Ötvenkilencedik fejezet

Jennsen és Sebastian sietve Perdita Nővér után iramodtak, aki már eltűnt a gerinc tetején túl. Amint odaértek a gerinc széléhez, meglátták hogy már messze alattuk járt. Jennsen visszanézett az ösvény bejárata felé, de nem látta a magányos férfit. Látta azonban, hogy sötét felhőtaraj terjeng a terjedelmes pusztaság felett.

– Siessetek! – kiáltott vissza nekik Perdita Nővér.

Sebastian sürgető kezével a derekán, Jennsen nekilendült a meredek lejtőnek. A Nővér olyan gyorsan mozgott, akár a szél, fekete köntöse mögötte lebegett, amint a meredek sziklába vájt ösvényen száguldott lefelé. Jennsen még sohasem küzdött ilyen keményen, hogy lépést tarthasson valakivel. Gyanította, hogy a Nővér mágiával segíti magát.

Mindig, amikor Jennsen kezdte elveszíteni a lába alól a talajt a laza omladékon, és kinyúlt, hogy megkapaszkodjon valamiben, a durva szikla ujjain és tenyerén felhorzsolta a bőrt. Ilyen fáradságos ösvényen még soha nem mászott le. Laza kőréteg fedte a szilárd sziklaszirteket. A kövek folyton kicsúsztak a lába alól, s Jennsen tudta, ha rossz helyen kapaszkodik meg, a sok helyen törött, üveg élességű kövek felhasíthatják a kezét.

Jennsen hamarosan már zihált. Megpróbált levegőhöz jutni, a Nővért pedig utolérni. Sebastian közvetlen utána ment, s éppen úgy alig bírta szusszal. Az ő lába alól is sokszor kicsúszott a talaj. Egyszer Jennsen felkiáltott, és éppen idejében ragadta meg a karját, hogy ne zuhanjon le egy ezerlábnyi mély szakadékba. Sebastian tekintete kifejezte a megkönnyebbülést, amit nem tudott szavakba önteni, mert túlságosan kimerült volt.

Közelebb érve a lejtő aljához, egy végtelennek tűnő fáradságos, meredek szakasz után, Jennsen végre kissé fellélegezve vette tudomásul, hogy ott már a sziklafalak és tornyok árnyéka védi őket a perzselő Naptól. Felpillantott az égre – jó ideje már nem engedhette meg magának ezt a luxust – és észrevette, hogy nem csak a sziklák árnyéka miatt sötétült el a nappal. Az eget, amely órákkal ezelőtt oly tiszta és világoskék volt, most kavargó szürke felhők borították, mintha a Teremtés Oszlopainak völgyét el akarnák zárni a világ többi részétől.

Jennsen, rohanva követte Perdita Nővért. Nem volt ideje arra, hogy a felhők miatt aggódjon. Bármennyire is kimerült volt, tudta, hogy ha eljön az ideje, képes lesz összeszedni annyi erőt, hogy kését belevágja Richard Rahlba. Ez az idő már igen közel volt. Tudta, hogy anyja, a jó szellemekkel együtt lelkesíteni fogják, s ezzel megadják neki a szükséges erőt. Azt is tudta, hogy más erőket is ígértek neki.

A rettegés helyett, melynek el kellett volna töltenie őt, annak tudatában, hogy életének vége oly közeli immár, Jennsen különös, zsibbadt nyugalmat érzett. Szinte édesnek érezte. Az ígéret tette ezt, hogy vége lesz a küzdelemnek, vége lesz a félelemnek, s vége lesz annak is, hogy bármivel is törődnie kelljen. Rövidesen nem lesz kimerültség, nem lesz elviselhetetlen hőség, fájdalom, bánat és szorongás.

Ugyanakkor, amikor egy pillanatra egyszer vagy másszor ténylegesen felfogta az iszonyú valóságot, hogy meg fog halni, elméje kiürült a mindent elsöprő rettegéstől. Ez az ő élete volt, az ő egyetlen drága élete, amely feltartóztathatatlanul elenyészik, s hamarosan bevégzi maga a halál hideg ölelésével.

Vibráló villámlás szelte át a sötétedő eget a felhők alatt. A távolból erős villanások fénylettek, s tűződtek át a nehéz felhőkön, belülről megvilágítva azokat látványos zöld fényükkel. A messzeségben mennydörgés morajlott, majd vonult végig a hatalmas elhagyatott völgyön. A mennydörgés tétova görgő hangja jól illett a hőségben vibráló tájhoz.

Amint ereszkedtek lefelé, a tornyosuló sziklaoszlopok egyre nagyobbak lettek. Először a gerincek menti hasadékokból emelkedtek ki, mígnem lent a völgy alján úgy tűnt, maga a völgy aljzatában gyökereznek. Most, ahogy hármasban haladtak, végre el a szikláktól, befelé a völgybe, az oszlopok ősi kőerdőként emelkedtek. Jennsen hangyának érezte magát, amint köztük mozogtak.

Ahogy lépteik visszhangoztak a sziklafalak, kamrák és sorok között, Jennsen önkéntelenül is megcsodálta az oszlopok sima, hullámos oldalait, melyek úgy néztek ki, mintha simára koptak volna, akár a kövek a folyómederben. A függőleges sziklákon a különböző rétegek változó tömörségűnek tűntek, a kopás különféle mértékben hatott rájuk, s ez az oszlopokat egész hosszukban hullámossá tette. Egyes helyeken az oszlopok hatalmas darabjai keskeny nyakakon ültek.

Egész idő alatt a hőség hatalmas súlyként nehezedett rá, amint lábai az egyenetlen hordalékos talajon vonszolódtak. Az oszlopok baljós árnyékokat vetettek, a tornyok közötti beljebb eső helyeket ólálkodó sötétség burkolta be. Másutt úgy tűnt, mintha a fény a kő mögül érkezett volna. Amikor Jennsen felnézett, olyan érzés kerítette hatalmába, mintha a világ mélyéről nézne felfelé, s mintha maguk a sziklák, melyeket a felhők között villanó vibráló villám néha zölden megvilágított, megváltásért könyörögve nyúlnának az ég felé.

Perdita Nővér a sziklák útvesztőjében surrant, akár a holtak egy szelleme, fekete köpenye utána lebegett. Még Sebastian jelenléte sem jelentett megnyugvást Jennsen számára magának a Teremtés hatalmának ezen hallgatag őrszemei között.

Villámlás ívelt fejük és a tornyosuló sziklák teteje felett, mintha valami után kutatna a kövek erdejében. Mennydörgés rázta meg a völgyet erős rengéssel, ami lemorzsolódott köveket zúdított rájuk, ezért futniuk kellett, kitérniük oldalra a kövek elől. Jennsen látta, hogy helyenként néhány a hatalmas oszlopok közül már korábban ledőlt. Most feküdtek, mint elbukott óriások. Volt, ahol az ösvény felett fekvő hatalmas kő alatt kellett átmenniük, a roppant méretű darabok átjárókat hagytak a kopott réseken át. Remélte, hogy a villám, mely keresztülcikázott az egész égen, nem dönt úgy, hogy éppen egy felettük meredező oszlopot talál el, amely utána elképzelhetetlen súllyal zuhanna rájuk.

Jennsen már éppen arra gondolt, hogy örökre eltévednek az égre törő sziklák közötti szűk labirintusban, amikor egy nyílást vett észre a tornyok között, mely látni engedte a völgy többi részét. Miután hosszasan kanyarogtak a völgy alján a zsúfolt kőoszlopok között, lépteiket most nyíltabb terep felé irányították, ahol az oszlopok egyedülálló emlékművekként emelkedtek.

Odalent a völgy alját, mely fentről teljesen síknak látszott, szikla és omladék összevisszasága borította, melyet több mérföldnyire futó csipkés sziklaformációk, és sima emelt kőtömbök szeltek át.

A vihar kezdte elbátortalanítani. Szinte folyamatosan rengett, dörgött és morajlott a kövek erdején keresztül. Az ég lejjebb ereszkedett, mígnem a kavargó felhők a környező sziklafalakat súrolták. Messze, a völgy távoli végében, a legsötétebb felhők szinte folytonosan hányták magukból a vibráló, villanó fényeket. Néhány elképesztően éles villanást rettentő mennydörgések követtek.

Amint egy széles kőtömböt hagyott el, Jennsen elképedve vette észre, hogy a távolban egy szekér halad keresztül a völgyön.

Jennsen megfordult, hogy szóljon Sebastiannak a szekérről, és akkor meglátta a mögöttük tornyosuló idegent.

Tekintetével végigmérte a férfi fekete ingét, fekete, oldalról nyitott tunikáját, melyet egy széles aranysáv mellett kígyózó ősi szimbólumok díszítettek. Az aranysáv végigvonult a tunika szögletes szegélyén. A tunikát a férfi derekánál széles, többrétegű öv fogta össze, melyre bőrerszények voltak aggatva mindkét oldalon. Az öv kisméretű arannyal kivert bőrrekeszein éppen olyan ezüstjelvények voltak mint a bőrpárnás ezüst pántokon a csuklóin. Fekete nadrágot és csizmát viselt. Ennek kontrasztjaként széles vállain a köpenyt láthatólag aranyból szőtték.

Egyetlen fegyvere egy övébe csúsztatott kés volt, de fegyverek nélkül is ő volt a megtestesült fenyegetés.

Amikor belenézett szürke szemeibe, Jennsen azonnal és kétségbevonhatatlanul tudta, hogy Richard Rahl ragadozó tekintetébe néz.

Úgy érezte, mintha szívét a félelem marka ragadta és szorongatta volna meg. Jennsen előhúzta a kését. Olyan erősen szorította, hogy bütykei kifehéredtek az ezüst markolat körül.

Érezte, ahogy az ékesen vésett „R" betű, a Rahl-ház szimbóluma, tenyerébe és ujjaiba mar, amint a Rahl Nagyúr maga ott áll előtte.

Sebastian megpördült, meglátta a férfit, majd Jennsen mögé került.

Érzelmeinek zűrzavarában Jennsen bénultan állt bátyja előtt.

– Jenn – suttogta Sebastian a lány mögül –, ne aggódj! Képes vagy rá. Az anyád figyel. Ne hagyd őt cserben!

Richard Rahl fürkészte Jennsent, úgy tűnt észre sem véve Sebastiant, sem pedig Perdita Nővért kissé távolabb. Jennsen a bátyjára meredt, éppen úgy tudomásul sem véve a másik kettőről.

– Hol van Kahlan? – kérdezte Richard.

Hangja nem olyan volt, amilyenre Jennsen számított. Parancsoló volt, az biztos, de annál sokkal több, érzelmekkel telített: a hideg dühtől a rendíthetetlen elszántságig és a kétségbeesésig. Szürke szemei ugyanazt az őszinte, de szörnyű eltökéltséget tükrözték.

Jennsen nem tudta levenni róla szemeit.

– Ki az a Kahlan?

– Az Inkvizítor Anya. A feleségem.

Jennsen képtelen volt megmozdulni, annyira ellentmondásos volt az, amit látott és az, amit hallott. Nem olyan ember állt előtte, aki egy szörnyeteg sereget keres, vagy egy brutális Inkvizítort, aki vasakarattal és gonosz szándékkal uralta a Középföldet. Ezt az embert a nő iránti szerelme mozgatta. Jennsen számára világos volt, hogy más nem is nagyon érdekli. Ha nem állnak félre útjából, átgázol rajtuk is, mint azon az ezer katonán. Ez ilyen egyszerű.

Eltekintve attól, hogy az ezer katonától eltérően, Jennsen legyőzhetetlen volt.

– Hol van Kahlan? – ismételte meg Richard, s türelme a végét járta.

– Megölted az anyámat! – mondta Jennsen szinte védekezve.

Richard szemöldöke megrándult. Úgy tűnt, őszintén töprengett. – Csak most tudtam meg, hogy van egy húgom. Friedrich Gilder mondta nemrég, és hogy a neved Jennsen.

Jennsen észrevette, hogy önkéntelenül is bólint. Képtelen volt szemét levenni a férfiéról, saját szemeit látta az övében.

– Öld meg, Jenn! – suttogta Sebastian a lány fülébe sürgetve őt. – Öld meg! Képes vagy rá. A mágiája nem árthat neked! Tedd meg.

Jennsen bizsergő rettegést érzett felkúszni a lábaiban. Valami nem volt rendben. Kését megragadva összeszedte bátorságát, amint a Hang megtöltötte fejét, mígnem más számára nem maradt hely.

– Rahl Nagyúr, egész életemben próbáltál megölni. Amikor megölted az apádat, elfoglaltad a helyét. Embereket küldtél utánam. Vadásztál rám, éppen úgy, mint az apád. A quadokat is utánunk küldted. Te gazember, te küldted az embereket, akik meggyilkolták az anyámat!

Richard figyelt anélkül, hogy vitázott volna, majd nyugodt, megfontolt hangon beszélni kezdett: – Ne terítsd a vállamra a bűn köpenyét mások gonoszsága miatt!

Jennsen megrázkódott, amikor felismerte, hogy ez nagyon hasonlított arra, amit az anyja mondott neki a halála előtti éjjelen. "Soha ne vedd magadra a bűn köpenyét a gonoszságuk miatt!"

Állának izmai megfeszültek, amint fogcsikorgatva mondta: – Mit tettetek Kahlannal?

– Ő már az én királynőm! – visszhangzott az oszlopok közül.

Jennsen halványan felismerte a hangot. Körbe nézett, de Perdita Nővért nem látta sehol.

Richard elment a lány mellett, és a hang felé tartott akár egy árnyék, majd hirtelen eltűnt. Jennsen elszalasztotta az esélyt, hogy leszúrja. El sem tudta hinni, hogy ott állt előtte és elszalasztotta az alkalmat.

– Jenn! – kiáltott Sebastian, a lány karját húzva. – Mi van veled? Gyerünk! Még mindig elkaphatod!

Nem tudta, mi nincs rendben. De valami nem volt. Kezeit a fejéhez nyomta, megpróbálta megszüntetni a Hang dongását. Már nem volt képes rá. Alkut kötött és a Hang könyörtelenül követelte, hogy tartsa magát ahhoz. Elméjét olyan fájdalommal sújtotta, amilyet még sohasem érzett.

Amikor Jennsen nevetést hallott visszhangozni a kőoszlopok között, gyorsan mozdult, elfeledve a hőséget és a kimerültséget. Sebastiannal a hang felé futottak, kanyarogva a rendezetlenül tornyosuló sziklák között. Már nem tudta, hol van, melyik út merre vezet. Száguldott kövek szegélyezte átjárókon, melyek újabb átjárókba nyíltak, szikla boltozatok alatt, oszlopok között, árnyakon és fényeken át. Olyan volt, mintha folyosók és erdők különös és zavaros keverékén haladtak volna át, eltekintve attól, hogy a falak kövekből és nem vakolt téglákból álltak, a fák pedig sziklák voltak.

Amint megkerültek egy roppant méretű oszlopot, sok más őrszemként álló oszlop között egy nyílt terület tárult szemük elé hullámos, sima sziklák közt kusza kanyarokkal, és kisebb oszlopokkal, melyek olyan vastagok voltak, mint a fenyőaggastyánok törzsei.

Az egyik oszlophoz egy nő volt kötözve.

Jennsenben kétség sem merült fel afelől, hogy a nő Richard felesége, Kahlan, az Inkvizítor Anya.

Egy másik irányból hallatszott a visszhangzó nevetés, incselkedve, hivalkodva, hívta el Richardot attól, amit keresett.

Az Inkvizítor Anya nem nézett ki olyan szörnyetegnek, mint azt Jennsen elképzelte. Látszott, hogy rossz állapotban van, ernyedten állt az oszlopnál. Nem volt erősen s biztonságosan odakötözve, hanem egyszerűen a derekánál egy kötéllel, ahogy egy gyermek kötözné játszótársát egy fához.

Láthatóan nem volt tudatánál, hosszú haja részben eltakarta lehorgasztott fejét, karjai szabadon lógtak. Egyszerű utazóruhát viselt. Sem a ruha, sem részleges hajfátyla nem fedte el azonban, hogy milyen gyönyörű nő volt. Csak néhány évvel látszott idősebbnek Jennsennél. Nem úgy nézett ki, mint aki sokkal tovább fog élni. Hirtelen Perdita Nővér jelent meg a nő mellett. Az Inkvizítor Anya fejét hajánál fogva felemelte, végigmérte, majd engedte visszaesni.

Sebastian futva érkezet és mutatta:

– Ez ő! Gyere!

Jennsen követte. Nem volt szüksége a Hangra a fejében, hogy tudja, ez volt a csalétek, melyet azért hoztak, hogy Richard Rahlt idecsalja, s ő megölhesse. A Hang megtette a dolgát.

Elszántságát összeszedve, kését szorosan megmarkolva Jennsen odafutott a Nővér mellé. Hátat fordított az eszméletlen nőnek, nem akarta, hogy rá gondoljon vagy, hogy rá kelljen néznie. Gondolatait inkább a közelgő feladatra összpontosította. Itt volt az esély, hogy bevégezze.

A nevető férfi hirtelen előbukkant egy oszlop mögül nem messze tőlük, kétségkívül azért, hogy segítsen becsalogatni a prédát. Jennsen felismerte ocsmány vigyorát. Ő volt az a férfi, akit Lathea varázslónő meggyilkolásának éjjelén látott. Ő volt az a férfi, aki annyira megrémítette Betty-t, a kecskéjét. A férfi, akit Jennsen felismerni vélt a rémálmaiból.

– Látom megtaláltátok a királynőmet – mondta a rémálom-férfi.

– Mi? – kérdezte Sebastian.

– A királynőm – mondta a férfi még mindig ugyanazzal a szörnyű mosollyal. – Én vagyok Oba Rahl király. Ő lesz az én királynőm.

Jennsen ekkor rájött, hogy volt egy kis hasonlóság a férfi szemei és Nathan Rahl, Richard és az ő szemei között. E hasonlóság nem volt olyan erős, mint, amit a magáéból Richard szemeiben látott, de ahhoz elég volt, hogy Jennsen tudja, a férfi igazat mond – ő is Darken Rahl fia.

– És itt jön… – mondta megfordulva, s karjával bemutatva az érkezőt – a bátyám, a jó öreg Richard Rahl.

Richard nagy léptekkel előjött az árnyékból.

– Ne félj, Jenn – suttogta Sebastian a lány fülébe –, nem árthat neked. Most elkaphatod!

Itt volt az alkalom; még egyszer nem fecsérelheti el.

Oldalra pillantva az oszlopok sűrűjén keresztül egy szekeret látott közeledni. Felismerni vélte a lovakat – mindkettő szürke volt, fekete sörénnyel és farokkal. Ennél nagyobb lovakat sohasem látott még. Szeme sarkából látta, hogy a szekér hajtója egy nagydarab szőke férfi.

Jennsen megfordult, s hitetlenkedve bámult a szekérre, amikor meghallotta Betty ismerős mekegését. A kecske mellső patáival a hajtó mellett az ülésre támaszkodva állt. A nagydarab szőke férfi gyorsan, gyengéden megdörzsölte az állat fülét. Úgy nézett ki, mintha Tom lett volna.

– Jennsen – mondta Richard –, lépj el Kahlantól!

– Ne tedd, hugi! – kiáltotta Oba, s harsogva nevetett.

Jennsen késsel kezében hátralépett, közelebb a nőhöz, aki a mögötte magasodó oszlopról lógott eszméletlenül. Richard majd megpróbál átjutni rajta, hogy Kahlant visszaszerezze; Jennsen akkor elkaphatja.

– Jennsen – mondta Richard –, miért állnál a Sötétség Nővére mellé?

A lány rövid zavart pillantást vetett Perdita Nővér felé. – Fény Nővére – helyesbített.

Richard lassan megrázta fejét, s közben tekintetét Perdita Nővérre rögzítette. – Nem. Ő a Sötétség Nővérei közé tartozik. Jagangnak vannak Fény Nővérei is, de a másik társaság is. Mindannyian az Álomjáró rabszolgái; ezért van az a gyűrű az alsó ajkukban.

Jennsen már hallotta ezt a nevet – Álomjáró. Kétségbeesetten próbálta meg felidézni, hol. Arra is emlékezett, hogy a Nővérek mit idéztek meg azon az éjszakán az erdőben. Minden őrülten száguldva rohant át elméjén. Nem segített, hogy a Hang ott volt, s szüntelenül ösztökélte. Jennsen belül sikoltott, mert érezte, hogy meg kell ölnie ezt az embert, de valami visszatartotta. Tudta, hogy ez a valami nem lehet a férfi mágiája.

– Át kell jutnod Jennsenen, ha meg akarod menteni Kahlant – mondta Perdita Nővér hűvös, megvető hangján. – Kifutottál az időből, s nincs több választásod, Rahl Nagyúr. Jobban teszed, ha legalább megmented a feleséged, mielőtt az ő ideje is lejár.

Oldalt a távolban Jennsen meglátta a barna kecskét szökellve közelíteni a kövek erdején keresztül, jóval megelőzve Tomot.

– Betty? – suttogta Jennsen könnyektől fuldokolva, amint letekerte fejéről a fekete fátylat, hogy a kecske felismerhesse.

Nevének hallatán a kecske mekegett, kicsiny égnek álló farkát élénken csóválta futás közben. Valami más, kisebb is közeledett mögötte, Tom mellett. Mielőtt a kecske odaért volna Jennsenhez, Obához ért. Betty amint megkerülte az oszlopot, s észrevette Obát, panaszosan felsírt és oldalra lépegetett. Jennsen jól ismerte Betty aggódó és rémült sírását, amikor segítséget és vigaszt kért.

Az ég megvadult, villámlott és dörgött, s ez csak fokozta az állat rémületét..

– Betty? – hívta Jennsen, aki alig volt képes elhinni, amit látott, s azon tűnődött, hogy vajon mindez nem illúzió-e vagy valami kegyetlen megtévesztés. Ám a Rahl Nagyúr mágiája nem tehette ezt vele.

Hangját meghallva, a kecske Jennsen felé szökellt, az ő szeretett, életre szóló barátja felé. Egy tucat lépés sem választotta már el a lánytól, amikor felnézett rá és megmerevedett. A farka az égnek meredt. Betty fájdalmasan mekegett. A mekegés rettegővé vált attól, amit látott.

– Betty – mondta sírva Jennsen –, nyugodj meg! Gyere, én vagyok!

Betty, amint felnézett rá, a félelemtől remegve hátrálni kezdett. A kecske most ugyanúgy reagált Jennsenre, mint Obára az imént, s azon az éjszakán, amikor először látta a férfit.

Betty megfordult és elrohant.

Egyenesen Richardhoz.

A férfi lekuporodott, amikor a kecske láthatóan rettegve, futva érkezett hozzá, tőle vigaszt remélve és lelve óvó kezei alatt.

Jennsen döbbenten állt. Majd újabb rövid mekegésekre lett figyelmes. Egy kis fehér kecske ikerpár érkezett szökdécselve az emberek közé, egy halálos konfrontáció kellős közepébe. A férfi láttán megrémültek, megfordultak, Jennsent látva pedig anyjukért sírva hátrálni kezdtek.

Betty mekegett, hívta őket. A kis kecskék megperdültek és futottak anyjuk védelmező közelségébe. Amikor közel értek hozzá, biztonságban érezték magukat és felugráltak Richardra, mohón vágyva a nyugtató érintésre, melynek anyjuk már részese volt.

Tom jóval hátrébb megállt, egy oszlop közelében figyelt, nyilván azért, hogy jól lásson mindenkit.

Jennsen arra gondolt, hogy a világ biztosan megőrült.