Első fejezet

A halott zsebeit átkutatva Jennsen Daggett olyasmit talált, amire a legkevésbé sem számított. Meglepetten kuporodott a sarkaira. A friss szél összeborzolta a lány haját, mialatt az tágra nyílt szemekkel meredt a kis, négyzet alakú cédulára a határozott, szögletes betűkkel írott szavakra. A papírdarab gondosan négybe volt hajtva, úgy, hogy az élei fedésbe kerüljenek. Jennsen úgy pislogott rá, mintha azt várná, hogy ettől a szavak rossz káprázatként tűnnek tova róla. De az írás makacsul, nagyon is valóságosan ott maradt.

Jennsen tudta, hogy ostobaság, mégis úgy érezte, mintha a halott katona őt figyelné, hogy mit csinál. Kifelé semmi reakciót nem mutatva, lopva a halott szemeire sandított. A szemek tompán, fénytelenül meredtek vissza rá. Jennsen többektől hallotta már, hogy a halottak olyanok, mintha csak aludnának. Nos, ez nem olyan volt. Ennek a szemei is halottnak látszottak. A tetem sápadt ajka feszes volt, a bőre viaszosnak tűnt. Vaskos bikanyakán hátul bíborba játszó folt terpeszkedett.

A katona nyilvánvalóan nem Jennsent leste. Nem lesett ő már többé semmit. Mégis, oldalra fordult fejével olyannak tűnt, mint aki a lányra néz – és Jennsen képzelete el is tudta ezt hitetni önmagával.

Háta mögött, a sziklás hegyoldalon a csupasz faágakat az egymásnak ütődő csontok zörejével csapkodta össze a szél. Jennsen remegő ujjai között a papírszelet a zaj ütemére reszketett. A lány már így is vadul dobogó szíve még szilajabbul kezdett lüktetni.

Jennsen mindig büszke volt a józanságára. Tudta, hogy most is csak a képzelete játszik vele, de hát életében eddig még nem látott halottat, nem látott olyan embert, aki ilyen groteszkül mozdulatlan lett volna. Rémes látvány volt, hogy valaki egyáltalán nem vesz levegőt. A lány nagyot nyelt, és igyekezett lecsillapítani legalább a légzését, ha már az idegeit nem is tudta.

Ha halott volt is a katona, Jennsennek akkor sem tetszett, hogy nézi őt, ezért felállt, és hosszú szoknyája szegélyét felemelve megkerülte a holttestet. Gondosan összehajtogatta a papírdarabot, ugyanúgy, ahogy eredetileg volt, aztán a zsebébe csúsztatta. Emiatt ráér még később is aggódni. Jól tudta, anyja hogyan fog reagálni a két rövidke szóra, ami a papíron állt.

Minél előbb túl akart esni a holttest átkutatásán, ezért lekuporodott a tetem másik oldalánál. Most, hogy az arc nem Jennsen felé fordult, úgy tűnt, mintha a katona itt hevertében visszanézne, fel a sziklás ösvényre, ahonnan lezuhant. Mintha csak azon tűnődne, mi történt vele, hogy került ide a meredek, sziklás vízmosás aljára törött nyakkal.

A katona köpenyén nem voltak zsebek. Az övére két kis bőrzacskó volt erősítve. Az egyikben olaj volt, fenőkő és borotvaszíj. A másik szárított húsdarabokkal volt megtömve. A neve egyikbe sem volt belevarrva.

Ha a katona úgy ismerte volna a környéket, mint Jennsen, a hosszabb utat választotta volna a vízmosáson keresztül, ahelyett, hogy a sziklafal tetején át próbálta volna lerövidíteni az utat, ahol az évnek ebben a szakában veszélyes, fekete jégsávok tették kockázatossá az áthaladást. Még ha nem is akart volna visszafordulni a saját nyomain, hogy lejusson a vízmosásba, akkor is okosabban tette volna, ha a sziklaperem helyett az erdőn próbál áthatolni, még ha ott a kidőlt fák és a tövisbozót jócskán meg is nehezítette az átjutást.

De hát, ami történt, megtörtént. Ha Jennsennek sikerülne találnia valamit, amiből kiderül, ki volt a katona, talán megtalálhatná a rokonait, vagy valakit, aki ismerte a férfit. Biztosan szeretnék tudni, mi történt vele. Jennsen makacsul kapaszkodott a látszatba.

Szinte akarata ellenére azon kezdett gondolkodni, vajon mit kereshetett a katona idekinn a vadonban. Tartott tőle, hogy az összehajtogatott papírdarab nagyon is egyértelműen megmagyarázza az okot. De hátha mégis valami más oka volt rá.

Csak sikerülne rájönnie!

Egy kissé arrébb kellett mozdítania a holttest karját, ha a másik zsebét is meg akarta nézni.

– Drága szellemek, bocsássatok meg! – suttogta, és megragadta az élettelen végtagot.

A katona merev karja csak nehezen mozdult arrébb. Jennsen utálkozva fintorította el az orrát. A test olyan hideg volt, akár a föld, amelyen hevert, olyan hideg, akár a ritkás esőcseppek, amelyek az acélszürke égből hullottak rá. Az évnek ebben a szakában az ilyen erős nyugati szél szinte mindig havat hozott magával. A szokatlan szemerkélő eső és a ködfoltok nyilván még síkosabbá tették a jégfoltokat a szikla tetején futó ösvényen. Ezt a halott a jelenlétével bizonyította.

Jennsen tudta, hogy ha még sokáig idekint marad, elkapja a közelgő téli eső. Azt is jól tudta, hogy ilyen időben idekint rekedni életveszélyes. Szerencsére az otthona nem volt nagyon messze innen. Persze, ha nem ér haza hamarosan, anyja aggódni kezd majd, miért marad el ilyen sokáig a lánya, és valószínűleg utána jön, hogy megkeresse. Jennsen pedig nem akarta, hogy az anyja is megázzon.

Az anyja a halakra várt, amit Jennsen a tóból, a felcsalizott horgászzsinegekről szedett le. Ezegyszer a jégbe vágott lékeken át leeresztett zsinórok egész füzérre való zsákmányt fogtak. Az immár halott halak a halott ember túloldalán hevertek, ott, ahová Jennsen ledobta őket, amikor a tetem hátborzongató látványa elé tárult. A test nem lehetett ott régóta, máskülönben Jennsen már odafelé, a tóhoz menet meglátta volna.

Mély lélegzettel megacélozva elszántságát, Jennsen kényszerítette magát, hogy folytassa a tetem átkutatását. Elképzelte, hogy valahol egy asszony most azon aggódik, hogy az ő nagydarab, jóképű katonája vajon most meleg, száraz, biztonságos helyen van-e.

Hát nem volt.

Sem melegben, sem szárazon, sem biztonságban.

Ha Jennsen zuhanna le a szikláról, és törné ki a nyakát, ő is azt szeretné, hogy legalább valaki értesítse róla az anyját. Nyilván Anya sem fogja bánni, ha Jennsen késik egy kicsit amiatt, hogy megpróbálja kideríteni a halott katona személyazonosságát. Jobban átgondolva, lehet, hogy Anya megértené, de alighanem akkor sem akarná, hogy Jennsen az efféle katonáknak akár csak a közelébe is kerüljön. Persze ez itt már halott. Már nem árthat senkinek, legkevésbé Jennsennek és az anyjának.

Anya nyilván még zaklatottabb lesz, amikor Jennsen majd megmutatja neki, mi van a kis papírdarabra írva.

Jennsen a szíve mélyén jól tudta, hogy a remény hajtja a további kutakodásban. A remény, hogy valami más okot találjon a katona ittlétére. Kétségbeesetten kívánta, hogy legyen rá más magyarázat. Ez az elkeseredett vágy tartotta itt a holttest mellett, mikor semmit sem szeretett volna jobban, mint hazarohanni.

Ha semmi egyebet nem talál a papíron kívül, ami megmagyarázná, miért járt erre a katona, a legjobb, amit tehet, ha valamivel letakarva elrejti a tetemet, és reménykedik benne, hogy soha, senki sem találja meg. Még ha ezért kinn is kell maradnia az esőben, olyan gyorsan el kell rejtenie a holttestet, ahogy csak tudja. Ezzel nem szabad várnia. Akkor soha, senki nem fogja megtudni, hogy ez az ember hová lett.

Kényszerítette magát, hogy benyúljon a nadrág zsebébe, egészen a zseb aljáig. Keze alatt a comb húsa merev tapintású volt a szöveten keresztül. A lány ujjai sietve kotorták össze a zseb mélyén lapuló apró tárgyakat. A feladat visszataszító volta miatt hangosan zihálva, Jennsen visszahúzta félig zárt öklét, benne az összeszedett holmikkal. A sűrűsödő alkonyi homályban közelebb hajolt, és kinyitotta a tenyerét, hogy szemügyre vegye, amit talált.

A kis rakás tetején tűzkő lapult, néhány csontgomb, kis gombolyag spárga, és egy összehajtogatott zsebkendő társaságában. Jennsen egy ujjal félretolta a spárgát és a zsebkendőt. Alattuk kis rakásnyi súlyos érme lapult: ezüst és arany érmék. Jennsen soha nem gondolta, hogy a katonák különösebben gazdagok lennének, de ennél itt öt aranymárka volt, számos ezüstmárkás között. A legtöbb ember számára valóságos vagyon. Ehhez viszonyítva az ezüstpennysek – nem réz, ezüst – kis halma már-már semmiségnek tűnt, ámbár valószínűleg ezek is nagyobb összeget képviseltek, mint amennyit Jennsen élete eddigi húsz éve alatt összesen elköltött.

Eszébe ötlött, hogy életében először most tart a kezében arany – vagy akár ezüst – márkásokat. Aztán az jutott eszébe, hogy amit most művel, az talán hullarablás.

Nem talált semmit, ami egy asszonytól származó emléktárgy, ajándék lehetett volna, pedig reménykedett ilyesmiben, ami meglágyíthatta volna a félelmeiben élő képet a marcona katonáról.

Sajnos, olyasmit sem talált a zsebben, amiből a katona kilétére következtethetett volna. Elfintorított orral látott neki a feladatnak, hogy visszarakja a katona zsebének tartalmát az eredeti helyére. Néhány ezüst penny kihullott közben az ökölbe szorított kezéből. Jennsen felszedegette az érméket a nedves, fagyos talajról, és ismét rákényszerítette magét, hogy benyúljon a halott zsebébe, visszategye a pénzt jogos helyére.

A katona hátizsákjának tartalma talán többet árulna el, de a zsák a tetem alatt hevert, és Jennsen nem volt igazán biztos benne, hogy egyáltalán meg akarja nézni. A zsák alighanem úgysem tartalmazott mást, mint a katona felszerelését. Bármi értékes, vagy fontos holmiját nyilván a zsebeiben tartotta.

Mint azt a papírdarabot is.

Jennsen úgy vélte, ott van a szeme előtt minden bizonyíték, amire szüksége van. A katona sötét színű köpenye és zubbonya alatt merev bőrpáncél lapult. Csípőjén dísztelen, de erős, és gonoszul éles kardot viselt szakadt, egyszerű fekete bőrhüvelyben. A kard középen ketté volt törve, nyilván a szikláról való hosszú zuhanás közben törhetett félbe.

Alaposan szemügyre vette a halott övébe tűzött figyelemre méltó kést. A fegyver homályban felcsillanó nyele volt, ami elsőként magára vonta Jennsen figyelmét, amikor a holttestet először megpillantotta. A kés látványa szinte megbénította, amíg rá nem jött, hogy a tulajdonosa már nem él. Jennsen biztos volt benne, hogy egy közönséges katonának nem lehetne ilyen mesteri kézzel megmunkált kése. A legértékesebb kés volt, amit valaha is látott.

Az ezüst markolaton díszes „R" betű virított. Ezzel együtt a fegyver gyönyörű munka volt.

Anyja egészen kicsi korától tanítgatta Jennsent, hogyan kell a kést használni. Jennsen azt kívánta, bár anyjának lehetne ilyen remek kése.

Jennsen.

A lány összerezzent a suttogó Hangra.

Ne most! Jaj, drága szellemek, ne most! Ne itt!

Jennsen.

Jennsen nem az a nő volt, aki sok dolgot utált volna életében, de a hangot, amelyik néha megszólalt a fejében, kifejezetten gyűlölte.

Semmibe vette most is, mint bármikor máskor, és mozgásra kényszerítette kutakodó ujjait, hátha bármi újat felderíthetnek még a katonáról, amit tudnia kéne. Végigtapogatta a bőrszíjakat rejtett zsebek után kutatva, de nem talált semmit. A zubbony egyszerű szabású volt, zsebek nélkül.

Jennsen. – szólította újra a hang.

A lány a fogát csikorgatta.

– Hagyj békén! – mondta fennhangon, bár csak motyogva.

Jennsen.

Ezúttal másképp hangzott. Majdnem úgy mintha a Hang nem a fejéből szólna, mint eddig bármikor.

– Hagyj békén! – mormogta újra.

Hódolj be – súgta a síri Hang.

Jennsen felpillantott, és a katona halott tekintete visszanézett rá.

A szél Jennsenre csapta a hideg eső első hullámát, és az esőcseppek úgy súrlódtak végig az arcán, mint szellemek jeges ujjai.

A lány szívverése még jobban felgyorsult. Lélegzete szaggatottá vált, úgy akadozott, mint finom selyemszövet a száraz bőrön. Rémült szemét a halott katona arcára szegezve hátrált a görgeteges ösvényen.

Ostobaság. Jennsen tudta, hogy az. Az az ember halott. Nem bámul Jennsenre. Nem is lát. Egyszerűen felakadt a szeme halálában, mereven, akár a zsinórra fűzött halott halak szemei. A katona nem néz sehová. Az egész csak Jennsen ostobasága. Csak úgy látszik, mintha a halott katona őt bámulná.

Na igen de, még ha azok a szemek nem is néznek semmit, Jennsen akkor is jobban szerette volna, ha nem az ő irányába néztek volna.

Jennsen.

Távolabb, a meredek gránit sziklagerinc mögött a fenyők jobbra-balra hajladoztak a fagyos szélben, a tölgyek és juharok pedig csupasz csontváz-karjaikkal hadonásztak, de Jennsen le nem vette a szemét a halottról, mialatt a Hangra figyelt. A holttest ajkai mozdulatlanok voltak. Jennsen tudta, hogy azoknak is kell lenniük. A Hang a fejében szólt.

A halott arca továbbra is az ösvény felé fordult, ahonnan lezuhant a halálába. A lány azt gondolta, hogy az élettelen tekintet is arra felé mered, és most mégis, a szemek mintha inkább őt nézték volna.

Jennsen ujjai késének nyelére kulcsolódtak.

Jennsen.

– Hagyj békén! Nem adom fel.

Jennsen nem tudta, mit akar tőle a Hang, mit kellene feladnia. A Hang soha nem mondta, bár szinte egész életében ott volt vele, a fejében. Jennsennek ez a bizonytalan céltalanság volt a menedéke előle.

Mintegy válaszul a gondolataira, a Hang ismét megszólalt.

Add át a testedet, Jennsen.

Jennsen lélegzete elakadt.

Add fel az akaratodat.

A lány nagyot nyelt rémületében. Ezt még soha nem mondta a Hang – eddig még soha nem mondott olyat, amit Jennsen megérthetett volna.

Gyakran nagyon halkan hallotta a Hangot: mintha túl messziről jött volna hozzá, hogy tisztán kivehető legyen. Máskor úgy érezte, hallja a szavakat, de azok mintha egy idegen, különös nyelven szóltak volna.

Sokszor hallotta a Hangot elalvás előtt, amint távoli, sírontúli suttogással szólította. Más szavakat is suttogott, de Jennsen soha nem értett meg többet belőle, mint a saját nevét, és az ijesztően felkavaró parancsot a feladásra. És ez a felszólítás mindig sokkal parancsolóbb volt minden más szónál. Ezt mindig tisztán hallotta, akkor is, mikor a többi szavakat nem.

Anya azt mondta, hogy a Hang azé az emberé, aki egész életében meg akarta ölni Jennsent. Anya azt mondta, a Hang kínozni akarja Jennsent.

– Jenn – szokta mondogatni Anya – minden rendben! Én itt vagyok veled. Az ő Hangja nem árthat neked.

Jennsen sokszor nem is beszélt anyjának a Hangról, nem akarta felizgatni vele.

De, még ha a Hang nem is árthat Jennsennek, az ember, a Hang gazdája igen, ha megtalálja. Ebben a pillanatban Jennsen elkeseredetten vágyott anyja védelmező karjainak megnyugtató ölelésére.

Egy napon el fog jönni érte az az ember. Mindketten tudták, hogy így lesz. Addig az az ember a Hangját küldte el. Legalábbis Anya így gondolta.

Bár ez a magyarázat elég rémisztő volt, Jennsen mégis szívesebben elfogadta, mintsem, hogy azt kelljen hinnie, hogy megőrült. Ha a józan esze sem marad meg neki, semmije sem marad.

– Mi történt itt?

Jennsen felkiáltott ijedtében, megperdült, és előrántotta a kését. Félig lekuporodva, terpeszbe guggolva markolta a kést, halálos döfésre készen.

Ez a hang már nem volt testetlen. Egy férfi tartott feléje, felfelé a vízmosásban. A szél süvöltésével a fülében, a Hanggal a fejében, a halottra koncentrálva Jennsen nem hallotta meg az ember közeledését.

Nagytermetű férfi volt, és nagyon közel járt már. Jennsen tudta, hogy ha el akarna futni, a férfi könnyedén utolérhetné, ha épp az lenne a szándéka.