HAJDÚHITVALLÁS

Merre fordul a világ a sólyomkői várban?

Gyönyörű ősz foglalta el Sólyomkő várát. Nem is nagyon kellett támadni a természetnek, az ősz észrevétlenül közelítette meg Bocskai kedvenc várát, ahová elbújt egy kis időre felesége temetése után. A vár Mezőtelegd fölött, sziklacsúcson ül, ahogyan egy valamire való várnak illik, a Réz-hegység kiálló sziklaormán. A temetés után még Erdélyben járt, néhány napot visszakapott birtokain időzött, majd sietett vissza, mert versenyt kellett futnia az idővel. Éppen csak megpihent Szatmáron, hírt hallani.

Bár ne tette volna. Két megbízható és szavahihető erdélyi főúr, amúgy tessék-lássék barátja, Sennyey Pongrác és Dengeleghy Miklós a fülébe súgta:

– Baj van, a császári főkapitány kezébe olyan levél került, amiből Belgiojoso sok mindent tud a törökkel való tárgyalásairól. Ez nyilvánvalóan nem maradhatott titokban.

– Már megyek is, urambarátaim Kassa városába, tisztázni magam! Ha a vádaskodó felső-magyarországi főkapitány nem tud bizonyítékkal szolgálni, márpedig nem tud, akkor az alaptalan gyanúsítgatás miatt az udvarnál tiltakozom...

Dehogyis ment Kassára. A sólyomkői várába tartott, de mielőtt odaért volna, benézett Váradra.

Concini vicekapitány szívesen fogadta. Ha Bocskai egykori főkapitányi városába megy, úgy fogadják, ahogyan kell. Szíves szóval, öleléssel, ahogyan a vicekapitány úr. Sültet tétetett az asztalra, jó bor töltött a kupákba, részvétét nyilvánította Kata asszony elhalálozásáért, mindenről beszéltek, csak éppen arról nem esett szó, hogy kik és miért vádaskodnak ellene. Akit árnyként követ a gyanú, azt nem így fogadják Váradon.

Barátságos szavakat váltottak. Bocskai megkérdezte, vajon merre találja most Belgiosojo főkapitányt, azt a választ kapta, hogy rég járt erre, nyilván Kassán ül a királyi házban.

Elváltak azzal, hogy egyenesen Kassára megy, de Sólyomkőre ment.

Nem csak azért, mert ez a vár éppen alkalmas asszonysiratásra, hanem mert tervek jártak a fejében. Az erdő fái vörhenybe öltöztek, mintha vele szomorkodnának. Az út itt ér véget, nem vezet tovább. Zsákutca a vége. Mint Kata asszony életének. De Bocskai még tele van tetterővel, neki nincs ideje gyászra és szomorúságra! Legfeljebb félelemre, ami abból adódik, hogy mit hoz a meglódult idő? Csakhogy amint megérkezett, hírhozó jött Kassáról.

Bocskai ágyban fogadta, bevezetette magához. Szóban is, levélben is egy volt az üzenet.

– Belgiojoso főkapitány – ahogyan más urakat is, így Bocskai Istvánt is – elvárja a rakamazi táborba, de azonnal.

– Menni sem tudok a köszvénytől, fiam, kocsiba ülni, lovagolni képtelen vagyok! Mondd meg a főkapitány úrnak, ahogyan jobban leszek, megyek a többiek után.

Sólyomkő és Rakamaz nem nagy távolság, hogy ne lehessen lóhalálában gyorsan megjárni, a küldönc elment, más jött vissza helyette! Kemény felszólítás helyett azzal a tanáccsal – mert sokan kedvelik Bocskait –, hogy tegyen valamit, mert ha szép szóra nem megy, viszik erőszakkal. Kellene pénz zsoldfizetésre, amit már kért egyszer Belgiojoso kapitány, s amit mától kezdve követel!

A pohár túlcsordult. Ha elmegy, ki tudja, visszaengedik-e? És ha kelepcébe csalják? Nem dugja bele a fejét.

Elérkezett a cselekvés órája. Sólyomkőre hívta lóhalálában megbízható kapitányait. Örvendy Pált nagykereki és Székely Ferencet szentjobbi várából, azzal, hogy hozzák azokat a hű embereit, akik mindig jó tanácsokat adtak.

A vár tanácstermében gyülekeztek a megérkezett urak. Innen szép kilátás nyílik az alant húzódó völgybe. De a természet most nem vonta el a figyelmet a beszélő Bocskairól.

– Eljött az idő, uraim – kezdte szavait –, hogy határozzunk jelenről és holnapról. A tulajdonunk forog kockán: az enyémé, kegyelmeteké, meg a Részeké, Erdélyé és Magyarországé. Talán nem mindenki tudja az idei esztendőben történteket, de én, az örökké királyhű, a Habsburg-házat jól szolgáló, becsületet tartó férfi azt mondom: ez nem mehet így tovább. Nemrégen levet kaptam a törökökhöz kifutott erdélyi urak nevében Bethlen Farkastól.

Az urak kerekre nyílt szeme még jobban rászegeződött. Folytatta.

– Ha néhány sort felolvasok, kegyelmetek is tudják és átérzik az új idő eljövetelének közelségét. Mert a haza sok változásra vár. Ami jó volt eddig, rosszra vált. Ahogy az évszakok is követik egymást. Ez a mái, gyönyörű ősz is megváltozik. Az elhalt levelek lehullanak. Miért kellene örökösen azoknak maradni a legfelsőbb polcokon, akikből elege vagyon Erdélyországnak és a királyi Magyarországnak? Őfelsége régtől nem uralkodik, helyette Mátyás főherceg intézi úgy – ahogy az ország dolgait. Elég volt a zsákmányos hadak pusztításából. Olyan pártfogó kell minékünk, aki tiszteletben tartja hagyományainkat, nem veszi el templomainkat, nem hajt be ötszörös adót, de élni hagyja a bihariakat...

Megáll a beszédben. Felemeli a hangját. Itt hallók ülnek, akik ismerik őt.

– Ilyen jóakaró ismert urat nemcsak fölénk választjuk, hanem fejedelmünkké is akarjuk tenni, és amikor Isten Nagyságodat közünkbe hozza, a hatalmas török császártól nyert szabad választásról való Athname levelünket Nagyságod kezébe adjuk...

– Éljen, éljen... – kiáltozták a tanácskozók.

Tovább olvassa Bocskai.

– Készek vagyunk az Erdélybe indulásra... Ehhez elegendő katonaság áll rendelkezésünkre, és megfelelő számú hadat tudunk küldeni Nagyságod elé, ha Gyula várához indul, ahogyan mi azt kívánjuk és szeretnénk!

– Vivát!

Valamennyien felemelték kupáikat, úgy éljeneztek.

– Halljuk tovább is... – biztatta Bocskait az olvasásra Fráter István udvari titkára.

– A vezírpasa megígérte, hogy csak olyan jól fizetett katonák kísérik, kísérhetik vissza Erdélybe, akik a haza pusztulásától kordában tarthatók és megzabolázhatók. Jöjjön nagyságod minél hamarabb, mert csak így lesz mindnyájunknak nagyobb hitele a Porta előtt!

A lelkesedés erőteljesebb volt a vártnál, hiszen embereit, katonáit, kapitányait mindig úgy válogatta, hogy azok híven kövessék őt Rudolf szolgálatában. De mégis gondolt arra, hogy néhányan arra akarják majd rávenni, talán jobb lenne a császár kegyelmét elnyerni! Mások viszont az ellenállás mellett voksoltak, hiszen Őfelsége a kegyelmet kérőket éppen úgy kivégeztetné, mint tette Jósika Zsigmond kancellárral, vagy a becsületes, derék tordai főispánnal, Sarmasághy Zsigmonddal, aki még ma is Basta börtönében senyved.

Az ellenállás elhatároztatott.

– Örvendy kapitány uram, kegyelmed néhány lovassal leszáguldana Gyulára a török segélycsapatok dolgában. Vagy ha dolga vagyon Kerekiben, megbízható jó emberét indítsa útnak, de azonnal...

– Uram – óvta a sólyomkői tartózkodástól Bocskait hadnagya – félve tanácsolom, de meneküljön nagyságod a török védelme alá, és onnan szólítsa harcba a békétlen népet! Meg a felsőmagyarországiakat, akiket nagyon szorongat Begliosojo főkapitány.

– Inkább hajdúkat fogadok szolgálatomba, ahogyan öt esztendeje, Erdélybe menet. Én ismerem őket, ők meg engem! Parolát adtak! Van jónéhány szabad hajdú Nagykereki alatt, s ha megnyerné őkegyelmeket, Örvendy kapitány úr, levenné vállamról ezt a feladatot.

Eleresztette a tanácskozókat. Ki-ki mehetett a maga útján, a maga hite és elve szerint.

Sokszor minden csak a véletlenen múlik. Az emberi élet, a jól kigondolt terv, egy gyermek fogantatása. A véletlen megfoghatatlan. Azt segíti, aki útjába kerül. Mint Cipriano Concini vicekapitányt két nap múlva!

Október elsején indult el Váradról. Az út Szentjobbon át vezet Szatmárra, ám akármilyen sietős is az útja, ha már Bocskai váránál halad el, beköszön hozzá.

– Hol az én urambarátom? – kérdezi az eléje siető Székely Ferenc kapitánytól.

– Bizony még Sólyomkő várában, ahonnan mi is csak tegnap este értünk haza.

– Mivel azt a hírt kaptam felőle, hogy köszvény kínozza.

Addig nem felelt erre, míg le nem ültette és borral nem kínálta a vörös kapitány. Neve a vörös szakálláról ragadt rá. Ahogy kopaszodott, úgy növesztette tarisznyaszakállát. Azt simogatta, mikor már öten beszélgettek, mert csakhamar üdvözölte Diószegi Mihály várlelkész majd az udvarbíró Pozsgay Lázár és Fráter István secretárius.

– Köszvény? – kérdezett vissza a kapitány. – Nagyon is vígan mozog a mi urunk. Kutyabaja néki.

– Annál nagyobb a mi bajunk – sóhajtotta a várbíró.

– Kegyelmeteké?

– Meg a hazáé... Mert mi, alkapitány úr, mindannyian szeretjük a mi urunkat, Bocskai Istvánt, szolgáljuk köteles hűséggel, áldozatos lélekkel, de amit Isten és király urunk ellen tett a minap a sólyomkői várában, az árulással ér fel.

A kapitány úr akarja tovább mondani.

– De mi, itt négyen Isten segítő kezét látjuk abban, hogy ideküldette kegyelmes várkapitány urat, hogy könnyítve lelkünkön, beavassuk abba a titokba, amit tegnapelőtt rakott gyönge vállunkra Bocskai úr őnagysága.

– Hallgatom kegyelmeteket, és érzem szavaikból, valami árulás leszen a dologban.

– Az áruló, aki a pogány törökkel tárgyal a hatalomról, nem mi. Mi féltjük Bocskai urat, hiszen ahogy napvilágot látott szavai nyomán, nemcsak tárgyalt, de már meg is alkudott véle!

– Egyezséget kötött – magyarázza a várlelkész, elfelejtvén, hogy az árulkodás bűnébe esik minden kimondott szóval. – És ezzel bennünket, saját magát, lelkünket, feleségünket, fiainkat és hazánkat akarja elveszejteni, a török zsarnokság reánk hozatalával.

A vörös várkapitány kimondja a szentenciát.

– Éppen ezért elhatároztuk, hogy inkább Istennek és királyunknak vagyunk elkötelezettjei, mint Bocskainak, kinek gonosz szándékát ezennel jelentjük...

– Tehát feljelenik urukat, barátaim?

– Isten megbocsát majd minékünk...

– Én pedig azonnal intézkedem. Már vissza is fordulok Váradra! A szatmári dolog várhat! De ez nem! Ha előkerül Bocskai úr, kegyelmetek el ne árulják feladását. Visszamegyek Váradra, kísérőimmel, és holnap újra itt leszek.

Ezt cselekedte a véletlen.

Azt már Concini, hogy másnap hatszáz katonával itt teremve, egyetlen puskalövés nélkül besétált a nyitott várkapun. A feljelentőket éppúgy fogságba ejtette, mint Bocskai katonáit, s már indulhattak is a rakamazi táborba, a boldog Belgiojoso elé.

Jöhetett Nagykereki vára. Ide négyszáz harcra kész katonáját hozta a váradi vicekapitány.

A várban évek óta csak száz katona élt, ám a köleséri romok között meghúzódott háromszáz fős szabadhajdú parolát adott Örvendy Pál kapitánynak, s így kint is, bent is négyszáz katona nézett farkasszemet az első támadásig. A hajdúk kapitánya Egry István. Az alkapitány Concini alaposan megszemlélte a Kis-Kőrös partján álló, négy saroktornyos, kereki várat. Már járt itt, Bocskai vendégeként. Most nem érzett lelkifurdalást. A katona felesküszik a zászlóra és haláláig hű marad.

Nem tudván a hajdúkról, gondolta, hogy egy lendületes roham elegendő a vár bevételéhez. De előbb megadásra szólították őket.

– A védekezés teljesen hiábavaló, már bevettük Szentjobbot, jobb ha ti is azt teszitek! Megadta a várat Székely Ferenc kapitány úr.

Alvinczy Péter felháborodottan mondta:

– Ebben benne lehetett Diószegi Mihály várlelkész is.

Az ellenség két oldalról támadhatta a várat: a várárok és a Kőrös felől. Csakhogy a várból szakállas puskák viszonozták a megadásra szólító szavakat.

– Kutyák, takarodjatok!

Erre kis tarackok feleltek a domb alól. A roham véres volt, és sokan a fűbe haraptak. Októberben még zöld volt a várárok füve.

Látták, hogy elesik a támadók vezére, de aztán talpra állt és bekötözték.

Ekkor járt az ecsedi várban, kuncsorogva-kérlelődve Belgiojoso zsoldpénzért, de Báthory sem adott neki egy buznyákot sem, nemhogy aranypénzt. Ha nem adott Báthory, elszedi majd a hitetlenné vált Bocskaitól kincseit. S lesz zsoldfizetésre elegendő.

A haditerveket a változó napok írták. Csak a nap mosolyogott a vénasszonyok nyarában, nem a katonák. A tábornokok nem!

Elesett Szentjobb, megmaradt Kereki és Sólyomkő. Gyors terveket szőtt Belgiosojo, talán kivitelezhetők lettek volna az áruló Bocskai ellen, ha nem fogad föl a terv végrehajtásához Dampierre gróf legalább ezer lovast, a szabad hajdúk közül, kiknek egy része rác, más része magyar volt! A kassai főkapitány meg Adorján várába vette magát, a katolikus Káthayhoz, hogy onnan igyekezzen békés szóval megadásra bírni Bocskait, a sólyomkői fészkében, aki igencsak várta a megígért török hadak megindulását. Levelek mentek s jöttek. Tiltakozott a kassai főkapitánynál szentjobbi várának bevétele ellen, s ha kellett – mert kellett –, fel nem fedve kártyáit, hamisságot is magára vállalt. Mert miért csak ő legyen igazmondó ebben az igaztalan korban?

– Amit el lehet intézni tárgyalással, azért vért soha nem szabad ontani! – vallotta Bocskai, s mindent megpróbált, hogy kimossa magát a vádak szennyéből!

Figyelte önmagát. Most hiányzik Kata. Nem is kellene, hogy feleljen. Csak ülne mellette, szótlanul és ő sorolná a történteket. Egyikre-másikra mit mondana?

Néha maga sem akarja elhinni, hogy ez a rettenetes esztendő ennyi bajt, gondot, halált, gyászt hozott magával. Veszve két vára, hátat fordított az annyira csodált és hűséggel szolgált Habsburgoknak. A törökkel szövetkezik. Mi lesz ebből? Mire megy az élete? Kata halála után azt hitte, hogy csak az éjszakái telnek nyomorultul, de már a nappalai is kétségbeejtőek. Hogy ő lenne a németek legfőbb ellensége? Hihetetlen.

Most kapta Begliosojo levelét Sólyomkőbe címezve, hogy segíteni akar. Ha átadja a kereki várát, maradhat a várában. Ezt meri írni néki? Miféle világ köszöntött be? Mi lesz ezentúl a módi? Elvették Szentjobbot. Mindenét elvehetik, de a hitét nem! Nem a reformátusságát, hanem a holnapba vetettet.

Naponta felmegy Sólyomkő legmagasabb tornyába. Oda, ahol hajdan a sólymok laktak. Volt ő is sólyom. És mi lett belőle? Vén bagoly. Elmúlt negyvenhét éves. Elfogyott lelkéből a sóhaj. Milyen régen beszélt Istenével. Mit mondana, ha figyelne rá?

Töpreng. Lehet, hogy láza van? Ha lenne most egy asszonya, megváltozna. De nincs. Hát idekerült? Az útja: Bécs, Prága, Krakkó, Kassa, Kolozsvár, Gyulafehérvár, Grác, Tövis, Nagykereki, Szentjobb, Sólyomkő. Micsoda életút. Lehet, hogy néki is lesz töviskoszorúja? Elhervadt reményei helyett?

Valamit hoz néki a levélben jelentett Pethe László ezredes, mint a kassai főkapitány teljes jogú küldötte, oltalomlevél ellenében. Mert fél, hogy baja eshet. Miért?

Már látja is lovát. Éppen rálátni a felvezető útra. Díszes, zsinóros lovasok kísérik. Nagy úr, a kalocsai érsek öccsét tisztelheti benne, ha szemtől szemben állnak majd.

– Két órám van, Bocskai uram. Egyezzünk meg.

– Most érkezett és máris fenyeget? Miért?

– A völgyben három óra múlva erdélyi csapatok közelednek. Ha ideérnek, többé ehhez hasonló tárgyalásra már nem leszen sem ideje, sem módja!

– Akkor egyetlen mondattal is elintézhetjük a tárgyalást, ezredes úr.

– Feljegyzem, uram.

– Jegyezze! Én nem másra, csupán arra törekszem, hogy továbbra is hűséges alattvalója lehessek Őfelségének. És hogy szándékom tisztaságában ne legyen kétsége – ezzel kitétetett az asztallapra egy értékes serleget –, ezt küldöm a kassai főkapitány úrnak, kiről tudom, hogy szíveli az ilyesféle ajándékot. De ezt ne adja el az ezredes úr gazdája, mert kevesebbet adnak érte az áránál. Ebből ugyan nem tudja kifizetni a zsoldba vett hajdúit...

Elment az ezredes, Adorjánnál maradtak a császáriak. A hajdúkat azzal kötötték volna oldalukra, hogy megígérték Bocskai személyes tulajdonainak felprédálását, vagyis a szabad rablást Szentjobbon, Kerekiben és Kismarján.

Eljött a sorsfordító éjszaka. 1604. október tizennegyedikének éjszakája.

A nagy dolgok éjszaka történnek. Nemcsak a szerelemben, de a politikában is. Ahogyan a szerelmesek is ilyenkor mondják ki szívük titkait, az október csillagfényes éjszaka politikai hitvallásra is igen alkalmas. Már miért ne lenne?

A kemény hajdúk félreérthetetlenül tudtára adták a nemzetnek, hogy ki mellé állnak! Nem a zsold, nem a rablás izgató ténye hívta őket, amit Belgiosojo ígért, hanem amit szív nélkül meg sem lehet érteni. Ezek a káromkodó, az Istennel alig-alig beszélgető férfiak ráéreztek, hogy csakis a Bocskai kezdette harc lehet a holnap ígérete! Az eltiport igaz szabadságért kiálló köleséri hajdúk tele voltak lelkesedéssel a sólyomkői várúr mellett.

Hitlevet hoztak ezen az éjszakán, amiben hűségükről tudatták Bocskait, hogy ameddig lobog a szabadság zászlaja, alatta állnak. A levelet öt kapitány: Lippai Balázs, Németi Balázs, Ibrányi Ferenc, Dengeleghy Mihály és Szénási Mátyás nevében tették.

Könnyes szemmel hallgatták:

„Mi, az Nagyságos vitézlő Bocskai Istvánnak, a köröszténységnek, a mi országunknak, és ídes hazánknak, de legfőképpen az egy Igaz Hitnek oltalmazására kötelezzük el magunkat..."

Kell ennél szebb hitvallás?

Tudják, hogy ki mellé állnak.

Itt is maradnak.

– Végre vagyon igaz vezérünk, akit nem hagyunk el soha! – kiáltozták talán boros állapotban, mert van aki a szabadságtól, más meg a bortól részegül meg... Már miért ne tartózhatna ez a kettő össze? – Azt is kimondták lelkesültségükben: – Isten minket úgy segéljen, hogy hűk s igazak leszünk a nagyságos Bocskai István úrnak minden vitéz dolgaiban, hazánk megmaradásáért...

Az eskütevés előtt egy másik levél keltett közfelháborodást. Hogy ki írta s ki hozta, senki nem kérdezte. A levelek jönnek, s ha már megíródtak, elolvassák! Ha lelkesít, ha sért, ha félelmet kelt, annál inkább. Aztán a hallgató dolga, hogy melyiknek hisz, s melyiket dobja tűzbe. Ez a levél riadalmat okozott. Ez állt benne:

„Belgiojoso főkapitány azzal a szándékkal gyűjtötte egybe a hajdúkat, hogy mindazokat, akik vonakodnak pápistává lenni, elpusztítsák, s ha ez megtörtént, akkor a hajdúkat is mind kiirtja... Tehát kurvafia hitvány ember legyen annak a neve, aki nem öli meg a német kutyákat!"

Ezért tettek hűségesküt Bocskai Istvánnak!

Pártütés történt? Teljesen mindegy, ki mit mond erről, de hogy Bocskaihoz álltak a hajdúk, azt nem ez a levél, hanem a szívük diktálta. Így kellett lenni!

A hold nem bújt felhők mögé, nézte az elkeseredetten harcolók táborát.

Október tizenötödike így virradt meg.

Az Álmosd és Diószeg között elinduló császári menetoszlop leszámolásra készül Bocskai seregével. Nem éppen harcra alkalmas az erdős, mocsaras Berettyó-környék. Az erdő jól rejti a frissen fölesküdött hajdúsereget. A kapitányok Bocskai irányításával a bújtató erdőben arra várnak, hogy az adorjáni táborból elindult és Johann Battista Pezzen ezredes vezetésével közeledő császári gyalogos menetoszlop támadható helyhez érjen. Mikor ez a pillanat elérkezett, kitörtek a hajdúk. Zengett félelmetes kiáltásuk az éjszakában: Húúúj, húúúj, rááá!

A hadoszlop derekára csaptak. Ha kettétörik, mint az ember gerince, vége a küzdelemnek. De sok ezer ember legfeljebb szétszakítható, darabokra törhető, a gyalogosok – hiába zsoldos katonák – az életükért küzdenek. Sokan messziről jöttek: németek, vallonok, sziléziai lovasok, de voltak a váradi helyőrségből, kassaiak, székelyek, bátor, kemény katonák, nem lebecsülendő ellenfelek. Erre tették az életüket. Ebből éltek. A nehézlovasok azonnal a kitörő hajdúk ellen fordultak, akik visszamenekültek a fák közé, hogy újra kitörjenek.

A támadás első negyedórája után Pezzen ezredes máris hírvivőt küldött Belgiosojo értesítésére, segítsen, ha tud.

Támadás támadást ért.

Csak a nyolcadik hajdúroham után menekültek a páncélt viselő lovasok. A mocsár nehezen árulja el magát éjszaka. A lápvilág gőzölgését kora hajnalban akár leszálló ködnek is hihetik a menekülők. Sebesültek kiáltoztak, haldoklók könyörögtek, mert nehezen megy ki az ember ebből a rettenetes, szörnyű világból. Nem akarja elhinni a haldokló, hogy nincs remény. És a tábornok, vesztes csata közben miben hisz, miben reménykedik?

Közben a németek szekérvárukba menekültek, aminek a védelmében a táborral együtt tartó markotányosnők és gyerekek siránkoztak. Mert a remény az asszonyokban és a gyerekekben él legtovább. Az asszonyok nem akarják tudni, hogy ez a vég, a gyerekek meg játéknak veszik a felvillanó tüzeket.

Ám ekkor felrobbant a szekérvárban egynéhány lőszeres fogat. A tábor kinyílt a hajdúk előtt. A hold felhő mögé bújt. Nem tudta nézni az öldöklést.

Meddig tartott a csata? Hajnalig? Valamivel tovább? A szétszórt had hiába várta a segítséget. Cserben hagyta seregét Belgiosojo tábornok. A főkapitány, félve a nagyobb vereségtől, nyolcezer katonájával – kiknek nagy része székely volt – a váradi várba menekült, hogy onnan Kassára térjen velük.

Kinyílott az út Bocskai előtt, arra ment, amerre akart. Mehetett volna Erdélybe. Elfoglalhatta volna az akkor már reá váró gyulafehérvári fejedelmi széket, de Erdély nem vonzotta. Még itt kell csatát nyerni. Debrecen, Kassa volt a cél.

Kassa? De hiszen oda ment vissza Belgiosojo. Csakhogy a kassai polgárok nem nyitották ki a főkapitány előtt a városkaput. A kapu a hajdúkapitányra: Bocskai Istvánra várt.