– Ne sírjatok... – vigasztalta híveit. – Ami megíratott, annak be kell teljesedni. Kinézett az ablakon. Az ólomkeretes üvegen át nem látta az eget. Minden szürke lett.

– Örvendezik a lelkem – suttogta.

Mivel senki nem merte kérdezni az okot, néki kellett válaszolnia.

– Mert készen a testamentum! Még ma aláírom.