A HAJDÚKAPITÁNYOK HALÁLLAL VIASKODNAK

Hej, Balázsok, Balázsok...

„A hajdúkat felébreszti az Isten, és követként küldi őket Németi Balázs s Lippai Balázs vezetésével Bocskai Istvánhoz, akinek megesküdnek, hogy hívei lesznek halálukig!”

De vajon meddig tart a hűség?

Mikor ér véget? Kire hogyan talál a halál? Németi Balázs az esküt emberei nevében is tette. Mégpedig olyan lobogással, amely fáklyaként világít.

Eddig is jól harcoltak, de az álmosdi győzelemtől kezdve úgy érezték: ezentúl mindig győznek. Csakhogy másként kellett hadakozni a császári sereg zsoldosaként, mint ellenük. Ismerték Basta tábornagyot. A hajdúkatonák zsoldért harcoltak, nem becsületért.

Eddig! Legtöbbször a győztesek oldalán! Amikor a maguk szakállára csatáztak, nem ismertek se istent, se embert. Öltek, mert ölni kellett. Győztek, mert különben nem volt zsold és zsákmány. De Bocskai mellé lelkesedésből álltak. Meg persze zsoldért is. Ha jön a tél, hálni kell, enni kell, élni kell. A lelkesedés nem elegendő, ha üres a bendő. Zsákmányos szekerek nélkül nincs jó hadakozás. Furcsa érzés a lelkesedés. Olyan, mint egy menyegző. Ha szegény a leány, nem baj, ha jó a formája, gyújt a nézése, forró az ölelése. Ha szegény a házasulandó férfi, addig nem házsártos az asszony, míg tyúk jut a lábosba.

Ott kezdődik a baj, ha a szerelmes szemből kifut a fény, ha az ölelés már nem forró, ha az országúton kóborolnak azok, akik jó tanyára, tüzes katlanra várnak.

Németi Balázs hajdúfőkapitány parancsra várt, a jó ünneplés után. Először akkor ivott Bocskaival, amikor megesküdött a hajdúfejedelem, hogy a hit és Magyarország hajnalcsillaga leszen, gondviselője az országnak és a hajdúságnak!

Másodszor akkor, amikor kinyílt Kassa kapuja és a királyi házban tort ült a vezér hajdúkapitányaival. A győzelemre ittak. Ilyen jól még nem esett bor.

Bocskai mellé testőrző katonákat Egry István hajdúvezér állított. Az ünneplés csak egy lélegzetvételnyi. Az első mámorig tart. A kijózanodás után ki-ki arra megy, amerre a sors vezeti. Még csak éppen hogy győzött Bocskai. Még sok a dolga. A császári csapatok Basta vezérletével harca készülnek. Kassát feladták ugyan önként, örültek, hogy elfuthattak, de a reváns ott él a tábornok szívében.

November 18-án megindult Basta szavára az esztergomi táborban felgyülekezett császári zsoldos had. A tizenötezer katona hatalmas emberfolyó. Ez az áradat végighömpölyög a Felvidéken, vagyis Alsó-Magyarországon. Gátat vet ellene Németi Balázs négyezer hajdúja s ugyanannyi önkéntes, falusi jobbágy. Hamarosan a füleki mezőn táboroznak. Nem jöhettek gyorsabban, mert észlelték a körülöttük feltűnő, száguldozó hajdúhuszárokat. Rimaszombatba akarta vezetni a hadat Basta, s ezért át kellett menni a veszélytelennek látszó Osgyánon. A falut palánk védi, a dombon a Luzsénszky-kastély áll, amiben hajdúk tanyáztak, Nagy András hadnagy vezetésével. Ám a tábornagy kémlelői mindent kifürkésztek, s jelentették, hogy a kerített falu palánkja mögött várakozik a gyaloghad, a magaslaton és a hegyoldali sáncokban hajdúk várakoznak, a hegyen pedig öregágyúk, és tarackok állnak és a Bornemissza János vezette lovasok.

Németi Balázs emberei hamarosan hírt hoztak a közeledő császáriakról. A lovasok itt-ott belekaptak a zsoldosokba, ijesztgetésül, meg a maguk örömére, majd a kiküldött gyalogok is – feladva tüzelőállásukat – visszavonultak.

A taktika szerint a falu előtt kellett volna megállítani a németeket.

Ekkor kétszáz kopjás rontott a közeledőkre. Őket ötszáz lovashajdú követte. A harcot irányító Németi Balázs a patak hídfője mellé állított ezer gyaloghajdút, s még az ágyút is idehozták. A második védelmi vonalban felsorakozott a tartalék lovasság.

A csata heves volt. Basta túlereje valójában reménytelenné tette a küzdelmet, de az eddig sikert sikerre halmozó Németi Balázs nem akarta tudomásul venni. Nem is a hajdúkkal volt a baj, hanem a háborút most ízlelő, tapasztaló jobbágyokkal, akik a világvége eljövetelét látták a rájuk rohanó németek sokaságában. Rohantak hát ők is, amerre láttak és amerre lehetett!

A kastélykertben védekezők – Németi Balázs is ide vonult vissza – legalább ötszázan lehettek. Ki-kitörtek a bekerítő zsoldosokra, visszaszorították őket.

Basta nem törődött a kastéllyal, lövetni kezdte. Talán ki lehetett volna törni a hegyek felé, de a kapitány jelenléte és bátorsága ott marasztotta szeretett hajdúit, mindaddig, amíg a kastélyt övező fal bástyatornya fel nem robbant.

A kitörésben látták a menekülés egyetlen módját. Négyszáz ember próbált kijutni a kastélyból. Reménytelenül. Megadták magukat.

Basta kegyelmet ígért. De az ígéret addig tartott, amíg katonái bele nem fáradtak az öldöklésbe. A megmaradtakat fogságba kísérték. Volt aki elmenekült, de Németi Balázs csak akkor adta meg magát, mikor bal karját puskagolyó érte, és nem tudott védekezni. Rabláncot tettek rá.

Vallatás. Lábánál fogva akasztották fel.      „

– Mit tudsz a főseregről? – kérdezte a vallatója, Basta jelenlétében.

– Semmit.

– Segíthetsz magadon.

– Kegyelmeteknek nem tudok segíteni.

– Akkor meghalsz...

– De csak egyszer, uram... Nincs két halál!

Vitték magukkal, amerre ment a sereg. Valaki arcul köpte. Egy hajdani hajdúja bekötötte a sebét.

– Hová visznek, pajtás?

– Nem tudom.

– Merre járunk?

– Most Edelény-Besenyőnél vagyunk.

– Hányadika vagyon?

– Két nap múlva decembert írunk. Hullunk, testvér. Mi is, nem csak ti! Most verték el Bocskai hadait.

– Fázom.

– Már nem sokáig, főkapitány úr.

November 31-én vitték ki a táborból, a dombra.

– Most lészen halálod napja! – mondta a hóhér.

Összekötött kézzel ment utána. Nem ismerte, nem magyar volt. Egyszer csak megállt.

– Indulás! – kiáltott rá a pallost vivő hóhér, mert nem akasztani vitték, hanem lenyakazni!

Ködös reggel volt. Fekete varjak adták a gyászkíséretet. Még fekete posztóval beborított dobok sem szóltak, ahogyan pedig illik ilyenkor.

Felnézett az égre. Fohászkodott, mintha onnan várt volna segítséget. Vagy az Edelényből elvert Bocskaitól? Hát ő aztán haláláig hű maradt hozzá. De hogy ilyen kevés jutott csak néki a hűség idejéből? Mindössze másfél hónap!?

Minden erejét megfeszítve, összekötött kézzel elkapta a hóhérpallost, és vagdalkozott, istentelen káromkodás közepette!

– A kurva anyátokat... – kezdte, de nem mondhatta tovább.

Alig mertek rárohanni.

De aztán ez a pillanat is elérkezett. A fehér ködös világ egyszeriben pirosra váltott, a kardcsapások nyomán elöntötte szemét a vér. Lehanyatlott a földre.

Elvégeztetett...

*

Ilyen szomorú vége lett Németi Balázs hajdúkapitánynak, de talán még ennél is szörnyűbb sors jutott Lippai Balázsnak.

Mindkettejüket sokan siratták, és nem csak az asszonyok. Azt mondták társak, ennél jobb véget érdemeltek volna.

Lippai Balázs nagyhangú, jó torkú, fekete cigány volt, talán vajda is lehetett volna saját népe akaratából, ha békésebb korban születik. De őt a cigányok Istene ide ejtette ebbe a békétlen világba. Vezérnek született, erős volt, visszaélt erejével, hatalmaskodott, mivel kordában kellett tartani hajdúit, ha már főkapitánynak választották, közfelkiáltással. Szava volt támadás előtt, még nagyobb a harács szétosztásában, hiszen nála jobb zsákmányos nem született az alföldön!

Lovas hajdú volt, a császári szabad hajdúk főkapitánya!

Fekete ménen száguldozott, szerette a fekete gúnyát, a fekete süveget. Fekete volt a bajusza, a szakálla, amit hetente egyszer borotvált, ha soros szeretőjét ölelte. Rövidre nyírt haját hetente megmosta lúgos vízben, hogy bele ne essen a tetű, mert kényes volt tisztaságára. Felesége ifjú lányként halt meg, állandó asszonya azóta nem volt. Kibírhatatlan természettel verte meg az Isten, eljárt a keze, igaz, utána bocsánatot kért, ha igaztalanul ütött.

Együtt lett Németi Balázzsal Bocskai híve, mikor a kereki vár ostroma után magához hívta szorongatott helyzetében a szabadhajdúk kapitányait.

( Október 14-én este bizony Lippai Balázs hajdúfőkapitány, a császári szabadhajdúk főkapitánya állt elsőként Bocskai elé, kezében a hitlevéllel, amit olvasni nem tudott, de mégis jól mondta fel negyedmagával, ami írva vagyon benne:

„A mi hitlevelünket adtuk a nagyságos vitézlő Bocskai Istvánnak, a köröszténység védelmezőjének.

Erre sokszor emlékezett a harcok idején, de elfelejtette viszont ígért fogadalmát, hogy ő is tartozik jó magaviselettel lenni a városlakó polgárok iránt! Ám róla köztudott volt, hogy nem bír a beléoltott zsákmányolás szenvedélyével. Az arany és az ezüst volt a szemefénye.

Amit nem vitt magával, összevagdalta, összetörte, szétszórta, úgy gondolva, hogy ez a sok kincs is zsákmányból gyűlt össze. Bizony, az általa és Németi Balázs hajdúkapitánnyal együtt vezetett sereg előtt nyitották meg önként, de mégis félelemmel a szívükben Kassa polgárai a városkaput, hogy miután tiszta lett a környék is, november 11-én Bocskai előtt tárják ki Kassa kapuját.

Testőrei azok a hajdúk lettek, akik elsőnek csatlakoztak Egry István parancsnoksága alatt a jó ügy szolgálatába. Azonnal berendezkedett Bocskai a királyi házban. Hamarosan mellette volt a kállói kapitány, a katolikus Káthay Mihály, őt mindjárt megtette kancellárjává, ahogyan arra ígéretet tett nagyecsedi Báthory Istvánnál vendégeskedve.

Lippai Balázs meg rekvirált házában uraskodott!

Róla Bocskai sosem felejtkezett el. Az egyszerű lippai lovászból hajdúfőkapitánnyá emelt vezér nagy örömére már az első héten megkapta jutalmát: Bajom, Jászó, Mád, Rátka, Széplak birtokát. Ezenkívül két kassai ház is az övé lett. Dicsekedhetett száznegyvenezer forintjával, zsákmányolt arany és ezüst ékszerei sokaságával! De nehéz elviselni a hatalmat annak, aki csak szegény hajdúknak parancsolt eddig.

De nehéz nem dicsekedni annak, aki putriból emelkedett a magasba.

Nehéz hallgatni annak a hadigyűlésen, aki elhiszi magáról: csakis őt emelte erre a magas polcra Bocskai Istvánt. Még nehezebb annak, aki ezt fennen is hangoztatja! Márpedig Lippai Balázs, a kassai királyi ház nagy ebédlőtermében, ahol haditervek születnek, ezzel dicsekszik.

De néki minden, vagy majdnem minden megengedhető, hiszen hitlevelet adott a nagyságos vitézlő Bocskai István úrnak! Még az is megengedett, hogy dicsekedjen haditettével: hogyan győzte le decemberben az Eperjesnél táborozó Basta-sereget, a Kellemes és Sebes falvakban táborozó császáriakat négyezer hajdújával! Ott bizony négyszáz német katona maradt holtan, miközben a hajdúk vesztesége alig negyedszáz ember volt.

Ki lehet ezt bírni?

Ezt még igen, de azt már nem, hogy beleszól Bocskai határozataiba: kit milyen rangra nevezzen ki az általa királyi méltóságra emelt fejedelem.

Még rejtezett valami a titkok kútjában, amit Bocskai mellett csak a hírt küldő lippai főkapitány, Rákóczi Lajos tudott! Levelében őszinte szóval írta, hogy szívesen csatlakozna, ahogyan szíve diktálja, de amíg a volt szolgája ilyen magas hatalmi polcon van, addig nem látja okát Kassára jövésének.

Végül olyan levél is előkerült, amit Basta küldött a hajdúfőkapitánynak, igaz, még november elején, amelyben megkörnyékezte Lippai Balázst, jöjjön vissza a császár hitére.

Új lapot váltott a kalendárium. Elérkezett 1605. vízkereszt napja.

Káthay Mihály barátságos szóval hívta jó borozásra Lippai Balázst. Jött is, nem sokkal ebéd után.

– Igyunk egy kis jó tokajit kedves druszája emlékezetére – emelte a színültig töltött kupát.

– Isten mellett mi is őrizzük meg Németi Balázs emlékét, Káthay uram.

Körbenézett. Ez a ház a kállói kapitány sajátja, nem rekvirált, mint annyi más hajdúszállás.

– Szép ezüstjei vannak kegyelmeteknek.

– Saját, nem lopott!

– Az egyik örökölte, a másik szerezte, ha rám gondol Mihály uram.

– Baj van, Balázs! – emelte föl vészesen csillogó tekintetét.

– Miféle baj vagyon, uram?

– Megbocsáthatatlan!

– Ki panaszkodik?

– A kassai polgárok, akik békességben szeretnének élni. Felpanaszolták a királyi házban, hogy kegyelmetek emberei dúlják az otthonaikat, rabolnak és fosztogatnak! Nem tudtanak örvendeni annak, hogy elmentek a császári hadak, s helyettük most a hajdúk riogatják őket!

– Mi lennénk azok?

– Kegyelmetek!

– Kegyelmed házában panaszkodnak?

– A fejedelemnél...

– Én csináltam belőle valakit, Káthay uram, nem más. Ha nem állok a pártjára, még most is sólyomkői várában várja sorsa beteljesedését. El is foghattam volna!

– Ezt nekem mondod, te gazember? Mondd ez neki a szemébe! Ne gyalázd a háta mögött! Vitetlek eleibe... De azonnal!

– Aztán ugyan kivel?

– Mivelünk – lép be a szomszéd szobából Segnyey Mihály és Nagy Albert kapitány. Kezükben kard, fokos.

– Ne bolondozzatok, komák! Megrészegültetek? Mi vagyon véletek? A szemetekből süt a gyűlölet! Mi akartok tenni? Jaj, istenem...

Eddig csak szidta az Istent. Most hozzá siránkozik.

– Ugyan téged meg nem hallgat a Magasbanlakó! – és már homlokon is üti Lippai Balázst.

Megtántorodik, megszédül. A második ütést kardtól kapja.

Ez a vég!

– Ne engedjen kaszabolni, Káthay uram! Gondoljon arra, hogy követheti a sorsom, akár tekegyelmetek közül is bárki, akárki.

– Üssétek, vágjátok, aprítsátok, ahogy parancsba adta Bocskai nagyságos úr!

*

Még ugyanaznap este, a kassai harangláb mellett ásott földbe dobták Lippai Balázs testét. Hajdúi csak addig lázongtak, amíg le nem részegedtek.

Másnap új világ kezdődött Kassán. A polgárok küldöttséget menesztettek Bocskaihoz. Mi más hoztak volna, mint egy aranyserleget.

– Visszavettük Lippai Balázs házából.

A fejedelem másnap hívatta Káthay Mihályt.

– Ez jó cselekedet volt.

– Parancsra tettem, nagyságod érdekében.

– Nem felejtem el. Tekegyelmed leszen ezentúl az én szemem és fülem. Amikor elrendeződnek a dolgok, küldöttséget menesztek Krakkóba. Bár én mehetnék, Krakkó nagyon a szívemben él, akár a lengyelek. Szeretett kegyelmed már lengyel asszonyt? Jól van, nehogy azt higgye, kíváncsi vagyok a titkaira. De megpróbálhatja, ha vállalja a küldetést. Most előbb Lónyay István megyen tudakozódásra, s aztán ha valami érdemleges történik, akkor felújítjuk a régi jószomszédi viszonyt... Talán még szövetség is leszen a dologból. Kancellár úr, így leszen a rosszból jó... Most Lónyay István afelől nyugtatja meg III. Zsigmond őfelségét, meg a mi kedves barátunkat, Ian Zámoyski kancellár urat, hogy én a haza szabadságáért és a vallásért ragadtam fegyvert...