BÁTHORY ZSIGMOND FEJEDELEM NEVÉBEN

Minek feleség annak, aki a fiúkat szereti?

1595 januárjában Mátyás főherceg a császár megbízásából Báthory Zsigmond követeit Bécsből a cseh fővárosba kísérte, hogy nyélbe üssék a császári udvar és a fejedelem közti élet-halálra szóló szövetséget. A követség vezetőjéül Bocskait jelölte a fejedelem. Nagy udvartartásában volt az ékesen szóló Csáky Gergely tanácsos, aki előadta, hogy mit kíván Erdély békeszerető fejedelme. A császári küldöttséget Kutasi János győri püspök, Magyarország kancellárja vezette, a tagok sorában pedig olyan urak voltak, mint Szuhay István váci püspök, gróf Erdődy Tamás horvát bán, Pálffy Miklós pozsonyi főkapitány, meg a királyi főpincemester, Forgách Simon és Joó János királyi személynök.

Bocskai úgy érezte, hogy ez a fejedelmi bizalom csakis őt illeti, senki mást. Vitte a jegyzéket, mit kérnek ellenszolgáltatásul. Előzetesen sok mindent ígért a császár, a fejedelem pedig teljhatalmat kapott.

A szerződéskötés lényege szerint a törökkel kezdődő háborúnak és békének a vezetése közös lesz. Báthory Zsigmond és utódai Magyarország törvényes királyait törvényes királyuknak ismerik el, nekik mindig hűségesküt tesznek, anélkül azonban, hogy országukat ténylegesen átadnák. A császár Őfelsége Erdély fejedelmét szabad fejedelemnek ismeri el, néki a fenséges címet engedélyezi és ígéri: a Habsburg-házból kap feleséget.

Azzal bocsátotta el Bocskait unokaöccse, hogy azt cselekedje, amit jónak és hasznosnak lát a dolgok véghezviteléhez. Ám titokban a fülébe súgta, hogy minél több címet és rangot nyerjen néki, és csak akkor írja alá a szerződést, amikor házassági szerződés pecsételi meg a birodalom és Erdély békéjét.

– Milyen leányt kérjek nagyságodnak?

– Amilyet ajánlanak!

– Szép legyen?

– Gazdag! De szép fiúk kísérjék...

– Ezt mégsem köthetem ki!

– A császárnak legyen elég annyi, hogy Erdély elkötelezi magát a török elleni hadakozásra, amihez a pénzt Őfelsége adja! Én a császár rokona akarok lenni! Ha ezt megszerzed nekem, kedves bátyámuram, te magad is velem emelkedsz a csillagokba! Sorsom a kezedben és a te sorsod az enyémben leszen!

Az egyezség így köttetett meg 1595. január 28-án.

És a házasság?

Miután a szerződést kötő urakat gazdagon megajándékozta Rudolf császár, a követek hamar visszatértek Bécsbe, s onnan négy nap alatt leszánkáztak Grác városába, Stájerország fővárosába, Károly főherceg özvegyéhez. Itt azonban a gyász csillaga sötétlett a család fölött Ferdinánd főherceg és a dicsőséges Ernő herceg halála miatt, aki Belgiumban távozott el az élők sorából.

De nincs az a gyász, amit le ne győzne az élet, így csakhamar a császári akarat győzött. Bejelentették, hogy eljegyzik Mária Krisztinát, Károly osztrák főherceg, Stájerország, Karintia és Krajna hercegének leányát Zsigmond erdélyi fejedelemmel.

De az eljegyzés nehezen köttetett meg. Egyrészt úgy tudták, hogy Erdély a barbárok országa, másrészt a jól értesültek elpletykálták, hogy nem férfi a vőlegényjelölt, hanem fiúszerető, olaszhoni barátokkal teli udvarában csak annak van helye, akinek Itália valamelyik városa a hazája! A rágalmazók ugyan nem hazudtak, de az igazságot kimondani tiszteletlenség, pletykát terjeszteni bűn, ámde az eddig pártában maradt főhercegkisasszony hajlandó volt fiatalságát a béke oltárán feláldozni.

Mivel a házasságot itt és azonnal kellett szentesíteni, a fejedelem képében Bocskai István állt az oltár elé Mária Krisztina hercegnővel, aki bájosan mosolygott, mikor a közös térdeplőn elhelyezkedtek. Úgy szorították egybe kezüket, mikor örömmel, egymás után kimondták az igent a két násznagy: Miksa és Ferdinánd jelenlétében! Ferdinánd osztrák főherceg a bájos, kék szemű, törékeny menyasszony bátyja. Zsigmond fejedelem igenjét Bocskai István mondta ki nagy sóhaj közepette, és arra gondolt, ha ezt látná az ő Katája, fel lenne háborodva, hogy az ő esküvőjük ehhez képest milyen szegényes volt! A gráci székesegyház szentjei is álmélkodva nézték az összeillő párt. Bocskai nem titkolta, hogy a kötelező férji csókot nemcsak lehelte, de istenigazából adta át az ifjú asszonynak, olyan hevesen, ahogyan arra az illemet nem tudó barbár magyar képes.

De azért nem siettek Grácból az erdélyi úttal, mert várták az idő jobbrafordulását. A váradi kapitány megelégedett azzal, hogy mindenről beszámolt levélben urának, unokaöccsének, felkészítve arra is, hogy titkairól mindenki tud az osztrák rokonság körében, s így erősen össze kell szednie magát, hogy a házassági köteléket elhálással tegye széjjeltéphetetlenné, ha majd a nászéjszakára kerül sor.

De mindez odébb volt még. Az esküvő napját július tizedikére tűzték ki. Hanem a közbejött akadályok oly hatalmasak, mint hegyi patakban az óriás kövek! Az akadályok lelassították az idő folyását. Őfelsége mindenesetre emelve a házasság fényét, Miksa testvérét küldte el képviseletében. Eljött Homonnai László, Thököly Sebestyén, Náprágyi Demeter egri prépost, és még oly sokan, akikre talán már fölösleges is emlékezni.

Elég kacskaringós út vezetett Grácból Gyulafehérvárra. Bécs – Pozsony – Lőcse – Eperjes – Kassa! Itt már várták a fejedelem küldöttei az igazi esküvőre érkező szép menyasszonyt. Volt valami, amit elhallgattak. A törökök felébredését és kalandozását. Állandó kémlelő csapatok haladtak a kijelölt úton, készen arra, hogy megtisztítsák az utat az ellenségtől. Ilyen feladata magának Bocskainak is volt, de Kassa alatt már nem cirkáltak a budai pasa emberei.

Bocskai testőrkatonái díszes serege élén fogadta a nagyon várt Krisztinát. Mivel a fejedelmet képviselte, a főkapitányt olyan szívesen fogadta, mintha igazi vőlegénye lenne.

– Isten hozta szépségedet – súgta Bocskai a fülébe.

Krisztina összerázkódott.

– Végre egy igazi férfi! – sóhajtotta.

Illemből szépséges menyasszonynak szólították az erdélyi urak a hercegnőt, noha nem volt ott, amikor a szépséget osztogatták.

– Zsigmond fejedelem? – érdeklődött kötelező udvariasságból.

– Kósza hírek szállongnak a török és tatár csapatok közelségéről – próbálta enyhíteni a riadalmat.

Bocskai boldogan forgolódott Miksa főherceg társaságában. Mindig jó egy tányérból enni Őfelsége testvérével, aki a magyar trón és a császári cím egyik várományosa. A díszebédet Nagykárolyban fogyasztották, a szerződés pontjainak megújítása alkalmából, s bort már erre ittak, mert a szerződés volt a lényeg, a váltott jegyajándékok, nem az esküvő!

Ezért rohant hajszolt lovakkal rugós hintóban a fejedelem, otthon hagyva az olasz viseletét, ami közbotrányt okozott már nemegyszer! Nem jöhettek vele állandó kísérői, talján barátai, muzsikusai, csepűrágói. Zsigmond igyekezett jó arcot vágni a férfiaknak tetsző főhercegnőhöz, kár, hogy ő csak a fiúkban talált ízléséhez illőt. De ezt csak a bennfentesek vették észre. Miksa főherceg – miután a fejedelemmel közösen megszemlélte a csapatokat – már fordult is vissza, nem bírva a nyári forróságot. Ám hasonlóképpen rohant gyulafehérvári palotájába Zsigmond fejedelem is, egyetlen csókot sem adva jövendőbelijének! Így megint Bocskaira maradt Krisztina hercegnő.

Nagykároly – Almás – Kolozsvár – Torda – Nagyenyed – Tövis!

Ez az utolsó helységnév kíváncsivá tette Krisztinát.

– Mit jelent a tövis, kapitány uram?

– Tövissel koszorúzták meg Jézust a keresztfán. Gledícsia – tette hozzá, és Krisztina megértette.

Bocskai leghívebb testőrét kiküldte a tövisi rétre.

– Szedj össze, fiam, minden vadvirágot, köss koszorút...

Csakhamar jelentkezett a katona. A koszorú tündökölt. A nyíló vadvirágok illatoztak.

Bekopogtatott, egy udvarhölgy nyitott ajtót. A virágkoszorút látva örvendezve futott eléje a hercegnő.

– Milyen szép... – csapta össze a kezét. – Nekem hozta? De miért kaptam?

– Hogy ne töviskoszorúra emlékeztesse e falu neve. A hajára tehetem?

– Igen – tartotta homlokát.

Szemközt álltak, az illatos virágok elhódították őket.

Bocskai keze már régtől nem reszket nő közelében, de most beleremegett a pillanat varázsába. Túl sokáig babrált a hajában. Az osztrák hercegnő most érzett meg valamit a magyar lélekből. Azt is érezte, mit jelent egy igazi férfival szemközt állni. Amit nem engedtek meg az apácák és papok, a nevelőnők, a család, az hirtelen lehullott róla. Felemelt kézzel szorította hajára a virágkoszorút.

Bocskai nem tehetett más, csak amit a pillanat felkínált – átölelte! Nem a hercegnőt, nem a főhercegi ivadékot, nem a császár családjából származót, hanem azt a lányt, aki épp ilyen vadvirágkoszorút szedne a réten, ha egyedül, mezítláb futna a mezőn. Átölelte és nem engedte.

Krisztina nem tiltakozott. Haja kibomlott, perdült egyet, és már forgott vele a díszes terem! A másik szobában suttogó udvarhölgyek egyikét hívta, tükröt kért. Könnyes szemmel nézte magát.

– Még sosem volt ilyen gyönyörű koszorúm!

– Gyönyörű vagy, szép hercegnő. Te nekem mondtál igent és nem a fejedelemnek a gráci templomban! Emlékszel?

Krisztina könnyezett.

– Mi lesz velem? Csókolj meg, Stefan...

Ha nem kéri, akkor is megcsókolja.

Ölelkeznek. A nyitott kastélyablakon beszállt a tücsökmuzsika.

– Ezt küldi neked az én hazám, Transylvania – mondja Bocskai.

– És én máris szeretem Erdélyt!

– Érzed magad mindig ilyen jól, mint most...

– Maradj mellettem, Stefan kapitány... Szeretnék mindig a karodban lenni! Védj meg...

– Nincs mitől és kitől. Melletted maradok, kötelességből! Mi lesz itt belőled, Krisztina?

– Idetelepített osztrák vadvirág! Ha akarod, a tiéd. Ugye igaz, amit otthon a fülembe fecsegtek? – és nem meri kimondani, mire gondol. De tudja, hogy a pletykák, a világban terjedő hírek köztudottak...

– Sajnos, igaz! Majd megtapasztalod. Az én fejedelmem nem férfi. De én ölelhetlek, ha akarod.

– Akarom!

– Senki nem árul el?

– Itt mindenki az én hívem! Anyám aggódik értem, most éppen a szomszéd szobában, ahogyan minden gyerekéért aggódik, mert sorsa örök gyász, félelem, aggódás! Ha tudnád, mennyire óvott ettől a házasságtól. Tőle sose félj! Ő a pártomon áll. Megértem anyám aggodalmát, de valami mégis azt mondta bennem: eljövök a vadak és barbárok országába, mert még ez is jobb, mint az otthoni élet. Gyűlölöm Grácot, a szép Stájerországot.

Bocskai nem merte félbeszakítani szavait.

– Te nem tudod, milyen Őfelsége családjába tartozni! Senkinek nem lehet akarata, vágya, elképzelése, saját gondolata! Csak az, ami jó a dinasztiának. Mindannyian áldozatok vagyunk. És boldogtalanok! Mikor téged megláttalak, azt mondtam, milyen kár, hogy nem te vagy Erdély fejedelme! Ha te ülnél a fejedelmi székben, boldog lennék melletted! Te miért nem lehetsz Erdélyország ura? Maradj itt, téged akarlak ölelni...

– Ma nem maradhatok melletted. Még a közeledben sem. Még ma éjszaka ideérkezik a fehérvári palotából Zsigmond fejedelem. De ne félj tőle, nem tesz kárt benned!

– Nekünk, a császári család hercegnőinek ez a sorsunk. Azt hiszed, van boldog ember a családunkban? Senki, mi másra születtünk, mint a közönséges emberek! Szeress, Stefan! Légy első férfi az életemben!

Csönd ült közéjük. A júliusi tücskök csak nekik muzsikáltak.

Reggelre aranyos hintót küldött Zsigmond fejedelem, ami igen illett Krisztina ruhájához. A város határában érkezve fogadta az anyjával érkező hercegnőt.

Beszédek. Fogadkozások.

A nemes urak színpompás öltözéke tetszett a messziről jötteknek. Szóltak a dobok, zengtek a kürtök. A boldognak látszó menyasszonyt ilyen szavak köszöntötték: „Orcája, mint Vénuszé! Szűziessége Dianáé! Ékesszólása Pallas Athenáé!”

A Szent Mihály székesegyházban méltóságteljesen vonultak el az ünneplők előtt, s az oltár elé járulva hálát adtak Istennek a szerencsés megérkezésért. Jókívánságok hangzottak el, olyan volt ez a bevonulás, mintha próbája lenne a vasárnapi házasságkötésnek! Visszafelé, a palotába vezető úton gyalog ment a fejedelem, előtte haladtak a főpapok és az előkelők, utána következett a menyasszony anyja mellett topogva.

Az esküvő hasonlatos volt a már átélt próbához, de még mindig nem mondatott ki a boldog igen! Csak a spanyol Carillo Alfonz magasröptű beszédét hallgatták mindazok, akik értettek latinul. Végre a követező napon Alfonz cerviai püspök, a milánói vicomte-ok családjából származó pápai követ ünnepélyes szertartással megerősítette a legszentebb házasságot.

Még újabb és újabb szertartások következtek volna, de hír érkezett a török közeledésről. Minden ceremónia befejeztetett.

*

Jó emlékezni. Csak arra nem jó, hogy múlnak az évek. Milyen közel van emlékeiben a fejedelmi esküvő, s mi minden történt azóta!

Minden év meghozta a maga keresztjét, rárakta a fejedelemre. Meg Bocskaira, az erdélyi hadak főparancsnokára. Ahogyan Rudolf Erdélyre hagyta, amit a szövetségben vállalt. Küldött néhány ezer zsoldost a fejedelemségbe, hogy segítsék Erdélyt meg a román vajdákat Szinán pasa ellenében.

Bocskai megtette, amit tehetett, hadba szólította a székelyeket. Benyomult seregével a Havasalföldre, Vitéz Mihály is segítette. Bevették Tirgovitét, Gyurgyevónál tovább verték Szinan pasa seregét. A világ egyszeriben megismerte Bocskai nevét.

Báthory fejedelem még a házasságkötés évében Prágába távozott, maga mellé véve barátait, köztük Jósika István kancellárt, és az országot feleségére és Bocskaira bízta. De mit érthetett az ismeretlen világba csöppent és a házassággal becsapott asszony a politika mindennapjaiból? Semmit. Bocskai lett a mentsvára. Tegye amit akar, amit tud és amit talán tehet. A szép idillből ez lett: teljhatalom! Felelősség. Riadalom! Szerelem? Ki tud erről valamit is? Hogy mit gondolt a világ kettejükről? Bocskainak cselekedni kellett. A hazatért székelység fellázadt földesurai ellen, mert azt ígérték hadba szállás előtt, hogy az előkelőknek hadba kell engedni a közszékelyeket! Minek következtében a győztesen visszatérők nem kértek a rájuk erőltetett jobbágyi sorból.

Kinek volt igaza? Mit tudott tenni Bocskai? Ki mellé álljon? Az urak vagy volt katonái mellé? Kéznél volt Ravazdi György fejedelmi tanácsos, aki Kolozsvárott egy esztendeje megfojtotta a kapott parancs szerint Báthory Boldizsárt és Kovacsóczy Farkast. Elküldte lovas és gyalogos csapatai élén a lázadók megbüntetésére és a székelység megfélemlítésére.

1596 farsangja volt ekkor. Állt a bál, ahol megjelentek Tholdi István, Bogáti Boldizsár meg Apafi Miklós katonái. Véres lett a hó. Levágott orrok, kezek, fülek maradtak a vallatások után szétszórva, de olyan módon, ahogyan a pogány török sem bánt volna el velük.

Elment a levél Prágába, a nem búslakodó fejedelemnek, hogy ébredjen fel. Ezt írta Bocskai:

Az itt való dolgokról, kegyelmes uram, felségednek azt adhatom értésére, hogy felséged birodalmának mostani állapota mindenfelől csendes és békességes. A székelyek felkelése mindenütt lecsendesedett, mostan mind felségednek, mind földesuruknak engedelmesen szolgálnak, az előbbi állapotban. Úgy vagyon, kegyelmes uram, ennyi zűrzavarnak leszállítása halál nélkül nem lehetett, hanem a támadás indítóit és azokat, akik felséged ellen vakmerően szembeszegültek, alkalmasan megbüntettem, s fogva is sokat tartok közülük. Ami a derék székelységet és a községek lecsendesítését illeti, nem hallatik most engedetlenség és szófogadatlanság.

Most már hazajöhetett júniusban Prágából a fejedelem, azt hitte, elég, ha a sereg élére áll Temesvárnál, de bizony vereséget szenvedett. Vissza is futott Rudolfhoz száznegyven testőre kíséretében, és a Hradzsin dísztermében örömmel vette át az aranygyapjút az ahhoz tartozó díszlánccal, hogy azonnal Gyulafehérváron dicsekedjen vele felesége előtt.

Az országgyűlés tisztelettel köszöntötte a felséget, mindenkinek meg kellett nézni a kiérdemelt császári kitüntetést. A fejedelem megszavaztatta a fejet hajtó urakkal – Bocskai szégyenkezése ellenére – a gyulafehérvári katolikus püspökség visszaállítását, kinevezte a püspöki méltóságra Náprágyi Demetert, de csak szőrmentén beszélt az újabb prágai alkuról, miszerint vagy visszaviszi Erdélyt a török vazallusok táborába, vagy átadja Rudolfnak.

Bizony, Bocskai csak kapkodta a fejét.

Csakhamar kiderült, hiába nagybátyja a fejedelemnek, Zsigmond inkább Jósikát tekinti bizalmasának, vele él, és együtt szövik terveiket – ahogy azt megfogadta a császárnak. Bizony ő nem járult volna ahhoz, hogy a kálvinista Váradra beköltözhessenek a jezsuiták! Nem nyelte volna le, ahogyan vicekapitánya, Király György, a fejedelem kioktató levelét, miszerint „a hitigazítás nem a ti dolgotok, hagyjatok békét annak, te pedig Király György uram, felnyisd a szemedet, meglásd, mit cselekszel, ki előttük vagy szolgáló rendnek, szájakon tartsd őket, mert ha valaki kezdője leszen az ellenszegülésnek, kapitány vagy lovász, vagy pap, vagy világi, egy istrángszálat, mint akasztókötelet nem sajnálok tőle. Nem parasztemberhez illik a hitigazítás, sem vargához, szűcshöz, sem protestációval való fenyegetés egy pár bestye áruló kurvafiához!”

Bizony, 1598 tavaszán lemondott a trónról, s átadta a független Erdélyországot Őfelsége biztosainak. Hogy mit szóltak az erdélyi rendek mindehhez? Szó nélkül tudomásul vettek mindent.

Bocskai pedig megnyugodott, mert Rudolf ígérete szerint ő maradt az erdélyi hadak főparancsnoka országos kapitányként. Nem kételkedett, mert hitt a királyában és császárában, mert erre nevelték, néki fogadott hűséget, és nem szerette a törökpusztítást! De szerette a maga módján Zsigmondot, unokaöccsét és szép szűz hitvesét, Maria Krisztinát, a fejedelemasszonyt, aki fölött viszont éberséggel őrködött gyóntatópapja, Marcellus, aki titokban megírta mindazt Rudolfnak, amit észlelt, látott, hitt vagy hinni akart!

De arról nem tudott, hogy a legfőbb vádaskodás az volt ellene: „Ha a dolgok úgy fordulnak, kész volna Bocskai István a felséges császári házzal is szembefordulni!”

Innentől kezdve minden megváltozott, miként a keleti szél, ha nyugatra fordul.