A KORONÁZÁS NAPJA

Király vagy nem király?

Elérkezett hát ez a nap is! 1605. november 11.

Két napja, november 9-én, Bocskai híveivel, nemeseivel, tanácsosaival, előkelőivel, lovasságával, hajdúival Vácra érkezett. Az idő nem kedvezett a csapatoknak, de örülni kellett, hogy oly sok tárgyalás után itt vannak, fél napi járóföldre Budától.

Mint várt vendég elé kijött két zászlóval Ali budai pasa. Mély és a jövendő királynak járó tisztelettel, fényes szavak sokaságával köszöntötte a nagyvezír, Lalla Mehmed pasa nevében, és jelezte, hogy a koronázás napja a tervezett időben, két nap múlva, Rákos mezején végbe megy. Gyönyörűen felkészített sátor várta őt, és díszes kíséretét.

Így jött el a mai nap. De mennyi minden történt előtte. Hogy itt lehessen, le kellett győzni az előtte torlódó akadályokat.

Először is elment ezer udvari testőr kíséretében – ahogyan ígérte volt Petki János székely főkapitánynak –, hogy elfoglalja az 1604-ben neki juttatott fejedelmi széket Medgyesen. Kolozsvárott, szülővárosán át vezetett útja, ahol emlékezni akart hajdani főkapitányságára. Meghatottan állt meg a főtéren, s betért az Isten házába. Hogy eszébe jutottak-e a kivégzett törökpárti urak, nem mondta senkinek, mint ahogyan azt sem, hogy kiért vagy kikért mondott imát.

Augusztus 27-én lovagolt be a medgyesi városkapun, ahol a császári katonák átadták a várost. Ezzel valójában már csak két helyen marad Őfelsége katonasága: Désen és Váradon. Az ünnepségre több mint két hetet várt, de annál nagyobb volt elégedettsége, mikor szeptember 14-én a vele jött hazai nemesek, moldvai és török testőrök védelmében az erdélyi rendek hűséget fogadtak. Itt is eltöprengetett, vajon az álarcok mögött ki felejtette el azt a sok rosszat, amit a császár nevében okozott. Vér, kivégzés járt a nyomában.

Gyorsan elfelejtette.

De hiszen ő nem is Erdély fejedelme akar lenni, ez azonban elfogadott és őt megillető titulus. Tisztelettel jöttek a fekete ruhás szászok, de becsületükre legyen mondva, szívvel-lélekkel ismerték el uruknak. A medgyesi templomban még nem az erős uralkodót köszöntötték benne, de a szultán barátját.

Mielőtt hazaindult Magyarországra, elment Csáky István temetésére, ahol összesúgtak mögötte, bizony Bocskai étette-mérgezte-mérgeztette meg a medgyesi gyűlésen. Az ilyen szóbeszédet levegőnek vette, ha valaki gyorsan meghal, étetés az oka! Mikor még tartani akarták a vendéglátó kedvű medgyesiek, azt felelte, de olyan hangon, hogy nehogy hántást hagyjon maga után:

– Tudják, uraim, nem sokat időzöm kegyelmeteknél, mert októberre otthon kell lennem!

Ám temetésre érkezett, illetve halotti búcsúztatóra. Nem szereti a temetéseket, de minél inkább nem szereti, annál több része van benne. Apjaurát 1575 után temette, a múlt évben hű asszonyát siratta, majd az idén júniusban elhalálozott ecsedi Báthory Istvánnak adta meg a végtisztességet, akit szokás szerint hideg ágyon tartottak a kései temetés napjáig.

És őt ki temeti majd el? Temetés? Miért gondol rá? Hiszen máris a törökök vendége.

Azzal a jó érzéssel érkezett ide, hogy helytartójául az öreg Rákóczi Zsigmondot hagyta Erdélyben, aki házigazdája volt a szerencsi országgyűlésen! Levelet küldött Kassára menet az oly szívesen melléje állt Illésházy Istvánnak, ígérvén, hogy hamarosan felkeresi. A válaszlevél jó kedvre hangolta, mert megadta magát Érsekújvár Homonnai Drugeth Bálintnak, néki jó és megbízható generálisának.

Ezen a Porta felháborodott, mert a kezére szerette volna kaparintani, ahogyan Esztergomot, de már nem lehetett az érkező magyar fejedelem szemére vetni, s így aztán nemcsak fegyverszünet lett Béccsel, de barátság a szultánnal is.

Igen, eljött ez a nap. Megjött, de elmúlik, mint a világ minden dicsősége. De most itt van, az ő madara ez, megfogja és emlékei kalitkájába teszi.

Felelevenedik Bocskaiban a krakkói koronázás, mikor a megjelent lengyel urak többsége lelkesen vivátolta Báthory Istvánt hű magyarjaival együtt. De hol van már a régi dicsőség? Hol van Békés Gáspár, a lengyel hadak jó vezére?

Ha már gondol rá, eszébe jut, mit mondott, mikor azt tudakolta tőle, milyen is volt a töröknél vendégeskedni Budán 1541-ben.

Azt felelte:

– Ha arra gondolsz, amit mindig megkérdeznek tőlem, bizony ott voltam Petrovics uram kísérőjeként 1541. augusztus 29-én, keresztelő Szent János fejvételének napján, amikor aranyos hintóban vitte Izabella a szultán elé a kis János Zsigmondot a budai királyi várból, a logodi úton! Elöl lovagolt Török Bálint, utána Petrovics Péter, Fráter György, Werbőczy István, Batthyány Orbán, Podmaniczky János. A budaiak megéljenezték a kis királyt, s utánuk küldték minden reményüket. Mindenki boldog és lelkes volt. Csak én tettem megjegyzést a törökre: Miért hisznek a szultánban, jó uraim? És a félelem hová bújt?

Ezt követte Buda elfoglalása. Török Bálint fogságba esése és bebörtönzése. Most vajon bízhat-e a törökben Bocskai István?

Hiszen minden megszületik, létezik és elmúlik. Ő csak tudja. Így éli át! De ez az ő napja. November tizenegyedike, péntek, Márton napja!

Minden pénteken gondol a megfeszített Krisztusra és saját születése napjára, hiszen ő is pénteken látta meg a napvilágot. Lehet, hogy ez a nap is épp olyan sorsfordító lesz az életében? Ettől kezdve minden más lesz, mint eddig volt? Több lesz, ha úgy tetszik, más lesz ez a nap, megkoronázásának napja. Krisztusnak töviskoronát illesztettek a fejére a római katonák, néki aranykoronát tesz fejére Lalla Mehmed nagyvezír, Ahmed szultán akaratából és az ő kívánsága szerint.

De néki lesz-e feltámadása?

Márton napján édesanyja ludaskását tett az ünnepi asztalra, mert édesapjának, Bocskai Györgynek azt kellett szeretni a hagyomány szerint. Ő is megenné a ludaskását vagy a lúdpecsenyét, a régi szokás szerint áldva ezt a napot. De ma mi lészen az ünnepi asztalon?

Ha koronázásra gondol, emlékeiben magasba kúszik a krakkói templom oszloperdeje. Rákos mezején fákat csak a távolban lát. Itt nincsenek és nem lesznek selyembe és bársonyba öltözött asszonyok. Egyelőre hatalmas, szépen terített asztalok sincsenek, ahogy a Wawel csilláros termében. Itt Isten boltozatát csak a felhők jelzik!

Mostanáig esett az eső, fáztak a lovak, meg a sátrakban lakók, bár minden kényelem adott, hiszen török sátrak ezek, ilyenben lakik Kádizáde Ali budai pasa, meg Lalla Mehmed nagyvezír, és minden török hatalmasság.

Ha anyja megélte volna! Megsimogatná a fejét, kisfiamnak szólítaná, talán azt is mondaná: tudtam én mindig, kit ringattam a bölcsőben! Pedig azt is tudja, ilyen magas polcot sosem képzelt alája.

Nem, ezt senki soha többé nem tudhatja, mit él át Bocskai István.

Nem tudhatják a fizetett krónikások, nem a kedves nótáriusa, a messzi Sziléziából Kassára származott főbíró, Bocatius János első szenátor, nemrég még iskolamester, amúgy költő, persze nem titokban, de ugyan kit érdekel ma a versbe fogott jelen? Társak kísérik: Mihály deák és Szegedi András. Oda jönnek vele, ahol tábort vernek. A volt iskolamester értője a szavaknak, mindent feljegyez, mert kell az utódoknak hiteles híradás a múltról! Meg kell örökíteni, le kell jegyezni Bocskai királlyá koronázását.

Aztán itt van Homonnai Drugeth Bálint országos főkapitány naplóíró deákja, Azari György szervitor, vagyis főemberszolga, s az év elején Bocskai kereki várába menekült Alvinczy Péter, jegyzője a múló időnek, aki nemcsak prédikátori hevülettel szónokol, de ugyanúgy feljegyez minden érdemleges eseményt, hogy igaz beszámolót hagyjon a jövő nemzedéknek. És nem utolsósorban fejedelmi titkára, Péchy Simon. Nem múlik el nyomtalanul – mert el nem múlhat – evilági dicsősége!

Csakhogy Homonnai Drugeth Bálint főkapitánya ma reggel megszólította, mikor már lovára ült és indult a vezírhez.

– Nem fél, Felséged?

– Mitől?

– Amitől Török Bálint, az én anyai nagyapám. Vajon ma bízhatunk a törökben?

– Te csak vigyázz rám, fiam, s mindenütt járj a nyomomban.

Majd kisvártatva hozzátette.

– A jámbor fejedelmek kötelessége gondoskodni a jövőről.

Tovább is folytatta:

– Pro primo: Ha nékem a török vendégeskedés közben valami nyavalyám történne, Magyarországot ne hagyjad el. Pro secundo: Ha szerencsétlenség esne utamba, a magyarországi urak közül Báthory Gábort mindeneknél feljebb becsüljed. Pro tertio: Ha bajom történne, rólam példát vevén soha többet ne higgyetek a török nemzetségnek...

– Akkor kiáltsunk háromszor Jézust! – ajánlotta Bálint úr.

Egyszerre kiáltották, bízó szívvel, hívő lélekkel:

– Jézus! Jézus! Jézuuus!

A naplóírók feljegyezték a nap dátumát: 1605. november 11.

Még a török krónikaírók sem hitték néhány hónapja, hogy valaha is sor kerülhet a mai ünnepségre! De már hogyan hihették volna, mikor éppen tíz esztendeje, Bocskai István váradi főkapitány tanácsára szakított a törökkel Báthory Zsigmond fejedelem, s ugyancsak ő verte szét tíz éve Szinán nagyvezír seregének utóvédjét, Gyurgyevónál, átkelés közben.

Itt ma csupa olyan katonával állnak szemben a szultáni küldöttek, akiknek a nevét megtanulták félni és tisztelni, hiszen ráadásul a fejedelem seregében szolgálnak azok a nemrég török szolgálatban álló szabad hajdúk, akiktől félnek és rettegnek a szpáhik és a janicsárok.

Bocskai félve, de kíváncsian várta ezt a napot, mikor a szultán nevében Lalla Mehmed nagyvezír ünnepélyesen elismeri őt Magyarország királyának és ezzel együtt az erdélyi és a két román fejedelem felett állónak! De a tavasszal kikövetelt koronát végül mégsem engedi a fejére tenni!

A Pest alá vonult magyarok Vácról érkeztek, ahol az országos küldöttek összesereglettek, s ahonnan időben elindultak a közeli Rákos mezőre! Ez az a híres térség, ahol királyokat is választottak, és hadakat is útnak indítottak.

Bocskai élvezi a helyzetet. Körbefogják a mágnások, az udvari előkelők, hagyja, hogy körüludvarolják, hiszen ma ennek jött el az ideje. Arca nyugodt, kipirult, a katonák is békésen elvegyülnek a törökökkel, úgy ismerkednek, mintha játszanának!

A törökök közül nem egy pityókás hangulatban van, ők a hitehagyott magyarok, akik csak színleg vették fel a muzulmán hitet, meg aztán úgyis cserépedényből isznak, s abban nem látszik, hogy mi van benne: bor vagy rózsaszín víz, amit a törökök isznak. A szomjas magyarok – a törökök által fúrt – artézi kutak vizét itták, amíg nem került kezükbe boroskupa. A lovaknak meg ott volt a Rákos-patak tiszta vize...

Bocskai kilép a halmon álló díszes sátorból, amit körbevesznek az urak sátrai. Már napok óta hűvös az idő. Átnéz a Duna túlpartjára, ahol Buda várhegye emelkedik. Majd megnézi, ha lesz rá érkezése.

Tegnap, vagyis tizedikén, ideérkezése után üzent a pasa, és áthajózott hozzá újra a Dunán. Jött, harsonaszó kíséretében, majd a kötelező udvariasság szerint ajándékokat váltottak, és megbeszélték, hogyan s mint lesz a nagy nap lefolyása.

Nemcsak a Duna folyik, az idő is gyorsan elúszik! Hamar jött az éjszaka, a pasa újra vízre szállt, fáklyák lobogtak, Bocskai katonái is fáklyákat égettek a folyó partján. Nézték a felmagasodó budai várat.

Különös varázsa volt a találkozásnak. Újra és újra, már-már mániákus félelemmel eszébe jutott Békés Gáspár, aki immáron hatvannégy éve járt a budai oldal török sátortáborában, Izabella és a kis János Zsigmond kíséretében. Vajon sejt valamit az ő kedves ifjú pártfogoltja, Homonnai Bálint, hogy ennyire aggódik érte?

Milyen kár, hogy Békés Gáspár úr lova átfutott gazdájával az égi mezőkre. A temetőn kívül földelték el, mint unitáriust. Szívesen ölelné most magához, mert a sorsuk sok hasonlóságot mutat az idő velencei csodatükrében. De ma csak a jelen látszik, a múlt elmúlt.

Itt az indulás ideje.

Tizenhat megbecsült ember megy a fejedelem mellett, csak néhány fegyveres, a többi kiválasztott úr, akiknek állandó helyük van az uralkodó környezetében. Ők végig vele lesznek a mai találkozáson.

Utána jött – ahogyan meghagyta neki – Homonnai Bálint, akit úgy szeret, mint fogadott fiát. Szép férfi, jó gyönyörködni benne, deli a termete, örök mosolygás bujkál a szemében. Haja hosszú, majdnem selymes, a meggypiros mentéhez állandóan fehér sálat visel, ezzel tűnik ki a többiek közül.

Pengnek a sarkantyúk.

– Felséges fejedelmem és uram – ez a megszólítása, és Bocskai elfogadja a tiszteletet. Akárkihez szól, kedves és vidám.

Újabban ugyan baj van az egészségével, sűrűn megáll egy-egy bokor vagy fa mellett, hogy elvégezze kisdolgát. Valami gyógyszerekkel is él, de semmi nem segít rajta.

Egyelőre ott lábatlankodik mellette kedves kutyája, a hatalmas komondor. Őrzi a gazdát.

– Bundás – szólongatja, s azonnal eléje ül.

Bocskai tudja, hogy török sátorba kutya be nem teheti a lábát, de sebaj, addig őrzik Bundást a meghitt szolgák. Ma, evés után nem kutyája szőrébe törli majd a kezét, ahogyan szokta máskor.

A patakparti nádasból foglyok, fácánok röpülnek föl, ha nem a szultán nagyvezíre várná a magyar küldöttséget, lehetne vadászni rájuk. Ugyanis kedvence a fácánleves és a fogoly pecsenye.

Szemből a török sereg érkezik. Kölcsönös, udvarias üdvözlések. Bocskai lovasai alaposan megcsodálják az ékesen öltözött törököket. Van mit nézni rajtuk. A katonák sujtásos, ezüst-arany díszítésű ruhákban pompáznak. A csákók, a lovak forgói gyöngyöktől ékesek. A janicsárok fegyelmezett seregét zenészek kísérik, erre a zeneszóra indul a vezéri sátorhoz immár a török-magyar sereg békés egyetértésben.

Aztán Budán eldördül az első ágyú. Majd a második, harmadik, a tizedik. Mintha soha nem akarna véget érni a díszlövéssorozat. Ágyúgolyók sivítanak a levegőben, de szerencsére nem a felvonulókra céloznak a pattantyúsok.

A Duna partjáig menetelnek, szemközt a vár. Most oszlik szét a füst. A nap már fürdik a folyóban, de közben megnézi a parti sátorvárost. Még ennyi sátrat és ennyi békés katonát nem látott mostanában. Nézi, melyik a nagyvezír sátra, melyik Bocskaié. Alig lehet különbséget tenni a felsorakozó magyar és török csapatok között.

Pestről is özönlik a nép, törökök és magyarok, de a kíváncsi gyerekeket majd megveszi Isten hidege. A napnak még nincs ereje, nem melegít. Csak az emberek túlfűtöttek a várakozástól.

Bocskai kulacsában bor van, egy korty, egy nyelet, majdnem titokban, néha jól esik, ha senki sem látja. De nem a bortól van melege, hanem a nehezen várt nap beteljesedésétől. Pesten rég jártak magyar katonák. Akkor is fogolyként. Ilyen díszes öltözetű magyar katonákat még nem látott a bámészkodók egyre sokasodó serege, köztük a Budáról áthajózott tisztes polgárok.

Dolgozik egész nap a rév. Már indul Bocskai lova. Belesúg a fülébe. A küldöttségi urak kettesével vonulnak utána, a felsorakozott janicsárok sorfala között.

Miután leszáll lováról Bocskai kísérete élén, megáll a sátorajtó nyílásában. Szeme nehezen szokik a sejtelmes fényhez. A sátor mélyén rézedényekben parázs vöröslik. Egy ölnyi magas széken istenként ül a nagyvezír. Fehér gyapjúinge kivillan aranyos köntöséből. Mellette a janicsáraga egy kisebb széken foglal helyet, mert az alacsonyabb ranghoz kisebb ülőhely jár. A földre terített perzsaszőnyegeken a pasa hat-hat tanácsosa üldögél félkörben.

A vezír feláll, eléje jön néhány lépést.

Bocskai födetlen fővel lép a szultán helyettese elé. Szemben állnak. Nem jelképesen, hiszen Bocskai a nagyvezírt jobb orcáján megcsókolja. Ez a pillanat a mai nap jelképes választóvonala. Ami ezelőtt volt, nem számít! Ami ezután jön, az a valóság. Ez a török-magyar érdekszövetség megszületésének pillanata. Milyen sokan tárgyaltak már erről. Mennyire félt e találkozástól a császári udvar, féltek a román vajdák, talán a Porta is.

Leülnek, a vezír a helyére. Bocskai a piros selyemmel fedett székre, szemközt a nagyvezírrel. Örömmel konstatálja, hogy Lalla Mehmed szakállas arcából kellemesség árad, amint érdeklődve néz szembe vele.

A vezír mellett álló aga akár a méltóságos Thurzó György is lehetne, csakhogy a magyar főúr a császár hitén maradt, nem úgy mint ő. Int a tolmácsának, Halmy Gábor Torna-Gömör megyei köznemesnek, hogy fordítsa szavait. Ugyan mellette, a közelében ül Péchy Simon fejedelmi titkár, sok nyelv értője és beszélője, de néki csak akkor lesz dolga, ha valami nagyon bizalmast akar mondani a vezírnek.

A magyar tolmács mellett áll Mehemet tihaja, a budai pasa helyettese (maga is segítette a tárgyalások elkezdését és idáig jutását), szintén szépen beszél magyarul. Azonnal fordítja a nagyvezírnek Bocskai szavait.

Hogy mit beszél egymással e két férfi? Ami szokásos és ideillik. Üdvözlik egymást. A fejedelem a török császár egészségéről érdeklődik, azután a tárgyalások kezdetének elhúzódásáról beszél, kiemelve, hogy Erdély csendes és megbékélt, majd emberei előhozzák az ajándékokat.

Bocskai az ilyenkor szokásos kaftánt kapja. Egyszerre kettőt. Az ujjas köntöst felölti, pompázik benne, mintha tükör előtt állna. Gyerekként örül az ajándék kaftánnak, legalább is úgy mutatja, pedig most veszi föl először és utoljára.

Majd a magyar nemesek is felöltöznek, mert minden tanácsosnak jár egy szép kaftán, ámde csak Bocskaié varrott arany skófiummal, és ezen ékeskedik a legtöbb drágakő.

Míg ez a színjáték odabent zajlott, a két díszes sátor között megterítettek az étekfogók és asztali léhűtők. Előre elkészített ennivalók sorakoznak a tányérokon, az asztalok sokasága roskadozik a felhordott étkek alatt.

Bocskait a bal oldalára ülteti a nagyvezír. Így kívánja a szokás. A legtöbben először a köftének nevezett kicsiny húsgombócokat kóstolják, ezek illata étvágyat csinál az éheseknek. Azután mély levesestálakban csorbát hordtak körbe, volt, aki azt sem tudta, mit jelent ez a szó, hihették volna, hogy talán egynémely csorba táltól kapta a nevét, holott a csorba nem más, mint ízletes, kicsit savanykás, fűszeres leves.

A nagyvezír maga szed a fejedelemnek, mondja, ez a kedvence. A tolmács Bocskai fülébe súgja, hogy bizony pacallevest kanalaznak.

Volt vagy háromszáz ónnal bevont réztál az asztalon! Egymás után hozták-vitték őket! Parázson sült halat is ettek, meg dunai vizát, pozsárt, csukát, s ezekhez ekmek járt, vagyis török kenyér! Ám aki a debreceni kenyérhez szokott, az fanyalogva ette.

Hogy mi mindenből vettek és ettek? Feltálaltak sült galambot, töltött csirkét, többféle húsos rizst, húsos tarhonyát, azután tepsikben sütött paradicsomot és az elmaradhatatlan lángost. Ízlett a magyar vendégeknek a kebab és a forgó nyárson sütött báránypecsenye, aminek fűszerszámos illatát már érezték a vezíri sátorban is. De hoztak káposztás húst, kicsit másképpen csinálják az itteni szakácsok, mint a kolozsvári asszonyok, ugyanis kisebbek a szármák. A káposzta ízlett a fejedelemnek.

Ezüstpoharakban bort kínálnak a keresztény vendégeknek a felszolgáló csorbadzsik, vagyis a leveses-katonák, mert ilyen rang vagy beosztás is létezik a seregben.

A nagyvezír rózsaszínű vizet iszik, ám illata éppen olyan, mint a kínált gyöngyösi boré. Közben a muzsikusok fújják a fuvolákat, ütik a hangszereiket, a dobszó ritmust ad a távolabb topogóknak, akik majd akkor esznek, ha az előkelők otthagyják az asztalokat.

Az édességet sokan szeretik, noha nem éppen magyar szájnak való a sok mézes, diós, mandulás rétes, meg a palacsinta, azonban az édes szőlőt minden vendég mohón habzsolja.

Mehemet tihaja, a török tolmács súgja Bocskainak, hogy más napokon a nagyvezír csak négy-öt fogásból válogat, ez a felhordott rengeteg étel a magyar küldöttség tiszteletére tétetett asztalra.

Míg az urak ettek, a katonáknak hatalmas rézüstökben főtt csorbát szolgáltak föl. Senki nem panaszkodott az ízére. Csupán Bocatius úr, a sziléziai ételekhez szokott kassai főbíró és első szenátor ácsingózott tormás marhahúsra, mert bizony éhes maradt az ebéd végeztével. Igaz, Bocskai is úgy állt föl, hogy evett volna még. Valamiféle szag az orrába futott, talán ezért nem evett jól és annyit, mint máskor.

– Éhes vagyok és szomjas – mondta a sátorban.

A szomjúságát nehezen győzte le, mert odahaza nem gyöngyösi, de édes tokajit iszik. Persze bárki tovább ehetett, mert itt az a szokás, hogy asztalbontás előtt mindenki annyit szed a tányérjára a legjobb ételekből, amennyit kíván. Eszegetnek, iszogatnak. Elmúlatják az időt.