FELHASAD A MÚLT SZÖVETE

Honnan jöttünk a világba, deák uram?

A gyermek azért fiú, hogy kérdezzen. Néha akár bolondságot is. Ilyenkor a rossz kérdés elszáll el a levegőben, mint a fecske, és nincs rá válasz.

Bocskai ideje a prágai nemes apródok körében lassan telik. Tanulja, de nem nagy lendülettel, a deák nyelvet, meg a Biblia ismeretéhez szükséges görög és zsidó alapismereteket.

A nemszeretem retorika, logika, geometria, asztronómia, mathézis, physika, meg a grammatika szerinti írás is ott van a tanulandók között. Szívesen hallgatja mesterét, a wittenbergi egyetemről érkezett, nagy tudású Márton deákot. Azt kérdez tőle, ami kedves szívének, de ma semmi olyat nem akar tanulni, aminek hasznát vehetné a tudományok terén!

Az itt nevelődő ifjak még csak az udvari élet mindennapjait tanulják, felügyelő tisztjeik a majdani életre készítik őket, lovaglás, díszelgés a mindennapi programok közé tartoznak, és örömmel tölti el őket, ha fegyverhozói lehetnek egy-egy udvari tisztnek, akiket maguk között nagyságos uraknak neveznek. A lovaglásnál, vívásnál kedvesebbet el sem tudtak képzelni a fiatalok.

Tele van kérdésekkel. Most a családjáról faggatja Mártont. Ehhez a deák úr napok óta táblázatot szerkesztett nagy élvezettel. Kiteríti az asztal lapjára.

– Vagyon egy história a nemzetségéről, kisuram – kezdi magyarázatát.

– A Bocskai családról?

– Igen. Amit most elmondok, azt emlékezetébe kell vésni.

Ülnek a nemes úrfik iskolájában, ahol nemrég kapott külön tanulószobát Bocskai. Itt együtt tanulhat a kiváló magyar családok hasonló korú gyermekeivel. Már jó barátságot kötött Nádasdy Ferenccel, a nádor fiával. Nem szereti a zsibongó társaságot. Ha könyvet olvas, ül a kitárt ablak előtt. Ha gondolkodásra érdemes dolog üti meg a szemét, visszamegy a múltba.

– Honnan jöttem erre a világra? – hangzik el a kérdés.

– Kolozsvárott! – felel néki Márton, aki tudja, hogy nem szülőhelyét tudakolta.

– Nem erre gondoltam! – mondja az ifjú és máris magyarázza, mire gondolt. – Látja kegyelmed a mélyben folyó Moldvát? Az is ered valahonnan. De honnan? És miért? A mi családunk hogyan jutott el Kerekibe, meg Kolozsvárra? Az idő kerekére vagyok kíváncsi! Honnan gurul és merre tart? Azt tudom régtől, hogy az egyik ember váltja a másikat, de azt a forrást mutassa kegyelmed, deák uram, amit látni szeretnék.

– Az élet forrására gondolsz, ugye?

– Arra bizony, de nehogy Ádámmal és Éva anyánkkal kezdje...

– Honnan akarod tudni családod történetét?

– A régmúltból. Onnan, hogy ki volt az első Bocskai a világon?

– Dicséretes ez a vágyad.

– Szívemből fakadó. Mert ugye, most én állok a sor végén, mint apámuram hetedik gyermeke!

– Erős figyelmet kérek, kisuram, tedd le a lúdtollat, én ezt mind szép sorjában összeszedtem, és elteheted a családi levéltárba.

Márton deák a wittenbergi egyetemről tartott Erdélybe, mikor a császári udvar éppen magyar nevelőt keresett a nemes apródok mellé, jó fizetéssel, így aztán engedelmet kért Erdélyből egy-két évi maradásra, és már a harmadik nyarat tölti a császári udvarban.

Stephanus Bocskai nem szereti a magolást, de érdeklődik minden olyan után, ami a nagyobbakra tartozik. Úgy érzi, hogy sok felesleges dolgot akarnak a tudás tölcsérén a fejébe tölteni. A nemszeretem tárgyakat elhanyagolja, de vonzza a múlt.

A régen esett dolgok megmaradnak a fejében. Szereti a magyar királyok történetét hallgatni. Elámult, mikor megnézhette annak a toronynak a pincéjét, ahol a monda szerint Hunyadi Mátyás, a későbbi király raboskodott.

– Ezeket a fejembe teszem, ott készítettem e dolgoknak raktározó polcokat.

– Akkor figyeljen, kisuram. Élt nagyon régen egy spanyolföldről érkezett gróf...

– Milyen régen?

– Ez is érdekel? Te mindenre kíváncsi vagy?

– Semmi ki ne maradjon, deák uram. Ha felnövök, el akarok igazodni a magyar históriában.

– Akkor mondom tovább. II. András király idejében érkezett a magyarok földjére Miczban gróf, a család betelepült őse, aki nagyon boldogtalan volt asszonya magtalansága miatt.

– Az a magtalan, aki nem tud gyermeket szülni – adta tudtára tanítójának, hogy lássa, olyat is tud, amiről sosem beszéltek. – Ugye, az Isten azért teremtett asszonyállatot, hogy sokasodjanak és gyarapodjanak az emberek?

– Bizony azért.

– Az ilyen asszony akkor mire alkalmas, uram?

– Minden egyéb jóra – mosolyodon el bajusza alatt. – Akkor is kedves lehet a férfiembernek a házastársa, ha magtalan! Senki nem tudja első ránézésre megállapítani, melyik asszony mire leszen alkalmas. De a szerelemre a legtöbb asszony igen jó...

– Próbálta már a deák úr?

– Mikorra te is ennyi idős leszel, mint én, te is sokat próbált leszel!

– Sokszor kell próbálni? – jött az újabb kérdés.

– Ez olyan mint a paradicsomi tiltott alma, amibe ha férfi és nő beleharap, halálig élnek vele...

– Mert olyan jó, ugye? Ez volt az a nagy bűn, amiért kikergetette az első emberpárt Isten az Édenkertből?

– Az ilyen szavakat meg sem hallom! De azért megdicsérlek az okosságodért.

– Köszönöm, deák úr.

– Mondjam-e tovább a gróf történetét?

– Hallgatom, uram. De ha haragszik kegyelmed, én ettől kezdve semmit nem merek kérdezni, pedig tele vagyon a fejem kérdések sokaságával.

– Nos – folytatta a történetet Márton deák –, abban az időben még tudatlanok voltak az emberek, meg az asszonyok, a grófi feleségeket is beleértve, ahogyan abban a korban a legtöbb ember, hiszen annyi mindent a titok fátyla borított...

– De szépen mondta ezt, deák uram.

– Hagyd, hogy a történet végére érjek. A grófi várba egyszer bekopogtatott egy szerencsétlen asszony, akinek hármas ikre született. Ezt úgy mondta a krónika: „Ez az asszonyállat egy méhvel három magzatot szült.”

– Szegény asszony.

– Bizony, ráillett a mondás, mert a grófnénak nem esett meg szíve a szerencsétlen teremtésen, hanem erősen megpirongatta, tisztátalan asszonynak mondta, mivel abban az időben sokan azt hitték, hogy lehetetlen egy férjtől hármas magzatot foganni! Úgy gondolta a grófné is, hogy három férfitől származnak a porontyok, és ezért nemcsak tisztátalan, de bűnös és szemérmetlen is!

– De mi már tudjuk, hogy ilyen lehetséges...

– A mi korunk, kisuram, már semmin sem csodálkozik. De mondom tovább a történetet. A gróf hazaérve ámultan hallja, hogy milyen lelketlen asszony a felesége. Megdorgálta, szidalmazta, csak éppen azt nem mondta ki, járhat ő is így, hiszen oktalanságot tételezett fel a világgá küldött anyáról.

– Kitalálhatom a történet végét? – ujjong Bocskai.

– Azt te ki nem találhatod. Telt-múlt az idő, és a grófné is gyermeket várt.

– Ezt akartam én is mondani! – lelkesedik.

– Csakhogy Isten csodálatos ítélete következtében a grófné méhében hét gyermek fogant meg egyszerre.

– Ez Isten büntetése volt? – kotnyeleskedett a deák szavába.

– Inkább Isten adománya!

– Kíváncsi vagyok a történet végére.

– Amikor szerencsétlenségére világra hozta őket, a gróf nem volt otthon, szerencsére. Lám, jól vagyon elrendezve a világ. Kegyelmed ősanyjának – mert gondolom, úgyis tudod, hogy innen ered a Bocskai család –, miután megszülte a hét fiút, eszébe jutott, mit is mondott ama asszonynak! Mit gondol most majd róla férje? Hogy ő is hét férfivel hált a fogantatás idején? Félelmében egyet kiválasztott, mert biztos volt benne, hogy férje is azt hiszi, amit ő. Ezért hatot egyik megbízható nőcselédjére bízott, és ráparancsolt: tegye őket egy rocskába vagy dézsába, és ölje őket a közeli tóba.

– Micsoda lelketlen anya volt!

– Ne törjünk pálcát a tudatlanok fölött.

– Bocsánat, deák úr...

Valójában azért kotyogott közbe, mert annyira izgatta a történet, hogy ezzel lelassította a mese gombolyítását.

– Mondom tovább, kisuram. A hazatartó gróf úr a mezőn összetalálkozott a terhet vivő asszonnyal. Rossz érzése támadt, s kérte, mutassa csak meg azokat a kismalacokat, amiket magával viszen.

– Én ezeket meg nem mutathatom nagyságos uramnak, mert a kegyes grófné szigorúan megparancsolta, hogy vessem őket a tóba!

Ekkor a csecsemők egyike felsírt a dézsában. A gróf lováról szállva megnézte a kisdedeket.

– Legyen ez a mi kettőnk dolga – kérte a cselédet –, fejvesztés terhe mellett megtiltom, hogy a gyerekekről bárkinek bármit is szólj! És főleg ne a grófné asszonynak.

– Úgy leszen, méltóságos gróf úr!

– Mind a hat porontyhoz fogadj dajkát! Neveltesd fel őket. Pénzt fölös számban kapsz...

Így történt. A szolgálóasszony szívébe zárta a titkot.

Mikor a fiuk tizennyolc éves lett, a grófné örömmel készült a születésnapi ünnepségre. A gróf fiainak – nemcsak otthon nevelt fiának, hanem a többi hatnak is – egyforma ruhát varratott. Mikor feltálalták az ebédet, és az első pohár bort az ifjú kezébe adta, behívatta az ünnepi asztalhoz a hat eltitkolt gyermeket.

– Tetszenek ezek az ifjak, kedves feleségem? – kérdezte asszonyát.

– Gyönyörködöm a hasonlóságukon! Olyanok, mint a mi fiunk...

– Bizony olyanok, mint a mi fiunk – mondta a gróf félreérthetetlenül.

Erre a grófné elájult. A hét fia segített felemelni.

De Miczban gróf nem hagyta annyiban a dolgot.

– Asszony, mit érdemel, aki az ilyen szép gyermekek halálát kívánva meg akarta öletni saját fiait?

– Egy átaljában halálnak fia volna...

– Te vagy ez az asszonyállat, te cselekedted ezt. Te parancsoltad megölni fiaidat tizennyolc évvel ezelőtt. Ezek a mi fiaink, s te megöletted volna valamennyit.

Ekkor férje lábához borult a szívtelen anya.

– Mielőtt megöletsz, ahogyan érdemlem, engedd meg, jó férjem, hogy legalább egy napig mind a hét fiamat szerethessem! Tudom, tettemre nincs kegyelem, de ne vedd el tőlem őket! Kegyelmezz az életemnek!

Michban, mint jó apa, mi mást tehetett volna? Megkegyelmezett.

– Ebből a hét fiúból származik hét nemzetség – kezdte sorolni egymás után. Tamástól az eszenyi Csapiak, Boksától vagy Bereczkitől a Szerdahelyi-család, Dienestől a Bocskai-nemzetség, Detrétől a gálszécsi Széchyek, Simontól a Zritthelyi-család, Györgytől a sóvári Soós-família, Demetertől a Kövesdy-család.

– És hol lakott ez a bölcs gróf, tudja-e kegyelmed, deák uram?

Mindenre van tetszőleges felelet.

– Michban gróf a Zemplén megyei Purustyánban vagy az erdélyi Egeresen lakott.

– Az én ősapám – kíváncsiskodott az ifjú – Dienes volt?

– Úgy bizony!

– Ez mikor történt?

– Negyven évvel a tatárjárás után, vagyis 1280 táján.

– Azonnal kiszámolom. Most írunk az Úr születése után 1571-et, akkor majdnem háromszáz évvel vagyunk a család születése után...

– Úgy vagyon, fiatalúr. A szép Bocskai nevet az 1399-ben elhalálozott János úr vette föl, elhagyva a Miczbán nevet.

– Akkor az ország tele vagyon rokonokkal – örvendett Bocskai.

– Tele bizony! A jó rokonság áldás a famíliára.

– Mit kell még tudnom?

– Te, kisuram – nézte a papírjait –, a kismarjai ágból származol, mert később a család különböző ágakra szakadt. Nagyapád volt Simon úr, testvérétől, II. Gergelytől jő le a bocskói Bocskai-ág! Te rokonságban vagy a Berzeviczyekkel, a Czoborokkal, a razinai Bocskaiakkal, meg a Bornemiszákkal és Barcsayakkal, össze vagyon fonódva benned Erdély és Magyarország.

– És a rokonok összetartanak? – tartott még az ifjú Bocskaiban a lelkesedés.

– Rokonok, civakodás nélkül? Ugyan már! Jegyezd meg, fiam, de egy életre, hogy rokonaidat az Úr adja, te csak a barátaidat választhatod!

– És apámuram?

– Bocskai György úr büszke arra, hogy bihari, kismarjai Bocskai Györgyként írta alá leveleit. Ferdinánd király tanácsosa és titkára. De később ura ellen fordult. Majd meglátod, az élet olyan, mint a kabát, nyáron le kell vetni a téli gúnyát és fel kell venni a könnyű öltözéket. Melyik a könnyű és melyik a nehéz? Apádurad sem tudta. Még 1556-ban, születésed előtt részt vett Dobó Istvánnal Szamosújvár védelmében, de később bujtogatott a király ellen!

– Én ilyet sosem tennék, uram.

– Csodálatos az ifjúi lelkesedésed. De ő tudta, hogy mikor ki mellett kell voksolni, vagy éppen ellenszegülni. János Zsigmond pártjára állt, mert apádurad szavatartó ember, s Erdélybe futott. Ám a magyarhoni kevés birtokát elkoboztatta Őfelsége!

– Majd én visszaszerzem...

– Dicséretre méltó, nemes elhatározás, kegyes úrfi.

– Nékem visszaadja Őfelsége! Én halálig a császár pártján élek!

– Halálig? Nem nagy szó ez?

– Miért lenne? Sosem akarom elhagyni ezt a gyönyörű várost.

Másra váltott az ifjú Bocskai. Visszatért a genealógiához.

– És asszonyanyám családfája?

– Ő lekcsei Sulyok Balázs leánya: Krisztina. Testvéreid: Erzsébet asszony, Báthory Kristóf felesége, Báthory Zsigmond anyja...

– Másik nővérem?

– Sára, Bagdi György neje.

– És Ilona?

– Haller Gáborné, kinek leányát Báthory Gábor vette nőül.

– Kegyelmed mindent tud? Hol vagyon ez a sok név felírva?

– A históriában. Ha nagyra tör kisuram, nagyságod is írhat történelmet!

– Ez nem a historikusok dolga?

– A történelmet a ma emberei írják: katonák, hadvezérek, generálisok, fejedelmek, királyok és császárok! A historikusok meg leírják mikor, mi történt...

– És én ki vagyok? Mit tud a születésemről?

– Kolozsvárt születtél 1557. január elsején, a mellett a ház mellett, amelyben a nagy Mátyás király is napvilágot látott.

– De miért Kolozsvárt születtem, mikor mi a kereki várban laktunk?

– Erre nagyon egyszerű a felelet. Nagykereki vára – továbbá édesapád bihari birtoka: Nagymária és Kismária, amiket Marjának mondtak volt, innen is kegyelmetek nemesi előnevei – nem tartozott sem az erdélyi fejedelemséghez, sem a királyi Magyarországhoz, ezt régtől már csak úgy emlegették: a Részek! Ütköző rész a királyság és a fejedelemség területe között.

– Minden elmond kegyelmed, csak azt nem, hogy miért születtem Kolozsvár városában – szorítja szavaival a deákot.

– Már beszéltük az előbb, de elmondom újra. Tudnod kell, hogy Ferdinánd király főemberei, a király nevében kormányzó vajda Dobó István és sógorura, vagyis a te apád, Bocskai György családostul a fejedelemasszony, Izabella királyné fogságába esett 1556-ban, Kolozsvár városában. Bizony, fogoly lettél már születésed pillanatában. Édesanyád Sulyok lány, lekcsei Sulyok Balázs leánya, Krisztina asszony, és a Sulyok-atyafiság fényét emelik az enyingi Törökök, a Czoborok, a Gesztiek, a Héderváryak, azután Sulyok Balázs úr két veje: az egri hős Dobó István, meg a Balassák...

– Mindenki a mi rokonunk, ugye? Nos, megszülettem...?

– 1557. január elsején, Kolozsvárott. Az Úr halálozási napján, pénteken!

– Aki pénteken születik, az pénteken is hal meg?

– Ne gondolj a halálra, Stephanus.

– Mire gondoljak?

– Hogy ez jelkép...

– Nem szabad gondolni rá?

– Csak a balga hiszi, hogy örökké él. Mi valamennyien halálra ítélve jöttünk a világra.

– De Mátyás király most is él az emlékezetben.

– Meg tetteiben és alkotásaiban. Bizony, az élet olyan, mint egy gyönyörű katedrális!

– Én vagyok magam építőmestere?

– Milyen jól gondolod. Csakis terajtad áll, hogy melyik úton mégy végig. Mert az életben örök útelágazások vannak. Sose gondold, hogy más választ helyetted. Elindulsz az egyiken, s megállsz. Vissza is fordulhatsz. De az utak arra valók, hogy végigmenj rajtuk. Bejárd őket. Aztán úgyis azon mégy végig, amit a sors kijelölt. Mindenkinek meg van a maga sorsa.

– A sors honnan jön?

– Velünk születik.

– De ha az emberi sors megíratik, nem mindegy, hogy merre megyünk?

– Egy a sors, és más a lélek. Az okos jól határoz, a buta együgyűn. Az okost nehéz becsapni, a buta könnyen hajlik reá.

– Honnan tud ilyeneket kegyelmed?

– Mert tanítóul rendeltettem melléd. Én csak pallérozom elmédet, óvlak a bajtól, a heves nőszemélyektől, de mikor az asszonyállathoz megyen a férfiember, akkor nem lehet visszatartani, mert ez isteni akarat.

– Jók az asszonyok?

– Szereted az édességet? Látni rajtad, miképpen habzsolod. A nő is ilyen. Te máris szépen szólsz, bátor vagy, örülsz a finomságnak. Szeretsz gyönyörködni a szépben. De mikor a férfiember asszonyt ölel, ne gondoljon a világgal. Te sose gondolj arra, hogy nőtestvéreid vannak, hogy asszonyanyád is bujálkodott.

– Akkor nem bűn férfinak születni?

– Asszonynak sem az! Miért lenne bűn, hogy férfinak születtél? Ez is a választott úthoz tartozik. Ha már ismered az ölelkezést, ne gondolj arra, ez az egyetlen és a legjobb a világon. A nő olyan mint az étel. Van, amit nem szeretsz, és van, amit meg nem ennél. Ugye? Tudom én azt. Belekóstolsz valamibe, nem ízlik, otthagyod. Másik tányért veszel. Azt kóstolod...

– Pénteken szabad-e ölelni?

– Ez hogy jutott eszedbe?

– Mert hogy pénteken születtem. A szerelemre is akkor kell születnem, pénteki napon?

– Szépen mondtad! Igen, a szerelem is bennünk születik. Amikor érzed, hogy dalol a lelkedben egy madárka, szép szavakat akarsz súgni valakinek. A madár is a párjának énekel.

– Én hol fogom meg az én madaramat?

– Beszáll a kertedbe, odatelepszik eléd, és csak néked énekel.

– Butaságokat beszél, deák uram.

– Miért?

– Mert úgy gondolom, ahogy az énekes madarak menekülnek a madarászok elől, úgy tesznek a lányok is...

– Én is ezt gondoltam ifjú legényként – simogatja meg Bocskai fejét a deák. – Majd egyszer megtudod a vágyak mibenlétét...

– Azt nem írják meg a horoszkópok? – kérdezte az úrfi, és igencsak tekingetett már kifelé az ablakon...

– Az asztrológus horoszkópja mindent megjósol!

– Nekem is lehet horoszkópom?

– Miért ne lehetne? Nagyon is lehet.

– Néked is vagyon?

– Nékem nem kell. Nem vagyok kíváncsi a sors játékaira.

– Én pedig nagyon szeretném tudni, hogy mit hoz a sors. Aszerint élném az életet.

Véget ért a tanulságos óra.

– Köszönöm, deák úr.

– Jó volna, ha minden tanítványom ilyen érdeklődő lenne.

– Mehetek játszani?

– Hová igyekszel?

– A császári vadaskertbe. Ott olyan jól tudok gyönyörködni a természetben.

Már rohant is, le a lépcsőkön, át a palota udvarán. Felnézett a templom tornyára. Boldog volt. A felvázolt múlt nem hagyta nyugodni. Elhatározta, este levelet ír édesanyjának.