A PÁLFORDULÁS KEZDETE

Hogyan, miért, mikor?

– Mi bánat gyötri az én uramat? – kérdezi a szentjobbi kertben Kata asszony.

Az asztalon szép terítő, mert szereti a hímzett abroszokat. Bocskai előtt boros kancsó.

Már itthon van második hete, nem eszik, nincs kedve semmihez, összeroskadva néz maga elé.

Kata faggatja.

– Valakit otthagyott Prágában? Talán a szíve a lengyel asszonynál maradt?

Ha bevallja, megbántja Katát. Ha elhallgatja, annál rosszabb. De kitől tud róla? Már elfelejtette: maga mesélte, szép szavakkal, örömmel, hogy az első szerelmi kísérletezés után a lengyel hercegnő szabadította fel benne a férfit, és nyitott ajtót a boldogsághoz. A legtöbb férfiban kiváló képesség lakozik a folytatólagos szerelemhez, ha olyan társra talál, aki messze él, és csak ritkán látható. Ez még a házasságkötés előtt volt, majd a későbbi találkozás is Báthory István 1576-os, krakkói esküvőjén. És hogy most is, huszonöt év után, ugyan, miért ne lehetne ezt bevallani?

Csak azért, mert az új találkozáskor fellobbant a szerelem parazsa, hiszen olajat öntöttek rá: a csók jó ízét. A szavak fenyőfaága azonnal lánggal égett, betöltve földet és eget, a parazsat ketten fújták, és azonnal lángra kapott. Mindehhez elég volt egy szó, egy merész mozdulat, az érintés varázsa, a test megmutatása, vagyis ott folytatták, ahol hajdan abbahagyták. Hedvig hercegnő sem felejtette a prágai első ölelést, a krakkói folytatást.

Hogy eltelt közben harminc év?

Igen, az idő sólyomszárnyon repült, de az ágy ma is hideg egyedül, akinek a szíve vágyakozik a szerelem után, nem törődik a veszéllyel! Így találkozott Prágában Stephanus a lengyel Jadwigával! Nem számolták az idő múlását, a percek száguldását, de a csókokat sem!

Ha bevallja, Kata asszony megdermed, jégcsap lesz, napokig elkerüli... Ha könnyedén felel?

Itt csak az a baj, hogy a férfiember megmakacsolja magát. Legalább egyszer az életben oda kellene vetni:

– Kata, el sem hiszed, hogy...

Ehhez kevés férfinak van ereje.

– Milyen lengyel asszonyra gondolsz, Katám? Melyiket meséljem?

Ha humora van, elneveti magát, és nem kérdezősködik. A csatában járó katonák sem számolnak be a megerőszakolásokról, ők a háborúból a béke mezejére érkeznek haza. Így volt Bocskai is. Hazajött száműzetéséből. Végre itthon van.

Kata mondja a mondókáját. Nem is figyel rá.

– Megjegyeztem, hogy egyszer ölelt csak szerelemmel, mióta hazajött! Azóta hozzám sem bújik az ágyban. Miféle öreg szokást vett magára? A szakálla, haja is gondozatlan, a lovait sem járatja, a fenekem sem veregeti kedveskedve... Én nem ezt az embert engedtem el magam mellől Prágába.

– Nem te engedtél el, hanem engem hívatott Őfelsége! – magyarázza a történteket. Most igazán nem akar összeveszést. – Keresnem kellett az igazamat. Segíteni akartam Zsigmond fejedelmen...

– Azon a... – fakad ki az asszony, de magába forrasztja a szót – még kimondom kicsodán!

– Báthory Zsigmond Erdély fejedelme, Isten akaratából...

– Inkább Báthory István tapintatából, meg kegyelmetek bolondériájából. Én sosem szólok ellene, mert arra azt mondja, hogy...

De nem mondja ki, mire gondol. Aztán mégis hozzáteszi:

– Hogyan lesz az ilyen emberből nagyságos fejedelem?

Kisüt szavából a gúny. De folytatja, mert nem tudja abbahagyni. Egyszer csak ki kell mondani, amit eddig úgy nyelt le, mint a mérget!

– Ugyan már, miért kellett őkegyelmének Habsburg hercegkisasszony, hiszen még nem is prütykölt sose lányokkal, csak a fiúkat abajgatja.

– Ezzel verte meg az Isten!... – veszi védelmébe Bocskai.

– Nem inkább Erdélyországot!?

Sóhaj a válasz. Érthető, hogy kedveszegett, mióta hazatért. Nem találja a helyét. Nincs kedve vitatkozni az asszonyával. Ráadásul tudja, hogy Kata kimondja, amit a világ elhallgat. Senki, soha nem teszi szóvá a fejedelem előtt, hogy abba kellene hagyni már ezt a fajta játszadozást. Az ilyen menjen papnak. Ott aztán úgy játszik a fiúkkal, ahogyan akar, vagy ahogyan tud.

Most kimondja Kata előtt, bár Erzsi nénje bizonyosan sír a túlvilágon, hogy így beszél a kedves unokaöcsről.

– Tudod, mire vágyik?

– Hallgatom...

– Bíborosi kalapra...

– Látja, uram, akit az Isten szeret, annak fejedelemséget ad! A bíborosság is fejedelemi rang. Csak éppen a tudatlanok fölött uralkodik. Ezek a pilises papok már csak ilyenek! Tudod – vált bizalmas szóra asszonya és tegezi, mint szerelmes óráiban kinek kellene a fejedelemség után nyúlni?

– Ez találós kérdés vagy játék?

– Kimondom, amit te sosem mondanál ki: Te lennél jó fejedelem, Bocskai István!

– Én-e? Miért nem mondod mindjárt azt, hogy király? Aki nagyot kíván, kívánhat még nagyobbat is! Kata, látod, ilyen az asszonybeszéd!

Prága után Szentjobb a béke és a nyugalom szigete. Mióta hazajött, most beszélget először jót zsörtölődő asszonyával.

Bort tölt, érmellékit. Ez is jó, de nem tölti el száját édesség. Tudja ő is, Kata is, hogy azért ment Prágába, mert mennie kellett! S ott volt, mert marasztották! Egyetlenegyszer jöhetett csak haza, akkor sem panaszkodott, hiszen az asszony vajmi keveset ért abból, ami a férfit formálja.

– Jó neked, itthon voltál, pedig jöhettél volna velem, vagy utánam. Akkor aztán nem gyötörne a féltékenység. Megmutattam volna Prága gyönyörűségét. Én onnan egyre csak haza vágyakoztam, innen meg...

– Visszavágysz? – riad meg felesége.

– Ha vissza kell még mennem, velem jössz?

– Miért? Vinnél? Most már nincs ott az a krakkói lengyel asszony?

Hallgat. Tudja, hogy ott van. S azt is: várja, szerelemmel. Miért kezdi újra és újra? Ki érti az asszonyi lelket? Ő nem. De nem is bajlódik vele. Megtanulta, hogy semmikor nem szabad kitárulkozni a férfinak a hajdanvolt lányokról, asszonyokról. Az a jó, ha a múlt – és sokszor a jelen is – titokban marad. Ami a férfi szívében él, ahhoz nem sok köze van az otthon ülő feleségnek.

Ezt hogyan tudná elmondani? Megpróbálhatja, de vajon mire megy vele?

– Ha annyira érdeklődsz, az a bajom, hogy magam sem tudom, hogyan s miért változik a férfiember! Te tudod? Nem válaszolsz, mert nem változol. Éled az itthoni életet. Még Váradon sem érezted jól magad.

– Itthon ülő vagyok. S itt vagyon nekem a fiam...

– Én meg megyek, járom a világot. Észreveszem, hogy változnak a szokásaim, mozdulataim, szavaim formálása, de főleg a gondolkodásom a dolgok mibenlétéről. Miért érzem azt, hogy ami jó volt eddig, hirtelen púp a hátamon? Félre ne érts, nem rád gondoltam. Szembenézek önmagammal, ahogyan a prágai fogságom alatt, és kénytelen-kelletlen észrevettem, hogy más az akarat és más a mindent átformáló érzés.

– Még sosem beszéltél ilyenekről. Miért?

Egyszeriben megváltozik a kert, az udvarház, a templomtorony, a távlat, a múlt és a jelen. Olyan dolgok tolulnak Bocskai szájára, amit most mond ki először. Eddig, ha rágondolt az effélékre, elhessegetette magától a gondolatot is. A legtöbbet felségsértőnek találta.

De most csak ketten vannak. Úgy borul rájuk a magas ég, mint egy hatalmas, kék üvegharang. A kertész egy csokor margarétát tesz az asztalra.

Június van, huszonhatodika. Esős nyárra van kilátásuk. Medárd megszorongatja a felhőket és esőt csavar a veteményre, a kalászosokra, hogyan lesz ebből Péter-Pálkor aratás?

– Várj csak, iszom előbb.

– Olyanokat akarsz mondani?

– Amiket még sosem mondtam. A káromkodást talán megbocsátja az Úristen, de az ilyen gondolatért pallos alá küldene Őfelsége...

– Melyik?

– Prágában csak egy Felség vagyon. Rudolf, a tehetetlen. De nem is ő intézi az ügyeket, hanem kíméletlen tanácsosai.

– Hallgatlak, uram.

– Életem király- és császárhűségben telik. De rettegtem egy életen át, hogy homlokomra sütik az áruló bélyegét.

– Kit akartál volna elárulni?

– Nem érted? Évtizedeken át jól éreztem magam a bőrömben. Boldog voltam a család sikereitől. Szívemben hordoztam a hatalom felsőbbrendűségének tiszteletét, édesapám, a bécsi királyi kancellária titkárának emlékét.

– Sosem beszéltél még erről...

– Nekem a család szabta meg a történéseket. Rokonaimra mindig feltekintettem. A magasba szárnyaló Báthory Istvántól kezdve unokaöcsémre, Erzsébet nővérem fiára, Zsigmondra. A hatalmat Istentől kapott jutalomnak gondoltam, amibe csak születni lehet. Magamra alig figyeltem, szolgáltam, de nem szolgaként, mint egykor sok kiváló férfi. Tiszteltem a család kiválóságait. A soha ki nem mondott álmaimban hittem, hogy a sors egyszer méltó feladatra szólít engem is.

– Megérdemelnéd.

– Ne erről beszéljünk. Prágában egyre-másra találkoztam olyan urakkal, akikből sütött az elkeseredés. És ők nem erdélyiek vagy partiumiak voltak, hanem nyugat-magyarországiak. Dőlt belőlük a panasz. Nem tudták magukban tartani, hogyan nyirbálják meg a nemzet alkotmányos jogait, szabadságát! A nemzet vezetésében több az idegen, mint a magyar. A végvári katonákat szélnek eresztik. A zsoldosok feladják a városokat, várakat, és a magyar lakosságon élősködnek. Kegyetlenkedésük Istenhez kiált. Hűtlenségi perek folynak magyarok ellen...

– Lehet ez? – szomorodott el Kata.

– Üres a kincstár. A főherceg tábornokok nem értenek a seregek vezetéséhez. Az egyetlen hadi siker azé a Nádasdy Ferencé, akivel együtt voltam tanulótárs Bécsben és Prágában. A huszárai győzelmének híre öröm szívemnek, de öröm volt Prágában is. Az erdélyi nemesség egy része a törökhöz húz! Ez is felháborít! Hogyan lehet a magyar a török barátja?

– Milyen különös ember vagy, István. Még sosem mondtam neked, de áldom a sors angyalát, mert mellém állított.

– Én meg tenélküled nem mentem volna semmire!

Ez ugyan nem így van, de Bocskai azt gondolja, mégis jó asszonyt adott néki Isten. Sajnos, a várt utód nem született meg máig, de talán még reménykedhetnek, bár Kata közeledik az negyvenhez.

– Erdélyből azért tiltottak ki, mert Habsburg-ellenes vagyok! Elmentem védekezni Prágába, ahol hittek is nekem, nem is. Közben a Zsigmond hatalmát megdöntő császári vezérek – Giorgio di Basta tábornagy és Mihály vajda – nagyrészt hajdúkatonákkal legyőzték az erdélyi sereget...

– Mutasd a hátad... – kéri Kata.

– Hova álljak?

– Előbb ide, aztán meg oda. Mutasd a hátad Erdélyországnak, majd fordulj nyugatra, amerre az a Prága vagyon. Neki is mutass hátat.

– Akkor délre is fordulnom kell!

– Arra mi vagyon?

– A török birodalom.

– Így leszen jó, édes uram. Se erre, se arra, se amarra! Aki akar valamit Bocskai Istvántól, az jöjjön ide!

– És ha az ördögöt küldik? – nevet asszonyára Bocskai.

– Akkor kiírom a kapufélfára: jöjjön holnap! S ha az ördög olvasni tud, visszafordul.

Az a baj Szentjobbon, hogy cammog az idő. Bocskai azt szereti, ha vágtat. Az idő sokszor rohanó ló. Szeret belekapaszkodni a sörényébe. Vissza Prágába!

Igen, vissza kell mennie, az őszidőben oly szép Moldva-parti városba. Reménykedik, hogy talán végre feloldódik a körülötte lévő gyanakvás. Ha nem korlátozzák többé szabadságában, ha visszakaphat valamit elkobzott birtokaiból, ha végre megnyugszik örök pártfogoltja, Báthory Zsigmond ide-oda állása, akkor talán megszabadul sok minden lehúzó kölönctől. Majd megüli az idő paripáját, ha ő irányítja egyedül.

Erre vár Prágában. Mindig csak vár. Várja az idők eljövetelét, ami írva vagyon egy láthatatlan könyvben.