MILYEN AZ A PRÁGAI TISZTES FOGSÁG?

Hadakozás a múlt árnyaival

Bocskai István szemében Prága a visszahívó város. Akár a szép nő, mindig kívánatos. De míg az asszonyokon látszik a gyors évek múlása, a cseh főváros néhány évtized alatt semmit sem változott. A császári város úgy fogadta, mint amikor gyerekként Bécsből idehozták.

A kalendárium már az 1600-as éveket írja!

A város olyan, mint harmincöt esztendeje. De akkor mi változott? Miért nem ízlik úgy a prágai sonka, a knédlis pecsenye, a ropogós kacsasült, a juhtúrós galuska, mint hajdanvolt prágai évei alatt? Az ízlése változott? Kata asszony főztje lett jobb? Ha otthon ebédelt váradi palotájában vagy nagykereki várában, sosem engedte, hogy szakács készítse kedvenc ételeit.

Erdélyországban sört nem iszik, csak édes fehér bort. Vöröset ritkán! De Prágában még ma is kedvence a papok főzte fekete sör. Lám, valamit Isten szolgái is nagyon tudnak.

Csak a hosszúra nyúlt időzés – anyja szavával szólva: céklézés – múlna el fölüle! De nem tehet semmit, itt tartja Rudolf császár akaratos vendégszeretete, amit szívesen megszegne, ha tehetné.

Ugyanis úgy szabad, hogy rab! És úgy rab, mintha szabad lenne! A városban oda megy, ahová akar. Nem kíséri foglár, nincs vaspánt az ajtaján, leveleit nem cenzúrázza a kancellária, tudta és hite szerint. Abból a tisztességes ellátmányból él, amit az udvar folyósít. Nem meri azt mondani: zsoldból, hiszen Őfelsége vendége! Ez jár neki, ha már Rudolf a maga közelében akarja tudni. Élete eddig is ezer szállal kötődött a Habsburg-házhoz, bár mostanában egyre több szál szakadozik a hajdani ezerből.

Azzal biztatta magát tisztes fogsága nehéz és keserves pillanataiban, hogy Mátyás király is raboskodott Prágában! De a jövendő király börtönben volt, ő viszont nem fogoly, a kezén nincs bilincs, szálláshelye nem börtön, hanem palota, és nincs lakat az ajtaján!

Rossz bevallani, hogy hiányzik a gyulafehérvári csillogás, Várad varázsa. A Körösön táncoló esti fények!

Noha a Károly hídnál szebb nincs a világon, neki mégis a Körös aranyhídja hiányzik.

Bizony, akárhányszor is érkezett eddig Prágába, úri mulatságként végigsétált a hídon. Ma is örömmel állapítja meg, milyen szép ez a város. S mégis milyen rideg. Mások a benne élők, a császár körül settengők, a mindent és mindenkit bemocskolók.

Újabban otthon, Erdélyben is a hasonló urak uralkodnak. Istvánffy Miklós alnádor, Szuhay István címzetes csanádi püspök, és Pezzen császári tanácsos, akiknek első dolguk volt letenni őt az országos főkapitányi tisztből, s utána a váradi főkapitányságot is elvesztette. Így aztán – szinte akarata ellenére – 1598 nyarán szembefordult a császárral, és visszahívta Zsigmondot a fejedelmi székbe, aki boldogan kapott az alkalmon, mert a kialkudott Oppelni Hercegség túl kicsinek bizonyult.

Jól előkészítette Bocskai unokaöccse hazatértét. A szászsebesi tábor katonáit, meg a testőröket feleskette Lázári István együttműködésével Zsigmond hűségére. Azután hozzájuk csatlakoztak a Székely Mózest követő székely katonák, majd átállásra kényszerítette a helyére kinevezett Kornis Gábor váradi főkapitányt.

Bizony, itt és ekkor veszítette el Rudolf őfelsége jóindulatát. Mert a hamari hír gyorsan Prágába ért. A Habsburg-háztól nem lehet jót várni, nem segíti a török elleni harcot, holott a kontyosok már a kertek alatt járnak. Megtette viszont, amit a családja kívánt: visszahozta fejedelemnek az oda nem illő Zsigmondot, aki Kolozsvárott várta a híreket.

Bocskai azt tette, amit rokoni szíve súgott. Csakhogy közben Partium elszakadt Erdélytől. A váradi őrség kizavarta a városból a katolikusokat, templomukat leromboltatta. Ez volt a válasz Zsigmond korábbi cselekedetére.

A török Várad ellen vonult, miután nem tartozván Erdélyhez, szabad préda lett. Ám a katonák megvédték városukat, visszaűzték a törököt. Ugyanakkor az osztrákok Buda felszabadítására tettek kísérletet. Vitéz Mihály havasalföldi vajda meg a Balkánon támadta a hitetlenek seregét.

Bocskai 1598. november 24-én biztosítékot tartalmazó menlevelet kapott Rudolftól, hogy jöjjön Prágába, ahol közbenjárhat unokaöccse, az erdélyi fejedelem érdekében.

A következő év áprilisában Prágában a tárgyaláson Bocskait furcsán érintette a Gyulafehérvárról érkezett testvéri levél, melyben Krisztina – más hírekkel ellentétesen – feltárta Rudolf előtt az Erdélyben történteket.

Az egyik hír a másikra lép. Egyik vadabb a másiknál.

Báthory Zsigmond fejedelem, a felesége tudta nélkül, Erdélybe hívta unokaöccsét, András bíborost. Közben a fejedelem meghívására Ferdinánd főherceg is Gyulafehérvárra érkezett, csakhogy addig Zsigmond – feleségével és András bíborossal – Nagyszebenbe menekült. A főherceg fülébe jutott hír szerint Zsigmond válni akart Krisztinától, és elhatározta, hogy feleségül adja András bíboroshoz, majd Erdélyt Lengyelországhoz csatolja!

Ez tetszett volna a lengyel királynak, csakhogy ehhez fel kellett oldani az erdélyieket hűségesküjük alól, a császár által megszállt partiumi részeket pedig Váraddal együtt erdélyi tulajdonba kellett volna szolgáltatni. Még az is nyilvánosságra került, hogy Zsigmond Lengyelországban szeretne birtokot venni, s ehhez vissza akarja kérni nászajándékba adott felbecsülhetetlen ékszereit. Csakhogy felesége levélben értesítette bátyját az erdélyi változásokról, ugyanakkor írt a Prágában tárgyaló Bocskainak is.

A kusza hírek mindent összezavartak. Bocskai nem győzött magyarázkodni Zsigmond szószegése után. Prágát elhagyta, de nem mert visszamenni Erdélybe, félt, hogy felelősségre vonják a kilencvennégyes kolozsvári kivégzések miatt.

Jól számított. Az 1599-es országgyűlés – Bocskait árulónak nyilvánították Báthory Boldizsár haláláért – s megidézte. Nem ment el. Mosakodott a vádak alól: „Én nem fejedelem voltam, csak szolga! Különben is igen nehéz embernek akármit úgy cselekedni, hogy mindenkinek egyaránt tessék!”

Jól tette, hogy elkerülte Erdélyt. Szíve szerint visszament volna, de nem az országgyűlési törvényszék elé, hanem csapatai élén, a császár őfelsége megbízásából, hogy megbüntesse és letaszítsa az erdélyi trónról az oda nem illő Zsigmond fejedelmet. De amíg erre várt, megtették ezt helyette a Vitéz Mihály csapatai elől menekülő, fejedelmet elfogó székelyek!

Bocskai állta a szavát, 1599 halottak napjára Kolozsvárra ért.

A váradi katonák mellé szerződtetett szabad hajdúkból állt seregének zöme. Még csak vágyakozott Erdély trónjára, amin ekkor Vitéz Mihály ült, inkább jelképesen, mint valóságosan. Ezért visszament a Partiumba angyalaival, szabad hajdúi sokaságával, lovas, gyalogos katonái rettenthetetlen seregével, szívbéli embereivel, akik hozzá hasonlóan kemények és szabadok, és vágynak az otthon melegére, ami soha nem adatott meg nekik igazán.

A történelem mindenkinek megadja a maga sorsát.

Előbb Báthory Andrást érte el végzete, a menekülő fejedelmet a Báthoryakat rettenetesen gyűlölő székelyek ölték meg. Vitéz Mihály meg feldúlatta Bocskai partiumi birtokait, noha fegyvertársak lettek volna ugyanazon cél érdekében, és Erdély trónjára ült! Vitéz Mihály és Bocskai, a két ellenfél nyakán pedig ott volt Basta, Őfelsége tábornoka.

Az erdélyi főurak békét reméltek a török vazallusságtól, amiben oly sokáig élt, gyarapodott és virágzott Erdély. Mihály vajda a háborút hozta rájuk, ide is, oda is kacsintott, mint aki a kártyában hamisan játszik, s török kézre akarja juttatni a fejedelemséget, az erdélyi nemesség kiirtása árán. Ezt nem tudván elviselni a főurak, meggyőzték Bastát, hogy tartson velük. Ki is űzte Erdélyből a román fejedelmet. Az ellenfelek eltűntek Erdély színpadáról: Vitéz Mihály Prágába rohant gyógyírt keresni sebeire Rudolf őfelsége udvarában. A léczfalvi gyűlésen, 1600 novemberében Bocskaival bántak el az urak, mikor e szavakkal vádolták:

„Mivel Bocskai István sok titkos praktikáival s cselekedetivel nemcsak a császár Őfelségének nagy bosszúságára, de szerelmes atyafiának, Miksa herceg Felségének, és az Ausztriai Ház gyalázatára sokat vétett, és nagy kárt és romlást szerzett Erdélyországnak, mikor Zsigmond fejedelmet az ország híre nélkül Opoliából visszahíva infámiába és gyalázatba hozta hazánkat, nagy pusztítással és dúlással sok helyen megsértette és rontotta, s hogy ennek utána is efféle nyughatatlan elme miatt hazánk többé veszedelemben ne forogjon, végeztük, hogy itt benn Erdélyben semmihez köze, semmi jószága, se birodalma ne legyen és közénk soha Erdélybe lakóul ne szállhasson, törvényen kívülinek nyilvánítjuk és száműzzük.

Majd hogy mindenkinek megadják a magáét, Bastát, Őfelsége generálisát is árestálták, és Erdélyből kiutasították...

*

Így futott a hazájából kitiltott Bocskai Prágába. De ekkor még nem tisztes fogság volt a sorsa. Mikor végre Őfelsége Rudolf császár elé jutott kihallgatásra, már lombosodott a vadgesztenye a Hradzsin udvarán. Mihály főherceg járta ki az őt megillető audienciát. Ha nem fogja pártját, talán hetekbe vagy hónapokba kerül, míg a császári lakájok méltóztatnak kihallgatásra előjegyezni. Aki nem csörget a zsebében aranydukátot, az várhat ítéletnapig. De őt szerette a császár, nemegyszer mindenki más elé helyezte.

A császár magánkihallgatása mindig rövid ideig tart. Nem tudja észben tartani a történteket, nem is érdekli Erdély sorsa, ahol hónapról hónapra történik valami számára érthetetlen fordulat. Őt csak a csillagok vonzzák, a horoszkópok érdeklik, a muzsika, a színház és a táncmulatság, vagy éppen a templom csöndje! Ilyenkor elfordul a világ hiúságaitól. Mondják, szeret magában beszélni, mintha lenne mellette valaki, s ahhoz szólna. A politikát megveti, Mátyás főhercegre bízza, de most kivételt tesz Bocskaival, mert kedveli, mióta elvitte Erdélybe a drágalátos főhercegkisasszonyt.

– Felség – hajol meg Bocskai Rudolf előtt, és bátran vizenyős szemébe néz.

– Hogy mennyi bajt okozott az én kedvelt unokahúgom! Vagy nem jól mondom, Maximilián? – fordult Mátyás főherceghez. – Kicsoda is nekem Krisztina? Mindegy. Örültem, hogy lekötelezte unokaöccsét, ezt ugye, jól tudom, kormányzó vagy helytartó úr? Ez a rangod, Stefan Bocskai, vagy nem jól tudom?

Igen, Rudolf ilyen. Őfelsége nem evilágban él! Akkor boldog, ha az ég titkait fürkészi, vagy kedves alkimistái között van. Ott nem kell a napi dolgokkal foglalkozni.

– Védelmet kérek, Felség! Ha lehetséges, szolgáltassa vissza jószágaim legalább egy részét is. Eddig csupán a Kapjonban levő nemesi kúriámat kaptam vissza, a többiről annyit tudok, hogy ügyiratomat áttették a kancelláriához. Miután Felséged kinyilvánította javaimmal kapcsolatban kegyelmes szívének irántam való hajlandóságát, ezért kérem ügyem jóindulatú elintézését.

– Tőlem? Ez a kancelláriára tartozik, Bocskai!

– Felség, elüldöztek Erdélyből. Rágalmakkal szennyezték becsületemet. Úgy járok-kelek Prágában, mintha homlokomra volna sütve a bélyeg! A várost nem hagyhatom el...

– Miért mennél el innen? Hová vágyódsz?

– Ha kálvinista templomba megyek, követnek...

– Kicsodák?

– Ez nem az én dolgom.

– Akkor járj katolikus templomba. Ez is, amaz is Isten háza. Az Úr itt is, ott is meghallgatja az esendő bűnöst. Vagy nem vagy bűnös?

– Ha bűnös lennék, bűntudatom lenne. De nincs a szívemben bűntudat! Ezért kértem ezt a kihallgatást, hogy szembenézzek vádlóimmal.

– De hiszen mi nem vádolunk téged! Itt jóakaróid előtt állsz!

Bocskai elhallgat. Hogyan vonuljon vissza? A császár nem szól birtokairól, átvált hát.

– A távoli Erdélyben rosszul mennek a dolgok. Bizonyára tájékoztatták udvari hadvezérei és a mézesszavú Mihail vajda...

– Most fontolgatjuk a tennivalókat. De ez nem a prágai vendég dolga. Én arról kaptam hírt, hogy méltóságos unokaöcséd Oppelnből újra Erdélybe készül.

– Az erdélyi Rendek akarják újra Zsigmond fejedelmet trónon látni, Felség. De ha ez történik, török vazallus lészen... Akkor Erdéllyel elvész Moldva és Havasalföld.

– Prágában védelmet talál minden hozzám hű magyar, ahogyan te is. Csak maradj nyugton. Tudom, el kellene már végre mennem Erdélyországba, csak ne lennék annyira fáradt. Ígérhetem, hamarosan nádort választhattok ti, magyar és erdélyi urak...

– Sok a zsoldos... – vélekszik Bocskai.

– A zsoldos jó katona. Különösen a vallon. Valakinek hadakozni kell, a német, olasz, spanyol zsoldosok is jók, ha a hajdúk nem állnak seregem útjába...

Mihály főherceg súg az uralkodónak.

– Azt tanácsolom néked, nagyrabecsült úr, ne nyugtalankodj! Kegyes leszek, ígérem. Itt a császárvárosban annyi mulatságból veheted ki részed, amennyiből akarod. Csak tartsd magad távol a politikától. Mi megbecsüljük a hozzánk hű katonát. De lásd be, annyi jó katona szervezkedik Erdélyországban: Mihail Viteazul mellett ott van az én kardom és kezem Basta tábornok.

– Köszönöm, Felség, a jóindulatát.

– Légy jó vendégem Prágában...

– Fogság ez, Felség!

– Nem látom a láncaidat. Béklyó sincs lábadon, s kegyesen fogadlak. Láttam a horoszkópodat. Amit ifjú korodban készített a legjobb mester. Veszélyes csillagzatban születtél. Jobb, ha itt maradsz, Erdéllyel ne legyen gondod. Tartsd magad távol az összeesküvőktől. Az erdélyiek nem férnek a bőrükbe, veszedelmes népség. Miért is engedtem oda Krisztinát?

Elgondolkodik.

– Tudod-e, hogy téged sosem enged ócsárolni! Valamivel megbabonáztad a fejedelemnét.

Bocskai lehajtja a fejét. A császár elengedi.

Nem tehet róla, hogy ezt a bezártságot sem viseli el. A prágai tisztes fogság béklyóit nem törik össze a hírek. Jöhetnek bárhonnan, bárkitől, most például Erdélyből. Basta visszahelyezi a hatalomba Vitéz Mihályt.

Augusztusban félelmetes hír korbácsolja föl az udvar nyugalmát. Zsigmond hadait megverte Giorgio di Basta császári hadvezér és Vitéz Mihály, nagyobb részt magyar hajdúkkal. A harmadikán lezajlott ütközet elveszett, hiába kérkedett előtte az erdélyi nemességet vezető Székely Mózes:

– Ha az ég leszakadna, lovasaim kopjái azt is föltartanák, annyian vannak!

Goroszlónál odavesztek Zsigmond reményei. A Moldvába menekült fejedelem most tudta meg valójában, vége van gyönyörű álmának, a fejedelemség örökre kicsúszott kezéből. Zsigmond Szatmárban várta az idő beteljesülését. Bocskai segíteni akart, nem az unokaöccsén, hanem Erdélyen. Levelet írt fejedelmének, Báthory Zsigmondnak.

A levél nehéz műfaj. Amit az ember négyszemközt gyorsan elmond, azt levélírás közben állandóan javítja. Kihúz és beír. Újra fogalmaz. Megrágja a szavakat. A fejedelemnek írt levél nemcsak a címzettnek szól. A jelennek, mások is olvashatják. Már akár itt, Prágában! És Erdélyben. Ahányan olvassák, annyiféle értelmet kaphatnak a sorok, mondatok, a szavak. Közben gondolni kell az utókorra is. Arra a még nagyon távoli időre, amikor majd olyanok olvassák a múlt dokumentumait, akiknek a régmúltról fogalmuk sincs.

Írás közben Náprágyi Demeter püspök kopogtat.

– Mit ír, Bocskai uram?

– Valami veszedelmes dologban munkálódom. Levelet írok, de már harmadszor kezdek hozzá. Van eleje, tudom a végét, de a közepe nehezen akar formálódni.

– Bizony, veszélyes műfaj a levél. Segíthetek?

– Mivel, püspök uram?

– A hallgatással. Felolvasás közben másképpen nyilatkozik meg a szavak értelme.

Odakint már berzsenyesek a fák. Rozsdabarna színű falevél-tutajok úsznak a Moldván. Októbert ír a kalendárium.

– Vajon az üzenet mikor érkezik Erdélybe?

– Előbb mondjuk rá az áment – javasolja a püspök.

Bocskai belekezd, így szólítja meg Báthory Zsigmondot:

Felséges Fejedelem, kegyelmes urunk!

Ajánljuk szolgálatainkat és imáinkat. Felséged maga is megállapíthatja, hogy mi volt az oka Felséged váratlan és szégyenteljes megfutamodásának a csatából néhány nappal ezelőtt, amit mindazok, akik szeretik Felségedet, nagy szomorúsággal értettek. Mi részben Felséged vakmerőségének, részben pedig a rossz tanácsoknak tulajdonítjuk, amelyek talán olyan emberektől erednek, akik saját érdekeiket nézték. Nem küldött Felséged követeket a császári Felséghez, ahogyan pedig azt mi is vártuk, s ahogyan Őfelségének is megígérte. Ha a császár engedélyével csatlakozhattunk volna a követekhez, a ránk bízottakat úgy intézhettük volna, hogy sem Erdélyt – melynek javán és sértetlenségén Felséged is mindenkor törekedett munkálkodni – nem sújtotta volna akkora károsodás, sem pedig Felségedet nem fosztották volna meg máról holnapra váraitól, jószágától és minden kincsétől; de nem került volna sor alig néhány hónap alatt ennyi keresztyén vér kiontására sem.

Ezért a felelősek egyszer még számadást kell, hogy adjanak Isten színe előtt. Kőből van a szíve annak és nem is keresztény az, aki feledni tudná az egykor ragyogó és szeretetre méltó ország pusztulását és gyalázatát, nemkülönben azt, hogy az ország báróinak és nemeseinek – akik Felséged elődeinek oltalma alatt virágoztak ősi nemzetségükben, szilárdan kézben tartva vagyonukat és gazdagságukat – nemcsak javait, gazdagságát,dicsőségét és becsületét, hanem még hírét is tönkretette...

Abbahagyta az olvasást. A püspök okosan hallgatott.

– Tudja, Náprágyi uram, olyan jó lenne, ha e levél felnyitná Báthory Zsigmond szemét. Ha kölcsönözni tudná a bennem élő hitet, ha befolyásolhatnám a messzi Prágából, hogy hallgasson rám, és...

– Olvassa tovább...

– Azonnal, amice. – Tudja, méltóságod, állandó kenyerem a töprengés, mióta prágai napjaimat morzsolgatom. Én jó prágai kenyeret eszem, az idő pedig engem kóstolgat. Melyik győz hamarabb? Mit szól, ha megírom Őfelségének, amit a császár mondott nékem?

– Már miért ne?

– Akkor hallgassa, püspök uram.

Folytatja az olvasást:

Ugyan, ki ne siránkozna, hogy most kiesett Felséged mind nagy gazdagságából, mind a dicsőségből, a vagyonból, a méltóságból, a ragyogásból, királyok és fejedelmek társaságából s a birodalmi házasságból, méghozzá a saját hibájából...

– Na, most jól megmondom uralkodómnak, de meg kell tudnia, hogy mit gondolok róla, s azt is, hogy mi a híre Prágában. Erdély az ellenség torkában. Ha jót akar magának és nemzetének, ne feledje, hogy a császár tud megbocsátani. Forduljon kegyelemért Rudolfhoz. Le kellene mondania, ha volna hozzá esze, szíve és mersze, mert ha nem, akkor erdélyi hívei megeszik, ha elfogják. Még annyi szemrehánynivalóm vagyon unokaöcsémre, hogy megfojt az indulat, ha nem írom le valamennyit.

– Okos szavakat sorakoztat föl Bocskai uram. Okosakat és igazakat. De kellenének olyan passzusok is, amiket nem ír le az ember. Amit az élőszó igazabban, merészebben és hívebben tolmácsol. Ki lészen a futár?

– Ha ráteszem a pecsétemet, átadom Bánhegyi János megbízható emberemnek, aki sosem lenne árulóm!

– Okosan mondja, uram. Ha így teszen, az elmondott szó sosem bizonyít semmit, és nem olvasható a fejére. Hallgatom...

– Most ez a passzus következik:

Lehet, hogy felséged azt gondolja, hogy én, akit már lassan egy álló esztendeje tartanak vissza itt Prágában, nem is annyira a mi meggyőződésünket mondjuk, hanem azt, amit mások diktálnak, és mivel éles felfogással rendelkezik, bizonyítékot kér majd tőlünk... Felséged eléggé megbosszult már mindent, saját magán, barátain, rokonain és országán, úgyhogy a másokra irányított dárda saját magát sebesítette meg. Ugyanis az országon nem volt mit megbosszulni, mert nem történt igazságtalanság. Hiszen a császár nem erőszakkal szakította el Erdélyt a török szövetségesétől, és később sem akarata ellenére csatolta saját országához, hiszen Felséged többször is felajánlotta neki...

Az erdélyiek voltak azok, akik maguk megmentésére mindig azt ajánlották Felségednek, mi viszont mindenkor ellene voltunk, hogy tudniillik a törökkel fent kell tartani a békét s a török erő jelenti az üdvösség egyedüli útját. De gondolja meg Felséged, ugyanazok az erdélyiek mennyire voltak állhatatosak ebben a nézetükben, és azt is, hogy mennyire ragaszkodnak fejedelmükhöz és a török császárhoz. Ugyanis a szerencse forgandósága szerint változtatják magatartásukat: legyőzött urukat üldözik, a győztesnek jó arcot mutatnak mindaddig, amíg kedvez neki a szerencse, de ha az lehanyatlik, csak kevesen választják közülük a becsületes halált.

Egyedüli kiútnak a jóságos császár kegyelme marad, amely – s ezért az egész földkerekség csodálkozással adózik – még a legnagyobb bűnösökre is kiterjed...

Folyamodjék a császár kegyelméhez, bizonyosan csak Felséged becsületességét nézi majd, és még egyszer visszafogadja Felségedet oltalmába és kegyelmébe.

Mi mostan a bajaink közepette, kitéve a szerencse változó játékának és visszaemlékezve azokra a jótéteményekre, melyekben egykor Felséged részesített bennünket, ezeket akartuk tudtára adni Felségednek bízott emberünk, Bánhegyi János és levelünk által. Kérve kérjük Felségedet, hogy ebben az ügyben adjon hitelt neki, és ezt a mi jó tanácsunkat, mely Felséged javát és érdekét s a porig sújtott haza üdvét szolgálja, ne utasítsa el. Ez a Felségedért való törekedésünk talán veszedelmet hoz ránk, mégis együtt érzünk Felségeddel, és becsületéért nemcsak ezt a veszélyt, hanem súlyosabbat is megkockáztatunk.

Őrizze meg Isten Felségedet sok éven át, és vezesse vissza virágzó állapotába.

Kelt Prágában, október 5. napján, az 1601. esztendőben.

Bocskai István s. k.

*

– Dicsértem eleget, de még aludjon rá egyet. Én is ezt teszem. S ha kívánja, lemásoltatom deákommal... – ajánlotta a püspök. – Hanem még valamiről nem felejtkeznék el.

– Hallgatom, hiszen egy-két beszúrással kiegészíthetem a levelemet.

– Még azt kellene beleírni, hogy óvakodjék a töröktől, mert mindig nagy ára volt annak, ha a pogány segített mirajtunk. Csak nem teszi meg Zsigmond felség, hogy pogányokkal támad a Krisztus nevében gyülekező keresztények seregére. Erdély és a magyarok jövőjét csakis Rudolf őfelsége harcolhatja ki.

– Beleveszem, mert méltóságod szava szent, hiszen szent ember szájából mintha az Örökkévaló beszélne ki... De azért – tért vissza az elküldendő levél lemásolására – vagyon nékem is itt jó deákom, s még megharagudna, hogy éppen ezt a levelemet nem vele íratom. Erre is vigyázni kell, püspök uram. De most mindketten egyet akarunk. Jól mondom, atyám? De ha gondolja, ihatunk rá áldomást.

– Úgy gondolom, fiam.

– Na de püspök uram, most mondjam azt, hogy bátyámuram? Hiszen majdnem egykorúak vagyunk. Mindketten túl a negyvenedik éven. Igaz, a méltóság...

– Hogy ki nagyobb a másiknál, már nehogy vita legyen belőle. Mit számít ma, hogy ki kicsoda? Egy a fontos Isten előtt, hogy mivé leszünk...

– Méltóságodat ugyancsak segítette az égi atya. Esztergomi kanonok, egri, pozsonyi prépost, Erdély püspöke. Most meg kancellár Őfelsége akaratából Vitéz Mihály mellett. Beszélik, hogy igen bőkezű volt méltóságoddal...

– Csak a lelki javak számítanak, István uram. Semmi az, amit visszakapott általam a püspökség. Mit töltet a poharakba?

– Én töltök, ezt nem bízhatom másra. Bizalmatlan vagyok a világgal szemben. Egyszer azt mondta meghalt édesanyám: „Vigyázz, fiam, meg ne étessenek vagy itassanak a rossz lelkű emberek!” Hát azóta így élek! De a borom kiváló. Idevalósi, Prága mellett vagyon a melniki uradalom, annak a borát isszuk. Nem olyan édes, mint a tokaji, de az asszonyok is, a papok is ihatják...

– Csak ne feszegesse folyton ezt a hasonlóságot. Éppen elég az a katolikus anyaszentegyházunknak, ahogyan a mi felséges fejedelmünk él. De hát Isten ilyen fejedelmet adott az erdélyi nemzetnek, el kell fogadnunk az isteni akaratot.

Mikor elment a kancellár-püspök, hívatta küldöncét.

– Nyergelj s vidd ezt a levelet a fejedelemnek. Kösd a lelkére, válaszoljon reá, de csak akkor, ha jó szívvel vette a benne rejlő jó tanácsot. Majd tudni fogod, hogy a válasszal hova kell jönnöd, Prágába-e, vagy szentjobbi birtokomra.

Később jött hír szerint a levél megdöbbentette Zsigmondot. A Szatmárra futott fejedelem azt sem tudta, hová legyen riadtságában. Utolsó sorsfordító elhatározásához nagy erő kellett. Le kellett számolni mindazzal, ami eddigi életét jelentette. Talán, ha bíboros lehetne, annak igen jó lenne. Nem néz az asszonyokra, a bíborosi kalap alatt minden másfajta bűn elfér, noha soha életében nem tartotta bűnnek azt az életet, ami Isten ajándéka volt. Ilyen, nem tudott és nem is akart másképpen élni. Akik más asszonyait kergetik életükben, azok jobbak? Csak azért, mert asszonyszerető kurafik? Mert mások? Különben is: a császárok, királyok és fejedelmek fölött csak az Isten mondhat ítéletet. Az alattvalók soha! Hiszen a hatalom az égből jött a világra.

Néhány nap eltelt, és rájött, hogy egyetlen útja van, ha újra a császárhoz folyamodik, ahogyan Bocskai kérte és ajánlotta. Akkor majd elfelejti azt, amit a török császárnak ígért, hogy arany köntösének szegélyét soha többé el nem ereszti.

A feltételek adottak voltak. Előbb a császár ígérete hangzott el: Erdély alkotmányát tiszteletben tartja, a rendeknek szabadságot ad, és a fejedelem váraiba nem ülteti saját zsoldosait. Viszonzásul Zsigmond újra visszamegy Opoliába, és soha többé be nem teszi a lábát Erdélyországba. De az is lehet, hogy inkább Prágát választja. Egész életében határozatlan volt. Prágába kocsizott, bíbornokságra áhítozott.

Bocskai nem volt fogoly, ha akart, hazautazhatott, ekkor szentjobbi birtokán élt néhány hónapot és várta az idő eljövetelét. 1602 áprilisában újra Prágába érkezett. Két dolog vonzotta. Rudolf Őfelsége újra őt kérte arra, hogy vegye rá unokaöccsét a végleges lemondásra.

Az idő néha álmosan alszik. Máskor nekilódul, vágtat, mint a táltos. Egy nap alatt mindent bepótol, amit addig elmulasztott.

Ugyan 1602-ben még a török nagyvezír elfoglalja Székesfehérvárt, de amikor ugyanez év végén hazasiet a szeretett Biharba, már készülnek a keresztény seregek Buda ostromára. Bár a lelkesedés mellé jól jött volna pénz, helyette azonban beütött a pestis. A katonák a mezővárosokba ütnek, rontják az országot, feldúlják válogatás nélkül a portákat, rabolnak és fosztogatnak.

És a másik? A krakkói szépasszony megjelenése Prágában.

Mi lesz veled, Bocskai?