Harmincnegyedik fejezet

 

 

 

Jennsen magányosan ült a padlón a jókora tűz előtt, amelyet Sebastian gyújtott neki. A lángokba bámult, rezzenéstelen tekintetével meg sem látta a sárgás-narancs színnel izzó parázsdarabokat, amelyek időről időre lepottyantak a kockásra repedezett, hamvadó fahasábokról. Csak halványan emlékezett rá, hogy elköszönt a gyógyítótól és a fiú anyjától. Tudatában sem volt neki, mikor és hogyan botorkált át a havon és a fagyban az üres faházig.

Nem tudta, mióta ül ott a semmibe meredve, komor gondolatai szakadatlan sorban követték egymást.

Engesztelhetetlen makacsságában, hogy Jennsent megtalálja, Richard Rahl elvette a lánytól az anyját, család és otthon nélkül hagyva őt. Jennsen a csontja velejéig sajgóan hiányolta az édesanyját. Annyira hiányzott neki, hogy az néha szinte az elviselhetetlenségig fokozódott, mégsem volt más választása, el kellett viselnie ezt. Már könnyei sem maradtak. Időnként a hiány fájdalma már távoli sajgássá tompult.

Amióta csak Althea megemlítette Jennsennek Drefan nevét, a lány egyfolytában arról álmodozott, hogy ha meg tudná találni Darken Rahl másik gyermekét, a féltestvérét, aki hozzá hasonlóan rés a Világ szövedékén, kapcsolatukból talán erőt gyűjthetne. Azt remélte, kialakulhat közöttük valami rokoni kapcsolat, és közös harcukban, együtt kitalálnak valami megoldást az életben elfoglalt különleges helyük elfogadására és elfogadtatására. Most már sohasem fogja megtudni, hogy ezeknek az álmoknak bármelyike, vagy akár mindegyike valóra válhatott volna.

Jennsen reménykedett benne, hogy igen. Ez a remény most meghalt. Richard Rahl megölte Drefant. Richard Rahl bizonyosan Jennsent is meg fogja ölni, ha megtalálja. Márpedig megtalálja. Ezt most már tudta. Bizonyosan tudta. Richard Rahl meg fogja találni őt.

Jennsen!

A lány elméjében gondolatok őrült kavalkádja tombolt a reménytől a kétségbeesésig, a rettegéstől a tomboló haragig.

Tu vash misht. Tu vask misht. Grushdeva du kalt misht!

A Hang is ott volt a fejében, az örvénylő gondolatok mögött, az érzelmek káosza mögött, a rendezetlen indulatok mögött, folyamatosan suttogva a furcsán, felkavaróan csábító szavait.

Végül az összes egyéb gondolatok, érzelmek és indulatok felolvadtak fehéren izzó dühe tüzében.

Jennsen. Hódolj be!!

Már megpróbált minden mást. Nem maradt több választása. A Rahl Nagyúr elvágta őt minden egyéb esélytől. Csak egyet tehetett.

Most már tudta, mit kell tennie.

Jennsen felállt. Valami különös belső béke töltötte el most, hogy végre döntésre jutott. Válla köré kanyarította a köpenyét, és kilépett a csendes, fagyos halott éjszakába. A levegő olyan hideg volt, hogy fájt, ahogy belélegezte. A hó ropogott a talpa alatt, ahogy a friss nyomokon végighaladt.

Reszketve a hidegtől, vagy talán az elhatározása hatalmas súlyától, halkan bekopogott az utolsó faház ajtaján. Sebastian először csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy megbizonyosodjon róla, Jennsen áll odakint, aztán gyorsan sarkig tárta, hogy beengedje a lányt. Jennsen gyorsan belépett a tűz fényébe és a meleg csábító légkörébe. A szoba hősége andalítóan ölelte körül.

Sebastian nem viselt inget. Tiszta illatából és a vállán átvetett törölközőből Jennsen rájött, hogy nyilván a mosakodó dézsa mellől ugrasztotta ki a férfit. Sebastian alighanem Jennsen faházában is megtöltött egy dézsát, bár a lány észre sem vette.

Sebastian homlokát aggodalom ráncolta, feszült testtartásban várta, hogy kiderüljön, milyen ok hozta át hozzá a lányt. Jennsen olyan közel lépett a férfihoz, hogy érezte a teste melegét. Feszesen az oldala mellé szorított öklökkel tekintett fel, egyenesen Sebastian szemébe.

– Meg akarom ölni Richard Rahlt.

Sebastian a lány arcát fürkészte, nyugodtan fogadva a lány eltökélt szavait, mintha csak mindvégig tudta volna, hogy Jennsen előbb-utóbb eljut ehhez az elkerülhetetlen döntéshez. Szólni azonban egy szót sem szólt, várta, mi mondanivalója van még emellé a lánynak.

– Most már tudom, hogy igazad volt – mondta Jennsen. – Ha nem pusztítom el őt, soha nem érezhetem magam biztonságban. Sohasem élhetem szabadon az életemet. Én vagyok, akinek meg kell tennie – én vagyok, aki megtehetem.

Azt nem mondta el, miért pont neki kell megtennie.

Sebastian megmarkolta Jennsen felkarját. Átható pillantását a lány tekintetébe fúrta.

– Nehéz dolog lesz megfelelő közelségbe kerülnöd egy ilyen emberhez, hogy megtehesd, amit meg kell tenned. Már mondtam neked, hogy a Császár szolgálatában vannak varázslónőink, akik segítenek a Rahl Nagyúr hatalmának megdöntéséért folytatott harcunkban. Hadd vigyelek el előbb hozzájuk.

Jennsen inkább a döntésére összpontosított, mint a részletekre, hogy hogyan tudná kivitelezni. Nem törődött az olyan részletekkel, hogyan kerüljön a Nagyúr közelébe vagy, hogy hogyan kezelje a többrétegű védelmet, amit a testőrök vonnak köré. Ahhoz, hogy megölje Richard Rahlt, megfelelő közelségbe kell jutnia hozzá. Gondolatban csak azt a jelenetet látta maga előtt, ahogy a kezébe szorított kését a Nagyúr testébe döfi, közben azt kiabálja, hogy mennyire gyűlöli őt, mennyire vágyott rá, hogy Richard megszenvedjen mindazokért, amit Jennsen ellen tett. Csak a tettre koncentrált, arra nem, hogy kerülhetne késszúrásnyi közelségbe leendő áldozatához. Lám, voltak gyakorlati részletek is, amelyeket számításba kell vennie, ha azt akarja, hogy terve sikerüljön.

– Gondolod, hogy ezek a varázslónők képesek lesznek segíteni nekem? Mágiával a mágia elpusztításáért, ahogy mondtad. Gondolod, hogy meg tudják találni a módját, hogyan érhetem el a Rahl Nagyurat?

Sebastian bólintott.

– Nem javasolnám, ha nem hinnék benne. Tudom, hogy a Pusztító Mágia ereje a Rahl Nagyúr oldalán áll, hiszen saját szememmel láttam, de azt is tudom, hogy a mi varázslónőink képesek voltak hatékonyan segíteni bennünket a védekezésben. A mágiájuk nem fog mindenre megoldást szolgáltatni, de hiszek benne, hogy értékes segítséget kaphatunk tőlük.

Jennsen merev ünnepélyességgel állt Sebastian előtt, teljes magasságában kihúzva magát.

– Nagyra értékelem és szívesen fogadok tőlük mindenfajta segítséget.

Sebastian szája sarkában apró is mosoly jelent meg.

– De tudnod kell – tette hozzá a lány –, a segítségükkel vagy anélkül, de mindenképpen meg akarom ölni Richard Rahlt. Ha egyedül, puszta kézzel kell megtennem, akkor is meg fogom próbálni. Nem nyugszom, amíg el nem pusztítom, mert addig nem lesz igazi életem, amíg meg nem teszem. Ez az ő döntése volt, nem az enyém. Véget vetek a menekülésnek, nem futok el előle többé.

– Megértelek. Akkor hát elviszlek a mi varázslónőinkhez.

– Mit gondolsz, milyen messzire van innen az Óvilág? Mennyi időbe telik, amíg eljuthatunk hozzájuk?

– Egyelőre nem megyünk az Óvilágba. Reggel meg kell keresnünk egy nyugati irányba vezető hágót a hegyek között. Elkezdjük keresni az utat a Középföldre.

Jennsen elhúzott egy göndör vörös tincset az arca elől, mert észrevette, hogy Sebastian azt nézi.

– De én azt hittem, hogy a Császár és a Fény Nővérei az Óvilágban vannak.

Sebastian arcára ravasz mosoly ült ki.

– Nem. Nem hagyhatjuk megfelelő válasz nélkül, hogy a Rahl Nagyúr háborúba kényszeríti a népeinket. A Rahl Nagyúrnak meg kell fizetnie az agressziója árát. Harcolni akarunk és győzni: tulajdonképpen ugyanaz ez, mint a te végső döntésed. Jagang Császár jelenleg a csapatainkkal együtt a Középfölde fővárosa, Aydindril elleni ostromra kézül. Ott van az Inkvizítorok Palotája, a Rahl Nagyúr feleségének uralkodói székhelye. Ketté fogjuk szakítani az Újvilágot. Ha elérkezik a tavasz, bevesszük Aydindrilt és megroppantjuk az Újvilág gerincét.

– Fogalmam sem volt róla. Te egész idő alatt tudtad, hogy Jagang Császár ilyen vakmerő akcióra készül?

Sebastian felnevetett.

– Én vagyok a stratégája.

Jennsennek leesett az álla.

– Te? Te ötölted ki ezt az egész tervet?

Sebastian nem vette figyelembe Jennsen tágra nyílt szemű meglepődését.

– Jagang Császár azért lett az Óvilág uralkodója, mert zseni. Az ellentámadásban két alternatívája nyílt, két különböző javaslat alapján: megtámadja a Középföldet vagy D'Harára támad először. Narev Testvér azt mondta, hogy az igazság a mi oldalunkon van, ezért a Teremtő mindenképpen biztosítja számunkra a győzelmet. Így ő nem akar dönteni, nem tud katonai tanácsot adni.

A Császár eleve az Aydindril elleni támadást forgatta a fejében, de nem szólt róla senkinek, amíg a javaslatokat végig nem hallgatta. A döntését végül az én javaslatom alapján hozta meg. Jagang Császár nem mindig fogadja el az általam javasolt stratégiát, de nagyon örültem neki, hogy ebben az esetben ő is ugyanazt a lehetőséget látta meg, amit én: hogy a Rahl Nagyúr feleségének székhelyét elfoglalni nem csak önmagában is óriási katonai győzelem, de egyúttal egyenesen az ellenség szívére mért megrendítő erejű csapás is.

Jennsen most megint úgy nézett Sebastianra, ahogy először: áhítatos tisztelettel bámulta, hogy valójában milyen hatalmas és fontos személyiség áll előtte. Olyan ember, aki részben személyesen befolyásolta és döntötte el a történelem menetét. Nemzetek sorsa, számtalan ember élete függött Sebastian egyetlen szavától.

– Nem gondolod, hogy a Császár mostanára esetleg már el is foglalta az Inkvizítorok Palotáját?

– Nem – felelte Sebastian teljes magabiztossággal. – Nem vesztegetjük el bátor harcosaink életét azzal, hogy megtámadjunk egy ilyen fontos célpontot addig, amíg az időjárás nem áll a mi oldalunkon. Tavasszal rohanjuk le Aydindrilt, amikor már véget ér ez a nyomorult tél. Azt hiszem, idejében, még a nagy esemény bekövetkezése előtt csatlakozni tudunk hozzájuk.

Jennsent már maga a gondolat is elbűvölte, hogy egy ilyen történelmi jelentőségű esemény szemtanúja lehet. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ez a győzelem D'Hara végének kezdetét jelenti. De ez tulajdonképpen csak egy gonosz zsarnok uralmának vége lesz.

A békésen ropogó tűz fényében ez az éjszaka több értelemben is rendkívülinek tűnt. A világ változóban volt, és Jennsen része volt ennek a változásnak. Ma éjszaka ő maga is megváltozott.

A tűz melege felhevítette az arcát. Rádöbbent, hogy eddig még sohasem látta Sebastiant ing nélkül. Határozottan tetszett neki, amit most látott.

A férfi Jennsen másik karját is megmarkolta.

– Jagang Császár szeretne találkozni veled.

– Velem? De hiszen én egy jelentéktelen senki vagyok.

– Ó, dehogy, Jennsen. Jagang Császár alig várja, hogy találkozhasson veled, erre szavamat adom. Hogy megismerhesse azt a bátor nőt, aki ilyen csapásra kész a mi hős népeinkért, az emberiség szabad jövőjéért, és hogy végre véget vessen a Rahl Ház néven ismert istencsapásnak. A történelmi jelentőségű eseményre, Aydindril és az Inkvizítorok Palotája elfoglalására maga Narev testvér is fel akar utazni az Óvilágból, hogy a népeink képviseletében tanúja lehessen a nagy győzelemnek. Bizonyos vagyok benne, hogy ő is nagy örömmel fog megismerkedni veled.

– Narev Testvér…

Jennsen az óriási horderejű eseményekre gondolt, amelyek létezéséről eddig a napig még csak tudomása sem volt, most pedig már ő is cselekvő részese ezeknek a történelmi változásoknak. Bizonyos mérvű izgalom fogta el a gondolatra, hogy találkozni fog az Igazságos Jaganggal, egy valódi császárral… sőt, talán még Narev testvérrel is, akiről Sebastian azt tartotta, hogy talán a valaha is élt legjelentősebb lelki vezető.

Sebastian nélkül mindez elképzelhetetlen lett volna Jennsen számára. Sebastian rendkívüli ember volt. Rendkívüli mindenben, a csodálatos kék szemeitől és fehér hajának egzotikus tüskéitől megnyerő mosolyáig és lenyűgöző intellektusáig.

– Mivel neked magadnak is részed volt a hadjárat megtervezésében, boldog vagyok, hogy te magad is jelen lehetsz, amikor a stratégiádat győzelemre viszik. Azt is be kell vallanom, hogy nagy megtiszteltetésnek érzem, ha ilyen nagy és nemes személyek társaságába kerülhetek.

Bár Sebastian most is olyan szerényen viselkedett, mint mindig, Jennsen egy pillanatra a büszkeség apró szikráját látta megvillanni a férfi szemében. Sebastian azonban azonnal újra komollyá vált.

– Amikor majd a Császárral találkozunk, nem szabad megrémülnöd tőle, amit látni fogsz.

– Mire gondolsz?

– Jagang Császárt a Teremtő olyan szemekkel jelölte meg, amelyek többet látnak, mint amennyit a hétköznapi emberek meglátni képesek. Az ostobább emberek megriadnak a Császár látványától. Csak előre figyelmeztetni szeretnélek. Nem szabad megijedned egy ilyen nagy ember látványától csak azért, mert másképp néz ki, mint mi, többiek.

– Nem fogok.

– Akkor ezt megbeszéltük.

Jennsen a férfire nevetett.

– Elfogadom az új stratégiádat. Reggel elindulhatunk a Középföldre, a Császárhoz és a Fény Nővéreihez.

Úgy látszott, Sebastian nem is hallja, amit Jennsen mondott. Tekintete Jennsen arcán, haján vándorolt végig, végül visszatért a lány szeméhez.

– Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha is láttam.

Jennsen érezte, hogy a férfi ujjai megfeszültek a karján és közelebb vonják.

– Túl kedves vagy hozzám a szavaiddal – hallotta a lány a saját válaszát.

Ez a férfi a Császár bizalmas tanácsadója volt. Ő meg csak egy erdőben nevelkedett egyszerű lány. A férfi alkotta a történelmet, ő egyszerűen elmenekült előle. Mostanáig.

És mégis, a férfi nem volt más, csak Sebastian. Egy ember, akivel ő beszélgetett, együtt utazott, együtt evett. Jennsen számtalanszor látta ásítozni a fáradtságtól vagy épp elaludni. Sebastian elbűvölő keveréke volt a nemességnek és hétköznapiságnak. Felbosszantotta, ha felnéztek rá, modorával mégis szinte kihívta, ha éppen nem megkövetelte az efféle viselkedést.

– Sajnálom, ha ezek a szavak olyan sekélyesek és olyan üresen kongnak – suttogta a férfi szinte megalázkodva. – Én olyan sokkal többet értek alatta, mint hogy pusztán csak gyönyörű vagy.

– Igazán? – Ez nem is kérdés volt, inkább várakozó rácsodálkozás.

Sebastian szája vadul csapott le a lány ajkára. Karjai körbefonták. Jennsen esetlenül kitárta a karjait oldalra. Nem merte átölelni a férfit, mert ha megteszi, akkor Sebastian meztelen bőrét kell megérintenie. Ott állt a férfi karjai között, saját karjai mereven széttárva, gerince hátrahajlott Sebastian testének sürgető nyomása alatt.

A férfi csókja azonban csodálatos érzést keltett benne. A karjai nem csak átölelték, szinte menedéket kínáltak neki. Jennsen behunyta a szemeit, teste leernyedt a csók hatása alatt. Sebastian teste keményen, forrón tapadt a lányhoz. Kezével belemarkolt a dús, vörös hajtengerbe Jennsen tarkóján, a magáéhoz szorítva a lány ajkait. Forró nyelve hirtelen utat tört Jennsen szájába.

A lány teljesen beleszédült a csodálatos érzésbe. A világ megdőlt körülötte, és úgy érezte, erőtlenül csüng a férfi karján. Hirtelen megérezte a hátán a szalmazsák érdes nyomását. Megdöbbent, hogy egyszerre csak a hátán fekszik, és a férfi teste ráborul. Teljesen összezavarodott, és nem tudta, mit tegyen, és hogyan.

Szerette volna megállítani a férfit, mielőtt a dolgok tovább haladnának. Ugyanakkor félt tőle, hogy bármi olyat tegyen, ami megállásra késztetné Sebastiant, amitől a férfi azt hihetné, hogy Jennsen visszautasítja őt.

Eszébe jutott, hogy teljesen egyedül vannak. Ez az elszigeteltség aggasztotta, ugyanakkor fel is izgatta. Így, hogy kettesben vannak, mindenkitől elkülönülve, csak ő állíthatja le a férfit. A döntései nem csak a saját sorsát határozták meg, de Sebastian szívén is hatalmat nyert velük. Ettől megnyugtatóan erősnek érezte magát.

De hát végtére ez is csak egy csók volt. Sokkal inkább csók, mint ott a palotában, de akkor is csak egy csók.

Elfogadta hát a férfi ölelését, sőt odáig merészkedett, hogy ő is úgy kezdte használni a nyelvét, ahogy Sebastian, és valósággal felvillanyozta, hogy a férfi milyen hevesen reagált a merészségére.

Nőnek érezte magát, igazi, kívánatos nőnek. Kezét végigjártatta a férfi sima, bársonyos tapintatú hátán, tenyerével térképezte fel a csontok és izmok domborulatait és völgyeit anélkül, hogy alkalmatlankodó ruhaanyagok gátolták volna meg a tapintás érzéki élményét. Érezte, hogyan feszül meg a férfi teste az ujjai alatt, amint szorosabban tapad az ő testére. Szinte a lélegzete is elakadt az érzéki élmények csodájától.

– Jenn – suttogta elfúló lélegzettel a fülébe Sebastian. – Szeretlek.

Jennsennek elakadt a szava a meglepetéstől. Olyan valószerűtlen volt ez az egész. Mintha csak álmodta volna vagy valaki másnak a testében élné meg mindezt. Pontosan tudta, jól hallotta, amit a férfi mondott, mégis elképzelhetetlenül álomszerűnek érezte.

A szíve olyan sebesen lüktetett, hogy attól félt, mindjárt kiszakad a mellkasából. Sebastian is szaggatottan, akadozva lélegzett, mintha a szenvedélye teljesen megőrjítette volna. Jennsen a férfira tapadt, vadul vágyakozva rá, hogy ismét érezze a forró leheletét, újra hallja a suttogó szavait a fülében.

Ugyanakkor nem mert hinni ezekben a szavakban, nem engedte meg magának, hogy higgyen bennük, hogy elfogadja valóságnak őket, nem akarta, nem merte tudni, hogy ez az egész tényleg megtörténik velük vagy egy vágyálom játéka csupán.

– De… ezt nem mondhatod komolyan. – Szavaiból védőfalat alkotott magának.

– De igen – zihálta a fülébe a férfi. – De igen. Nem tehetek róla. Szeretlek, Jennsen.

Sebastian forró lehelete olyan módon csiklandozta a fülkagylóját, amitől csodálatos remegések indultak meg Jennsen gerince mentén és egyenesen a teste legmélyebb részeiig hatoltak.

Hirtelen valami okból Tom képe hatolt a tudatába. Lelki szemei előtt megjelent a szőke óriás szégyenlős mosolya. Tom nem viselkedne így. Jennsennek fogalma sem volt róla, honnan tudja ezt, de teljesen biztos volt benne. Tom nem így közelítené meg a szerelem kérdését.

Váratlanul és megmagyarázhatatlanul megfájdult a szíve Tom miatt.

– Sebastian…

– Holnap elindulunk, hogy beteljesítsük a végzetünket…

Jennsen a férfi vállába fúrva a fejét, bólintott, közben azon csodálkozott, hogy Sebastian szájából még ezek a szavak is valahogy érzékien hangzottak. A végzetüket. Szorosan ölelte Sebastiant, tenyere alatt a férfi háta forró és izzadt volt. Érezte a combjának feszülő combokat, a hasán keresztbe testeik közé szorult kart, a csípőjét mohón simogató tenyeret. Azt remélte, a férfi megszólal, és mond valamit, amivel megijeszti és kijózanítja, ugyanakkor azért könyörgött magában, nehogy megtegye.

– De ez az éjszaka még a miénk, Jenn, ha te is akarod.

Jennsen.

– Sebastian…

– Szeretlek, Jennsen! Szeretlek!

Jennsen.

A lány azt kívánta, bárcsak szabadulni tudna Tom képétől az agyában.

– Sebastian, nem tudom, hogy…

– Én nem akartam, Jennsen. Soha nem akartam, megengedni magamnak, hogy így érezzék irántad, de mégis megtörtént. Szeretlek, Jenn. Nem számítottam rá, hogy így lesz. Drága Teremtőm, nem tudok tenni ellene. Szeretlek.

Jennsen szeme lecsukódott. A férfi ajkai a nyakán kalandoztak. Olyan jó érzés volt hallgatni a bizalmas suttogást a fülében, ami majdnem olyan volt, mint egy fájdalmas beismerés, megbánás és harag hangzott belőle, egyúttal sok-sok kétségbeesett reménykedés.

– Szeretlek – súgta a férfi újra és újra.

Jennsen.

Jennsen reszketett a gyönyörtől, az eddig ismeretlen tapasztalattól, hogy nőnek érzi magát, a tudattól, hogy puszta létezésével képes felizgatni és felkavarni egy férfit. Korábban soha nem érezte, hogy különösebben szép lenne. Most, ebben a percben nem csak gyönyörűnek érezte magát, de izgatóan és érzékien gyönyörűnek.

Hódolj be.

Visszacsókolta Sebastiant, amikor megérezte, hogy az testhelyzetet változtat fölötte. A nyakát, a fülét csókolta a férfinak, nyelvével is végigsimogatva, ahogy épp most tanulta tőle. Sebastian teste szinte lángolt.

Jennsen megdermedt, mikor a férfi keze a ruhája alá siklott. A nagy, erős ujjak mezítelen térdén suhantak, aztán feljebb, a combján. Nekem kell döntenem, ez egyedül az én döntésem, mondogatta magának Jennsen. Csak rajtam múlik.

Kitágult pupillákkal meredt a sötét szarufákra a feje fölött. Szaggatottan lélegzett. A férfi szája lecsapott az övére, mielőtt megszólalhatott volna, mielőtt kiejthette volna a szót, ami ott feszült a torkában. Kétségbeesésében a férfi vállát püfölte ökleivel, hogy engedje levegőhöz jutni, engedje kimondani a szót, azt a rövid, mégis végtelenül fontos, sorsdöntően fontos szót.

Megragadta Sebastian arcát, hogy eltolja magától, hogy kimondhassa végre azt az egyetlen szót. De ez az ember megmentette az életét. Ha ő nem lett volna, Jennsent valószínűleg megölték volna az anyjával együtt azon az esős éjszakán. Jennsen az életével volt adósa ennek a férfinak. Ehhez képest semmiség, ha hálából engedi neki, hogy így, ilyen bizalmasan érintse meg a testét. Végtére is mi rossz van ebben? Apróság volt ez ahhoz képest, ahogy a férfi megnyitotta előtte a szívét.

Ráadásul vonzotta is a férfi. Sebastian olyan ember volt, akiről minden nő álmodik. Jóképű volt, okos, fontos személyiség. Mindezen túlmenően Jennsent lázba hozta, hogy a férfi így érez iránta. Igenis felizgatta. Mi mást akarhatna még?

Akarattal elűzte Tom folyton agyába tolakodó képét, tudatosan koncentrálva Sebastianra, és arra, amit a férfi művel a testével. Sebastian érintéseitől úgy gyengült el, hogy közben sajgó vágyakozás ébredt benne.

Amit a férfi ujjai műveltek vele, az olyan jó volt, hogy megeredtek a könnyei tőle. Elfelejtette azt az egytagú szót, már azt sem értette, miért volt az előbb még olyan életbevágóan fontos, hogy kimondja.

Egyik kezével Sebastian tarkóját markolta, görcsösen magához húzta a férfi fejét. Másik kezét ökölbe szorítva a férfi bordáihoz nyomta. Sikoltoznia kellett attól, amit Sebastian érintései keltettek fel benne.

Aztán már csak kapkodó zihálásra futotta, miközben tehetetlenül vonaglott szemérmetlen gyönyörében.

– Sebastian! – zihálta. – Ó, Sebastian!

– Annyira szeretlek, Jenn! – A férfi széjjelebb feszítette a lány térdeit. Testét befészkelte a remegő combok közé. – Akarlak, Jennsen! Annyira kellesz nekem! Nem tudok nélküled élni! Esküszöm, nem tudok!

Elvileg Jennsen döntése volt. Mondogatta is magának, hogy ő döntött így.

– Sebastian…

Hódolj be!

– Igen – lehelte a lány. – Drága szellemek, bocsássatok meg nekem, igen!