HAJDÚVITÉZEK: LOVASOK ÉS GYALOGOK

Merre megy a változó világgal Bocskai István?

Bocskai István váradi főkapitány korában békességben élt felfogadott hajdúival, gyalogokkal, huszárokkal egyaránt. Tisztelte a hajdúk szabad népét. Gondolatban előre köszönt nékik, a valóságban pedig megsüvegelte hadnagyait, vitézeit, mert apjától már megtanulta, hogy a hajdúk szabad népe hasonlít a puszták száguldó, rohanó, hömpölygő, megállíthatatlan méneseire.

A betörhetetlen lóra nem lehet béklyót tenni. A hajdúk se dugták kezüket bilincsbe soha. Ha mégis béklyót vetett rájuk a sors, nem hagyták magukat. Fellázadtak, égettek, törtek-zúztak, feldúlták a nemesi udvarházakat, akárki felfogadhatta őket, aki hadnagyaikkal szót értett. Ha kellett, szolgálták a királyi Magyarországot, az erdélyi fejedelemséget, a váradi főkapitányt, az elvetemültek a török nagyvezír seregét... Mindenki tudta, hogy harc közben nem ismernek sem embert, sem Istent.

Ez utóbbit nevezhették akár Allahnak is. Azt szolgálták, aki koncot vetett. A konc lehetett szabad préda, zsold, vagy zsákmányolt asszonynép. Semmit és senkit nem tiszteltek, csak a szabadságot, az az istenük! Kiszöktek a jobbágyságból, elűzettek a marhapásztorok közül, s ami még fájóbb volt, kiűzettek a végbeli gyalogok közül. Megszöktek a városi szegénységből, volt, aki a nemességből taszíttatott ki, és voltak köztük a török miatt menekülő, hazájukat vesztett rácok!

A hajdúknak enni kellett, lakni kellett, hálni kellett, néha asszonyokkal, fehércselédekkel, inni pedig mindig és mindenkor! Akkor is ha Rácországban hadakoztak, erdélyi zsoldban vitézkedtek, ha az elpusztított alföldön szomjúhoztak. Megitták a szerémségi bort, az Arad-hegyaljait, a kalmároktól szerzett tokajit, az erdélyi küküllőit, néha még a rossz csigerbort is. Mindegy volt, milyen bort ittak, ha csillapíthatták szomjukat és lázukat! A borral együtt itták a szabadságot.

A mezei tábortűznél nótázók szabadok voltak. Mindegy volt nékik, kiket kell lerohanni, felkoncolni! Csak az nem volt mindegy, hogy ki húzatja karóba, ki vet kötelet a nyakukra, négyelteti fel őket elrettentésül a piactereken.

Minden megadatott, ami kellett. Mindent megszereztek, amire nagyon ácsingóztak. Valami mégis hiányzott az életükből. Volt sátruk, de nem volt otthonuk!

Az otthonhoz saját ház, kerített porta, saját mező és saját szabadság kell! Meg család, és talán nyugalom... Ezt eddig nem adta nekik senki! Új Messiásra vágyakoztak, aki a vezérük lesz! Arra vártak, reménytelenül. Akiért szívesen feláldoznák életüket, és elhíresült szabadságukat is! Olyan valakire vártak, aki megadatott a zsidó népnek. De ugyan hol találnak nekik való Messiást, aki elvezeti őket az Ígéret Földjére? A harc az elemük. A gyerekek apjuktól tanulták el a katonásdit, a lovak szeretetét, a bajvívást, a hajdúélet velejáró apró, hétköznapi csodáit. Akik királyi várakból kerültek a nincstelenségbe és lettek földönfutók, bárhol és bárkinél hajlandók voltak hadakozni zsoldért. Felfogadták őket protestáns birtokos urak. A fizetetlen hadnép között ők voltak a dédelgetett vitézek. Ha nem volt bér, maradt a préda.

A végvári lovasok sosem tartoztak a gyülevész hajdúk sorába! Azok a szabadlegények bitang hajdúk voltak. Bitangok, vagyis elbitangoltak.

Akire azt mondták: hajdúkatona, az csakis lovashajdút jelentett. Mondták őket huszároknak is a végvárakban. Amikor elhagyták a várakat s beálltak a hajdúk közé: szabadhuszár lett a nevük.

Bocskai első találkozása a hajdúkkal váradi kapitány korában esett. 1599-ben Báthory András fejedelem ellen vonult hajdúival, Erdélybe, ők voltak Bocskai angyalai. Akkor lehet, hogy angyalok módján viselkedtek, de az bizonyos, hogy két évvel később, Nagy Szabó András így jelentett Bocskai hajdúiról:

Bizonyosan mondhatjuk, hogy sem oláh, sem rác, sem német, sem vallon, sem pedig tót olyan kegyetlenséget nem cselekedett Erdélyben, mint ezek a gonosz, korcsos magyarok, akikben nem volt semmi irgalmasság. Hiszen az erdőkbe menekült székelyek után menvén sokakat tűzzel égettenek meg, sokaknak fejét megtekerik, hogy szemük a fejükből kiomlott, szíjakat metszettenek játékból sokaknak hátukból – azt nevezték szártekerő szíjnak –, sokat hajoknál fogva felakasztottak, szalmatüzet raktanak reájok, s ezt ők nevették, kacagták. Mint éltek az asszonyember-renddel? Csecseiket meghasították, kezeket belé vonták, az szegre függesztették, gyermekeket, fiúkkal előttük megégették. A fiúkkal török-módon éltek...

Tudta ezt Bocskai? Volt hallomása ezekről a rettenetes dolgokról? Ugyanis mindezeket Báthory Zsigmond fogadott hajdúi követték el!

Hallgatott, ha erdélyi ember hozta szóba. Talán szégyenkezett is. Hiszen ő a császárt szolgálta! Ugyan már fogyó hittel s kételkedő lélekkel.

Basta azt forgatta fejében, hogy jó lenne a gáncsoskodó Bocskait megöletni a hajdúkkal. Később, mikor a hajdúk Bocskai mellé álltak, nem egy kapitány szóvá tette, hogy bizonyos urak olyan dolgokat terjesztenek róluk, ami nem igaz!

Újabban Mátyás főherceg intéz mindent az elboruló lelkű Rudolf helyett. Van tizenkétezer fogadott hajdú katonája, de nem bír velük Basta. Kifutott ujjai közül a sors pergő fonala.

Bécs és Prága tele van felzúdulással. Amikor Mátyás főhercegnek jelenti a hadvezér Giorgio di Basta, hogy nem tudja kifizetni a hajdúk zsoldját, s ezért kivonta őket Erdélyből, már tudnivaló volt, hogy nem lehet megállítani a bomlást. Pedig a jó katonák szerződtetését sokfelé igényelték.

Már 1604-et írnak, amikor Thurzó György, akinek csapatában sok hajdú szolgált, újakat akar felfogadni. Rákóczy Lajos ezer szabadhuszárra tart igényt, hogy védeni tudja Lippa várát.

Mindenki védi a maga életét. A maga vagyonát, a birtokát. A nemzetét.

Bocskai nem Erdélyben él és nem Magyarországon: a kettő között. Partiumban. Itt a vagyona, kastélyai, várai. Mindene. Az övé Bihar egy része. Persze a kisebb, a megszerzett, megvásárolt, kiérdemelt családi vagyon: Kismarja, a kereki és a sólyomkői vár, s a szépnevű Szentjobb, ahol annyira szeret időzni. De mégis, irigység veszi körül, állandóan védekezni kell, legutóbb Prágában is a vádaskodók annyian voltak, mint égen a csillag.

A lelke fonnyadozik. Olyan, mint az országútra vetett gyom. Az tapos rajta, aki akar. Mindent félt. Ki védi meg a királyi Magyarországot a Habsburgoktól? A török birodalomtól? És Erdélyországot? Minden az ebek harmincadján.

Üzengetések jöttek-mentek, ahogyan szokásban volt. Mindenki tudott valami hírt, amit elhallgatott vagy továbbadott, esetleg toldott is hozzá, ezzel is nagyítva saját fontosságát és jólértesültségét. Bocskai annyira vigyázott ebben az összevissza világban, hogy lehetőleg nem küldött levelet a maga dolgairól. Megbízható emberei vagy barátai előtt is titkolózott, ha tudott és ha lehetett.

A prágai csendes vagy tisztes fogság megtanította arra, hogy hallgasson, mikor annak van az ideje, és szervezkedjen, ha eljön az idő. Hogy ki az igaz barát és ki a színlelt, azt magának kellett felismerni.

Ecsedre a rokoni kötődés folytán is ellátogatott, s 1604 kora tavaszától kezdve már egyedül, mert feleségét betegség kötötte ágyhoz. Kérte az Úristent, hogy bocsássa meg neki, de nem szeret betegágy mellett üldögélni, nem tud miről szólni, a vigaszadás nem az ő kenyere, az imádkozáshoz meg jobban értenek a papok.

Ecsedi Báthory István országbíró asztalánál nem imádkoztak, hanem ettek és boroztak. Itt sosem ketten emelték a boroskupát, mindig voltak társak. Kivételesen nem a szabad hajdúkat szidták, hanem a német zsoldosokat, akik dúlták az országot, fosztogatták az udvarházakat, csak a várak voltak védettek.

Na, aztán az ecsedi vár maga volt a bevehetetlen erőd, ezt legfeljebb kerülgették a hadak, elsétáltak mellette, persze csak képletesen szólva, hiszen olyan mocsár vette körül, ami bevehetetlenné tette.

– Csak óvatosan, uram. Örökké óvatosan a mézes szavúakkal. Láss beléjük, azt nézd, mit kívánnak tőled. Mibe akarnak beleráncigálni. Látod a váram? Mocsár veszi körül. Ilyen mocsár ma a magyar politikai közélet. Ingovány fogad, bárhová lépsz. Már kitanultad a prágai urakat, dicséretes a feltett szándékod, hogy sosem fordítasz hátat a Habsburgoknak. De mikor ők cselekszik ugyanezt, mi a teendőd? Na, erre adj választ, Bocskai!

– Óvatos vagyok, bátyám.

– És sose felejtsd, a mi bőrünkre megy az ellenreformáció. Ez az igazi háború, ebben több lélek veszhet el, mint a csatatéren. És nemcsak mi kellünk, református urak, de kimondatlanul a birtokunkra fáj a püspökök foga. Jól mondom, Káthay főkapitány úr?

– Ezt tőlem kérdezi nagyságod, a katolikus Káthaytól? Mit tegyek, ha ez a melléknevünk. Olyan jól hangzik: katolikus Káthay. De én nem térítek sem karddal, sem kereszttel...

– És a literatura semmi? Úgy nézd meg ezt a derék urat, Estefán, hogy aki a szép magyar szó mestere, az áruló sosem lészen.

Megnézte magának a kállói kapitányt. Jó kiállású férfi, nemes úr, mislei birtokos. A mozgása elárulja, hogy katona. A legnagyobb birtokos urak körében forog!

Homonnai Drugeth István és Bálint fia is jó véleményt hangoztatta nemrégiben. Érthető, hiszen Káthay felesége, Drugeth Anna révén a legjobb s legelőkelőbb családokkal tart rokonságot. Apjaura Eger várában volt hadnagy Perényi Gábor keze alatt, ő is ott volt katona.

– Tíz esztendeje együtt harcoltunk Hatvan alatt – dicséri az országbíró –, ott lettünk sebesek Balassi Ferenccel, meg Káthay Mihály urammal – mondja Báthory István, s isznak egymás egészségére.

– Két évvel ezután udvari lovag lett György öcsém Báthory Zsigmond udvarában...

Nem dicsekvés ez, csak ok az együtt ivásra. Hiszen mindenre lehet poharat emelni: régi sebesülésre, mostani barátságra, rokoni kapcsolatokra.

– Az a literatúrai hajlam buzog még tekegyelmedben? – érdeklődi Bocskai. – Mert ha egyszer úgy hozza a sors... – és nem meri kimondani, mire gondol, hát szépen körülírja –, hogy szükségem leszen egy írástudó katonára...

– Ha a szabad vallásgyakorlásban nem leszek akadályoztatva – jelenti ki Káthay Mihály bizony szíves örömest.

– Ugye, vagyon tekegyelmednek öccse? Nos, én találkoztam véle a váradi főkapitányi udvarban...

Erre újra ittak.

Hanem a beszéd nem maradt ennyiben: visszatértek Bocskai elvesztett, vagy inkább elkobzott erdélyi jószágaihoz. Ezeket azért ragadta ki kezéből a sors képében uralkodó Basta tábornagy, mert minden németbarátsága ellenére is veszélyes, hiszen a várak már mások tulajdonát képezik, másrészt Erdély érdeke, hogy Bocskai váraiban német katonaság tartózkodjon.

– Ha ugyanis innen kimennek, Erdélyország újra török vazallus lesz!

– Most a török is engedékeny! Lám, ahogy meghalt a szultán, s helyébe egy tizennégy éves gyermek uralkodó lépett tavaly, azonnal békét kért Rudolf őfelségétől.

Így aztán adott, hogy csakis megbízható személy ülhet majd a fejedelmi székbe. Az előző esztendőben Bedeghi Nyáry Pál váradi főkapitányt tartották alkalmasnak a trónra. És mi történt vele? A császárhű katonát elfogták, Bécsbe vitték, börtönbe vetették. De ott volt még valaki, Bethlen Gábor. A Székely Mózest követő s török földre kibujdosott urak – nem törődve semmivel, sem alkotmánnyal, sem hagyománnyal, önhatalmúan kikiáltották Erdély fejedelmének. De hát ki hallotta ezt meg? A törökföldi emigrációban mindenki azt kiabál, amit akar.

– Erdély nem független! – sóhajtja Báthory úr. – A németek dühösködnek benne!

– A függetlenséget – mondja ki Bocskai –, köztudott Habsburg-hűségem ellenére is kijelentem, csakis a mi földünkről lehet kivívni! De úgy és akkor, amikor eljön majd az óra!

– És mit kíván tenni ezért Bocskai uram? Hűség ide, hűség oda, miért kell hűnek lenni olyan asszonyhoz, aki nem szeret viszont? Tudja, ki az, akinek nem mondom a nevét? Merthogy nem asszony! S aztán vagyon egy másik is a közelben, kontya van, ha ért engem, uram. Csak a bolond hűséges halálig valakihez. A politika meg nem a bolondok dolga. Hűséget fogadott a császárnak, és nem akarja észrevenni, hogy kegyelmed hűségéből nem kérnek a prágai és bécsi urak. Ilyenkor kell új szerető után nézni a férfiembernek. Ha már oly sokan áhítoznak a fejedelmi trónra, akkor bolond az, aki nem nyúl utána. Ha rám hallgat... Csak tartja magát olyan fejedelemjelöltnek, mint Nyáry Pál, vagy az ifjú Bethlen Gábor? Hol vannak azok kegyelmedtől?

– Mondtam az előbb: majd ha üt az óra!

– A Partium adja meg az egységet! – szól a beszélőkre Káthay kapitány.

– Ez igazi literátusra valló szó!

Mikor reggel elment Káthay, a még maradó Bocskai megjegyezte:

– Nem voltunk mi túlságosan merészek, nagyságos uram? És ha eljár a szája?

– Káthay nem olyan. Kezeskedem érte. Kegyelmed is megbízhat benne...

Még egy napot itt töltött Bocskai.

– Nem mertem szóvá tenni jövetelem okát tegnap! – mondta reggelizés közben, az első pohár pálinka után.

– Most sem késő!

– Nagyságod mit tenne a helyemben?

– Meghallgatom kegyelmedet, tapintatból. Jó leszen?

– A kassai főkapitány úr kért tőlem pénzt hozomra.

– És mennyit adott Belgiojoso Barbiano Jakab úrnak?

– Semennyit. Nincs ennyi pénz se égen, se földön! Miből adtam volna?

– Megmondta neki az okát?

– Kellett volna?

Mintha vívnának. Éles pengeváltások úsznak a levegőben. Az országbíró és a szentjobbi vár ura hadakozik. Nem egymással, a közös ellenséggel. Egy kisebb vagyont kérni hozomra, merészség!

– Nem, mert sosem látja a pénzét. Ez zsarolás. Ha feljelenti az udvarnál, kegyelmedre vall, azt hazudja, meg akarta megvesztegetni. Ha nem jelenti, itt kellemetlenkedik a birtokán.

– Már vagyon néki szabadbárói kiváltsága! Hamarosan tizedet szed, meg mit tudom én, hogy mit. Bármit tehet, amit csak akar.

– És mi vagyon azzal, amit tegnap feszegettünk? Egész Erdély unja a rettenetes német ínséget. Vagy nincs kegyelmednek megbízható török rabja, mint mindenkinek? Azonnal küldje török földre. De írást ne vigyen, elég a szóbeli üzenet. Majd tudja a nagyvezér, hogy mi légyen a válasz.

– Teljes a meggyőződésem, Báthory uram, hogy ameddig Erdély el nem szakadt a Portától, csendességben, békességben élt, de mióta elfordult tőle, nyakunkon a német veszedelem!

Mikor ezt kimondta, gyorsan ivott rá egy újabb szíverősítőt. Hűtlenségbe esett, végérvényesen és visszavonhatatlanul. De ez másfajta hűtlenség, mint amit valaha is asszonynéppel szemben elkövetett! És azt sem sokszor. A hús megkívánása olyan, mint a böjt megszegése. Ha nincs más ennivaló, vétkezni kell. Most olyan hatalom után nyúlt, amire rákényszerítették.

Őfelsége és hadvezérei, az eszeveszett zsoldos hadak, az egymást váltó vajdák és fejedelmek. De dolgozott benne az isteni hatalomhoz szoktatott lelkiismerete: csak akkor lázad, és áll az ellenséghez, akkor fogadja el a szultáni jóakaratot a megromlott Erdélyország megsegítésére, ha Rudolf őfelsége nem vonja ki a maga jóakaratából az Erdélyt dúló hadait.

*

Az 1604-es esztendő mindent megváltoztatott. Miért fordul az idő kereke? Miért olyan, mint akármelyik vízimalomé? Miféle rejtélyes erők dolgoznak az idő méhében, hogy változást hoznak emberre, országra, hatalomra?

Murad, Bocskai küldönce már nyíló áprilisban megérkezett Lalla Mohamed másodvezír örvendező válaszával, amire ugyancsak szóbeli választ küldött. De mivel az idő kereke Allah hívei fölött is forog, augusztusban nagyvezír lett a másodvezérből, aki immár az ifjú szultán nevében üzente: jöjjön ki Bocskai török felségterületre, és vegye át a fejedelmi jelvényeket, meg a katonák zsoldjához elégséges pénzt.

Mit tudnak a titkos üzenetekről a hírszerzők? Hogyan jutnak el a legbizalmasabb értesülések Prágába? Ezt már nem lehet az idő kerekére fogni, amit mindig és mindenkor emberek hajtanak.

A július negyedikén kelt császári rendelet – ami nyilvánvaló késéssel jutott Bocskai tudomására – arról határozott: Görgény és Vécs várának kivételével minden erdélyi birtokát visszakapja. Ha már ölébe hullott, amit eddig szerzett, talán a császár vállán kapaszkodva is megszerzi az akkor már vágyott erdélyi fejedelemséget.

Lám, egyszeriben kapkodnak érte – és ekkor ráborult a kétségbeesés.

Az áldott jó Hagymássy Kata asszony kilépett a földi világból. Beborult az ég. Villámok cikáztak rajta.

Temetés. Kismarja gyászba borult. Kinek és minek éljen ezentúl? Kinek dicsekedjen birtokszerzésével? Kinek hozza haza a jó híreket? Egyedül ehet az asztalnál. Nem kíván senki jó étvágyat. Egyszeriben hideg lett az ágya, noha a betegség már rég elvette tőle asszonyát.

Nagyravágyás? Fejedelmi cím? Minek és kinek?

Eddig mögötte állt Kata asszony. Óvta és féltette. Okos asszonyi tanácsokat adott, amiket ritkán fogadott megértéssel. De ha nem szólt semmit terveire, rosszul esett.

Felbontva a mezőtelegdi református templom kriptája, mert ott temették. Apjához és anyjához. Hideg lesz odalent. Neki meg itt a földön. Ez a sors rendelése. És ő? Majd egyszer...? Ha meghal, hová temetik? Kismarjára? Nem tudta végiggondolni!