Harmincadik fejezet

Jennsen és Sebastian északnyugatra lovagoltak az Azrith síkságon. Nem messze jártak attól a környéktől, ahol még aznap reggel Jennsen Tommal jött visszafelé az Althea házát rejtő mocsártól. Előző napi látogatása Altheánál, meg a veszedelmes út a mocsáron át, mostanra távoli emlékké tompult a lány tudatában. A nap nagy része eltelt azzal, hogy feljutott a palotába, félrevezetéssel átravaszkodta magát az őrségen, a hivatalnokokon, elérte, hogy kiengedjék Sebastiant, némi félrevezetés után a maga oldalára állította Nydát, a Mord-Sithet, és Sebastiannal együtt kimenekült a fennsík gyomrából a Rahl varázslóval a sarkában. Mivel a nap már nagyon a végére járt, nem nagy távolságot tudtak megtenni sötétedés előtt, így a nyílt síkságon kellett letáborozniuk.

– Azok a rablógyilkosok még túl közel vannak ide, ezért nem szabad tüzet gyújtanunk – magyarázta Sebastian a vacogó Jennsennek. – Mérföldekről észrevennék, mi pedig elvakítva a tűz fényétől, észre sem vennénk, amikor a közelünkbe lopózkodnak.

A hold nélküli éjszakai égbolt csillagporos palásként borult föléjük. Jennsen arra gondolt, amit Althea mondott neki, hogy ilyen éjjeleken meg lehet látni egy madarat, ha megfigyeljük, hogy kitakarja az égboltról azokat a csillagokat, amelyek előtt elrepül. Azt mondta, ő is ilyen módon képes meglátni azokat, akik rések a Világ szövedékén. Ma éjjel Jennsen nem látott madarat, csak három prérikutyát, amelyek a láthatár szélén ügettek tova, bejárva területük határait. A lapos, üres síkságon könnyű volt észrevenni az apró éjszakai állatokra vadászó préri farkasokat még a csillagok fényénél is.

Jennsen dermedt ujjaival leoldotta a takaróit a nyeregkápáról, és lehúzta a tekercset a földre.

– Na, és mit javasolsz, honnan vennénk a fát, ha esetleg mégis tüzet akarnánk rakni?

Sebastian a lányra meredt.

– Ez nekem eszembe sem jutott. Azt hiszem, akkor sem tudnánk tüzet gyújtani, ha akarnánk.

Jennsen levette a nyerget Rozsdás hátáról, és letette a földre Sebastian közelébe. Közben figyelmesen körbenézett a köröttük elterülő üres síkságon. A csillagok fénye is elegendő volt hozzá, hogy viszonylag messzire ellásson.

– Ha bárki közeledne hozzánk, idejében észrevennénk. Mit gondolsz, nem kellene őrködni valamelyikünknek éjszaka?

– Nem. Így, hogy nem gyújtunk tüzet, és nem mozgunk, senki nem vehet bennünket észre ezen a hatalmas, kietlen síkon. Azt hiszem, ésszerűbb lenne, ha mindketten kipihennénk magunkat, hogy holnap jó iramban tudjunk tovább haladni.

A lovakat kipányvázták, és Jennsen a nyergét széknek használva leült. Mikor a takaróit kibontotta, két fehér asztalkendőbe kötött csomagot talált a takarók közé csavarva. Kibontotta a csomót az egyik kendőn, és egy nagy darab húsos pitét talált benne. Aztán meglátta, hogy Sebastian is hasonló felfedezést tett.

– Úgy látom, a Teremtő gondoskodik rólunk – jegyezte meg a férfi.

Jennsen mosolyogva nézte az ölében heverő finomságot.

– Tom rejtette ide őket.

Sebastian nem kérdezte meg, honnan tudja.

– Tom által a Teremtő gondoskodott rólunk. Narev Testvér azt mondta, még amikor azt hisszük is, hogy valakitől kapunk valamit, az illető tettén keresztül tulajdonképpen a Teremtő munkája nyilvánul meg. Mi az Óvilágban azt valljuk, hogy ha adakozunk egy nélkülözőnek, valójában a Teremtő jócselekedetét hajtjuk végre. Ezért tartjuk szent kötelességünknek, hogy törődjünk mások jólétével.

Jennsen nem szólt semmit, mert attól tartott, ha bármi megjegyzést tenne, azt Sebastian Narev Testvér ellen irányuló bírálatnak értelmezhetné. Vagy akár a Teremtőt érintő kritikának. Ő különben sem jogosult arra, hogy egy olyan nagy ember szavait bírálja, mint amilyen Narev Testvér. Ő maga nem hajtott végre olyan jótetteket, mint Narev Testvér. Még csak húsos pitét sem ajándékozott senkinek, sem egyéb más hasznos cselekedetet nem hajtott végre. Inkább úgy látta, hogy eddig mindenkire csak bajt és szenvedést hozott. Anyjára, Latheára, Altheára, Friedrichre és még ki tudja, ki mindenki másra. Ha bármilyen felsőbb erő megnyilvánult is Jennsenen keresztül, az biztos, hogy nem a Teremtő volt.

Sebastian talán meglátott valamit a lány arckifejezésében a sötét gondolataiból, mert gyengéden megszólalt.

– Ezért segítek én is neked: hiszek benne, hogy a Teremtő ezt várja el tőlem. Azt is tudom, hogy Narev Testvér és Jagang császár is helyeselné, hogy segítek neked. Pontosan ez az, amiért harcolunk: hogy az emberek törődjenek egymással, vállaljanak át a másik terheiből.

Jennsen mosolya az efféle nemes indítékok elismerését jelezte. A nemes indítékokét, amelyektől azonban, önmaga által sem teljesen megértett okból, úgy érezte magát, mint akit orvul hátba döftek.

Felnézett az ölében heverő pitéről a férfira.

– Tehát ezért segítettél nekem. – Mosolya meglehetősen kényszeredettre sikerült. – Mert ez volt a kötelességed.

Sebastian olyan arcot vágott, mint aki váratlanul kapott egy nagy pofont.

– Nem. – Közelebb lépett, és féltérdre ereszkedett. – Nem. Én… hát igen, az elején, persze… de nem csak kötelességből.

– Ahogy elmondod, úgy hangzik, mintha én valami leprás lennék, akit kötelességed…

– De hát egyáltalán nem úgy van! – Miközben Sebastian a szavakat keresgélte, arcán jellegzetes sugárzó mosolya jelent meg, a mosoly, amibe Jennsen szíve mindig belesajdult. – Én még soha nem találkoztam olyan nővel, mint te, Jennsen. Esküszöm, nem láttam még asszonyt, aki olyan gyönyörű és olyan okos lett volna, mint te. Melletted úgy érzem magam, mintha… mintha egy senki lennék. De amikor rám mosolyogsz, hirtelen fontosnak érzem tőle magam. Még senki nem tudott bennem ilyen érzéseket kelteni. Eleinte kötelességből tettem, de most már, esküszöm…

Jennsen döbbenten ült, és hallgatta a férfi szavait, a hangjában csengő őszinte gyengédséget és könyörgést.

– Ezt nem is tudtam.

– Nem lett volna szabad megcsókolnom téged. Tudom, hogy helytelen dolgot tettem. Én katona vagyok egy hadseregben, amelyik az elnyomás ellen harcol. Az életemet a népem, és minden más nép megmentése ügyének szenteltem. Nincs semmim, amit egy hozzád hasonló nőnek felajánlhatnék.

Jennsennek fogalma sem volt, miért kellene, hogy Sebastian bármit is felajánljon neki. Hiszen megmentette Jennsen életét!

– Akkor miért csókoltál meg?

A férfi a lány szemébe nézett, és arcán úgy látszott, mintha a szavakat valahonnan nagyon mélyről, nagy fájdalmak árán kellene előhúznia.

– Képtelen voltam ellenállni. Sajnálom. Én megpróbáltam. Tudtam, hogy nem szabadna, de amikor olyan közel voltál, és én belenéztem azokba a csodálatos szemeidbe, és a karjaid ott voltak a derekam körül, és én is átkaroltalak téged… Életemben soha semmit nem kívántam még annyira… Egyszerűen nem voltam képes ellenállni. Meg kellett csókoljalak. Ne haragudj!

Jennsen elkapta a pillantását Sebastianról. Megint csak a húsos pitére meredt. Sebastian arcára erőltette szokásos higgadtsága álarcát, és leült a saját nyergére.

– Ne sajnáld – suttogta a lány anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét. – Élveztem a csókot.

Sebastian várakozóan dőlt előre.

– Csakugyan?

Jennsen bólintott.

– Örülök, hogy ezt nem kötelességből tetted.

Ettől Sebastian elmosolyodott, és a feszültség megenyhült köztük.

– Kötelesség még soha nem esett ilyen jól – mondta a férfi.

Nevettek. Együtt. Olyan dolog volt ez, ami Jennsen emlékezete szerint még soha nem fordult elő. Nagyszerű érzés volt együtt nevetni.

A lány mohón befalta az egyik húsos lepényt, élvezve a zamatos húsfalatok és a bőségesen használt fűszerek nyálcsorgató aromáját. Újra jól érezte magát. Remélte, nem bánt túl keményen Tommal, amiért elfeledkezett Bettyről. Tom vált a célpontjává a Jennsenben felgyülemlett haragnak, félelemnek és frusztrációnak. Pedig Tom jó ember volt. Akkor sietett Jennsen segítségére, amikor a lánynak a legnagyobb szüksége volt rá.

Jennsen gondolatai elidőztek Tom körül. Visszaemlékezett rá, milyen jól esett neki, amikor Tom a közelében volt. Tom jelenléte valahogy magabiztossá tette, míg Sebastian közelében gyakran inkább túl egyszerűnek és értéktelennek érezte magát. Tomnak kedves mosolya volt. Másként kedves, mint Sebastian mosolya. Tom mosolya szívből jövő és őszinte volt, Sebastiané rejtélyes és kifürkészhetetlen. Tom mosolya biztonságot sugárzott, és Jennsen erősnek érezte magát tőle, míg Sebastian mosolyától elbizonytalanodott és elgyengült.

Miután az utolsó morzsáig eltüntette a lepényt, Jennsen belecsavarta magát a takaróiba. Még mindig remegve a hidegtől, eszébe jutott, hogy tartotta a testüket melegen Betty az otthonról való menekülés első éjszakáján. Az éjszaka csendjében gyászos hangulata visszatért, és nem hagyta elaludni az utóbbi napok kimerítő eseményei okozta súlyos fáradtsága ellenére sem.

Egyáltalán nem lelkesítette a rá váró jövő reménytelensége. Csak vég nélküli menekülést látott maga előtt, amelynek a végén a Rahl Nagyúr emberei előbb-utóbb utolérik. Határtalan ürességet érzett magában anyja hiánya és Betty hiánya miatt. Most ébredt rá, hogy fogalma sincs róla, hova mehetne. Csak a folytonos menekülés maradt neki. Nagyon bízott Althea segítségében, de végül az is csak üres vágyálomnak bizonyult. Elméje egy zugában még akkor is megőrizte az oktalan reményt, hogy ha elmegy gyerekkori otthonába, a Népek Palotájába, az események valahogy számára kedvező fordulatot vehetnek.

Most nem csak a hideg miatt reszketett, de jövője kietlen távlatai miatt is, amelyek a lelkébe ültették a fagyos ürességet.

Sebastian közelebb araszolt hozzá, és hátával védte a lányt a jeges széltől. Jennsen számára az egyetlen megnyugtató gondolat az maradt, hogy Sebastian mégsem csak kötelességből maradt mellette. Visszagondolt rá, milyen érzés volt, amikor a férfi teste teljes hosszában összesimult az övével, felidézte a férfi csókjának részegítő mámorát. A férfi szavai, amelyek annyira meglepték, még mindig ott visszhangzottak a fejében: „Esküszöm, nem láttam még asszonyt, aki olyan szép és olyan okos lett volna, mint te." Nem volt egészen biztos benne, hogy hinni tud Sebastiannak. Talán félt hinni neki.

Az első napon, amikor találkoztak, Sebastian mondott néhány futó bókot neki. Az első az volt, hogy az emberek még azt mondhatják: amikor ez a katona a nagy D'Harai Birodalom ügyében erre járva meglátott egy gyönyörű lányt, aki idelent riszálta magát az ösvényen, úgy elbámult rajta, hogy vigyázatlanná vált, megcsúszott, és lezuhant. A második „Sebastian szabálya" volt, ahogy a férfi nevezte, amikor átadta a lánynak a halott katona díszes kését: Szépség a szépséghez. Jennsen soha nem bízott az efféle, könnyedén kimondott szavakban.

Aztán a Sebastian szemeiből sugárzó őszinteségre gondolt, amit ma este látott bennük, meg arra, milyen zavartan, szinte dadogva kereste a szavakat. Az üres szólamok gyakran simán és könnyeden jönnek az emberek nyelvére, de a szív dolgaiban sokkal nehezebb kifejezni magunkat, mert akkora tétek forognak kockán.

Jennsent meglepte, hogy Sebastian az ő mosolyától érzi fontosnak magát. Eddig nem is gyanította, hogy a férfi lelkében hasonló érzések dúlhatnak, mint az övében. Eddig nem tudta, milyen nagyszerű érzés lehet, hogy egy ilyen férfi, mint Sebastian, egy fontos ember, egy világot látott ember, azt gondolja róla, hogy gyönyörű. Jennsen a saját anyjához viszonyítva mindig is esetlennek és csúnyának tartotta magát. Tetszett neki a gondolat, hogy van, aki őt is gyönyörűnek találhatja.

Elálmodozott róla, milyen lenne, ha Sebastian most hirtelen felé fordulna és megint átölelné, megint megcsókolná. Ezúttal úgy, hogy senki nem láthatná meg. Szíve már a gondolattól is sebesebben kezdett verni.

– Sajnálom a kecskédet – hangzott fel egyszer csak a még mindig háttal fordult férfi suttogása.

– Tudom.

– De a Rahl varázslóval a nyomunkban a kecske csak lassítaná a haladásunkat.

Bármennyire is szerette Bettyt, Jennsen tudta, hogy most más dolgok fontosabbak. Mégis, szinte bármit megadott volna érte, hogy megint hallhassa Betty összetéveszthetetlenül sajátos mekegését, láthassa izgalomtól reszkető farkcsonkját, amint elveszettnek hitt gazdáját üdvözli. Feje alatt a párnaként használt hátizsákban még mindig ki lehetett tapintani a sárgarépa-csomókat, amiket Bettynek pakolt be a menekülésük éjszakáján.

Jennsen tudta, hogy nem maradhat a környéken, hogy Bettyt megkeresse, de ettől nem lett könnyebb elviselni, hogy alighanem végleg sorsára kell hagynia a kecskét. Majd megszakadt a szíve miatta.

Jennsen visszafordította a fejét a férfi takaróba burkolózott alakja felé.

– Bántottak odabent? Annyira aggódtam, hogy kárt tesznek benned.

– Az a Mord-Sith megtette volna. Épp időben jöttél.

– Milyen érzés volt, amikor megérintett az Agielével?

Sebastian elgondolkodott egy pár másodpercig.

– Mint amikor villám csap az emberbe. Gondolom, az lehet ilyen.

Jennsen visszahanyatlott a párnaként használt hátizsákjára. Azon gondolkodott, ő vajon miért nem érzett semmit a Mord-Sith fegyverének erejéből. Ez nyilván Sebastiannak is eszébe jutott már, de minden esetre nem kérdezett rá. Igaz, Jennsen úgysem tudott volna megfelelő magyarázattal szolgálni a dologra. Nyda is meghökkent, és azt mondta, hogy az Agiel mindenkire hat.

Nyda tévedett.

És ezt Jennsen valamiért furcsán aggasztónak találta.